Az Út Felén

Ábel pontban reggel hétkor állt meg a házam előtt egy bérelt szürke Dacia Duszterrel, amin még rajta volt a bérlés matricája a hátsó szélvédőn, és amikor kiszálltam a bőröndömmel, nem jött ki segíteni, csak lenyomta a csomagtartó gombját a műszerfalról, és várt.

Nyolc éve nem láttam élőben, csak karácsonyi videóhívásokon, amiken mindig valamilyen rossz megvilágításban ült, és amiken soha nem beszéltünk tovább négy percnél. Most ötvenkét évesen ugyanolyan vékony volt, mint húszévesen, csak a haja őszült be teljesen, és egy szemüveget viselt, amit nem ismertem.

– Szia – mondtam, miután betettem a bőröndöt a csomagtartóba, egy olyan hangnemben, ami se nem meleg, se nem hideg volt, csak egyszerűen semleges, mert nem tudtam, melyiket válassza az ember nyolc év után.

– Szia. – Nem nézett rám, a navigációt állította be a telefonján. – Négyszáznegyven kilométer Zalaháshágyig, ha nem állunk meg semmiért. Az időjárás-jelentés esőt mond a Balaton környékén.

– Akkor jól teszi, ha elkerüljük a Balatont.

– Nem lehet elkerülni, az út arrafelé megy.

Ez volt az első teljes mondatváltásunk nyolc év után, és már ebben is sikerült belebotlanunk valami apró nézeteltérésbe, ami nem is volt igazi nézeteltérés, csak egy jelzés arra, hogy semmi nem fog egyszerűen menni a következő napokban.

Apánk, Molnár Károly, három héttel korábban halt meg, hirtelen, egy szívinfarktus következtében a zalaháshágyi házban, amiben utolsó húsz évét töltötte, egyedül, miután anyánk tizenkét éve meghalt, és amiben most, ha hiszünk a jogásznak, akivel telefonon beszéltünk, egy teljes élet felhalmozott tárgyai várnak arra, hogy valaki szétválogassa őket: mi megy a jótékonysági boltba, mi megy a kukába, és mi az, amit esetleg megtartunk.

Senki más nem volt, aki ezt megcsinálja. Apánknak nem volt más testvére, nekünk nem volt más testvérünk, és bár mindketten felnőtt életet éltünk külön városokban – én Budapesten, Ábel Berlinben –, a ház ránk maradt, osztatlan közös tulajdonként, és az eladásához mindkettőnknek alá kellett írnia mindent, amit a jogász előkészített.

Öt napot terveztünk: két nap az útra oda, mert Ábel ragaszkodott hozzá, hogy útközben megálljunk egy éjszakára, mondván, hogy a jet lag még benne van a berlini repülőút miatt, és nem bír végigvezetni négyszáznegyven kilométert egyben; két napot a házban; egy napot vissza. Mindketten tudtuk, hogy ez is optimista becslés, mert egy egész élet nem válik szét ennyi idő alatt, különösen nem akkor, ha a két ember, akinek szétválasztania kellene, nyolc éve nem beszélt egymással rendesen.

Az első óra az autóban csendben telt, leszámítva a navigáció hangját, ami minden tizedik percben megszólalt, hogy emlékeztessen, merre menjünk, bár az út egyenes volt, és semmi szükség nem volt az emlékeztetésre.

– Hogy van Mira? – kérdeztem végül, mert valahogy el kellett indítani a beszélgetést, és Mira volt az első téma, ami nem érintett semmilyen fájó pontot. Mira volt Ábel felesége, egy német nő, akit sosem találtam, és akivel csak egyszer találkoztam, az esküvőjükön Berlinben, amire egyedül mentem, mert anyánk akkor már túl beteg volt az utazáshoz.

– Jól. Dolgozik, mint mindig. Üdvözletét küldi.

– Üdvözlöm vissza.

– Te hogy vagy a… – elakadt, mert nem tudta, hogyan nevezze a pasimat, Petit, akivel négy éve élünk együtt, de akivel soha nem találkozott, és aki soha nem szerepelt azokon a négy perces videóhívásokon.

– Petivel jól vagyunk. Köszönöm.

– Jó.

Ezután újra csend lett, és én kinéztem az ablakon, néztem, hogy a város kiszalad alólunk, a Balaton felé vezető út egyre zöldebb lesz, és azon gondolkodtam, vajon mennyi időbe telik, mire bármelyikünk szóba hozza azt, amiről valójában mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb szóba kell kerülnie.

Nem kellett sokáig várni. Valamivel Székesfehérvár után, amikor egy benzinkútnál álltunk meg feltankolni, és Ábel kiment kávét venni anélkül, hogy megkérdezte volna, kérek-e én is, visszajött két pohár kávéval, és az egyiket letette elém, amitől meglepődtem, mert azt hittem, csak magának vesz.

– Nem tudtam, hogy szereted-e még a feketét cukor nélkül.

– Még mindig azt szeretem.

– Jó, hogy valami nem változott.

– Sok minden nem változott, Ábel. Te vagy az, aki elment.

Kimondtam, mielőtt igazán eldönthettem volna, hogy ki akarom mondani, és amint elhagyta a számat, éreztem, hogy valami megtörik a levegőben az autóban, valami, ami addig egy vékony, feszes hártya volt köztünk, és most hirtelen elszakadt.

– Tudtam, hogy ez eljön – mondta Ábel, és visszaült a volán mögé, de nem indította el az autót. – Gondoltam, legalább Székesfehérvárig kibírjuk.

– Kibírtuk Székesfehérvárig. Most Várpalota felé megyünk.

– Nagyon szellemes vagy.

– Nem akarok szellemes lenni. Csak azt mondtam, ami igaz.

Ábel az ujjaival dobolt a volánon, egy gesztus, amit apánktól örökölt, és amit mindig csinált, amikor ideges volt, de nem akarta megmutatni. – Rendben. Beszéljünk róla, ha már most akarod. Mikor pontosan? Most, egy benzinkútnál, mielőtt még négyszáz kilométert kellene vezetnünk egymás mellett?

– Mikor lenne jobb időpont? Amikor már kiürítettük a ház felét, és mindketten túl fáradtak leszünk ahhoz, hogy végigcsináljuk ezt is?

– Oké. – Elindította az autót, és visszakanyarodott az autópályára. – Akkor halljuk.

A sztori, amit mindketten ismertünk, de soha nem beszéltünk róla egyenesen, tizenkét éve kezdődött, amikor anyánk megkapta a diagnózisát, egy agresszív petefészekrákot, ami gyorsan terjedt, és ami az orvosok szerint legfeljebb egy évet hagyott neki, bár végül tizennégy hónapig élt, amiből az utolsó három hónapot kórházban és otthoni ápolásban töltötte, teljesen rászorulva mások segítségére.

