Az Ismerős Hang

A Szalajka-völgyi parkolóban indultam el szombat reggel, nyolc óra tájban, amikor a köd még a fák törzse körül gomolygott, és a levegő hideg volt annyira, hogy a lélegzetem kis felhőkben állt meg előttem. A tervem egyszerű volt: felmegyek Jávorkútig, onnan az Istállós-kő-i barlangig, ahol sátrat ütök egy éjszakára, másnap tovább a Három-kőig, és onnan le Lillafüredre, ahol a kocsimat előre leparkoltattam egy ismerősömmel. Négy napra vettem ki szabadságot a munkahelyemről, és egyedül akartam csinálni, mert úgy éreztem, hogy az utóbbi hónapok – a szakítás Marcival, a határidők torlódása a cégnél, az állandó feszültség, amit nem tudtam megnevezni, csak érezni – valahogy kikoptatta belőlem azt a képességet, hogy csendben legyek egy másik emberrel. Egyedül akartam lenni, de nem az üres lakásban, hanem a fák között, ahol az ember egyedülléte legalább jelent valamit.

A hátizsákom tizennégy kiló volt, tele sátorral, hálózsákkal, kis gáztűzhellyel, három napra elegendő élelemmel és egy térképpel, amit papíron hoztam, mert a telefon térerejére nem akartam támaszkodni abban a térségben. A Bükk-fennsík szeszélyes hely: tele van víznyelőkkel, dolinákkal, hirtelen mélyülő üregekkel, amiket a mészkő rág ki évszázadok alatt, és az erdő néhol olyan sűrű, hogy dél körül is alkonyi fény szűrődik csak át a koronák között.

Marcival három éve terveztük ezt a túrát először, még amikor jól mentek a dolgok, amikor azt hittük, hogy majd egyszer együtt csináljuk meg az egész Bükk-zsóka útvonalat, Szilvásvárad és Lillafüred között, és nevetve beszéltünk arról, hogy egyszer majd a gyerekeinknek is megmutatjuk ezt az erdőt. A terv valahogy mindig halasztódott – munka, pénz, aztán a lassú kihűlés, ami végül szakítássá érlelődött egy hideg márciusi estén, amikor rájöttünk, hogy már hónapok óta nem is akarunk ugyanazt. Most, hogy egyedül indultam el ugyanazon a parkolóhelyen, ahol valaha ketten álltunk a térkép fölött hajolva, különös elégtételt éreztem, mintha visszavennék valamit, amit elvettek tőlem, bár nem voltam biztos abban, kitől.

A hátizsákomat előző este háromszor is átpakoltam, mert soha nem bíztam teljesen a saját memóriámban, amikor egyedül indultam neki ilyen útnak. Ellenőriztem az elsősegélydobozt, a pótzoknikat, a kis gáztűzhely patronját, a térképet belecsomagoltam egy vízhatlan tasakba, bár az ég tiszta volt, és semmi nem jelzett esőt a következő napokra. Apám, amikor elköszöntünk, azt mondta, hívjam fel anyámat minden nap, legalább egy üzenetet küldjek, ha nincs térerő hívásra, mert tudta, hogy anyám nem alszik jól, amíg nem hall rólam.

A kék jelzést követtem Jávorkút felé, egy jól ismert turistaútvonalat, amin nyaranta tucatnyi kiránduló fordul meg naponta, de aznap, kora ősszel, senkivel sem találkoztam a Szalajka-völgy felső szakaszán túl. A patak hangja lassan elmaradt mögöttem, és helyette a bükkerdő csendje vett körül, ami nem igazi csend, hanem egy sűrű, élő zaj, tele madárhanggal, ágak nyikorgásával, a saját lépteim ropogásával a száraz lombon.

Jávorkútnál, a forrásnál megpihentem, teleraktam a kulacsomat, és beszéltem pár szót egy idősebb férfival, aki egy kis faházból jött ki, ahol az erdészet egyik dolgozójaként tartózkodott. Megkérdeztem tőle, milyen az út az Istállós-kő felé, és milyen a barlang környéke sátorozásra. Bólintott, elmondta, hogy a jelzést kövessem, hogy van egy kijelölt tűzhely a barlang előtti tisztáson, amit kempingezők szoktak használni, de aztán, amikor elindultam, még visszaszólt.

„Ha hall valamit éjszaka a fák közül, ne menjen oda” – mondta, és a hangjában volt valami, amit akkor nem tudtam hova tenni, egy óvatosság, ami nem illett a hétköznapi figyelmeztetéshez, amit egy erdész mondana medvékről vagy vaddisznókról. Megkérdeztem, mire gondol. „Csak hangok” – mondta, és elfordult, mintha nem akarna többet mondani, vagy mintha már túl sokat mondott volna. Nem erősködtem. Azt hittem, talán csak egy helyi babona, amit az öregek mesélnek egymásnak a kocsmában, hogy elriasszák a kempingezőket a szemetelő turistáktól.

Dél körül, egy magaslati ponton, ahol a fák kissé megritkultak, és rálátás nyílt a Bükk hullámzó, erdős hátára, végre volt térerő a telefonomon. Felhívtam anyámat, mert megígértem neki, hogy minden nap jelzek, amíg egyedül vagyok az erdőben, és ő, bár sosem mondta ki nyíltan, mindig aggódott, amikor egyedül mentem túrázni.

Felvette másodikra, és a hangja a szokásos volt – könnyed, kicsit szórakozott, mert éppen a kertben dolgozott, hallottam a háttérben a fűnyíró zúgását, amit apám kapcsolt be, és anyám panaszkodott, hogy túl korán kezdte, pedig megkérte, hogy várjon délutánig. Elmondtam neki, hol vagyok, hogy jól haladok, hogy este Istállós-kőnél sátorozok.

„Egyedül biztos, hogy jó ötlet ez?” – kérdezte, és a hangjában megjelent az a jól ismert, enyhe szorongás, amivel mindig a biztonságomért aggódott, amióta kislány koromban egyszer eltévedtem egy bevásárlóközpontban, és órákig kerestek, mire rám találtak egy ruhaállvány mögött, ahova bújtam, mert azt hittem, ha elég csendben maradok, végül megtalál. „Ha bármi van, hívj, bármikor, nem számít, hogy mennyi az idő.” Megígértem neki. „Legyél óvatos, Verácska” – mondta végül, úgy, ahogy gyerekkorom óta hív, amikor féltett valamiért, és hozzátette, félig nevetve: „És ne hallgass semmire, amit az erdő mond neked odakint, csak rám.” Akkor nevettem ezen, azt hittem, csak viccel, az ő szokásos, kicsit babonás módján, amivel mindig lezárta a búcsúzást, mielőtt hosszabb útra indultam valahova.

Elbúcsúztunk, és letettem a telefont, a hangja még a fülemben csengett, meleg és ismerős, ugyanaz a hang, amit egész életemben hallottam.

