A Tükrök Késése

Először a fürdőszobai tükörben vettem észre, egy kedd reggel, amikor fogat mostam, és felemeltem a kezem, hogy megtöröljem a számat, és a tükörben a kezem fél másodperccel később mozdult, mint az enyém.

Nem ijedtem meg azonnal. Harminckét éves vagyok, és az ember ennyi idősen már tudja, hogy a test néha furcsa trükköket játszik, különösen akkor, ha keveset alszik, és én hetek óta keveset aludtam, mert a taxis műszakom éjszakai volt, tíz órától reggel hatig, és a nappalaim inkább féléber lebegésben teltek, mint igazi pihenésben. Arra gondoltam, hogy a fáradtság csúnya trükköket tud játszani a szemmel, hogy talán csak egy pillanatra elcsúszott a figyelmem, és azt hittem, hogy a tükör késett, amikor valójában én voltam lassabb, mint hittem.

Megismételtem a mozdulatot. Felemeltem a kezem újra, lassan, szándékosan, hogy biztosan lássam, mi történik. A tükörbeli kezem egy pillanatig mozdulatlan maradt, miután az enyém már a levegőben volt, aztán – mint egy régi, akadozó videófelvétel, ami egy másodperc késéssel próbál utánam jönni – elindult, és követte a mozdulatomat, de mindig egy hajszálnyival mögötte.

Vivien, a párom, aki akkor még az ágyban feküdt, bekiáltott a fürdőszobából, hogy minden rendben van-e, mert hallotta, hogy valamit motyogok magamban, és én azt mondtam, hogy igen, csak elgondolkodtam valamin, mert nem tudtam volna elmagyarázni neki, hogy a saját tükörképemmel beszélgetek, próbálva rájönni, hogy melyikünk a lassabb.

Aznap egész nap furcsa, enyhén szédülő érzésem volt, mint amikor az ember repülőgépről száll le, és a füle még nem engedte el a nyomáskülönbséget. Többször is elmentem a konyhai ablak mellett, ami nem tükör, de üveg, és amiben esténként, ha a lámpa megfelelő szögben világít, halványan visszatükröződik az ember alakja, és minden alkalommal megálltam egy pillanatra, csak hogy lássam, utánam mozdul-e a halvány tükörkép, vagy egyszerre van velem. Egyszerre volt. Csak a valódi tükrök késtek, nem az ablakok, nem a kirakatüvegek akkoriban még, csak azok a felületek, amiket kifejezetten azért készítettek, hogy visszaadják, amit eléjük állítanak.

Pécsen élünk, egy kétszobás lakásban a Rókus városrészben, Viviennel már négy éve, és taxisofőrként dolgozom egy kisebb vállalkozásnál, ami főleg éjszakai fuvarokat vállal – szórakozóhelyekről hazavinni embereket, repülőtéri transzfereket korai órákban, kórházi sürgősségi eseteket, amikor a mentő épp nem ér oda időben. A munka magányos, de nem rossz: az ember megszokja az éjszakai várost, a kihalt utakat, a visszapillantó tükörben felváltva megjelenő arcokat, akik mindig valahova mennek, valamitől menekülnek, vagy valamihez igyekeznek.

Tíz éve vezetek taxit, azóta, hogy az építőipari cég, ahol korábban irodai munkát végeztem, bezárt, és nem találtam hasonló állást a városban. Eleinte csak átmeneti megoldásnak gondoltam, amíg találok valami jobbat, de aztán megszerettem a szabadságát, azt, hogy senki nem áll a hátam mögött, hogy az éjszakai városban olyan csendek vannak, amiket nappal sosem hallani, és hogy az emberek, akik hajnali kettőkor taxiba ülnek, gyakran sokkal nyitottabbak, sokkal valódibbak, mint azok, akikkel napközben találkoznánk, mert a fáradtság és a sötétség leveti róluk azokat a rétegeket, amiket napközben hordanak.

A visszapillantó tükör egyébként a munkám legfontosabb eszköze, fontosabb néha, mint magának a volánnak az irányítása, mert abban látom, mi történik a hátsó ülésen, mi közeledik mögülem, és – bár ezt korábban sosem gondoltam volna így – abban látom azt is, amit a hátam nem érez, amit a szemem elölről nem láthat.

Néhány nappal a fürdőszobai eset után, egy éjszakai műszak alatt, a visszapillantó tükörben is megjelent a késés. Egy piros lámpánál álltam, a Zsolnay Vilmos utca és a Magyar Lajos utca kereszteződésében, és a tükörben hátranéztem, hogy ellenőrizzem a mögöttem érkező autót, mielőtt elindulok, és a tükörbeli kép egy pillanatig még az előző jelenetet mutatta – az utat üresnek, ahogy másodperccel korábban volt -, mielőtt frissült volna, és megjelent volna benne a valóban közeledő kocsi fényszórója.

Megráztam a fejem, mint valaki, aki egy szúnyogot próbál elhessegetni, és arra gondoltam, hogy ez a fáradtság egy újabb jele, hogy talán ideje lenne orvoshoz mennem, hogy a szemem valamiért nem tartja a lépést az aggyal, vagy fordítva.

A következő két hétben a késés nem múlt el, sőt, apránként nőtt. A lakásunk előszobájában van egy nagy, ovális tükör, amit Vivien vett még az első közös lakásunkba, és amiben mindig megnézzük magunkat, mielőtt kilépünk az ajtón. Egy reggel, amikor elindultam a boltba, megálltam előtte, hogy megigazítsam a kabátom gallérját, és a tükörbeli alakom – aki egyébként mindig pontosan ugyanazt csinálta, amit én, csak egy kis csúszással – most két-három másodperccel később mozdult, nem csak fél másodperccel.

A liftben a tömbházunkban, ahol egy nagy, karcos tükör van a fal mellett, hasonló dolgot észleltem: amikor beléptem, és megnéztem magam, mielőtt a kollégáimmal találkoznék, a tükörbeli alakom még a lift előző utasának mozdulatát folytatta egy pillanatig – egy idős nőét, aki néhány perccel korábban szállt ki -, mintha a tükör nem tudott volna rögtön váltani rólam.

Elmentem egy optikushoz, aki megnézte a szememet, és azt mondta, minden rendben, nincs semmi rendellenesség, talán csak a fáradtság és a képernyők előtt töltött sok idő okozza a furcsa érzést, hogy a világ „nem tart lépést” velem. Megkérdeztem, hallott-e már ehhez hasonlóról máshonnan, és ő csak furcsán nézett rám, és azt mondta, hogy a tükrök nem „késnek”, az fizikailag lehetetlen, a fény sebessége állandó, és ha valami furcsát érzek, az valószínűleg az agyam feldolgozási sebességében keresendő, nem a tükrökben.