Ábel akkor huszonnyolc éves volt, egy berlini kezdő karrier közepén egy IT-cégnél, és a barátnőjével, akivel aztán végül összeházasodott, Mirával, éppen akkor tervezte, hogy elköltöznek egy nagyobb lakásba. Amikor a diagnózis megjött, és én, aki Budapesten éltem, és közelebb voltam, azonnal elkezdtem minden hétvégén hazajárni Zalaháshágyba, hogy segítsek apánknak, Ábel azt mondta, hamarosan jön ő is, csak előbb el kell intéznie néhány dolgot a munkahelyén.

A „hamarosan” hónapokig tartott. Amikor végre eljött, egyetlen hétvégére jött, karácsonykor, amikor anyánk már alig tudott beszélni a fájdalomcsillapítóktól, és amikor visszament Berlinbe, azt mondta, hogy „amint lehet, újra jövök,” de nem jött, mert, mint utóbb kiderült, Mira akkor terhes volt, elvesztették a babát a tizenkettedik héten, és Ábel úgy döntött, hogy ezt nem mondja el nekünk, mert „nem akarta megterhelni anyát még egy rossz hírrel, amikor már annyi fájdalma volt.”

Nem tudtam ezt akkor. Csak azt tudtam, hogy Ábel nem jön, hogy a telefonhívásai egyre ritkábbak lettek, és hogy én egyedül vittem anyánkat minden kemoterápiás kezelésre, én ültem vele éjszakánként, amikor nem tudott aludni a fájdalomtól, és én voltam az, aki ott volt, amikor végül meghalt egy márciusi hajnalon, a kórházi ágyán, apánk és én mellette, Ábel pedig Berlinben, mert „a repülőjegy túl drága volt az utolsó pillanatban,” ahogy ő fogalmazta a temetésen, ahova végül megérkezett, de két nappal a temetés után, mert „nem tudott időben jegyet találni.”

Tizenkét évig hordtam ezt magamban, és soha nem beszéltünk róla igazán, csak néhány feszült karácsonyi videóhívás alatt, amikor mindketten úgy tettünk, mintha minden rendben lenne, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy egyáltalán fenntartsunk valamilyen kapcsolatot.

– Nem tudtad, hogy elvesztettük a babát – mondta Ábel, amikor Várpalota felé hajtottunk, a hangja most már nem védekező, inkább fáradt. – Soha nem mondtam el senkinek, csak Mirának és nekem fájt.

– És ez felmentést ad arra, hogy nem jöttél haza, amikor anyád haldoklott?

– Nem felmentést ad. Csak egy okot, amit soha nem ismertél.

– Lehet, hogy ha elmondtad volna, máshogy gondolok rólad az elmúlt tizenkét évben.

– Lehet. De akkor nem akartam, hogy megsajnálj. Azt akartam, hogy… – elakadt, és az útra koncentrált egy percig, mielőtt folytatta. – Nem tudom, mit akartam. Talán azt akartam, hogy ne kelljen mindent elmondanom, amikor már annyi minden más is zajlott.

– Szóval inkább hagytad, hogy azt gondoljam, egyszerűen nem érdekel, mi történik anyával.

– Nem ezt gondoltam.

– Akkor mit kellett volna gondolnom, Ábel? Minden hétvégén ott voltam. Te egyszer jöttél négy hónap alatt.

Nem válaszolt azonnal, csak a kezét szorította a volánon, és én néztem, hogy az ujjai elfehérednek a szorítástól.

– Igazad van – mondta végül. – Nincs mentségem, amivel ezt jóvá tudnám tenni. Csak azt akarom, hogy tudd, nem azért nem jöttem, mert nem érdekelt. Azért nem jöttem, mert nem bírtam elviselni, hogy ott legyek, és nézzem, hogy meghal, miközben otthon egy másik veszteséggel próbáltam megküzdeni, amiről nem tudtam senkinek beszélni.

– Ez még rosszabb, mint ha csak egyszerűen nem érdekelt volna.

– Miért?

– Mert azt jelenti, hogy tudtad, mekkora fájdalom az, amit átélek, és mégsem jöttél, hogy megosszuk.

Ábel nem válaszolt, csak hajtott tovább, és a csend, ami ezután következett, nem volt ugyanaz, mint a reggeli csend. Az reggeli csend egy kényelmetlen ismeretlenség csendje volt. Ez most egy olyan csend volt, amiben mindketten éreztük, hogy valami régi, befagyott dolog elkezdett megmozdulni, és nem tudtuk, mi lesz belőle.

Veszprém után megálltunk egy útmenti étteremben ebédelni, egy olyan helyen, ahol a menü laminált lapokon volt, és a pincérnő úgy nézett ki, mintha harminc éve ugyanazt a kötényt viselné. Leültünk egy sarokasztalhoz, és mindketten gulyást rendeltünk, mert ez volt az egyetlen étel a menün, amiben mindketten biztosak voltunk, hogy nem fogjuk megbánni.

– Emlékszel, amikor apa idehozott minket valahova útközben Balatonfüredre, és azt mondta, hogy ha nem eszünk meg mindent a tányérról, nem állunk meg fagyizni? – kérdezte Ábel, miközben a kenyeret szelte.

– Emlékszem. Te titokban a zsebedbe dugtad a húst, mert nem akartad megenni a zsírját, és aztán egész nap bűzösen járkáltál, mert a zsír átszivárgott a nadrágodon.

Ábel felnevetett, az első igazi nevetés nyolc év alatt, amit tőle hallottam. – Teljesen elfelejtettem ezt.

– Apa dühös volt, mert azt hitte, hogy direkt csináltad, hogy elrontsd a kirándulást.

– Nem direkt csináltam. Egyszerűen nem bírtam megenni a zsírt.

– Tudom. De apa sosem hitte el, hogy valami egyszerűen csak úgy történik. Mindig azt hitte, hogy direkt csináljuk, amit csinálunk.

Ez a mondat valahogy nyitott egy ajtót, amit addig mindketten zárva tartottunk. Apánk, Molnár Károly, nem volt könnyű ember. Szigorú volt, a hibákat nem bocsátotta meg könnyen, és a gyerekkorunk nagy részében inkább a félelem, mint a szeretet tartott minket a közelében. Amikor anyánk élt, ő volt a puffer közöttünk és apánk között, az, aki lecsillapította a dühét, mielőtt az ránk zuhant volna. Amikor meghalt, a puffer eltűnt, és apánkkal mindkettőnknek egyedül kellett megtanulnia bánni.

– Tudod, hogy ő soha nem bocsátott meg nekem azért, hogy nem jöttem haza elég gyakran anya betegsége alatt? – kérdezte Ábel. – Minden karácsonyi hívás alatt belekötött valamibe, amit rosszul csináltam Berlinben, mintha büntetni akarna azért, amit nem tudott megbocsátani.