Ezt a hívást azért említem ilyen részletesen, mert később, amikor minden elkezdődött, ez volt az egyetlen bizonyságom arra, hogy anyám hol volt és mit csinált azon a délutánon. Eger, a kert, a fűnyíró, apám. Semmi egyéb.

Alig félórával később egy férfival találkoztam, aki szembejött velem az ösvényen, egy nagy, régi típusú hátizsákkal, a szakálla ápolatlan, a szeme körül mély, lila árkok, mintha napok óta nem aludt volna rendesen. Köszöntünk egymásnak, és megkérdeztem, honnan jön. „Istállós-kőtől” – mondta, de valahogy nem nézett a szemembe, inkább a hátam mögé, az ösvény irányába, amerről jöttem. Megkérdeztem, milyen arrafelé a tábor. Egy pillanatra elhallgatott, mintha a kérdés nehezebb lenne, mint amilyennek tűnik, aztán azt mondta: „Menjen csak nyugodtan, de ha táborozik, maradjon a tűz közelében, és ne válaszoljon, ha valaki a nevén hívja.” Mielőtt bármit kérdezhettem volna, elindult, gyors, határozott léptekkel, mintha minél messzebb akarna kerülni attól, ahonnan jött. Néztem egy darabig utána, de nem fordult vissza, és végül folytattam az utamat, azt gondolva, hogy biztos egy fáradt, kissé bogaras túrázóval volt dolgom, akinek rossz éjszakája volt odafent.

Az Istállós-kő felé vezető szakasz egyre meredekebb lett, a jelzés néhol kopott volt a fák kérgén, és egyszer-kétszer meg kellett állnom, hogy visszanézzek a térképre, hogy biztos legyek, jó irányba haladok. A nap már lefelé ereszkedett, amikor elértem a barlang előtti tisztást, ahol valóban volt egy kőből rakott tűzhely, körülötte hamuval és elszenesedett farönkökkel, bizonyítva, hogy sokan táboroztak itt előttem.

Felállítottam a sátramat egy sík területen, nem túl közel a barlang bejáratához, mert a barlangnyílásból áramló hideg levegő még nappal is kirázott a hidegtől, ha túl sokáig álltam a közelében. Tüzet gyújtottam, megettem egy adag instant kását, amit a gáztűzhelyen melegítettem, és néztem, ahogy a fény lassan kiszürkül az erdő fölött, a fák közötti rések egyre inkább feketévé váltak, mintha a sötétség nem fentről ereszkedne alá, hanem a talaj közeléből emelkedne felfelé.

Az éjszaka első órái csendesek voltak, csak a tűz pattogása és néha egy-egy madár kiáltása hallatszott valahonnan messziről. Bemásztam a sátorba kilenc óra körül, a hálózsákba burkolózva, a fejlámpámat a sátor tetejére akasztva, hogy halvány fényt adjon, miközben a naplómba írtam néhány sort – egy szokás, amit az utazásaimon mindig fenntartok, hogy rögzítsem a nap apró részleteit, mielőtt elfelejtem őket.

Akkor hallottam meg először.

„Vera!”

A hang messziről jött, a tábortól balra, a sötét fák irányából, ahol a terep lejtett egy kis patakvölgy felé, amit a térképen Feketesár-árokként jelöltek. A hang ismerős volt – annyira ismerős, hogy a testem reagált rá, mielőtt az elmém felfogta volna, mi az, amit hallok: felültem a hálózsákban, a szívem hirtelen gyorsabban vert, és egy pillanatra azt hittem, hogy valaki utánam jött az erdőbe.

Mert az anyám hangja volt.

Nem egy hasonló hang, nem egy távoli visszhang, amit képzelet alakít anyám hangjává – a saját, konkrét hangja, az a sajátos, kissé raccsoló R-je, amit sosem tudott kijavítani gyerekkorom óta, és az a különleges hanglejtés, amivel mindig a nevemet mondta, amikor sötétedés után kerestetett a kertben.

Kimásztam a sátorból, a fejlámpámat bekapcsolva, és a fák közé néztem, de nem láttam semmit, csak a sötét törzsek sorát, amik a lámpa fényében hirtelen megjelentek, aztán elnyelte őket a feketeség néhány méterrel arrébb. Álltam ott, a hideg éjszakai levegőben, a lélegzetem gyorsabb volt a kelleténél, és hallgattam.

Gyerekkoromban, ha sötétedés után még kint maradtam a kertben, anyám mindig kijött a hátsó ajtóhoz, és onnan szólított, pontosan ezzel a hanglejtéssel – először könnyeden, utána, ha nem válaszoltam azonnal, egyre türelmetlenebbül. Megtanultam figyelni a hangjára, a benne rejlő apró jeleket, amiből pontosan tudtam, mennyi időm van még, mielőtt komolyan dühös lesz. Ez a hang most ugyanazokat a jeleket hordozta, ugyanazt a felfutó türelmetlenséget, és ez volt a legijesztőbb benne: nem az, hogy idegen volt, hanem hogy annyira nem volt idegen.

Semmi. Csak a szél susogása a levelek között, és valahol messze egy bagló huhogása.

Visszamentem a sátorba, és próbáltam meggyőzni magam, hogy a fáradtság és az éjszakai erdő csendje közösen alkottak ki valamit, amit az elmém a legismertebb hangra formált, mert az ember agya, amikor fáradt és egyedül van, szeret mintázatokat találni a semmiben, különösen olyan mintázatokat, amik biztonságot vagy veszélyt jeleznek. Megpróbáltam visszaaludni.

Fél óra múlva megint hallottam.

„Vera, gyere ide!”

Közelebbről jött ez alkalommal, bár még mindig a fák mélyéről, a Feketesár-árok irányából. A hangban most volt egy apró remegés, pontosan olyan, amilyen anyám hangjában szokott lenni, amikor igazán ideges valami miatt – nem a megszokott, enyhe aggodalom, hanem egy mélyebb félelem, ami akkor jelenik meg benne, ha tényleg komoly dologról van szó.

Kiültem a sátor ajtajánál, a hálózsákot a lábamon tartva, és a fejlámpámmal végigpásztáztam a fák között, de nem láttam mozgást, csak a szokásos erdei árnyakat, amiket a saját lámpám fénye hozott létre és mozgatott, amikor elfordítottam a fejem.

Megnéztem a telefonomat. Nem volt térerő, ahogy vártam, mélyen a völgyben, a fák alatt. Nem tudtam felhívni senkit, hogy megbizonyosodjak arról, hogy anyám biztonságban van otthon, Egerben, messze innen. De emlékeztem a délutáni hívásra, a fűnyíró hangjára, a kerti illatra, amit a hangjában éreztem, ha ez egyáltalán lehetséges – és tudtam, racionálisan tudtam, hogy nem lehet az ő hangja, mert ő nem lehetett ott, az erdő mélyén, éjjel, egymaga.

De a test nem a racionalitás szerint működik ilyen helyzetekben. A testem már félig kint volt a hálózsákból, mielőtt az elmém leállította volna.

