Talált Tárgyak Hivatala

A Baross utca 47. szám alatt, egy 1908-ban épült bérház földszintjén, a kapualj és egy már évek óta zárva lévő vaskereskedés között található az a bejárat, amelyen senki nem megy be véletlenül. A kapu fölött egy kopott zománctábla lóg, aminek a felirata hivatalosan „Talált Tárgyak Hivatala – Immateriális Osztály”, bár a tábla alsó harmada annyira megkopott az évek során, hogy aki nem tudja előre, mi van odaírva, aligha tudná kiolvasni. Az emberek, akik idejönnek, mindig tudják előre, mi van odaírva, mert idejutni nem lehet véletlenül; idejutni csak úgy lehet, ha az embernek elveszett valamije, amivel sehol másutt nem tud mit kezdeni.

Tizenegy éve dolgozom itt ügyintézőként. A munkaköröm hivatalos neve „immateriális javak nyilvántartó és közvetítő referens”, bár a kollégáim egymás között csak úgy hívjuk egymást, hogy „ügyintéző”, mert a hosszú cím senkinek sem jut eszébe egy hétfő reggelen, amikor a váróteremben már állnak az emberek, és mindegyikük valamit elveszített, amit nem lehet megtalálni se a kabátzsebben, se a buszon, se a bérelszámolás alatt heverő papírok között.

A Hivatal azért létezik, mert valaki, valamikor, rájött, hogy az emberek nemcsak kulcsokat, esernyőket és pénztárcákat veszítenek el, hanem olyan dolgokat is, amiknek nincs súlyuk és nincs formájuk, de pontosan ugyanolyan valóságosan hiányoznak, mint egy elhagyott esernyő egy esős napon. Az első ilyen bejegyzés az intézmény archívumában – amit egyszer, egy csendes délutánon átnéztem, mert kíváncsi voltam, honnan indult mindez – 1947-ből származik, egy férfi bejelentéséről, aki azt állította, hogy a háború alatt elvesztette a félelem képességét, és ettől kezdve folyton veszélyes helyzetekbe keveredett, mert nem tudta felmérni, mikor kellene félnie. Nem tudom, mi lett vele. Az aktája, mint a legtöbb régi aktánk, egyszerűen megszakad egy ponton, mintha az ügy soha nem zárult volna le, csak abbamaradt.

A Hivatal működését néhány írott, de sosem nyilvánosan kifüggesztett szabály irányítja, amiket az ügyintézők egy belső kézikönyvből tanulnak meg, amit senki sem ad oda az ügyfeleknek, mert – ahogy Vera egyszer elmagyarázta – ha az emberek tudnák előre a szabályokat, elkezdenék kitalálni a válaszaikat, és a kongruenciavizsgálat elveszítené az értelmét. Az egyik ilyen szabály szerint minden kategóriából egy ügyfél élete során csak egyszer jelenthet be veszteséget, és csak egyszer kaphat visszapótlást, mert a Hivatal alapító dokumentuma – amit sosem láttam eredetiben, csak a rá való hivatkozásokat a kézikönyvben – úgy fogalmaz, hogy „a lélek nem fogadóállomás, ahol a hiányokat végtelenül ki és be lehet cserélni”. Egy másik szabály szerint bizonyos veszteségeket csak egy meghatározott várakozási idő után lehet bejelenteni, mert sok esetben a veszteség csak átmeneti állapot, és a Hivatal nem akarja idő előtt lezárni azokat az ügyeket, amik önmaguktól is helyreállnának: étvágyvesztésre például csak három hónap folyamatos fennállás után lehet jelentkezni, míg a bátorság vagy a nyugalom elvesztésére fél év vár rá, mert ezek a tulajdonságok lassabban szoktak visszatérni maguktól, ha egyáltalán visszatérnek.

A legfurcsább szabály talán az, ami a kategóriák közötti átfedésekre vonatkozik. Van ügyfél, aki egyszerre több dolgot is elveszít – mondjuk valaki, aki a gyásza után egyszerre veszíti el az étvágyát, a koncentrációképességét és a humorérzékét -, és az ilyen eseteket a kézikönyv „halmozott veszteségnek” nevezi, és külön, hosszabb eljárást ír elő, mert a tapasztalat szerint a halmozott veszteségek gyakran nem is három különálló hiány, hanem egyetlen nagyobb dolog hiánya, amit az ember csak három különböző tünetben él meg, és ha mindhárom kategóriára külön-külön próbálunk találatot keresni a rendszerben, gyakran rossz irányba indulunk el.

A váróteremben naponta átlagosan tizenkét-tizennégy ember ül meg, hétfőnként és a hónap végén mindig több, mert – ezt még az elődöm mondta nekem, amikor betanított – az emberek valamiért inkább a hét elején vagy a fizetési nap környékén szembesülnek azzal, amit korábban hónapokig próbáltak nem észrevenni. Hallani lehet a váróteremből mindenféle töredéket, amíg az ember az ajtó felé közelít: egy idős férfi, aki a szomszédjának magyarázza, hogy ő csak azért van itt, mert a lánya hozta, nem hiszi el az egészet, de a lánya addig nem hagyta békén, amíg el nem jött; egy fiatal nő, aki a telefonjába sír bele, mert a munkahelyén nem tudja elmagyarázni, miért kell neki aznap szabadnapot kivennie egy olyan hivatalos ügy miatt, amiről nem beszélhet nyíltan, mert a Hivatal létezését a legtöbb munkahely egyszerűen nem ismeri el indoknak.