Nem hittem el neki, de nem is tudtam volna megmagyarázni, miért nem.

Volt egy másik eset is ebben az időszakban, kevésbé drámai, de ugyanolyan nyugtalanító: a munkahelyi mosdóban, a telephelyen, ahol a kollégáimmal váltjuk egymást műszak előtt és után, van egy hosszú, repedezett tükör a mosdókagylók fölött, amit még sosem cseréltek ki, amióta ott dolgozom. Egy éjszaka, mielőtt beindultam volna, megmostam a kezem, és felnéztem a tükörbe, és a tükörbeli arcom, ami akkor már három-négy másodperccel késett, még az előttem ott állt kolléga, Feri arcát mutatta, pontosabban az enyém és Ferié között valahol egy furcsa, egymásba csúszó képet, mintha a tükör nem tudta volna eldönteni, kit kövessen.

Feri, amikor ezt megemlítettem neki, csak nevetett, és azt mondta, hogy biztos ránézett valaki más a tükörbe, mielőtt én beléptem volna, és az agyam utólag összekeverte a sorrendet, mert ezt csinálja az ember fáradtan. Nem mondtam el neki, hogy a saját fürdőszobai tükrömmel is ez történik, mert tudtam, hogy ugyanazt a választ kapnám, csak hosszabban.

Azon a héten elkezdtem egy kis füzetbe írni, mikor és milyen késést észlelek, remélve, hogy ha elég adatot gyűjtök, talán kirajzolódik valami mintázat – talán a holdfázisokhoz kötődik, vagy ahhoz, mennyit aludtam előző éjjel, vagy ahhoz, hányszor néztem bele egy tükörbe ugyanazon a napon. A füzet három hét alatt megtelt rövid bejegyzésekkel: „fürdőszoba, 0.5 mp, kedd”, „liftben, 2 mp, péntek este”, „visszapillantó, 4 mp, szombat hajnal”. Nem rajzolódott ki semmi mintázat, legalábbis semmi, amit én felismertem volna, és végül abbahagytam a füzet vezetését, mert úgy éreztem, hogy minél jobban próbálom megfejteni a rendszert, annál inkább csak a saját megszállottságomat dokumentálom, nem a tükröket.

A kirakatüvegek a belvárosban, amik korábban mindig pontosan követtek, lassan ők is elkezdtek késni, bár kevésbé drámaian, mint a valódi tükrök. A Király utcai könyvesbolt kirakata, amiben esténként meg szoktam nézni magam, mielőtt hazamegyek a taxiból kiszállva egy gyors vásárlásra, egy este fél másodperces késést mutatott, ami két hét alatt egy teljes másodpercre nőtt. Elkezdtem kerülni azokat az utcákat, ahol sok kirakat volt, mert minden egyes üveg egy újabb lehetőség volt arra, hogy valami furcsát lássak, és egy idő után már nem tudtam megállapítani, melyik felület „biztonságos” – egy fényes autóablak, egy esőtől csillogó járdakő, egy másik taxi szélvédője szemben velem egy kereszteződésben -, és melyik nem.

Az első alkalom, amikor a tükör valami olyat mutatott, ami még nem történt meg, egy szerdai éjszaka volt, egy hónappal a fürdőszobai eset után.

Egy fiatal nőt vittem haza az Expo Centerből egy kerékpárszezonnal kapcsolatos rendezvényről, és a Siklósi úton hajtottam, viszonylag gyorsan, mert üres volt az út, amikor a visszapillantó tükörben – ami akkoriban már vagy négy másodperccel késett az aktuális valósághoz képest – megjelent egy kutya, ami az útra szaladt, pontosabban a tükör megmutatta, hogy a kutya már az úton van, bár amikor előre néztem a szélvédőn, az út még üres volt.

Nem volt időm gondolkodni azon, hogy mi ez, vagy hogy hihetek-e neki. Reflexszerűen fékeztem, lassítani kezdtem, és két másodperccel később, pontosan ott, ahol a tükör mutatta, egy kóbor kutya valóban kiszaladt az útra, egy telek kerítése mögül, és ha nem lassítottam volna már korábban, elgázoltam volna.

A hátsó ülésen ülő nő felsikoltott, amikor meglátta a kutyát, és megkérdezte, hogy honnan tudtam lassítani, mert ő nem látott semmit, ami arra utalt volna, hogy valami kiszalad az útra, és én csak azt mondtam, hogy megéreztem, mert nem tudtam volna elmagyarázni neki, hogy a saját visszapillantó tükrömben láttam a jövőt, négy másodperccel előre.

A nő, mielőtt kiszállt volna a háza előtt, megköszönte még egyszer, és azt mondta, hogy biztos van bennem valami különleges ösztön, hogy sofőrök között ritka az ilyen reflex, és én csak bólintottam, és nem mondtam el neki, hogy nem ösztön volt, hanem egy négy másodperccel késő kép a visszapillantó tükörben, amit magam sem értettem, és ami éppen ezért sokkal jobban megrémített, mint megnyugtatott.

Aznap éjjel, hazaérve, nem tudtam abbahagyni a gondolkodást azon, hogy mi lett volna, ha nem hiszek a tükörnek. Ha ugyanúgy, mint korábban mindig, egyszerűen egy vizuális zavarnak tulajdonítom, és nem lassítok. A kutya minden bizonnyal elpusztult volna, vagy legalábbis komolyan megsérült volna, és én egy halott vagy sérült állattal álltam volna szemben, miközben egy rémült utas sikoltozik a hátsó ülésen. Ez volt az első alkalom, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy a tükör talán nem egy hiba, hanem egy eszköz, amit valamiért én kaptam meg, bár nem tudtam, kitől, vagy miért éppen én.

Hazaérve, aznap éjjel, nem tudtam elaludni. Ültem a nappaliban, a sötétben, és próbáltam végiggondolni, mi történt, és arra jutottam, hogy a tükrök késése nem egyszerűen egy vizuális hiba, hanem valamiféle ablak, ami nem a múltat mutatja – mert azt hihettem volna, hogy csak egy elakadt, visszamaradt kép látszik bennük, mint egy régi felvétel -, hanem időnként, bizonyos körülmények között, előre mutat.

A következő napokban elkezdtem tudatosan megfigyelni, mikor és hogyan jelenik meg ez a fajta „jövő-kép” a késésben, szemben a megszokott, egyszerű lemaradással. Rájöttem, hogy a legtöbb esetben a tükör valóban csak lassan utánam mozog, mint egy fáradt kísérő, de néha – és nem tudtam megállapítani, mi a mintázat ebben, mi váltja ki -, a kép hirtelen „előreugrik”, és egy olyan pillanatot mutat, ami még nem történt meg, mintha a tükör időnként kifáradna a követésben, és inkább előreszaladna, hogy megpihenjen, mielőtt a valóság utolérné.