Nem mentem ki a táborból azon az éjszakán. Bezártam magam a sátorba, a cipzárt teljesen felhúztam, és próbáltam aludni, bár minden kis zörejre felébredtem – egy ág, ami megroppant, egy állat, ami elhaladt a közelben, a saját szívdobogásom, ami túl hangosnak tűnt a csendben. Hajnal felé végre elaludtam egy kis időre, és amikor felébredtem, a nap már magasan állt, a madarak hangosan csiviteltek, és minden olyan normálisnak tűnt, hogy kész voltam azt hinni, az éjszakai hangok csak a fáradt elmém trükkjei voltak.

Mielőtt lebontottam a sátrat, körbejártam a tábor területét, mert valami arra ösztökélt, hogy ellenőrizzem, nem hagyott-e nyomot az, aki – vagy ami – éjjel a nevemet kiáltotta. A harmatos talajon, a sátortól úgy tíz méterre, a Feketesár-árok irányában, találtam lábnyomokat. Nem állatnyomok voltak – túl hosszúak, túl egyenesek, mint egy emberi talpé, de a sarok és a ujjak benyomódása furcsa volt, túl mélyen nyomódott bele a földbe az ujjak helye, mintha az illető nem a talpára, hanem a lábujjaira helyezte volna a súlyát minden lépésnél, előre hajolva, ahogy egy ragadozó teszi, nem egy ember. A nyomok a tábor szélénél hirtelen megszakadtak, mintha az, aki hagyta őket, egyszerűen felemelkedett volna a levegőbe, vagy visszafordult volna önmagába.

Lefényképeztem a nyomokat a telefonommal, bár tudtam, hogy valószínűleg senkinek sem fogom megmutatni, és hosszan álltam ott, próbálva meggyőzni magam, hogy egy szarvas vagy egy őz hagyta őket, bár mélyen tudtam, hogy semmilyen állat nem hagy ilyen nyomot.

Lebontottam a sátrat, megreggeliztem, és elindultam a Három-kő felé vezető úton, ami egy darabig ugyanazon a kék jelzésen haladt, amit előző nap is követtem, majd elágazott egy keskenyebb ösvényre. A nap fényesen sütött a lombkorona között, a harmat lassan felszáradt a fűről, és az erdő most barátságosabbnak tűnt, mint éjjel – bár tudtam, hogy ez csak a fény trükkje, hogy ugyanazok a fák, ugyanazok az árnyak, csak más megvilágításban.

Dél körül egy tisztáson pihentem meg, és akkor találtam meg az első dolgot, ami megzavart.

A fűben, egy kidőlt fatörzs mellett, egy gyerekcipő hevert. Kicsi volt, talán négy-öt éves gyereknek valő, rózsaszín, az orra kopott, a talpa megrepedt, mintha hónapokig, talán évekig feküdt volna kint az időjárásnak kitéve. Felvettem, és megfordítottam a kezemben. A cipő belsejében egy kis címke volt, egy névvel: Anikó. Nem tudtam, ki az, és miért hagyta ott a cipőjét egy ilyen eldugott tisztáson, messze bármilyen hivatalos túraútvonaltól, mert ez a tisztás nem is volt feltüntetve a térképemen.

Visszatettem a cipőt oda, ahol találtam, mert nem tudtam, mit tegyek vele, és valami azt súgta, hogy jobb nem elhozni. Folytattam az utat, de a cipő képe nem hagyott el, a kis rózsaszín forma a zöld fűben, a kopott orr, a név a címkén.

Egy órával később egy másik dologba botlottam: egy kis halomba rendezett kövekbe, amik nem természetes módon kerültek egymásra, hanem mintha valaki szándékosan építette volna őket egy kupacba, egy ösvénytől körülbelül húsz méterre, a fák között. A kupac tetején egy elszáradt virágcsokor volt, már régen elfonnyadva, a szárak törékenyek, barnák. Nem tudtam, miért, de a kupac úgy hatott rám, mint egy sír, bár semmi sem jelezte, hogy valóban az lenne.

Nem sokkal a kőhalom után, egy korhadt fatönk alatt, félig a földbe taposva, egy összehajtott, vízfoltos papírlapot találtam, ami egy jegyzetfüzet kiszakított lapjának tűnt. Az írás elmosódott volt, a tinta szétfolyt a nedvességtől, de néhány mondatot még ki tudtam olvasni. „…harmadik éjjel hívott, most már apám hangján, pontosan úgy nevetett, mint ő, de apám két éve halott, és akkor rájöttem, hogy nem hazugság, ami hív, csak nem tudom, mi…” A következő sorok teljesen olvashatatlanok voltak, a papír szét volt mállva a hajtás mentén, de a lap alján, más tintával, mintha sietve írták volna hozzá utólag, ez állt: „Ha ezt olvasod, és hallod a hangot, ne feleljen rá senki helyetted. Menj dél felé, ne állj meg.”

Sokáig álltam ott a lappal a kezemben, a kezem enyhén remegett, nem a hidegtől, hanem attól a felismeréstől, hogy valaki, aki ugyanezen a jelzett ösvényen járt, ugyanazt a bizonytalanságot élte át, amit én is kezdtem érezni, és hogy a figyelmeztetése, bármilyen homályos is volt, pontosan azt a fajta félelmet próbálta átadni, amit szavakkal nehéz megfogni, csak a testben, a bőr alatt lehet érezni, amikor az ember rájön, hogy nincs egyedül egy olyan helyen, ahol egyedül kellene lennie. Próbáltam kitalálni, ki írhatta, mikor, és mi történt vele azután, hogy ezt leírta. A papír széle rongyos volt, mintha hónapokig, talán évekig feküdt volna ott kitéve az esőnek és a napnak. Belecsúsztattam a hátizsákom külső zsebébe, bár nem tudtam, miért akarom megtartani egy idegen figyelmeztetését, amiről semmit sem tudtam, csak azt, hogy valaki, aki előttem járt ezen az erdőn, pontosan ugyanazt hallotta, amit én még nem is hallottam akkor, de amiről már sejtettem, hogy hallani fogom.

Késő délután elértem egy kis vadőrkunyhót, ami a térképen nem volt feltüntetve, de az ösvény mellett állt, és füst szállt fel a kéményéből. Egy idősebb férfi ült a kunyhó előtt egy farönkön, pipázott, és felnézett, amikor elhaladtam mellette.

Megálltam, köszöntünk egymásnak, és megkérdeztem, tudja-e, mi az a tisztás néhány kilométerre innen, ahol a kőhalmot és a gyerekcipőt találtam. A férfi arca megváltozott, amikor ezt mondtam – nem drámaian, csak egy apró megfeszülés a szeme körül, egy óvatosság, amit korábban már láttam a Jávorkúti erdésznél.