– Nekem meg azért kötött bele mindenbe, amiért nem mentem férjhez, és nem adtam neki unokát, mintha az egyetlen dolog, amiért létezem, az lenne, hogy folytassam a családi vonalat.

– Legalább téged nem hagyott el a felesége.

– Nem hagyott el. Csak soha nem is kérte meg a kezét, mert annyira meg volt rémülve attól, hogy egy nap ő lesz az, aki egyedül marad egy haldokló feleséggel egy házban, mint apa.

Ez volt az első alkalom, hogy ezt kimondtam, bármelyik emberi lénynek, és meglepődtem, mennyire könnyen jött ki, miután kimondtam az elsőt a vonatkozó mondatok közül.

– Ezért nem házasodtál meg? – kérdezte Ábel újra, mintha nem hinné el teljesen.

– Ezért is. És azért is, mert soha nem találtam senkit, aki elég fontos lett volna ahhoz, hogy megkockáztassam. Péterrel ez más. De még vele is néha megállok, és azon gondolkodom, mi van, ha egy nap ő lesz az, aki elmegy, és én megint egyedül maradok valakivel, aki haldoklik.

– Ez nagyon szomorú gondolat egy ilyen hosszú kapcsolatban.

– Tudom. Péter nem is tudja, hogy ezt gondolom. Soha nem mondtam el neki.

– Talán el kellene.

– Talán. Most, hogy kimondtam neked, talán könnyebb lesz neki is. Péter már három éve kérné a kezem, ha hagynám. De minden alkalommal, amikor felhozza, látom magam előtt apát, amint egyedül ül a kórházi váróteremben, és tudom, hogy nem akarom azt az életet.

Ábel bólintott, és egy darabig csendben ettük a gulyást, mindketten a saját gondolatainkba merülve, amiket nem osztottunk meg, de amiket most legalább ugyanabban az irányban gondoltunk.

Balatonfürednél Ábel lehúzott az útról, és azt mondta, itt fogunk megállni éjszakára, egy olyan kis panzióban, amit az interneten talált, és amikor rákérdeztem, miért pont itt, nem Keszthelyen vagy valahol közelebb Zalaháshágyhoz, csak annyit mondott, „mert itt van az a fagylaltozó, ahol a képen állunk, és szerettem volna megnézni, még létezik-e.”

Létezett, bár már más néven, és a tulajdonosa is biztosan más volt, mint negyven évvel korábban, de a parti sétány, amin apánk akkor végigvezetett minket, ugyanaz volt, csak most telis-tele turistákkal, akik szelfiket készítettek a naplemente előtt. Vettünk egy-egy fagylaltot, csokisat mindketten, mert ez volt az, amit gyerekként mindig kértünk, és leültünk egy padra a vízparton.

– Furcsa itt lenni veled most – mondta Ábel, a fagylaltját nyalva. – Utoljára egy csomó évvel ezelőtt jártunk itt, amikor még azt hittük, hogy a család valami állandó dolog, ami mindig megmarad.

– Aztán kiderült, hogy nem.

A panzió, amit Ábel talált, egy régi villa volt, amit szobákra osztottak fel, és a mi két szobánk egymás mellett volt, egy közös erkéllyel, amiről a tóra lehetett látni. Miután kipakoltunk, és megvacsoráztunk egy közeli étteremben – csendben, mert valahogy a fagylaltos pillanat kimerítette azt a kevés könnyedséget, amit addig összegyűjtöttünk –, visszamentünk a szobáinkba, és én azt hittem, ezzel a nap véget is ért.

Éjfél körül kopogtak az ajtómon. Ábel állt odakint, pizsamanadrágban, egy üveg bort a kezében, amit valahol az étteremből hozhatott el, vagy a panzió kis boltjából vehetett.

– Nem bírok aludni – mondta. – Gondoltam, ihatnánk egyet az erkélyen, ha neked sincs kedved aludni.

Kimentünk az erkélyre, két székre ülve, a bor közöttünk egy kis asztalkán, és a tó sötét volt alattunk, csak néhány fény villázott a túlparti házakból.

– Mi tartott ébren? – kérdeztem.

– Gondolkodtam azon, amit a kocsiban mondtál, a korábbi hitelről.

– Milyen hitelről?

– Amit apától kértem, amikor Mirával a lakást vettük Berlinben. Hatmillió forintnak megfelelő összeget, euróban kérve. Sosem fizettem vissza teljesen.

Ezt nem tudtam. Éreztem, hogy a gyomrom összerándul, mert ez egy új információ volt, egy új réteg valami régi fájdalomnak, amiről nem is tudtam, hogy létezik.

– Ezt miért nem mondtad el eddig?

– Mert szégyelltem. És mert azt hittem, ha elmondom, még jobban utálni fogsz, mert azt hiszed majd, hogy apa pénzéből éltem Berlinben, miközben te itt maradtál, és mindent egyedül csináltál anyával.

– És visszafizetted valaha?

– A felét. A másik felét apa egyszer csak annyit mondott, hogy felejtsem el, mert „nem akarja, hogy ez legyen az utolsó dolog, amiről beszélünk, ha egyszer meghal.” Ezt két éve mondta, egy telefonhívás alatt, amikor megpróbáltam visszafizetni egy részletet.

– Tehát ő megbocsátott neked valamit, amiről én nem is tudtam.

– Igen.

– És most mégis azt mondod, nem bocsátott meg neked soha semmiért.

Ábel sokáig nem válaszolt, csak a borospoharát forgatta a kezében. – Lehet, hogy rosszul emlékszem rá. Lehet, hogy csak azt akartam hinni, hogy soha nem bocsátott meg, mert akkor könnyebb volt neheztelni rá, mint elismerni, hogy talán próbált, csak rossz módon.

– Ezt most miért mondod el nekem?

– Mert ha már egyszer kibeszéljük a régi sérelmeket, szerettem volna, hogy tudj mindent, nem csak azt a részét, ami nekem kényelmesebb.

Ittunk egy ideig csendben, a tó fényei alattunk, és én azon gondolkodtam, hogy ez az új információ hogyan változtatja meg azt, amit addig gondoltam a családunkról – nem azért, mert feloldotta volna a saját fájdalmamat, hanem mert rávilágított, hogy mindannyiunknak megvolt a saját, külön titkolt sebe, amiről a másik nem is tudott, és hogy talán ez volt az igazi oka annak, hogy soha nem tudtunk igazán közel kerülni egymáshoz: nem azért, mert nem szerettük egymást, hanem azért, mert mindannyian túl féltünk attól, hogy megmutassuk, mennyire sebezhetőek vagyunk.

– Haragszol, hogy nem mondtam el korábban? – kérdezte Ábel.