Elkezdtem úgy élni, hogy minden tükörbe belenéztem, amikor csak lehetőségem volt rá, nem a külsőm miatt, hanem azért, hogy megnézzem, mutat-e valamit. A munkahelyi mosdóban, a liftben, a kirakatüvegekben, amikor gyalog mentem valahova – mindegyikben ott volt a halvány remény vagy félelem, hogy talán megmutat valamit, amit tudnom kellene, mielőtt megtörténik.

Nem tudom pontosan megmondani, mikor váltott át ez a figyelem megszállottságba, de egy hónappal később már úgy éltem, hogy minden döntésem előtt – melyik útvonalon menjek egy fuvarral, elinduljak-e most vagy várjak két percet, felvegyem-e a telefont egy ismeretlen számról – megnéztem egy tükröt, ha volt a közelben, mert kerestem benne egy jelet.

Ez a fajta függés furcsa érzést keltett bennem, amit nehéz lenne egyetlen szóval leírni. Egyrészt hálás voltam, mert úgy éreztem, hogy valami megvéd, hogy van egy figyelmeztető rendszerem, amivel senki más nem rendelkezik. Másrészt minden alkalommal, amikor sikerült elkerülnöm valamit a tükör segítségével – egy kátyút, amiben kitörhetett volna egy felni, egy ittas gyalogost, aki majdnem az út közepére lépett -, egy furcsa, nyugtalanító érzés is belém költözött, mintha valamit csalnék, mintha a sors elé vágnék, és nem lenne biztos, hogy ennek nincs ára.

Egyik este, amikor hazafelé mentem a műszak után, megálltam egy kirakat előtt a Király utcán, egy ruhaüzlet elé, csak hogy belenézzek a saját tükörképembe az üvegben, és rájöttem, hogy már nem is a saját arcomat keresem benne, hanem azt, amit a kép esetleg mögöttem, vagy előttem, vagy valamikor máskor mutathat. Ez a felismerés megrémített, mert azt jelentette, hogy már nem a jelenben éltem, hanem folyamatosan egy lehetséges, el nem jött pillanat árnyékában.

Volt egy gondolat, ami ezekben a hetekben újra és újra visszatért, és amit nem mertem kimondani senkinek, még Flórának sem: hogy minden alkalommal, amikor a tükör segítségével elkerülök valamit – a kutyát, a nedves padlót, a forró kávét -, lehet, hogy nem megmenekülök valami elől, hanem elveszek valamit a világtól, ami máshol, valaki másnál fog megjelenni helyette. Mintha a baj, amit a tükör mutat, egy olyan összeg lenne, ami nem tűnik el, csak áthelyeződik, és minden alkalommal, amikor én kikerülök egy kátyút, valaki más esik bele, akinek nincs saját tükre, ami figyelmeztetné. Tudtam, hogy ez valószínűleg csak egy kimerült agy paranoiája, de minden alkalommal, amikor sikeresen elkerültem valamit, ott volt bennem ez a halvány, hideg bizonytalanság, mintha csaltam volna valamin, amin nem lehet csalni, és mintha a szerencse, amit ezzel nyertem, valahonnan elvonva lenne.

Két további kisebb eset erősítette meg bennem, hogy a tükrök tényleg mutatnak valamit, amire érdemes figyelni. Az egyik egy délelőtt történt, amikor a telephelyen, az irodai mosdóban megnéztem magam a repedezett tükörben, és a kép – akkor már vagy hat másodperccel elcsúszva – megmutatta, hogy megcsúszom a nedves padlón, és elesek, a kezemmel a mosdókagylóba kapaszkodva. Amikor néhány másodperccel később valóban beljebb léptem, óvatosan, a lábam elé néztem, és láttam a vizes csempét, amit a takarítónő nem száradt fel teljesen, és ki tudtam kerülni. A másik eset egy benzinkúton történt, ahol a mosdó tükrében egy pillanatra megjelent egy kép, ahogy a kezem egy forró kávéscsészét borít magára, és amikor kiléptem, és a pult felé mentem, kifejezetten óvatosan vettem fel a csészét, amit az eladó épp akkor tett le, és így nem csúszott ki a kezemből, amikor megbotlottam volna a saját zsinórom ban – mert volt egy leszakadt cipőfűzőm, amiről addig nem is tudtam.

Mindkét esetben a veszély apró volt, nem életveszélyes, de pontosan ezért győztek meg jobban, mint a kutya esete, mert nem voltak elég drámaiak ahhoz, hogy a véletlennek tulajdonítsam őket. Senki nem gondolja végig utólag, hogy „véletlenül” nem csúszott ki a kezéből egy kávé, vagy hogy „véletlenül” nem esett el egy nedves padlón, hacsak nem figyeli kifejezetten, mint én, minden egyes lépését, mert egy tükör megmutatta neki előre, mire kell figyelnie.

Vivien ezekben a hetekben kezdte el először megjegyezni, hogy valami megváltozott rajtam. Egy este, amikor a nappaliban ültünk, és én már a harmadik alkalommal keltem fel öt perc alatt, hogy kimenjek az előszobába, és megnézzem magam a tükörben, mielőtt visszaültem volna a kanapéra, megkérdezte, mi az, mindig csinálom-e ezt, vagy csak most kezdtem el, mert korábban sosem vette észre rajtam ezt a szokást.

– Csak ellenőrzöm magam – mondtam, amivel semmit nem magyaráztam meg, és ő nem is erőltette tovább, de a tekintetében ott maradt egy kis árnyék, egy óvatos figyelem, amivel azóta is néz, amikor azt hiszi, nem veszem észre.

Egyik vasárnap délután, amikor együtt mentünk be egy bevásárlóközpontba, hogy Viviennek ruhát vegyünk egy közelgő esküvőre, bementünk egy próbafülkébe – vagyis Vivien bement, én kint álltam, és vártam -, és a fülke melletti nagy, háromtáblás tükör előtt, amiben az ember minden oldalról látja magát, megálltam egy pillanatra, amíg vártam, és belenéztem.

A tükör középső táblája, ami akkor pontosan engem mutatott, normálisan viselkedett, egyszerre mozdult velem. De a két szélső tábla, amik a középső tükör visszatükröződését adták tovább, egymásba tükrözve, ahogy ilyen háromtáblás tükrökben szokás, egy pillanatra nem ugyanazt az alakot mutatták. A bal oldali táblában a saját alakom állt, karba tett kézzel, úgy, ahogy valóban álltam. A jobb oldaliban viszont egy alak állt, ami hasonlított rám, de a karja nem volt összekulcsolva, hanem lazán lógott az oldalán, és a feje egy kicsit más szögben hajlott, mintha valaki másra figyelne, nem arra, amire én.