„Sokan elhagyják itt a dolgaikat” – mondta, és visszanézett a tűzre, amit a kunyhó előtt tartott egy kis vasserpenyőben. „Az emberek furcsán viselkednek ezen a részen. Elindulnak egy irányba, és nem mindig onnan jönnek vissza, ahonnan elindultak.”

Megkérdeztem, mire gondol. Sokáig hallgatott, mintha mérlegelné, mennyit mondjon el egy idegennek, aki egyedül jár erre, aztán azt mondta: „Van, aki azt mondja, hallott valakit, aki hívta a nevén. Valakit, akit ismert. De az illető, akit hallottak, nem volt ott.” Felnézett rám, a szeme sötét volt a kunyhó árnyékában. „Ha hall ilyet éjszaka, ne kövesse. Bármennyire is ismerősnek tűnik.”

Megkérdeztem, hogy tud-e bármit arról, mi okozza ezt. Megrázta a fejét. „Nem tudom, és nem is akarom tudni. Csak azt tudom, hogy akik nem hallgattak a figyelmeztetésre, azok közül nem mindenki jött vissza.” Elhallgatott, mintha már túl sokat mondott volna, aztán hozzátette, mintegy mentségként: „De ez csak egy mendemonda. Az erdő nagy, és könnyű eltévedni benne, különösen éjjel.”

Előhúztam a hátizsákom zsebéből a vízfoltos papírlapot, amit korábban találtam, és megmutattam neki. Ahogy elolvasta, a keze, amelyben a pipát tartotta, megremegett egy pillanatra. „Honnan van ez?” – kérdezte, a hangja most élesebb volt, mint addig bármikor a beszélgetésünk során. Elmondtam, hol találtam. Bólintott, lassan, mintha valamit megerősítene önmagában. „Volt itt egy fiatalember, két éve, talán három. A barátai jelentették be, hogy nem jött vissza a megbeszélt időre. A park szolgálat hetekig kereste, de csak a sátrát találták meg, üresen, a cipzár kívülről volt behúzva, ahogy belülről nem is lehetett volna.” Nem mondott nevet. Amikor megkérdeztem, mi lett vele végül, csak a fejét csóválta, és azt mondta: „Azt én nem tudom. Azóta sem.”

Megkérdeztem, hívhatott-e segítséget, ha valaki eltűnik errefelé. „A park szolgálat néha jön, ha bejelentik. De ide nehéz feljönni gyorsan, és mire ideérnek, már…” Nem fejezte be a mondatot. Visszafordult a tűzhöz, és én megértettem, hogy a beszélgetésünknek vége van. Megköszöntem az információt, és továbbindultam, bár a bensőmben egyre nagyobb súllyal nehezedett rám az, amit mondott.

A Három-kő felé vezető utolsó szakasz nehezebb volt, mint vártam, a jelzés néhol alig látható, mintha régen festették volna, és a terep sziklásabb lett, nagy mészkőtömbök között kellett átkelnem, amiket a víz évszázadok alatt csiszolt ki különös formákra. Kora délután, egy hosszabb, egyenes szakaszon, ahol a szél erősebben fújt a fák koronáján keresztül, egy pillanatra azt hittem, hallom a nevemet a levélzúgásban – csak egy töredékét, egy szótagot, ami éppen beleolvadt a szélzúgásba, és amikor megálltam, hegyezve a fülemet, semmi más nem következett, csak a szokásos erdei zaj. Megráztam a fejem, és azt mondtam magamnak, hogy a fáradtság kezdi átvenni az uralmat az érzékeim felett, hogy ez még nem az, amiről a vadőr beszélt, csak egy nappali kísértés, amit a nap fénye és a szél szült.

A nap már alacsonyan állt, amikor rájöttem, hogy nem fogok időben leérni Lillafüredre azon az estén, és keresnem kell egy helyet, ahol biztonságosan megállhatok éjszakára.

Találtam egy kis tisztást, nem messze a jelzett ösvénytől, ahol egy villámsújtott bükkfa állt, a kérge megfeketedve, a törzse hosszában felhasadva, mint egy villa. Felállítottam a sátramat a fa mellett, mert az a hely volt az egyetlen sík terület a közelben, és próbáltam nem gondolni arra, amit a vadőr mondott.

Miközben a sátor cövekeit a földbe ütöttem, a fa gyökerei között megláttam valamit, ami egy pillanatra megállította a kezemben a kalapácsot: egy kicsi, rózsaszín gyerekcipőt, pontosan olyat, mint amilyet a tisztáson találtam órákkal korábban, több kilométerre innen, a kidőlt fatörzs mellett. Ugyanaz a kopott orr, ugyanaz a megrepedt talp. Letérdeltem, és megfordítottam a kezemben – a belsejében ugyanaz a névcímke volt, Anikó, ugyanazzal a kézírással. Vagy két egyforma cipő létezett ezen az erdőn, vagy ugyanaz a cipő valahogy ideérkezett előttem, anélkül, hogy bárki is hordozta volna. Letettem oda, ahol találtam, és próbáltam nem gondolni rá többet, bár a kéz, amivel a cövekeket ütöttem be, már nem volt annyira biztos, mint korábban.

Miközben a tüzet gyújtottam, eszembe jutott, hogy Marci mindig azt mondta, félti, hogy egyszer egyedül megyek el egy ilyen útra, és nem lesz ott senki, aki figyelmeztessen, ha valami nincs rendben. Akkoriban bosszantott ez a félteni akarás, mert úgy éreztem, hogy alábecsüli, mennyire tudok magamra figyelni az erdőben. Most, a villámsújtott bükk árnyékában ülve, a tűz fényében, ami kis, remegő köröket rajzolt a sötét fatörzsekre, először gondoltam arra, hogy talán nem is rosszul mondta, csak rossz okból féltem, amit mondott.

A második éjszaka csendesebben kezdődött, mint az első. Megettem a maradék kását, és a naplómba írtam a napot – a cipőt, a kőhalmot, a vadőr szavait –, próbálva tárgyszerűen leírni, hogy magam is lássam, mennyire irracionális az egész, hogy talán csak a saját fáradtságom és a szokatlan hely teremtett bennem egy feszültséget, amit most a környezetre projektálok.

Tizenegy óra körül megint hallottam.

„Verácska, miért nem válaszolsz?”

A hang most közelebbről jött, mint előző éjjel, és a tónusa fájdalmasabb volt, sértettebb, pontosan úgy, ahogy anyám hangja szokott elváltozni, amikor azt hiszi, hogy szándékosan nem figyelek rá. Kimásztam a sátorból, a fejlámpámat a fák közé irányítva, és most – most először – láttam valamit. Egy alak, messze, a fák törzsei között, egy sötét kontúr, ami mozgott, bár nem tudtam megkülönböztetni, hogy ember-e, állat-e, vagy csak egy ág, amit a szél ingatott.