– Haragszom. De most legalább tudom.

– Ez valami.

– Ez valami, igen.

Ábel nem sokkal később visszavonult a saját szobájába, mondván, hogy próbál aludni egy keveset, és én még sokáig ültem kint az erkélyen egyedül, a tóra nézve, mielőtt felhívtam Pétert, mert szükségem volt arra, hogy valakivel megosszam, mi történt az autóban és az erkélyen.

– Hogy megy? – kérdezte, és a hangjában hallottam az óvatosságot, mert tudta, mennyire féltem ettől az úttól.

– Furcsán. Beszéltünk dolgokról, amikről soha nem beszéltünk. Kiderült, hogy Mira elvesztett egy babát, amikor anya haldoklott, és Ábel ezért nem jött haza, de soha nem mondta el. És most azt is megtudtam, hogy apától kölcsönkért egy csomó pénzt, amit soha nem fizetett vissza teljesen.

– Ez… sok egy estére.

– Tudom. És most nem tudom, mit csináljak azzal, hogy haragszom rá, miközben egyszerre sajnálom is.

– Lehet mindkettő egyszerre.

– Ezt te mondtad már máskor is.

– Mert igaz. Nem kell most eldöntened, melyik érzés a fontosabb.

Péter hangja, még telefonon át is, valahogy lenyugtatott, és miután letettem, sokáig ültem még kint, azon gondolkodva, mennyi mindent nem tudtam a saját családomról, amit a saját bátyám csak most, nyolc év után, mondott ki először.

Másnap reggel korán indultunk tovább, mindketten kávéval a kezünkben, amit a panzió reggelijéből csempésztünk ki papírpohárba, és délután négy körül értünk Zalaháshágyra, egy kis faluba, ahol apánk a nagyszülei házát örökölte, és ahol felnőttünk, bár mindketten elmenekültünk belőle, amint lehetett, Ábel Berlinbe, én Budapestre, mindketten úgy érezve, hogy egy ilyen faluban nincs hely a mi életünknek.

A ház ugyanúgy nézett ki, mint mindig, egy sárga vidéki ház, zsalugáterekkel, egy udvarral, amiben apánk évtizedekig termelt zöldséget, bár az utóbbi években már csak néhány paradicsompalántát gondozott, mert a térde nem bírta már a kapálást. A kulcsot a szomszédtól, Ilonka asszonytól kaptuk meg, aki hetvenes évei elején volt, és aki azóta figyelt a házra, hogy apánk meghalt, és aki amikor meglátott minket, könnyekben tört ki.

– Annyira hiányzik már – mondta, miközben átadta a kulcsot. – Minden reggel átjött hozzám kávézni, amióta az édesanyjuk meghalt. Most nincs kihez átmennem.

– Köszönjük, Ilonka asszony, hogy figyelt a házra – mondtam, és azon kaptam magam, hogy az ő gyásza valahogy könnyebben hozzáférhető volt számomra, mint a saját gyászom, amiről még nem tudtam, mit gondoljak.

A ház belseje olyan volt, mintha apánk csak elment volna egy hétvégére, és bármelyik pillanatban visszajöhetne. A konyhaasztalon egy fél bögre kávé állt, ami már rég kiszáradt, egy újság, amit félig olvasott el, a tévé távirányítója a karosszéke mellett, ahol mindig ült. Ábel megállt a nappali közepén, és néhány percig csak körbenézett, mielőtt megszólalt volna.

– Olyan furcsa, hogy mindene itt van, csak ő nincs.

– Három hete halt meg, Ábel. Nem volt ideje senkinek kipakolni semmit.

– Tudom. Csak… – elhallgatott, és a kezébe vette az újságot a konyhaasztalról, egy háromhetes dátummal a tetején. – Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni.

– Miért ne fájna?

– Mert soha nem voltunk közel egymáshoz. Mert ő soha nem… – megint elakadt, és leült a konyhaasztalhoz, az újsággal a kezében. – Azt hittem, ha egyszer meghal, valahogy könnyebb lesz. Hogy legalább nem kell többé azon gondolkodnom, miért nem tud büszke lenni rám.

– És könnyebb?

– Nem. Rosszabb, mert most már soha nem tudom meg, lett volna-e rá esély, hogy valamikor büszke legyen.

Nem tudtam, mit mondjak erre, mert én is pontosan ugyanezt éreztem, csak egy kicsit másképp: én azt gyászoltam, hogy soha nem fogom megtudni, vajon apánk valaha megbocsátott volna nekem azért, hogy nem adtam neki unokát, vagy hogy végül is, ha hagytam volna neki időt, talán elfogadta volna, hogy az életem máshogy néz ki, mint ő szerette volna.

Az első este a házban nehéz volt, mert a hálószobák ugyanazok voltak, amikben gyerekkorunkban aludtunk, az én régi szobámban még ott volt néhány plakát a falon egy popegyüttestől, amit tizenöt évesen szerettem, Ábel szobájában pedig egy régi számítógép állt egy sarokban, amin ő tanult programozni még gimnazista korában, mielőtt elindult volna a berlini karrierje felé.

Közösen főztünk egy egyszerű tésztát a konyhában, amiben apánk fűszerei és edényei úgy voltak elrendezve, ahogy mindig is, és amíg Ábel a tésztát kavargatta, én elkezdtem átnézni a konyhaszekrényeket, hogy lássam, mi az, amit érdemes megtartani.

– Találtam valamit – mondtam, amikor a legalsó fiókban egy dobozra bukkantam, ami tele volt régi fényképekkel, amiket soha nem láttam még bekeretezve vagy albumba rendezve, csak egy kupacban, elrejtve.

Kiszedtük a fényképeket az asztalra, és sorban átnéztük őket: anyánk és apánk az esküvőjükön, egy fiatal, vékony pár, akik alig hasonlítottak azokra az emberekre, akiket mi ismertünk; én kisbabaként, Ábel ölében tartva, aki akkor még csak négy éves volt, és aki úgy nézett a kamerába, mintha komolyan vette volna a feladatot, hogy megtartson engem; egy fénykép egy tónál, ahol mindannyian négyen álltunk, apánk mosolygott, ami ritka volt a fényképeken.

– Nem emlékszem erre a napra – mondtam, a tóparti fényképet nézve.

– Én emlékszem. Balatonfüreden voltunk, és anya megengedte, hogy egy fagyit vegyünk mindketten, mert apa akkor nyert valamit a munkahelyén, egy bónuszt vagy valamit, és úgy döntött, elvisz minket a tóhoz ünnepelni.

– Milyen ritka alkalom volt az, hogy apa ünnepelt valamit.

– Azért van ez a kép, mert ritka volt.