Hátrébb léptem, és a kép eltűnt, a szokásos, egymásba tükröződő sorozattá vált, ahol minden tábla pontosan ugyanazt mutatta, csak más szögből. Amikor Vivien kijött a próbafülkéből, és megkérdezte, tetszik-e neki a ruha, alig tudtam figyelni rá, mert még a tükör képe járt a fejemben, és azon gondolkodtam, hogy vajon a jobb oldali alak engem mutatott egy másik pillanatban, vagy valaki egészen mást, aki csak véletlenül hasonlít rám annyira, hogy a tükör nem tudta megkülönböztetni.

– Jól nézel ki benne – mondtam végül, bár igazából alig néztem meg a ruhát, és Vivien, aki forgolódott a nagy tükör előtt, hogy lássa magát minden oldalról, nem vette észre, hogy a tekintetem nem rajta, hanem a tükör szélén, azon a bizonyos jobb oldali táblán állt, ami akkor már megint csak az ő és az én alakunkat mutatta, pontosan úgy, ahogy valóban álltunk.

A második igazán jelentős eset egy fiatal férfival történt, akit egy hétvégi éjszakán vettem fel a belvárosból, valamikor hajnali két óra körül, egy olyan utastól, aki nagyon csendes volt, túl csendes ahhoz képest, ahogy a hétvégi hajnali fuvarok szoktak lenni – a legtöbb ilyen utas még kissé ittas, beszédes, vagy éppen alszik a hátsó ülésen, de ő csak ült, és kinézett az ablakon, és nem válaszolt, amikor megkérdeztem, melyik utcába menjünk pontosan.

Amikor a visszapillantó tükörbe néztem, hogy ellenőrizzem, mindent rendben van-e mögöttem, a tükörbeli kép – ami akkor már vagy nyolc-kilenc másodperccel késett, sokkal hosszabban, mint korábban bármikor – megmutatta a férfi arcát, de nem úgy, ahogy aznap kinézett. A tükörbeli arcon vér volt, egy csíkban a halántékától az álláig, és a szeme csukva volt, mintha eszméletlen lenne, vagy rosszabb.

Megfordultam, hogy ránézzek valódi módon, nem a tükörben, és a férfi – a valódi, jelenlegi férfi – csak ült, sértetlenül, az ablakot nézve, mint addig.

Nem tudtam, mit tegyek. Lassítottam, és megkérdeztem tőle, biztos-e, hogy jól van, mire ő furcsán nézett rám, és azt mondta, igen, persze, miért kérdezem, és a hangjában volt valami éberség, ami nem illett a korábbi csendjéhez, mintha hirtelen felfigyelt volna rám, mintha eddig valahova máshova figyelt volna, és most hirtelen rám kapcsolt volna a tekintete.

Megálltam egy jól megvilágított, forgalmas útszakasznál, nem ott, ahova ő kérte, és azt mondtam, hogy itt sajnos le kell szállnia, mert a célja felé vezető utat lezárták – hazugság volt, de nem tudtam mást kitalálni hirtelenjében -, és ő dühösen, de szó nélkül kiszállt, és otthagyott az út szélén.

Sosem tudtam meg, mi történt volna, ha tovább vittem volna. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy a vér a tükörben egy olyan jövőt mutatott, ami csak akkor valósult volna meg, ha folytatom az utat, és azáltal, hogy megváltoztattam a helyzetet, elkerültem azt. Vagy lehet, hogy semmi köze nem volt hozzám, és a férfi arca valamikor máskor, valahol máshol kerül majd olyan állapotba, amit a tükröm megmutatott, egy baleset során, ami velem semmilyen kapcsolatban nem áll.

Napokig figyeltem a helyi híreket, hátha találok valami hírt egy férfiról, aki balesetet szenvedett, vagy megsérült valahol a városban azon a héten, de semmi ilyet nem találtam, és ez sem nyugtatott meg igazán, mert nem tudtam, mennyi idő telhet el a tükörben látott pillanat és a valós esemény között – lehet, hogy évekkel később fog bekövetkezni, vagy lehet, hogy sosem, vagy lehet, hogy már megtörtént, egy olyan múltban, amiről a tükör csak megkésve adott hírt, fordított irányban, mint ahogy addig gondoltam.

Elmondtam a húgomnak, Flórának, aki Pécsett él, nem messze tőlünk, és akivel hetente találkozunk, mert ő az egyetlen a családban, akinek valaha is elmondanék ilyen dolgokat anélkül, hogy féltem volna a reakciójától.

Flóra végighallgatott, és amikor befejeztem, hosszan nézett rám, mielőtt megszólalt.

– Mióta nem alszol rendesen? – kérdezte, és a hangjában nem volt gúny, inkább aggodalom, az a fajta, amit az ember akkor érez, ha a testvére valami olyat mond, amiben nem tud hinni, de ami annyira komolyan hangzik, hogy nem meri egyszerűen kinevetni.

Mondtam neki, hogy ez nem az alvás hiányáról szól, hogy pontosan tudom, mit láttam, és hogy a kutya esete bizonyítja, hogy nem csak a fejemben történik, mert a hátsó ülésen ülő nő is tanúja volt annak, hogy lassítottam, mielőtt a kutya kiszaladt volna.

– Lehet, hogy csak megláttad a kutyát a szemed sarkából, és nem is vetted észre – mondta Flóra. – Az agy csinál ilyet. Összerakja a történetet utólag, és azt hiszi az ember, hogy előre tudta.

Nem vitatkoztam vele tovább, mert tudtam, hogy nem fogom meggyőzni, és különben is, egy része bennem azt akarta, hogy igaza legyen, hogy mindez csak a kialvatlanság és a fáradt agy trükkje legyen, mert az egyszerűbb lenne, mint az alternatíva.

– Menj el egy orvoshoz – mondta Flóra, mielőtt elindultam volna hazafelé. – Nem feltétlenül azért, hogy bebizonyítsd, hogy igazam van. Csak hogy kizárjuk a rosszabb dolgokat. Szemidegsérülés, valami neurológiai probléma, nem tudom, mit csinálnak ilyenkor az orvosok, de legalább utána tudni fogod, hogy nem valami kezelhető dolog van veled.

Megígértem neki, hogy elmegyek, csak hogy békén hagyjon, és három nappal később, egy délelőtt, amikor amúgy is ébren voltam a műszak után, bementem a háziorvosomhoz, aki meghallgatott, belenézett a szemembe egy kis lámpával, megkérdezte, iszok-e sokat, dohányzom-e, mennyit alszok átlagosan, és végül azt mondta, hogy valószínűleg a krónikus alváshiány és az éjszakai munka okozza a „vizuális feldolgozási zavart”, amit leírtam neki, bár ezt a kifejezést én használtam, nem ő, mert ő inkább csak annyit mondott, hogy „furcsa dolgokat csinál a szem, ha nem pihen eleget”. Felírt egy vérvételt, hogy kizárjunk valami alapvetőbb problémát, és azt javasolta, hogy ha nem múlik el két héten belül, kérjek beutalót egy szemészhez vagy egy neurológushoz.