„Vera, kérlek, gyere, eltévedtem!” – folytatta a hang, és most pontosan azt a kifejezést használta, amit anyám mondana, ha valóban bajban lenne, ugyanazzal a kétségbeesett éllel, amit egyetlenegyszer hallottam tőle valóban, amikor kislányként eltévedtem egy bevásárlóközpontban, és ő órákig keresett, mire megtaláltak.

A lábam megmozdult, mielőtt eldönthettem volna, hogy akarok-e menni. Egy lépést tettem a fák felé, aztán megálltam, mert valami – talán a vadőr szavai, talán egy mélyebb, ösztönös félelem – visszatartott. Megálltam, a fejlámpám fénykörében állva, és azt kiáltottam vissza a sötétségbe: „Ki vagy?”

A hang elhallgatott. A csend, ami utána következett, rosszabb volt, mint maga a hívás.

Nem aludtam többet azon az éjszakán. Reggel, amint elég világos lett, lebontottam a sátrat remegő kézzel, és elindultam vissza, nem a Három-kő felé, hanem lefelé, Lillafüred irányába, mert úgy döntöttem, hogy nem akarok még egy éjszakát ebben az erdőben tölteni. Az eredeti tervemet feladtam; csak haza akartam jutni.

De a jelzés, amit követtem, néhány óra múlva furcsán viselkedett. A kék sáv, amit a fák kérgén kerestem, egyszer csak eltűnt egy elágazásnál, ahol a térképem szerint egyenesen kellett volna haladnom. Visszamentem, kerestem a jelzést balra, jobbra, de csak egy halvány, szinte lemosódott festéknyomot találtam egy fán, ami lehetett a régi jelzés maradványa, vagy lehetett valami egészen más.

Követtem azt az irányt, mert nem volt jobb ötletem, és egy óra séta után rájöttem, hogy a terep ismerős. Egy villámsújtott bükkfa állt előttem, a kérge megfeketedve, a törzse felhasadva, mint egy villa.

Ugyanaz a fa volt, amelyik mellett az éjjel a sátramat felállítottam. De most, a térképem szerint, legalább négy kilométert gyalogoltam ellenkező irányba, lefelé a hegyről, nem körbe.

Az első gondolatom az volt, hogy biztos van egy második, hasonló fa valahol a közelben, hiszen a villám gyakran sújt le a legmagasabb pontokon álló fákra, és egy ilyen erdőben több is lehet belőlük. De ahogy közelebb léptem, felismertem a repedés pontos alakját, egy apró, V alakú beszögellést a hasadás alján, amit előző este is megfigyeltem, miközben a sátrat állítottam, és azon gondolkodtam, vajon biztonságos-e ilyen közel aludni egy fához, amit egyszer már eltalált a villám. A fatörzs tövében még ott volt a kis kupac hamu is a tűzhelyemtől, amit reggel szétkapartam, mielőtt elindultam – pontosan ugyanott, ugyanolyan alakban, mintha az idő, amely alatt elvileg négy órát gyalogoltam, valójában nem telt volna el egyáltalán, vagy mintha az egész négy óra csak egy kör lett volna, ami visszahozott a kiindulóponthoz anélkül, hogy bármelyik pillanatában ezt észrevettem volna.

Megálltam, a térképet a kezemben tartva, és próbáltam logikusan végiggondolni, hogyan kerülhettem vissza oda, ahonnan elindultam. A nap állása szerint – mert a napot követtem iránytű hiányában, bár volt egy kis iránytűm a hátizsákom zsebében, amit most siettemben nem is néztem meg – délnek kellett volna haladnom, nem északnak. De a fa, a villámsújtott bükk, kétségtelenül ugyanaz volt: ugyanaz a repedés, ugyanaz a fekete, elszenesedett sáv a kérgén, ugyanaz a különös, kettéágazó forma a csúcsán.

Elővettem az iránytűt, és megnéztem. A tű remegett egy kicsit, aztán megállt egy irányba, ami nem egyezett semmivel, amit a nap állásából kikövetkeztettem. Megkocogtattam az iránytűt, mert azt hittem, elromlott, de a tű makacsul ugyanarra az irányra mutatott, amerre korábban mentem – vissza, befelé az erdőbe, nem kifelé.

Ekkor kezdtem igazán megrémülni.

Nem azért, mert hangokat hallottam – azt már korábban is túl tudtam élni azzal, hogy a fáradtságra és a képzeletre fogtam –, hanem azért, mert a térbeli valóság, amiben mozogtam, elkezdett összeomlani körülöttem. Az erdő, amit korábban ismerős veszélyként kezeltem – eltévedhetek, megsérülhetek, de legalább a fák, a kövek, az irányok állandóak maradnak –, most olyan hellyé vált, ahol a legalapvetőbb szabályok sem tűntek érvényesnek.

Megpróbáltam felhívni édesanyámat. A telefonom kijelzőjén egyetlen vonalnyi térerő jelent meg, aztán eltűnt, majd újra megjelent, mintha a jelzés maga is bizonytalan lenne arról, hogy létezik-e azon a helyen. A hívás nem ment át. Próbáltam SMS-t küldeni, egy rövid szöveget, hogy eltévedtem, hogy segítség kellene, de a kijelzőn a küldés ikonja végtelenül pörgött, soha nem jelezve sikert vagy hibát.

Amíg a telefon kijelzőjét néztem, a küldés ikon egyszer csak abbahagyta a pörgést, és egy apró pipa jelent meg mellette, jelezve, hogy az üzenet elment. Pár másodperccel később egy válasz érkezett, egyetlen szó: „Tudom.” Nem anyám száma küldte – a kijelzőn nem jelent meg semmilyen név, csak egy ismeretlen, hosszú számsor, amit nem ismertem fel semmilyen hálózatból. Próbáltam visszaírni, megkérdezni, ki az, de a kijelző ekkor végleg elvesztette a térerőt, és az üzenet soha nem ment el.

Leültem egy kőre, próbáltam megnyugodni, és végiggondoltam a térképet újra. Az Istállós-kő-i barlang, ahonnan indultam, északkeletre volt a jelenlegi pozíciómtól, ha hinni lehetett a térképnek. A villámsújtott bükk, amely mellett az éjjel táboroztam, valahol a Három-kő és Istállós-kő közötti szakaszon állt. Ha most ugyanannál a fánál álltam, akkor négy óra gyaloglás után sem jutottam sehova – vagy rosszabb: visszafelé jutottam, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy megfordultam.

A nap már delelőponton túl volt, lefelé kezdett hajlani az égen, és a fény az erdőben megváltozott – nem a megszokott délutáni aranyos fény, hanem valami hidegebb, kékesebb árnyalat, ami korábban nem jellemezte a napot, mintha a felhők valahogy másképp szűrnék a fényt, bár az égen nem volt felhő, amit láttam volna a fák lombja között.

Úgy döntöttem, hogy a napot – a valódi napot az égen, nem az iránytűt – fogom követni, és egyenesen délnek tartok, bármi áron, amíg el nem érek egy ismerős ponthoz, egy útkereszteződéshez, egy jelzett ösvényhez, bármihez, ami visszavezet a civilizált világba.