Ábel kezébe vett egy másik fényképet, amin ő állt egyedül, talán tizenkét évesen, egy tudományos verseny díjával a kezében, és az arcán olyan büszkeség volt, amit én már alig emlékeztem rá, hogy valaha is láttam rajta.

– Apa ezt a napot sosem hozta fel, soha nem beszélt róla, mintha nem is történt volna meg – mondta Ábel, a fényképet forgatva a kezében. – De megtartotta a képet. Egy fiókba rejtve, de megtartotta.

– Talán ő is ugyanúgy nem tudta, hogyan mutassa ki, amit érzett, mint te.

Ábel felnézett rám, és egy hosszú pillanatig csak néztük egymást az asztal fölött, körülöttünk a szétszórt fényképek, egy egész élet bizonyítékai arról, hogy valamikor, nagyon régen, egy család voltunk, aki szeretett egymást, még ha nem is tudta, hogyan mutassa ki rendesen.

Még azon az első estén, mielőtt lefeküdtünk volna, elmentünk a faluba, egy kis vegyesboltba, hogy vegyünk valamit reggelire, mert a házban semmi friss nem volt. A bolt tulajdonosa, egy Varga Imre nevű férfi, aki még a mi gyerekkorunkban is ott dolgozott az apjával együtt, azonnal felismert minket, és hosszan elmondta, mennyire szerette apánkat, aki minden reggel bejött egy kiflire és egy pár szóra, és aki „mindig megkérdezte, hogy megy az üzlet, mintha tényleg érdekelné, nem csak udvariasságból.”

– Sokat beszélt magukról – mondta Varga Imre, miközben a pénztárgépet kezelte. – A lányáról, aki könyveket csinál Budapesten, és a fiáról, aki valami nagy dologgal foglalkozik Németországban, a számítógépekkel. Büszke volt mindkettőjükre, bár sosem hallottam, hogy ezt közvetlenül mondta volna bárkinek a családból, csak nekünk, itt a boltban.

Ábel és én egymásra néztünk ennél a mondatnál, mert mindketten pontosan tudtuk, hogy apánk soha, egyikünknek sem mondta ki ezeket a szavakat egyenesen, csak egy boltosnak egy vidéki faluban, akivel talán könnyebb volt büszkének lenni, mert nem kellett attól félnie, hogy elvárásokat kelt, vagy hogy a büszkeség kötelezettséggé válik.

– Ezt most miért nem tudtuk korábban? – kérdezte Ábel, amikor kiléptünk a boltból, a kezében egy zacskó kiflivel.

– Mert apa soha nem bírta kimondani nekünk azt, amit könnyen kimondott egy idegennek.

– Ez nagyon szomorú.

– Az.

Másnap reggel elkezdtük a tényleges munkát: a ruhák kiszortírozását, a bútorok felmérését, hogy mi megy a jótékonysági boltba, mi megy árverésre, és mi az, amit esetleg hazaviszünk. Ez volt az a nap, amikor a régi feszültségek újra felszínre kerültek, mert kiderült, hogy egészen másképp gondolkodunk arról, mi az, amit érdemes megtartani.

– Ezt a karosszéket megtartom – mondtam, az öreg bőrfotelre mutatva, amiben apánk mindig ült a tévé előtt. – Nem azért, mert szép, hanem mert ez az ő széke volt.

– Minek neked egy szék, ami emlékeztet apára? – kérdezte Ábel, és a hangjában volt valami éles, ami meglepett. – Te voltál az, aki mindig azt mondta, hogy apa sosem volt hozzád igazán jó.

– Nem volt jó. De ez nem jelenti azt, hogy nem akarok semmit megtartani belőle.

– Én inkább mindent eladnék, és lezárnám ezt az egészet.

– Mert te nem éltél itt az utóbbi években. Nekem vannak itt emlékeim, amiket nem akarok kidobni csak azért, hogy te könnyebben el tudd engedni.

– Ez nem rólam szól.

– De, pontosan rólad szól. Te azért akarsz mindent gyorsan elintézni, mert te mindig is azért akartál mindent gyorsan elintézni, mert nem bírtad elviselni, hogy szembenézz valamivel, ami fájt.

Ábel letette a kezében tartott bögrét, amit éppen be akart csomagolni egy dobozba, és dühösen nézett rám. – Tudod, mit, Kata? Könnyű neked moralizálni arról, hogy ki bírja elviselni a fájdalmat, és ki nem. Te maradtál itt, igaz, de legalább itt maradhattál. Nekem el kellett mennem, mert ha maradok, soha nem leszek önmagam, csak apa fia, aki soha nem lesz elég jó.

– Elmenni könnyebb volt, mint szembenézni valamivel.

– Vagy elmenni volt az egyetlen módja annak, hogy ne omoljak össze teljesen.

Ez a mondat megállított egy pillanatra, mert valami igazság volt benne, amit nem akartam elismerni, de nem is tudtam teljesen elutasítani.

– Szóval ezért nem jöttél haza anya betegsége alatt sem? Mert ha maradtál volna, összeomlottál volna?

– Részben. De ez még mindig nem menti ki azt, hogy nem voltam elég bátor elmondani neked, miért nem jövök.

Leültünk egymással szemben a nappali padlójára, körülöttünk félig kipakolt dobozok, és egy hosszú percig senki nem szólt semmit, csak a por szálltak a délutáni fényben, amit az ablakon át a nap vetett a szobába.

– Haragszom rád – mondtam végül. – Nem csak azért, amit anyánál nem csináltál. Azért is, hogy tizenkét évig hagytad, hogy ezt magamban hordjam, anélkül, hogy bármikor rendesen beszéltünk volna róla.

– Tudom. Haragodra jogod van.

– Nem akarom, hogy jogom legyen rá. Azt akarom, hogy ne kelljen haragomnak lennie.

Ábel bólintott, és a keze az enyém felé mozdult az asztal fölött, bár nem ért hozzá, csak megállt félúton, mintha nem lenne biztos abban, hogy szabad-e.

– Nem tudom, hogyan javítsam ezt meg, Kata. Nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot úgy, hogy az elég legyen.

– Talán nem is lehet eleget kérni bocsánatot. Talán csak azt tudjuk csinálni, hogy innentől máshogy csináljuk.

A következő két napban váltakozva dolgoztunk és vitatkoztunk, és néha, ritkábban, nevettünk is, amikor olyan dolgokra bukkantunk, amik felidézték a gyerekkorunk jobbik felét: egy doboz régi játék, amikkel együtt játszottunk, egy noteszt, amibe anyánk receptjeit írta, és aminek a margóján apró megjegyzések voltak arról, hogy „Ábel ezt nem szereti, Kata ezt kéri mindig.”