A vérvétel eredménye tiszta volt. Minden érték rendben. Nem mentem el a szemészhez, mert addigra már tudtam, hogy nem az orvosi vizsgálatok fogják megadni a választ, bármi is az, amire szükségem van.

Egy éjszaka, két fuvar között, ülve a kocsiban egy taxiállomáson, beírtam a telefonomba néhány keresőszót: „tükör késik”, „tükörkép lemarad”, „tükör jövőt mutat”. A találatok között volt néhány horrorfilmes fórumbejegyzés, néhány tudományos-ismeretlen magyarázat arról, hogy a fény sebessége miért teszi lehetetlenné, hogy egy tükör „késsen”, és egy szál fórumbeszélgetés egy álommagyarázó oldalon, ahol valaki arról írt, hogy gyerekkorában néha úgy érezte, hogy a tükörképe „nem egészen vele van”, de a hozzászólások többsége azt javasolta neki, hogy menjen orvoshoz, ugyanazt, amit Flóra is mondott nekem. Becsuktam a telefont, és nem kerestem tovább, mert éreztem, hogy ha valaki más is átélte volna ugyanezt, az internet nem az a hely, ahol megtalálnám.

De a tükrök tovább késtek, és a késés tovább nőtt, és a mintázat, amit korábban próbáltam megfejteni, egyre kiszámíthatatlanabbá vált.

Volt egy reggel, amikor a fürdőszobai tükörben, miközben borotválkoztam, a tükörbeli arcom egy pillanatra nem is úgy nézett ki, mint az enyém – nem pontosan máshogy, de valami apró részletben más volt, a borotvám más szögben állt a kezében, mint az enyémben, és a fürdőszoba mögötte kicsit másnak tűnt, mintha a csempe színe egy árnyalattal sötétebb lenne. Pislogtam, és a kép visszaváltozott, és nem tudtam megmondani, csak elfáradt a szemem, vagy valóban láttam valami mást, egy olyan verziót a saját fürdőszobámnak, ami nem egészen ez a fürdőszoba volt.

Ettől kezdve nem tudtam biztos lenni abban, hogy a tükrök mindig a saját jövőmet mutatják-e, vagy néha valami mást, egy olyan lehetőséget, ami talán sosem fog megtörténni, vagy már megtörtént egy kicsit máshogy, egy másik napon, amire nem emlékszem pontosan.

Néhány nappal később, ugyanabban a fürdőszobában, megint megjelent egy ilyen „másik verzió”, ezúttal hosszabban: amikor a tükörbe néztem, a hátam mögött, a tükörben látható ajtó résnyire nyitva volt, bár a valódi ajtót becsuktam, mielőtt beléptem a fürdőbe, és az ajtó résén át egy halvány fény szűrődött be, egy olyan fajta sárgás fény, amilyet a lakásunkban sosem használtunk, mert mi fehér LED-es égőket vettünk, nem sárga, meleg fényűeket. Néztem a tükröt talán tíz másodpercig, és a fény nem tűnt el, és a résnyire nyitott ajtó sem záródott be, és végül én mentem oda, és becsuktam a valódi ajtót még egyszer, hangosan, mintha ezzel bizonyítani akarnám magamnak, hogy a valóságban az ajtó csukva van, bármit is mutat a tükör.

Amikor visszanéztem, a tükörbeli ajtó is csukva volt már, és a sárgás fény eltűnt, és nem tudtam megmondani, hogy megváltoztattam valamit azzal, hogy újra becsuktam az ajtót, vagy a tükör egyszerűen „utolért” engem, miután egy pillanatra elmaradt tőlem egy másik, enyhén eltérő jelenben.

A legrémisztőbb eset Viviennel kapcsolatban történt, körülbelül két hónappal az első fürdőszobai észrevétel után. Egy délután, amikor hazamentem egy rövid alvás után, mielőtt az éjszakai műszakom elkezdődött volna, megnéztem magam az előszobai tükörben, mert valamiért éreztem, hogy oda kell néznem, és a tükörben, a saját alakom mellett, egy pillanatra megjelent Vivien is – bár ő akkor a munkahelyén volt, kilométerekre tőlem -, és az arca véres volt, pontosan úgy, mint a férfi utasomé azon az éjszakán, és a szeme csukva volt, és körülötte, amennyire láttam, üvegszilánkok hevertek, mintha egy autóbalesetből került volna oda.

Felhívtam azonnal, remegő kézzel, és ő a második csörgésre felvette, teljesen nyugodt hangon, azt kérdezve, mi a baj, mert hallotta a hangomból, hogy valami nincs rendben. Mondtam neki, hogy csak hallani akartam a hangját, hogy rosszat álmodtam, bár nem is aludtam, és megkértem, hogy legyen nagyon óvatos hazafelé menet, hogy ne autóval jöjjön, inkább busszal, vagy kérjen tőlem fuvart, mire ő csak nevetett, és azt mondta, hogy rendben, ha ennyire fontos nekem, busszal jön.

Az az este elmúlt, és semmi nem történt. Vivien hazaért, egészségesen, sértetlenül, és amikor elmondtam neki, mit láttam a tükörben, nem nevetett ki, de láttam az arcán azt a fajta óvatos aggodalmat, amit az ember akkor mutat, amikor nem a másik biztonságáért fél, hanem a másik elméjéért.

A következő hetekben ez a félelem nem múlt el, hanem beépült a mindennapjainkba, olyan módon, ami kezdte megterhelni a kapcsolatunkat. Minden alkalommal, amikor Vivien elindult valahova – munkába, a boltba, egy baráti találkozóra -, megkértem, hogy írjon, ha megérkezett, és ha tíz-tizenöt percet nem válaszolt, elkezdtem telefonálni, egyre idegesebben, és ő egyre türelmetlenebbül vette fel, mert a munkahelyén nem lehetett folyton a telefonját nézni, és nem értette, miért vált hirtelen ilyen szorongóvá valaki, aki korábban sosem féltékenykedett az idejére.

– Nem bírom folyton ezt csinálni – mondta egy este, amikor hazajött, és látta, hogy tizenkét nem fogadott hívásom van a telefonján, mert délután nem vette fel, amikor egy megbeszélésen volt. – Értem, hogy féltesz, de nem élhetek úgy, hogy minden percben jelentést kell tennem, hogy még élek.

Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem bízom, hanem félek, hogy ez nem ugyanaz, hogy láttam valamit, amit nem tudok kitörölni a fejemből, de ő csak megrázta a fejét, és azt mondta, hogy érti, hogy komolyan gondolom, de hogy neki is joga van úgy élni, hogy nem minden lépését egy tükörbeli vízió árnyékában teszi meg, amiről ő maga semmit nem tud bizonyossággal, csak az én szavaimra hagyatkozva.

Nem vitatkoztam vele, mert igaza volt, de nem is tudtam leállítani magamban a szorongást, és attól kezdve inkább csendben figyeltem a telefonomat, próbálva nem mutatni, mennyire megkönnyebbülök minden üzenetnél, amiben azt írja, hogy hazaért, hogy jól van, hogy nincs semmi baj.

Egy éjszaka, amikor nem tudtam elaludni, és Vivien már régóta mélyen aludt mellettem, felkeltem, és kimentem az előszobába, és sokáig álltam az ovális tükör előtt, csak nézve a saját, pontosan szinkronban mozduló alakomat, és próbáltam elképzelni, milyen lenne, ha egyszer a tükör Vivienről mutatna valamit, miközben ő ott áll mellette, és nem tudnám, elmondjam-e neki, vagy hallgassak, mert már tudtam, hogy bármelyiket választanám, valamit elrontanék – vagy a bizalmát, vagy a biztonságát, vagy a saját nyugalmamat, amiből egyre kevesebb maradt.

Attól az estétől kezdve nem tudtam eldönteni, mit jelent, ha a tükör egy jövőt mutat, ami aztán nem következik be. Lehet, hogy megváltoztattam valamit azzal, hogy figyelmeztettem Vivient, hogy a busz, amivel hazajött, egy másik, biztonságosabb útvonalon haladt, mint az autó lett volna. Vagy lehet, hogy a tükör egyszerűen hibázott, vagy hazudott, vagy mutatott valamit, ami sosem volt igazán „jövő”, csak egy lehetőség a sok közül, egy olyan ág, ami talán egy másik változatban valóban megtörtént volna, de nem ebben.

Ez a bizonytalanság rosszabb volt, mint a biztos tudás. Ha tudtam volna, hogy minden, amit a tükör mutat, biztosan bekövetkezik, legalább lett volna egy szabály, amihez alkalmazkodhattam volna. De most minden tükörbenézés egy szerencsejáték lett: lehet, hogy figyelmeztetést látok, lehet, hogy egy sosem bekövetkező rémálmot, és nem volt mód megkülönböztetni a kettőt, amíg nem volt már túl késő, vagy túl korai, hogy tegyek valamit.

Elkezdtem kevesebbet aludni, nem azért, mert nem tudtam, hanem mert féltem elaludni, mert attól féltem, hogy álmomban is tükröt fogok látni, és nem fogom tudni, ébren vagyok-e vagy alszom, amikor megnézem, mit mutat.

Egy éjszaka a késés annyira megnyúlt, hogy a visszapillantó tükröm egyszerűen használhatatlanná vált a vezetés szempontjából: amikor hátranéztem, hogy a mögöttem lévő forgalmat ellenőrizzem, a tükör még azt a jelenetet mutatta, amit talán fél perccel korábban láttam, egy teljesen más útszakaszt, egy másik kereszteződést, ahol már percekkel azelőtt elhajtottam. Ez veszélyesebb volt, mint bármi, amit korábban a tükör mutatott, mert most éppen azt a funkciót vette el tőlem, amire a legjobban szükségem lett volna: a jelen pillanat látását. Az ablakon kinézve, a tükör nélkül kellett megbecsülnöm, mi van mögöttem, és egy sávváltásnál majdnem összeütköztem egy motorossal, aki dudálva száguldott el mellettem, mert a vaktükörben nem bíztam, és a visszapillantóban csak egy régi, elavult képet láttam.

Ekkor jöttem rá, hogy a tükrök késése nem egyszerűen egy ajándék, amit bármikor bevethetek, amikor szükségem van rá, hanem egy állapot, ami a saját szabályai szerint működik, függetlenül attól, hogy én mikor szeretném használni. Volt, amikor túl korán jött a figyelmeztetés, volt, amikor túl későn, és volt, mint most, amikor egyáltalán nem volt hasznos, csak zavaró, egy olyan réteg a világ és köztem, ami nem segített, csak megnehezítette a legalapvetőbb feladatomat is.

Egy héttel a Vivien-incidens után, egy közös dohányzószüneten a telephelyen, Feri megemlítette, hogy ő egyszer, évekkel ezelőtt, felvett egy utast, aki végül nem akart fizetni, és fenyegetően viselkedett, és hogy azóta mindig figyeli az utasai kezét, a mozdulataikat, mielőtt elindulna velük, mert az éjszakai fuvarozásban ez egyszerűen hozzátartozik a munkához, nem valami rendkívüli dolog, csak alapvető óvatosság.

– Van egy érzésem, ami szól, ha valami nem oké – mondta Feri, a cigarettáját a hamutartóhoz koppintva. – Nem tudom, hogy hívják, csak egyszerűen érzem. Te is biztos érzed, ennyi év után.

Nem mondtam el neki, hogy az én érzésem nem egy homályos megérzés, hanem egy konkrét kép egy tükörben, mert tudtam, hogy ez más kategóriába tartozna, mint az ösztön, amiről ő beszélt, és nem akartam, hogy furcsán nézzen rám, úgy, mint ahogy Flóra nézett, amikor először elmondtam neki.

De a beszélgetés eszembe jutott néhány nappal később, azon a csütörtök éjszakán, amikor a harmadik, és egyben az az eset történt, ami miatt most ezt az egészet leírom, nem egészen három hete.

Felvettem egy utast a belváros szélén, egy férfit, aki egyedül állt egy kihalt utcán, a kabátja felhajtva, és amikor beült, köszönt, és megadta a célt, egy kertvárosi utcát a Mecsek lábánál, és minden teljesen normálisnak tűnt, egy teljesen átlagos éjszakai fuvarnak, amilyet már százszor csináltam.

Az éjszaka különösen csendes volt, a fajta pécsi csend, amiben csak a fák zúgását hallja az ember a Mecsek felől, és a taxióra halvány, zöld fényét a műszerfalon. A férfi a célt egy névvel is kiegészítette, egy utcanevet mondott, a Hajnóczy utca környékét, ahol tudtam, hogy inkább kertes házak vannak, nem panelok, és ez önmagában semmi furcsát nem jelentett, mert sokan laknak arrafelé.