Két óra gyaloglás után a terep megváltozott: a bükkerdő helyett fenyők kezdtek feltűnni, sötétebb, sűrűbb növényzet, és a talaj alattam süppedni kezdett, mintha mocsaras lenne, bár a Bükk-fennsíkon nincsenek valódi lápok, csak néhány mohás terület a magasabban fekvő dolinákban. Óvatosan léptem, kerülve a legsötétebb, legvizesebb foltokat, és a szívem egyre gyorsabban vert, mert tudtam, hogy ez a terep nem illett bele semmilyen térképbe, amit korábban ismertem a környékről.

Az út során háromszor is megláttam ugyanazt a hollót, egy nagy, fényes tollú madarat, amelynek a bal szárnyán egy fehér folt volt, pontosan ugyanott mind a három alkalommal, ugyanazon az ágon ülve, mindig ugyanabban a testtartásban, a fejét kissé oldalra fordítva, mintha figyelne. Egy normális erdőben számtalan holló él, és semmi meglepő nem lenne abban, ha többször is látnék egyet, de a fehér folt túl egyedi volt, túl pontosan ugyanott, és a madár sosem mozdult, sosem károgott, csak nézett, amikor elhaladtam alatta, mintha nem is élő állat lenne, hanem egy jelzőtábla, amit valaki kihelyezett, hogy megbizonyosodjon arról, jó irányba tartok-e.

Négy óra körül, amikor a fény már ferdén szűrődött be a fák között, megint hallottam a hangot.

„Vera, hol vagy? Megsérültem!”

Most nagyon közel volt, talán csak harminc méterre, egy sűrű cserjés mögül. A hang remegett, zokogott, és minden egyes sóhajban, minden egyes szótagban anyám volt – a konkrét, egyedi módja, ahogyan ziháltam hallotta sírni, amikor nagyapám meghalt, ugyanaz a sajátos, torokból jövő hang, amit soha senki más nem tudna ilyen pontosan reprodukálni.

Megálltam, és minden racionális gondolatom ellenére a testem a cserjés felé fordult. „Anya?” – kiáltottam, és a saját hangom furcsán idegennek tűnt a fülemben, túl kicsinek a hatalmas, néma erdőhöz képest.

„Itt vagyok, Verácska, siess, fáj a lábam!” A hang most olyan közelről jött, hogy biztos voltam benne, ha átmegyek a cserjésen, ott találom anyámat, a földön ülve, egy kitört bokával, és minden, ami addig történt – a telefonhívás, a fűnyíró, Eger – csak egy álom volt, egy félreértés, és most végre megtalálom, és mindkettőnket haza tudom vezetni.

Előreléptem a cserjés felé. Az ágak megszúrták a karomat, a bőröm felhasadt egy helyen, de nem éreztem igazán a fájdalmat, mert minden figyelmem a hangra irányult, amely most, ahogy közelebb kerültem, apró, alig hallható módon megváltozott – egy töredékmásodpercre, egy aprócska csúszás a hangsúlyban, mintha az, aki beszélt, nem lélegzett volna közben, ahogy egy valódi ember tenné.

Megálltam a cserjés szélén. A másik oldalon egy kis tisztás volt, és a tisztás közepén – semmi. Üres fű, néhány kő, egy korhadt farönk. Senki.

A fű azonban le volt taposva egy kör alakú foltban, középen, mintha valaki hosszú ideig ott ült vagy feküdt volna, és a lapult fű szélén, ahol a kör véget ért, egy halom apró, fehér csont hevert, túl kicsi ahhoz, hogy egy nagyobb állaté legyen, inkább egy madáré vagy egy mókusé, de valahogy túl rendezetten elhelyezve ahhoz, hogy természetes ragadozó munkája legyen – sorban, egymás mellett, mint apró léc egy kerítésen.

„Anya?” – kérdeztem megint, most csendesebben, és a hangom remegett.

Semmi válasz nem jött azonnal. Aztán, nagyon közelről, talán közvetlenül a hátam mögül, bár tudtam, hogy ott nem állhat senki, mert én magam álltam ott egy perccel korábban, meghallottam: „Miért nem jössz?”

Megpördültem. Senki sem volt mögöttem, csak a fák, a cserjés, amelyen áthatoltam, és a lassan sötétedő erdő. De a hang most már nem a fák közül jött – közvetlenül a fülem mellett szólt, olyan közelről, hogy éreztem volna a leheletét, ha lett volna lehelete, ha lett volna test, amiből levegő áramolhatna.

Futni kezdtem. Nem gondoltam át, merre, csak futottam, át a tisztáson, be egy másik fasoron, a hátizsákom a hátamon ütemesen zötykölődött, a lábam alatt az avar és a mohás kövek csúszósak voltak, és egyszer majdnem elestem, amikor a gyökerekbe akadt a bakancsom. A hang követett, mindig ugyanolyan távolságban maradva, akármilyen gyorsan is futottam – nem távolodott, de nem is közeledett, csak ott volt, mögöttem, oldalt, néha előttem, mintha nem is egy irányból jönne, hanem magából a levegőből, ami körülvett.

Átvágtam egy kis patakon, a víz jéghideg volt, és az egyik bakancsom teljesen átázott, amikor rosszul léptem egy kőre, és félig belecsúsztam a sodrásba. A másik oldalon, ahogy felkapaszkodtam a meredek partra, egy pillanatra megálltam levegőt venni, és akkor hallottam, hogy a hang nem egyedül szólít már. Valahol tőlem balra, egy másik hang is felhangzott, egy férfi hangja, aki egy másik nevet kiáltott – nem az enyémet –, ugyanazzal a könyörgő, sürgető tónussal, amivel az engem hívó hang is beszélt. A két hang egy pillanatra összefonódott, mintha egyazon forrásból áradna szét két irányba, majd a férfihang elhalt, és csak az enyém maradt, közelebb, mint addig bármikor.

Ez volt az, ami igazán megrémített – nem az, hogy engem hívott, hanem az, hogy valaki mást is hívott valahol, egy másik elveszett nevet, és rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit ezen az estén ezen az erdőn szólítanak, és hogy bárki is – bármi is – teszi ezt, nem személyesen nekem szól, hanem egy mintázatot ismétel, amit már ki tudja, hányszor lejátszott korábban, más nevekkel, más hangokkal, más elveszettekkel.

„Vera! Vera, hova mész?!” – kiáltotta, és most volt benne egy új árnyalat, amit még nem hallottam: egy düh, egy keserűség, amit anyám sosem mutatott felém ennyire nyíltan, kivéve egyszer, évekkel korábban, amikor azt hitte, hogy direkt kerülöm a hívásait egy nehéz időszakban, és végül kiabálva kérdezte, miért nem engedem, hogy segítsen.