Ugyanazon a második munkanapon, délelőtt, a szülői hálószoba szekrényét ürítettük ki, ahol apánk ruhái még mindig anyánk régi ruhái mellett lógtak, mert ő sosem adta oda senkinek azokat a darabokat, amiket a legjobban szeretett rajta. Egy kék kardigánt találtam, amiről emlékeztem, hogy anya minden télen azt hordta a kertben, és amikor kihúztam a szekrényből, egy papírfecni esett ki a zsebéből: egy receptlista, anyánk kézírásával, amin az állt, „K. szülinapi tortája – csokis, nem citromos, mert utálja a citromot.”

Megmutattam Ábelnek, aki akkor éppen egy dobozt pakolt be a sarokban. – Nézd, mit találtam.

Elolvasta, és egy hosszú pillanatig csendben állt. – Apa megtartotta ezt a kardigánt tizenkét éven át, a zsebében egy papírral, amiről tudta, hogy neked fontos lenne, és soha nem adta oda neked.

– Talán el is felejtette, hogy ott van.

– Vagy nem akarta elengedni, mert ha odaadja neked, az azt jelentette volna, hogy végleg elfogadja, hogy anya nincs többé.

Leültem az ágy szélére a kardigánnal az ölemben, és először az egész út alatt sírtam, nem a haragtól, nem Ábel miatt, csak egyszerűen a veszteségtől, amit eddig valahogy sikerült a munka és a vita mögé rejtenem. Ábel leült mellém, nem ölelt át, mert ez nem volt olyan kapcsolat, amiben ez természetes lett volna, csak ült mellettem csendben, amíg abba nem hagytam.

Harmadnap délutánján, egy nappal a munka megkezdése után, elmentünk a jogászhoz, egy Hegedűs Pál nevű középkorú férfihez, akinek az irodája a falu főterén volt, egy régi polgári ház földszintjén, és aki végigvezetett minket a papírokon, amiket alá kellett írnunk az eladáshoz. Az iroda falán régi térképek lógtak a megyéről, és az ablakon át be lehetett látni a templom udvarára, ahol néhány gyerek focizott.

– Van egy érdeklődő a házra – mondta Hegedűs Pál, egy mappát nyitva ki. – Egy budapesti család, akik vidéki hétvégi háznak szeretnék használni. Az ár, amit ajánlanak, valamivel a piaci érték alatt van, de gyors, készpénzes ügyletet ajánlanak, ami sokaknak megkönnyíti a dolgát egy ilyen helyzetben.

– Mennyivel van alatta? – kérdezte Ábel.

– Körülbelül tíz százalékkal.

– Ez nekem nem elég – mondtam, mielőtt Ábel válaszolhatott volna. – Nem akarok egy ilyen árat elfogadni csak azért, hogy gyorsan túl legyünk rajta.

– Kata, négyszáz kilométerre lakunk mindketten innen. Minden hónap, amíg a ház üresen áll, pénzt visz el karbantartásra, biztosításra, adóra. Nem éri meg várni egy jobb ajánlatra.

– Neked nem éri meg, mert te vissza akarsz menni Berlinbe, és el akarod felejteni ezt az egészet. Nekem ez az utolsó dolog, amit apától kapok, és nem akarom féláron eladni, csak mert neked sürgős.

– Ez nem féláron van, csak tíz százalékkal alacsonyabban.

– Minden százalék számít, amikor az egész életünk egy házról van szó.

Hegedűs Pál diszkréten a papírjaival kezdett foglalkozni, mint aki már sokszor látott ehhez hasonló vitát testvérek között egy ilyen irodában, és nem akar beleszólni. Végül Ábel sóhajtott, és hátradőlt a székében.

– Oké. Mennyi időt szeretnél várni egy jobb ajánlatra?

– Nem tudom. Egy hónapot? Kettőt?

– Rendben. Két hónapot várunk. De ha addig nem jön jobb ajánlat, elfogadjuk ezt, mert én nem akarok még egy utat ide tenni fél év múlva ugyanezért a vitáért.

– Elfogadom.

Ez volt az első alkalom az egész út alatt, hogy valamiben tényleg kompromisszumot kötöttünk, nem csak egymás mellett beszéltünk el, és furcsa módon ez a kis győzelem jobban megnyugtatott, mint bármelyik korábbi beszélgetésünk a házban.

Negyednap reggel elmentünk a temetőbe, ahol apánk mellett anyánk is nyugszik, egy egyszerű sírkövön, amin csak a nevük és a dátumok állnak, mert apánk soha nem engedte meg magának, hogy többet költsön egy sírkőre, mint amennyi feltétlenül szükséges. Hoztunk virágot, nem sokat, csak egy egyszerű csokrot, amit egy útmenti kis boltban vettünk Zalaegerszeg felé menet.

– Sosem gondoltam, hogy egyszer egyszerre fogok itt állni mindkettőjük sírjánál – mondta Ábel, miközben letette a virágot a sír elé.

– Én minden évben eljöttem anya halálának évfordulóján. Apa sosem jött velem.

– Miért nem?

– Azt mondta, nem szereti a sírokat, hogy „az emlék a fejben van, nem egy kőben.” De gyanítom, hogy valójában nem bírta elviselni, hogy szembenézzen azzal, mennyire hiányzik neki.

Ábel letérdelt a sír elé, és egy hosszú percig csendben maradt, a kezét a kő hideg felületén tartva. – Anya, sajnálom, hogy nem voltam ott. Sajnálom, hogy Kata egyedül kellett ezt csinálnia.

Nem szóltam semmit, csak álltam mellette, és először az egész út alatt éreztem valami könnyebbséget a mellkasomban, nem azért, mert minden megoldódott, hanem azért, mert végre kimondta, amit tizenkét évig vártam, hogy kimondjon, még ha nem is pontosan úgy, ahogy elképzeltem.

– Apa, sajnálom, hogy soha nem tudtam olyan lenni, amilyennek szerettél volna – mondtam, bár nem voltam biztos benne, hogy valójában ezt akarom mondani, vagy csak reagálok Ábel szavaira.

– Te pontosan olyan voltál, amilyennek lenned kellett – mondta Ábel, felém fordulva. – Apa hibája volt, hogy nem tudta ezt meglátni, nem a tiéd.

– Könnyű ezt mondani most, hogy már nem kell szembenéznünk vele.

– Talán. De nem kevésbé igaz.

Aznap este, miután mindketten kimerülve befeküdtünk aludni a saját régi gyerekkori szobáinkba, meghallottam Ábel hangját a folyosón, és amikor kimentem egy pohár vízért, láttam, hogy a konyhában ül, telefonon beszélve, németül, amit nem értek, de a hangsúlyából kivehető volt, hogy Mirával beszél, és hogy valamiről, ami nehéz neki.

Amikor befejezte, és meglátott az ajtóban, nem zavarba jött, csak annyit mondott: – Mira azt mondta, hívjalak fel reggel, mielőtt elindulunk a temetőbe. Azt mondta, fontos, hogy ne egyedül csináljam ezt.