Néhány perccel az indulás után, egy vörös lámpánál, a Szigeti külváros határán, belenéztem a visszapillantó tükörbe, hogy ellenőrizzem a mögöttem lévő forgalmat, mielőtt a lámpa zöldre vált, és a tükörbeli kép, ami akkor már vagy tizenkét másodperccel késett, megmutatta a férfi kezét, ahogy felemelkedik a hátsó ülésről, és egy hosszú, fényes tárgy felé közelít, ami lehetett egy kés, bár a tükör homályossága miatt nem voltam teljesen biztos benne, és a keze a nyakam felé nyúlt, az én nyakam felé, ahogy a tükörben a fejem éppen előre néz, a vezetésre figyelve, mit sem tudva arról, mi közeledik mögötte.

Megfordultam, hogy a valódi férfit megnézzem. Ült, csendesen, a telefonját nézve, a keze az ölében, semmi fenyegető nem volt a testtartásában.

A szívem annyira gyorsan vert, hogy hallottam a saját fülemben a dobogást, és a tenyerem elkezdett nedves lenni a kormányon, pedig a kocsiban nem volt meleg, sőt, a fűtést is lekapcsoltam korábban, mert a férfi azt mondta, hogy neki inkább hűvösen jó. Nem tudtam, mit tegyek. Ha megállok, és kiküldöm, és nincs semmi igaz abban, amit a tükör mutatott, akkor egy teljesen ártalmatlan embert bántok meg, hajnali kettőkor, egy kihalt útszakaszon, pusztán azért, mert egy tükör valamit mutatott, amiben már nem is voltam biztos, hogy hiszek-e. Ha nem állok meg, és igaz, amit láttam, akkor talán az életemmel játszom.

Lassítottam, de nem álltam meg teljesen. Megkérdeztem a férfit, kedveskedve, hétköznapi hangon, hogy minden rendben van-e vele, hosszú napja volt-e, csak hogy halljam a hangját, hogy lássam, változik-e valami a modorában. Azt válaszolta, hogy igen, fáradt, dolgozott egész nap, és hazafelé megy a feleségéhez, aki már biztos alszik.

Ez a válasz nem nyugtatott meg, és nem is rémisztett meg jobban. Semleges volt, pontosan olyan, amilyet egy veszélytelen utastól is kapnék, és pontosan olyan, amilyet egy veszélyes utastól is kaphatnék, ha elég ügyes ahhoz, hogy hazudjon.

A visszapillantó tükörbe néztem újra. A kép most már a jelenben volt, nem késett, és a férfi ugyanúgy ült, mint a valóságban, csendesen, a telefonját nézve.

Egy pillanatra arra gondoltam, hogy megállok, kinyitom az ajtót, és azt mondom neki, hogy fáradt vagyok, nem tudom folytatni a fuvart, keressen másik taxit, de az üres, kihalt úton ez gyanúsan nézett volna ki, és ha valóban csak egy teljesen ártalmatlan, fáradt férfi ül mögöttem, akkor ez a viselkedés megalázó és indokolatlan lenne vele szemben, aki semmi rosszat nem tett, csak hazafelé akar menni éjjel kettőkor, mint ezerszer mások is előtte.

Ugyanakkor az is átfutott az agyamon, hogy ha igaz, amit a tükör mutatott, akkor minden másodperc, amíg tovább vezetek, közelebb hoz ahhoz a pillanathoz, amikor a keze valóban a nyakam felé indul, és akkor már nem lesz időm dönteni, mert a kés – ha az volt – gyorsabban mozog, mint egy gondolat.

Nem tudtam, hogy a korábbi kép – a kés, a kéz a nyakam felé – egy figyelmeztetés volt-e, amit azzal kerültem el, hogy lelassítottam és megszólítottam, megváltoztatva valamit a helyzet dinamikájában, vagy egy olyan jövő volt, ami sosem fog megtörténni, mert talán rosszul olvastam a homályos képet, vagy a tükör megint csak egy lehetséges ágat mutatott, nem a valódi utunkat.

Úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok. Bekapcsoltam az index-lámpát, és egy jól kivilágított benzinkút felé fordultam, ami szerencsére pont az útvonalunkba esett, azzal a hazugsággal, hogy fel kell töltenem valamit az autóban, és hogy ez csak egy percet vesz igénybe. A férfi nem tűnt ingerültnek, csak annyit mondott, hogy rendben, de siessek, mert fáradt, és aludni akar már.

A benzinkútnál, a fényes, kivilágított tér közepén, ahol kamerák is voltak, és egy éjszakás eladó a pult mögött, kiszálltam, mintha tankolnék, bár a kocsi tele volt, és a tankolás ürügyével megálltam néhány másodpercre a kocsi mellett, a sötét szélvédőn át figyelve a férfi tükörképét, ami most, a külső, sötét üvegen, egy teljesen másik felszín volt, és nem tudtam, érvényesek rá-e ugyanazok a szabályok, mint a visszapillantó tükörre.

A szélvédőn át látott kép nem mutatott semmi különöset. A férfi ült, a telefonját nézte, néha felnézett, kifelé, mintha azon gondolkodna, miért tart ez olyan sokáig.

Gyorsan, amíg még kint álltam, írtam egy üzenetet Ferinek, aki akkoriban is műszakban volt: „Furcsa utasom van, Hajnóczy felé tartok, ha nem írok fél óra múlva, hívj.” Nem írtam le, miért furcsa, mert nem tudtam volna elmagyarázni egy sms-ben, és különben is, ha semmi nem történik, inkább szégyenkeznék miatta, mint hogy magyarázkodjam. Feri egy perccel később visszaírt egy kérdőjellel, de nem válaszoltam neki, mert addigra visszaültem a volán mögé, és a férfi már kérdőn nézett rám a tükörben, hogy miért tartott ez ennyire sokáig egy tankolásnál, ahol valójában nem is nyúltam a kúthoz.

– Elromlott a kártyaolvasó – hazudtam. – Kellett egy másik automatát keresnem.

A férfi csak bólintott, és visszafordult az ablak felé.

A hátralévő úton egyik kezemmel a kormányt fogtam, a másikkal pedig a zsebemben lévő telefont, készen arra, hogy bármikor felhívjam a segélyhívót, ha kell, és a visszapillantó tükörbe minden pár másodpercben belenéztem, remélve, és félve egyszerre, hogy újra mutat valamit.

Nem mutatott semmit. A kép a jelenben maradt egészen addig, amíg a férfi ki nem szállt a megadott címnél, megköszönte a fuvart, higgadt, hétköznapi hangon, és besétált egy sötét kertes ház felé, ami akár valóban az otthona is lehetett, akár nem.