Megálltam egy pillanatra, a lélegzetem zihálva kapkodva, és hátranéztem. A fák között, talán ötven méterre, megláttam ismét az alakot – de most sokkal közelebbről, mint korábban, és láttam, hogy a mozgása nem emberi: túl egyenletes volt, túl simán siklott a fák között, mintha nem lépkedne, hanem áramlana, mint egy folyadék, ami a legkisebb ellenállás útját követi.

Nem néztem tovább. Elfordultam, és újra futni kezdtem, most már nem gondolva semmi másra, csak hogy minél messzebb kerüljek attól, amit láttam.

A fény gyorsan fogyott körülöttem, a nap már a fák koronája alá süllyedt, és a sötétség sűrűbbé vált minden egyes perccel. Futás közben egyszer megbotlottam egy kiálló kőben, és térdre zuhantam, a kezem beleakadt egy csomó tűlevélbe és nedves földbe, a hátizsákom félrecsúszott a hátamon, de nem vesztettem időt azzal, hogy rendbe hozzam – csak felpattantam, és tovább mentem, most már inkább gyors gyaloglásban, mint futásban, mert a lábam remegett a fáradtságtól és a félelemtől.

A levegő egyre hidegebb lett, és egy ponton olyan illat áradt felém, amit nem tudtam hova tenni – nem a nedves föld, nem a korhadó levelek szaga, hanem valami édeskésebb, ami a mosott, meleg ruha illatára hasonlított, pontosan olyanra, mint amilyen anyám konyhájában szokott lenni mosás után, amikor a frissen vasalt lepedőket a szárítóról leszedi. Ez volt a legfurcsább az egész estében: nem a félelmetes részletek ijesztettek meg a leginkább, hanem az, hogy a rettegés közepén is folyton otthonra emlékeztetett valami, mintha az erdő tudná pontosan, melyik illattal, melyik hanggal érhet el a leggyorsabban.

A terep lejteni kezdett, és a fák között egyszer csak egy szikla sor bontakozott ki előttem, mészkő tömbök, amik éles, szabálytalan formájúak voltak, mintha egy óriási kéz szaggatta volna szét őket réges-régen. A sziklák között egy keskeny ösvény kanyargott, és követtem, mert nem volt jobb választásom, bár a lejtő egyre meredekebb lett, és a kövek lábam alatt csúsztak a nedves mohától.

A hang, amely egy ideig csendben maradt, most ismét megszólalt, de most mélyebb, komolyabb tónusban, mintha fáradt lenne a könyörgéstől, és inkább parancsoló hangra váltott volna: „Állj meg, Vera. Ez veszélyes arrafelé.”

Megálltam, mert a mondat tartalma önmagában logikus volt, és egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy talán igazat mond, talán valóban veszélyes az irány, amerre tartok. De aztán eszembe jutott, hogy ez ugyanaz a hang, ami az előbb még dühösen hívott, ami könyörgött, hogy segítsek, és rájöttem, hogy bármit is mond, nem bízhatok a tartalmában, csak abban lehetek biztos, hogy nem akarja, hogy elérjek egy bizonyos pontot – vagy éppen pontosan azt akarja, hogy ne menjek arra, mert arra van a kiút.

Folytattam az utat a sziklák között, most már óvatosabban, a kezemmel a hideg, nedves kövekbe kapaszkodva, amikor a lábam alatt a talaj hirtelen eltűnt.

Nem zuhantam nagyot – talán két métert csúsztam egy meredek, sziklás törmeléklejtőn, mielőtt megálltam egy kiálló gyökérben, ami szerencsére elég erős volt, hogy megtartson. A bokám megcsavarodott a csúszás közben, egy éles fájdalom hasított végig a lábamon, és amikor felnéztem, láttam, hogy egy keskeny, sötét üreg szélén állok – egy víznyelő, egy dolina, ami a mészkőbe mélyedt, a pereme omlós, a mélysége ismeretlen a sötétben.

Ha két méterrel tovább csúszok, belezuhantam volna.

Felnéztem a peremre, ahonnan lecsúsztam, és a sötétedő égbolt háttere előtt megláttam egy alakot állni, mozdulatlanul, a sziklák szélén, pontosan ott, ahonnan az előbb elindultam. Nem tudtam kivenni az arcát a gyorsan sötétedő fényben, csak egy sziluettet, egy emberi formát, ami túl magas volt, túl nyúlánk ahhoz, hogy valóban anyámra hasonlítson, ha közelebbről néztem volna – de a hangja, amikor megszólalt, pontosan ugyanaz volt, ami egész nap kísértett.

„Verácska, miért futsz el? Csak segíteni akarok.”

A bokám lüktetett, a kezem véres volt a gyökerektől, amikbe belekapaszkodtam, és a dolina pereme omlós volt alattam, minden mozdulatomra kis kövek gurultak le a mélybe, visszhangtalanul, mintha a mélység túl nagy lenne ahhoz, hogy a hang visszaérjen.

Próbáltam kiáltani segítségért, bármilyen hangosan, bár tudtam, hogy valószínűleg senki sem hallja ezen a vidéken, ilyen messze a kijelzett ösvényektől. A kiáltásom elhalt a fák között, és csak a saját visszhangom tért vissza néhány másodperc múlva, torz, idegen formában.

Az alak a perem szélén mozdulatlanul állt, és figyelt. Nem közeledett, nem is távolodott, csak ott volt, türelmesen, mint aki tudja, hogy nincs hova mennem, hogy a sötétség és a sérült bokám és a mögöttem tátongó üreg együtt már elég ahhoz, hogy ne kelljen sietnie.

Elkezdtem lassan oldalra mozogni a törmeléklejtőn, próbálva megtalálni egy biztonságosabb utat felfelé, távol a dolina szélétől, de minden mozdulatnál a kő és a nedves föld csúszott a kezem és a lábam alatt, és a bokám minden terhelésnél éles fájdalommal jelzett, hogy nem bírja sokáig.

A hátizsákom egyik szíja beakadt egy kiálló gyökérbe, és néhány másodpercig nem tudtam elmozdulni, a testem félig kifordulva a lejtőn, az arcom a nedves kőhöz szorítva, amiből hideg, földes szag áradt, valami régi, savas, mint az elbomlott levelek évszázados rétege odalent a mélyben. Amikor végre kiszabadítottam magam, egy kő megmozdult alattam, és egy pillanatra az egész testem lejjebb csúszott, a lábam a semmibe lógott ki a sötét üreg fölött, mielőtt a kezem újra megtalálta a gyökeret, és megállítottam a zuhanást.

Az alak a perem szélén még mindig ott állt, és most, hogy a szemem valamennyire hozzászokott a sötétséghez, úgy tűnt, mintha a feje kissé oldalra dőlne, figyelmesen, ahogy egy ember nézné, hogy egy rovar hogyan próbál kimászni egy pohárból.

„Vera.” A hang most nagyon közelről jött, nem a peremről, ahol az alak állt, hanem lentről, a dolina mélyéből, a sötét üregből, amely alattam tátongott.