– Mit mondtál neki rólam?

– Hogy haragszol rám, de hogy kezdünk beszélni egymással rendesen, és hogy ez többet jelent nekem, mint amire számítottam.

– Ő mit mondott erre?

– Hogy ideje volt már.

Furcsa módon jobban megnyugtatott ez a kis jelenet, mint bármi, amit addig egymásnak mondtunk: hogy Ábel otthon, Berlinben, beszélt rólam valakinek, aki nem is ismert engem, és hogy abban a beszélgetésben nem úgy jelentem meg, mint egy probléma, amit meg kell oldani, hanem mint egy testvér, akivel újra próbál kapcsolatba kerülni.

Az utolsó este a házban csomagoltunk, és miközben a konyhai dobozokat pakoltuk be a kocsiba, amiket elviszünk, és a többit, amit a jótékonysági bolt fog elszállítani másnap, Ábel megállt egy pillanatra, egy régi fadoboz kezében, amiben apánk a szerszámait tartotta.

– Ezt szeretném megtartani – mondta. – Nem azért, mert szeretem a szerszámokat. Azért, mert ő minden hétvégén ezzel dolgozott valamin a kertben, és ez volt az egyetlen idő, amikor nyugodtnak láttam.

– Vidd el. Berlinbe is elfér egy ilyen doboz.

– És a te karosszéked? Hogy fog az beférni egy budapesti lakásba?

– Péter már megígérte, hogy átrendezi a nappalit, ha kell.

Ábel elmosolyodott, az első igazi mosoly, amit tőle láttam az egész út alatt, ami nem volt keserű vagy ironikus, csak egyszerűen boldog. – Szóval Péter tud a székről.

– Mindenről tud, amit elmondok neki. Csak arról nem tudott, hogy ide jövök veled, mert nem akartam, hogy aggódjon amiatt, hogyan fog ez végződni.

– Aggódott volna?

– Mindenki aggódott volna, aki tudja, mennyire haragban voltunk.

Volt egy kisebb összecsapásunk is azon az utolsó estén, ami megmutatta, hogy nem mindent oldott meg a temetői jelenet. Egy régi karórán vitatkoztunk, apánk esküvői óráján, amit mindketten szerettünk volna megtartani.

– Ez nekem kellene – mondta Ábel. – Én vagyok a fia, az elsőszülött.

– Ez nem egy királyi cím öröklése, Ábel. Én voltam itt az utolsó húsz évben. Én tartottam vele a kapcsolatot.

– És ettől most nekem kevesebb jogom van az órájához?

– Nem jogról beszélek. Arról beszélek, hogy ki ismerte jobban, mi jelentett neki valamit.

– Szerinted én nem ismertem apát?

– Szerintem nyolc évig alig beszéltetek.

Ábel arca megfeszült, és egy pillanatra azt hittem, visszatérünk oda, ahol az út elején voltunk. – Tudod, mit, tartsd meg az órát. Nem akarok ezért harcolni.

– Nem akarom, hogy csak úgy feladd, hogy elkerüld a konfliktust. Ha tényleg akarod, mondd meg.

– Akarom. De jobban akarom, hogy ne ez legyen az utolsó dolog, amiről vitázunk ezen az úton.

Végül megegyeztünk, hogy az óra hozzám kerül, mert valóban én töltöttem apánkkal az utolsó éveket, de Ábel elviszi a karórához tartozó eredeti dobozt és a számlát, amit apánk megőrzött az esküvő óta, mert „legalább valami papír lesz a kezemben, ami bizonyítja, hogy egyszer én is ott voltam valahol ennek a családnak a történetében.” Nem volt tökéletes megoldás, és mindketten tudtuk, hogy egy kicsit még neheztelünk érte, de legalább nem hagytuk, hogy egy óra miatt elromoljon az, amit az elmúlt napokban felépítettünk.

Az apánk éjjeliszekrényében, a gyógyszerei alatt, találtunk egy be nem fejezett levelet is, kézírással, ami Ábelnek volt címezve, de dátum nélkül, és aminek csak három mondata volt: „Fiam, tudom, hogy nem voltam könnyű apa. Szeretném, ha tudnád, hogy…” és ott megszakadt, mintha apánk nem találta volna meg a folytatást, vagy meggondolta volna magát, mielőtt befejezhette volna.

Ábel sokáig csak nézte a papírt, nem szólt semmit, és amikor végül megszólalt, a hangja remegett. – Miért nem küldte el ezt soha?

– Talán nem tudta, hogyan fejezze be.

– Vagy féltem attól, hogy mit válaszolnék rá.

– Lehet mindkettő.

Ábel betette a levelet a zsebébe, a szerszámosdoboz mellé, és nem beszéltünk róla többet azon a napon, de láttam rajta, hogy valami megváltozott abban, ahogyan a házban mozgott utána, mintha egy kicsit könnyebb lett volna a terhe, amit addig hordott.

Ábel letette a szerszámosdobozt a konyhaasztalra, és egy percig csak nézett rám, mintha próbálna valamit kiolvasni az arcomból. – Haragban vagyunk még?

Nem válaszoltam azonnal, mert nem akartam hazugságot mondani, de nem akartam azt sem mondani, hogy minden tökéletesen rendben van, mert ez nem lett volna igaz.

– Nem vagyunk már ugyanúgy haragban, mint amikor elindultunk. De nem hiszem, hogy el fog múlni egy hétvége alatt az, ami tizenkét évig épült. Lesznek még pillanatok, amikor eszembe jut, hogy egyedül ültem anya mellett, és akkor megint haragos leszek, talán évekig, apránként, nem egyszerre.

– Elfogadom ezt – mondta Ábel. – Nem várom, hogy egyetlen hétvége alatt mindent jóvátegyek. Csak azt szeretném, hogy legyen rá esély, hogy próbáljam.

– Ez fair.

– Péntek este felhívlak, amikor hazaérsz Berlinbe. Nem azért, hogy üzleti ügyekről beszéljünk a házzal kapcsolatban. Csak hogy beszéljünk.

– Ez jó lenne.

Az utolsó reggel, mielőtt elindultunk volna vissza Budapestre – mert Ábel onnan fog repülni tovább Berlinbe –, átmentünk Ilonka asszonyhoz elköszönni, és ő készített nekünk szendvicseket az útra, mintha még mindig azok a gyerekek lennénk, akik egyszer az ő udvarán játszottak.

– Jó, hogy most együtt jöttek – mondta, miközben a szendvicseket csomagolta be papírba. – Az édesapjuk mindig azt mondta, kár, hogy a gyerekei nincsenek közel egymáshoz. Azt hiszem, ez volt az egyik dolog, ami a legjobban fájt neki, bár soha nem mondta ki rendesen.