Nem indultam el azonnal. Álltam a kocsival az utca szélén, lekapcsolt fényekkel, és néztem, ahogy a férfi előveszi a kulcsát, kinyit egy kis fém kerítéskaput, majd belép egy apró kertbe, és felmegy pár lépcsőfokot egy bejárati ajtóhoz, ahol előbb sokáig keresi a megfelelő kulcsot, aztán végre bejut. Egy lámpa gyulladt fel az ablak mögött, aztán egy másik, egy hátsóbb helyiségben, és minden olyan teljesen hétköznapinak tűnt – egy ember, aki hazaért egy hosszú nap után -, hogy percekig csak ültem, és próbáltam ráncigálni magamból valami bizonyosságot arról, hogy mi is történt valójában az elmúlt félórában.

Felhívtam Ferit, hogy jól vagyok, hogy semmi nem történt, és ő csak annyit kérdezett, mi volt a furcsa, és én azt mondtam, hogy nem tudom biztosan, hogy talán semmi, hogy talán csak túl sokat dolgozom éjszaka, és ő nevetett, és azt mondta, hogy ezt mind mondjuk magunknak, amikor az agyunk már rosszul működik a kialvatlanságtól, és hogy menjek inkább haza, fejezzem be a műszakot korábban. Nem fejeztem be korábban, mert szükségem volt a pénzre, de felvettem még két fuvart azon az éjszakán, mindkettőt idős, nyugodt asszonyoktól, akik a tükörben sem mutattak semmi különöset, és hazafelé menet a hajnali fényben már majdnem el tudtam hitetni magammal, hogy az egész csak egy fáradt agy kitalációja volt.

Hazamentem azon az éjszakán, és nem mentem be a fürdőszobába megnézni magam, mert féltem attól, amit láthatnék, és ehelyett lefeküdtem Vivien mellé, aki álmában felém fordult, és a karját átvetette rajtam, és én sokáig néztem a plafont a sötétben, próbálva eldönteni, hogy amit a férfi kezéről láttam, egy elkerült veszély volt, egy sosem létezett veszély, vagy egy olyan veszély, ami még előttem áll, csak egy másik éjszakán, egy másik utassal, és a tükör csak a sorrendet keverte össze, vagy a dátumot, vagy valamit, amit sosem fogok tudni pontosan megérteni.

Másnap reggel, amikor felkeltem, megálltam a fürdőszobai tükör előtt, hosszan, és néztem a saját arcomat, ami most pontosan egyszerre mozdult velem, nem késve, nem előreszaladva, csak egyszerűen ott volt, az enyém, a jelenben.

Nem tudtam, örüljek-e ennek, vagy még jobban féljek tőle, mert ha a késés most elmúlt, az azt jelentheti, hogy bármi is okozta, lezárult, vagy azt, hogy csak felkészül valamire, amit még nem tudok elképzelni, egy hosszabb, mélyebb, veszélyesebb késésre, amiben majd sokkal tovább kell várnom, mire megtudom, mit is látok valójában.

Ma este ismét munkába megyek, és tudom, hogy amikor beülök a kocsiba, és beállítom a visszapillantó tükröt, ahogy minden este szoktam, bele fogok nézni, és várni fogom, hogy lássam, követ-e engem a saját képem, vagy megelőz.

Vivien ma reggel megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mert az elmúlt napokban túl csendes voltam, és azt válaszoltam, hogy csak fáradt vagyok, ami igaz is volt, csak nem a teljes igazság. Nem mondtam el neki a férfit a hátsó ülésen, a kést, a benzinkutat, mert nem akartam, hogy megint azzal a fajta óvatos, féltő tekintettel nézzen rám, amivel a vérfoltos arc óta néz, mintha minden mondatom mögött keresné, hol kezdődik a valóság, és hol a rémálom.

Flóra tegnap felhívott, és megkérdezte, elmentem-e a szemészhez, mert a vérvétel eredménye alapján a háziorvosom javasolta, és én azt mondtam neki, hogy még nem, hogy majd a jövő héten, bár tudtam, hogy valószínűleg nem fogom megtenni, mert mit mondanék egy szemésznek, hogy a tükreim néha a jövőt mutatják, néha egy olyan jövőt, ami nem is történik meg, néha egy olyan jelenetet, ami talán egy másik, enyhén eltérő valóságból szökik át hozzám egy pillanatra, mielőtt visszahúzódna.

A visszapillantó tükröm, amióta a férfit kitettem a kertvárosi háznál, pontosan a jelenben mozog, egyetlen másodperc csúszás nélkül, mintha az az éjszaka valamiért lezárt volna egy ciklust, vagy mintha a tükör, akárcsak én, kifáradt volna, és pihenőre vonult volna egy időre. De a fürdőszobai tükrömben, otthon, két nappal ezelőtt, ismét megjelent egy fél másodperces késés, amikor reggel felkeltem, és beléptem, hogy megnézzem magam, mielőtt a munkába indulok.

Nem tudom, mit jelent ez. Nem tudom, hogy a tükrök egy olyan mintázat szerint működnek, amit egyszer talán megértek, vagy hogy minden alkalommal újra kell kezdenem a tanulást, mert a szabályok megváltoznak, mielőtt igazán megismerhetném őket.

Ma reggel, a reggelinél, Vivien azt mondta, hogy talán el kellene mennünk együtt nyaralni, egy hétre, valahova messze, ahol nincsenek éjszakai fuvarok, és talán jobban aludnék, és talán elmúlna ez a feszültség, amit az utóbbi hetekben érzett rajtam. Mosolyogtam, és azt mondtam, hogy jó ötlet, és valóban jó ötletnek tartottam, csak közben az asztal fölött, a konyhai csempe egy fényesebb, csempézett sarkában, ahol halványan visszatükröződött mindkettőnk alakja, néztem, hogy a visszatükröződő Vivien pontosan egyszerre emeli fel a kávéscsészéjét, mint a valódi, és ez most, érthetetlen módon, megnyugtatott, mert legalább őt most, ebben a pillanatban, pontosan olyannak láttam, amilyen volt.

Csak azt tudom, hogy ma este, amikor beülök a kocsiba, és elindulok az első fuvaromra, a visszapillantó tükörbe fogok nézni, mielőtt elindulok, ahogy mindig szoktam, és nem tudom, mit fogok benne látni – a jelent, a múltat, egy lehetséges jövőt, vagy egy olyan másik éjszaka töredékét, ami talán sosem lesz az enyém, vagy talán már most is az.

Az utastér sötét lesz, mint mindig, a műszerfal halvány zöld fénye fog csak megvilágítani annyit, hogy lássam a saját arcomat a tükörben, és abban a pillanatban, mielőtt elindulnék, mindig lesz egy fél másodperc, egy hajszálnyi szünet, amiben nem tudom biztosan, hogy a tükörben látott arc most, ebben a pillanatban mozdul-e velem együtt, vagy egy kicsit korábban, vagy egy kicsit később, egy olyan időben, amit még nem éltem meg, vagy amit talán soha nem is fogok.