Megfagytam. A kezem a gyökérbe kapaszkodva, a testem félig a lejtőn, félig a levegőben lógva, és a hang, ami most a mélyből szólt, pontosan olyan volt, mint az, amit fent hallottam a sziklák szélén – mintha egyszerre két helyen is létezne, vagy mintha nem is helyhez lenne kötve, csak oda szólna, ahonnan a legjobban hallatszana, ahonnan a legjobban célba találna.

„Gyere le hozzám, Verácska. Itt sötét van, és fázom.”

Lenéztem a lábam alatt tátongó feketeségbe, ahonnan semmi fény nem szűrődött vissza, és egy pillanatra – csak egy pillanatra – egy részem, egy mélyen gyermeki, ösztönös rész, ami még mindig hitte, hogy ha az anyja hívja, muszáj mennie, el akart engedni a gyökértől, hogy lecsússzon a sötétbe, ahonnan a hang jött.

Megrántottam a fejem, elfordítva a fülemet a mélység felé, és minden erőmmel felfelé kezdtem húzni magam a gyökéren, a kezem remegett, a körmöm beletört a nedves kőbe, a bokám minden mozdulatnál sikoltott a fájdalomtól, de felfelé mozdultam, centiméterről centiméterre, miközben a hang alattam folytatta, most már nem könyörgő, hanem türelmetlen tónusban: „Vera, ne menj el. Vera, nézz rám.”

Nem néztem le. Nem engedtem, hogy a tekintetem visszatérjen a sötét üreg felé, mert valami bennem biztos volt afelől, hogy ha lenézek, és ott valóban meglátom, amit a hang állít magáról, akkor nem fogom tudni, mit tegyek azután – sem elhinni, sem elutasítani, sem mozdulni.

Sikerült felkapaszkodnom a törmeléklejtő tetejére, oda, ahol korábban a szikla pereme volt, de amikor felnéztem, az alak, amelyet ott láttam állni, már nem volt sehol. A sötétség teljesen leszállt, a fák csak sötét foltokként rajzolódtak ki az ég enyhén világosabb háttere előtt, és a fejlámpám – amit most remegő kézzel kapcsoltam be – gyenge, sárgás fénykört vetett a közvetlen közelembe, de azon túl minden feketeség volt.

A bokám nem bírta el a testsúlyomat rendesen, minden lépés egy hullámot küldött fájdalomból a lábamban felfelé, és tudtam, hogy nem tudok messzire menni ezen az éjszakán, hogy valahol meg kell állnom, bár minden sejtem azt kiáltotta, hogy mozduljak, hogy ne maradjak egy helyen, ahol a hang könnyen megtalálhat.

Leültem egy kőre, a hátamat egy fatörzsnek támasztva, a fejlámpám fényét magam körül tartva, mint egy kis, sebezhető menedéket a feketeségben. A telefonom kijelzőjét néztem – egyetlen vonalnyi térerő jelent meg megint, remegve, aztán eltűnt.

A fák között, valahol a sötétben, egyre halkabban, de mégis tisztán hallhatóan, megint megszólalt a hang, most már nem könyörgő, nem is dühös, csak türelmesen várakozó, mintha tudná, hogy végül, ha elég sokáig vár, nem lesz más választásom, mint felállni, és a hang felé menni.

Megpróbáltam a hátizsákom zsebében bekotorni a vízfoltos papírlapért, amit a vadőr kunyhója előtt mutattam meg, mintha az ismeretlen kézírás valahogy segíthetne, mintha abban lenne egy válasz, amit még nem vettem észre. A sötétben nem tudtam elolvasni, csak a körvonalát éreztem az ujjaim alatt, a hajtás mentén szétmállott papírt, és eszembe jutott az utolsó mondat: menj dél felé, ne állj meg. De a bokám nem engedte, hogy messzire menjek, és a sötétben nem tudtam megállapítani, melyik irány a dél, mert a csillagok, amiket korábban ismertem, most furcsán álltak az égen, mintha az egész éjszakai égbolt egy kicsit elcsúszott volna a helyéről, amit megszoktam.

„Verácska.” Egy szünet. „Tudom, hogy hallasz.”

A sötétben, a fák között, valami megmozdult, és közelebb került. Nem futva, nem is lépkedve – inkább úgy, ahogy a víz mozog egy enyhe lejtőn, egyenletesen, hangtalanul, követve a terep legkisebb hajlatát. A fejlámpám fénykörének szélén, épp a látóterem legszélén, megláttam egy halvány elmozdulást a fák között, egy sötétebb árnyat a sötét háttér előtt, ami egy pillanatra megállt, mintha tudná, hogy nézem, aztán folytatta a közeledést.

Nem álltam fel. Nem tudtam volna, ha akartam volna sem, mert a bokám minden mozdulatra tűzforró fájdalommal válaszolt, és a testem, ami egész nap menekülésben volt, most hirtelen megadta magát a kimerültségnek, mintha eldöntötte volna helyettem, hogy innen már nem lehet tovább futni.

A hang most már nem a nevemet mondta. Csendesen, nagyon közelről, azt kérdezte: „Miért vagy ilyen messze tőlem egész idő alatt, Verácska? Mindig csak el akarsz menni.”

A fejlámpám fénye megremegett, aztán kialudt, bár az akkumulátor reggel még teljesen fel volt töltve. A sötétségben, a hideg kő és a nedves avar szagában, csak a hangot hallottam, egyre közelebbről, és a saját szívdobogásomat, és messze fölöttem, a fák koronái között, egy keskeny csíkot a csillagos égből, amely most, hogy néztem, valahogy nem úgy állt, ahogy indulás előtt az égi térképen megtanultam.

Próbáltam felállni, hogy legalább a hátamat egy fatörzsnek vessem, hogy legyen valami szilárd mögöttem, de a bokám, amikor rá akartam helyezni a testsúlyomat, egyszerűen megadta magát, és visszazuhantam a kőre, a fájdalom olyan éles volt, hogy felszisszentem, és ez a hang, az én saját hangom, önmagában is elárulta, pontosan merre vagyok.

Odalentről, a sötétségből, a hang most már egészen közelről szólt, talán alig néhány lépésnyire, és a hangsúlyában megjelent valami, amit még sosem hallottam anyámtól, egy türelmetlen, mohó él, ami alatt mintha valami egészen más, egy sokkal idősebb és sokkal türelmesebb dolog próbálná utánozni a melegséget, amit korábban hallottam. „Gyere, Verácska” – mondta. „Ne hagyj magamra újra.”

Nem tudtam, melyik irányba van a tábor, melyik irányba a vadőrkunyhó, melyik irányba az élet, amiben az anyám valóban a kertben állt a fűnyíróval, messze innen, biztonságban. Csak azt tudtam, hogy a hang egyre közelebb ért, és hogy a kezem, amivel a köveket próbáltam megtámasztani magam alatt, remegett annyira, hogy már nem tudtam megállapítani, a hideg miatt remeg, vagy valami más miatt.