Ábel és én egymásra néztünk ennél a mondatnál, és nem szóltunk semmit, de valahogy ez a mondat, amit egy kívülálló mondott ki, többet jelentett, mint bármi, amit mi ketten eddig kimondtunk egymásnak.

Útközben vissza, valahol Siófok előtt, Ábel hirtelen lehúzott egy pihenőhelyre, ami nem volt eredetileg betervezve.

– Mi az? – kérdeztem, amikor leállította a motort.

– Semmi baj. Csak látni akarok még egyszer a tavat, mielőtt elhagyjuk ezt a környéket, és nem tudom, mikor jövök vissza legközelebb.

Kiszálltunk, és odamentünk a korláthoz, ahonnan a Balaton egy másik szögből látszott, mint Balatonfürednél, szélesebb, szürkébb, mert az ég közben beborult.

– Tudod, mit gondoltam most? – kérdezte Ábel, a vizet nézve. – Hogy ha apa látna minket most, itt állva, valószínűleg nem tudná, mit szóljon. Egész életében azt szerette volna, hogy közel legyünk egymáshoz, de amikor élt, soha nem tudta megmutatni, hogyan csináljuk ezt.

– Lehet, hogy pont ez kellett, hogy most itt álljunk. Hogy ő már nincs itt, hogy kimondja helyettünk.

– Ez szomorú módja annak, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.

– A legtöbb mód szomorú, ha jól megnézzük.

Ábel elmosolyodott, és egy darabig csak álltunk ott, nem beszélve, nézve a vizet, ami ugyanolyan szürke volt, mint amikor gyerekkorunkban utoljára álltunk itt együtt, csak most nem volt velünk senki, aki megmondta volna, meg kell ennünk mindent a tányérról, mielőtt fagyizni mehetnénk.

A visszaút csendesebb volt, de másféle csend volt, mint az odafelé tartó út eleje. Nem a feszültség csendje volt, inkább egy olyan csend, amiben két ember, aki most már többet tud egymásról, mint három nappal korábban, próbálja megtalálni, hogyan legyen együtt anélkül, hogy folyton beszélnie kellene.

Valahol Veszprém után Ábel megszólalt, kinézve az ablakon. – Tudod, mit vettem észre? Hogy még soha nem kérdeztelek meg, mit csinálsz valójában Budapesten. Mindig csak azt tudtam, hogy „dolgozik valamilyen cégnél,” mert sosem kérdeztem rendesen.

– Egy könyvkiadónál dolgozom, szerkesztőként. Kilenc éve.

– Ez jó. Szereted?

– A nagy részét igen. Néha fárasztó, de igen, szeretem.

– Soha nem tudtam ezt rendesen. Szégyellem, hogy nem tudtam.

– Most már tudod.

– Most már tudom.

Nem mondtam neki, hogy ez nem oldja meg a tizenkét évet, és nem éreztem szükségét annak sem, hogy ezt kimondjam, mert valahogy mindketten tudtuk ezt anélkül, hogy ki kellett volna mondani. Csak hajtottunk tovább Budapest felé, a navigáció újra és újra emlékeztetett minket, merre menjünk, bár az út egyenes volt, és semmi szükség nem volt az emlékeztetésre, pontosan úgy, mint az út elején, csak most már nem zavart annyira a hangja, mert legalább volt valami, amire mindketten egyformán figyelhettünk, ahelyett, hogy egymást kellett volna figyelnünk.

Amikor megérkeztünk Budapestre, és Ábel kitett a házam előtt, mielőtt továbbment volna a repülőtérre, kiszálltam, kivettem a bőröndömet, és egy pillanatra megálltam az autó mellett, nem tudva pontosan, hogyan köszönjek el.

– Péntek este – mondtam.

– Péntek este – ismételte, és az ablakon kihajolva, röviden megszorította a kezem, nem egy ölelés, csak egy kézszorítás, de olyan, ami nyolc év után az első valódi érintés volt közöttünk.

Néztem, ahogy az autó elindul, és befordul a sarkon, és csak akkor mentem be a házba, amikor már nem láttam többé, és azon gondolkodtam, vajon péntek este tényleg fel fog hívni, vagy ez is csak egy olyan ígéret lesz, mint a sok korábbi, amit soha nem tartott be.

Péntek este felhívott, pontban nyolckor, és az első tíz percben mindketten kínosan feszengtünk, mert nem volt már ott a kocsi zárt tere, ami valahogy kényszerített minket arra, hogy beszéljünk, és most hirtelen szabadon dönthettünk volna úgy is, hogy nem mondunk semmi fontosat. Ábel arról beszélt, hogy Hegedűs Pál küldött egy új ajánlatot a házra, ami még mindig nem érte el, amit szerettem volna, és egy percre megint ott voltunk, ahol az irodában álltunk, két ember, aki egy számról vitatkozik, mert könnyebb egy számról vitatkozni, mint arról, amiről valójában kellene.

Aztán, mielőtt letettük volna, Ábel megkérdezte: – Jövő héten is felhívhatlak?

– Igen.

– Akkor is, ha nincs semmi új a házzal kapcsolatban?

– Pontosan akkor.

Nem lett ebből hirtelen közeli testvéri kapcsolat, nem telefonálunk minden nap, és még most is van egy kemény mag bennem, ami nem bízik teljesen abban, hogy Ábel ott lesz, amikor legközelebb igazán szükségem lenne rá. De péntekenként nyolckor csörög a telefonom, és fel is veszem, és ez többet jelent, mint amennyit nyolc évvel korábban gondoltam volna, hogy egy telefonhívás jelenthet.

Péter néha megkérdezi, miről beszélgetünk ezeken a hívásokon, és legtöbbször azt válaszolom, hogy semmi különösről: a házról, az időjárásról Berlinben, egy sorozatról, amit mindketten nézünk, külön országban, mégis majdnem egy időben. Nem nagy dolgok. De minden péntek este, amikor meglátom a telefonomon Ábel nevét, már nem azt az összeszorult gyomrot érzem, amit nyolc évig éreztem minden karácsonyi hívás előtt.

Múlt péntek megkérdezte, eljönnék-e karácsonyra Berlinbe, ha a ház ügye lezárul addig, és Mira is szeretne végre rendesen megismerni, nem csak egy esküvői fotón. Nem mondtam azonnal igent, mert még nem tudom, mennyire bírom majd egy egész hetet az ő konyhájában ülni, ahol nincs olyan apró, feszes légkör, amit egy autó kényszerít ránk, csak a szabad választás, hogy beszélünk-e egymással, vagy nem. De azt mondtam, megfontolom, és ő nem erőltette tovább, csak annyit mondott, hogy a kínálat nyitva marad, bármikor is döntök.