A sorszámkiadó automata felett egy kézzel írott cetli lóg, amit évekkel ezelőtt valamelyik kollégám ragasztott fel, és amit soha senki nem vett le: „Kérjük, legyen türelmes. Ha a türelmét is elvesztette, kérjük, jelezze az ügyintézőnél, és soron kívül fogjuk fogadni.” Senki nem tudja már, komolyan gondolta-e, aki felírta, vagy csak egy fáradt nap szülte ötlete volt, de a cetli ott maradt, és néhány ügyfél minden évben meg is jelenik a pulton, hogy pontosan ezt a mondatot idézze.

A váróterem, ahova az ügyfelek belépnek, egy hosszú, keskeny helyiség, amiben tizenhat műanyag szék áll két sorban, és egy sorszámkiadó automata a bejárat mellett, ami egy hangos, kattogó hangot ad ki minden alkalommal, amikor valaki kihúz egy jegyet. A falakon tájékoztató táblák lógnak, amiket még a kilencvenes évek végén nyomtattak, és amióta itt dolgozom, senki nem frissítette, bár a betűtípus és a papír színe lassan elkezdett sárgulni, mint minden egyéb a helyiségben.

A táblák felsorolják az igényelhető kategóriákat, nagyjából ebben a sorrendben: érzelmi reakciók (sírás, nevetés, meglepődés, félelem), kognitív funkciók (bizonyos emlékek, koncentrációs képesség, döntésképesség), jellemvonások (bátorság, türelem, önbizalom), testi-lelki vonzódások (étvágy, libidó, kíváncsiság), valamint egy hatodik, külön keretezett kategória, ami csak annyit mond: „Egyéb, be nem sorolható veszteségek – kérjük, forduljon személyesen az ügyintézőhöz.”

Az ügyfelek, akik idejönnek, ritkán tudják pontosan, melyik kategóriába tartozik a veszteségük, és ez része a munkámnak: segítek nekik beazonosítani, mit is veszítettek el valójában, mert az emberek gyakran összekeverik a tüneteket az okkal. Volt egy férfi, néhány éve, aki azt állította, hogy elvesztette a humorérzékét, de amikor végigmentünk a szokásos kérdéseken – nevettet-e még valaki, érez-e belső mosolyt egy vicc hallatán, csak nem tudja kifejezni, vagy teljesen semleges marad -, kiderült, hogy valójában nem a humorérzéke hiányzott, hanem a bizalma abban, hogy bárki is nevetne azon, amit ő mondana, és ez egy teljesen másik űrlap volt, a jellemvonások kategóriájából, nem az érzelmi reakciókból.

A bejelentési eljárás alapvetően három lépésből áll. Először az ügyfél kitölti a 3/A jelű alapformanyomtatványt, amin meg kell adnia, mikor vette először észre a hiányt, van-e feltételezése arról, mikor és hol veszíthette el (bár a legtöbben nem tudják, mert ezek a veszteségek nem úgy történnek, mint egy esernyő elvesztése, nincs egy konkrét pillanat, amikor az ember hátranéz, és azt mondja, itt hagytam valahol), és hogy a veszteség folyamatos-e, vagy csak időszakosan jelentkezik.

Másodszor sor kerül az úgynevezett kongruenciavizsgálatra, amit mindig egy elkülönített kis szobában végzünk, három négyzetméteren, egyetlen asztallal és két székkel, és aminek a célja megállapítani, hogy a bejelentett veszteség valódi-e, vagy csak az élet egy nehéz szakaszának átmeneti mellékhatása, ami idővel magától helyreáll. A vizsgálat kategóriától függően változik: a sírásképesség elvesztésénél egy sor fényképet mutatunk, amiket egy bizottság még a nyolcvanas években állított össze, és ami alapvetően szomorú jeleneteket ábrázol – egy elhagyott kutya, egy üres kórházi ágy, egy régi fekete-fehér fénykép egy, feltehetően már elhunyt, családról -, és figyeljük, történik-e bármilyen fiziológiai reakció, könnyezés, remegő ajak, légzésváltozás. A meglepődés-képesség elvesztésénél egy hirtelen, váratlan hangot adunk le, amit egy régi magnószalagról játszunk le, mert az új digitális hangfájlok valamiért sosem keltettek olyan erős reakciót, mint a magnószalag recsegő, hirtelen bekattanó csattanása.

Harmadszor, ha a kongruenciavizsgálat megerősíti a veszteséget, az ügyet felvisszük a nyilvántartásba, és az ügyfél kap egy ügyszámot, amivel évente egyszer visszajöhet ellenőrzésre, hogy lássuk, változott-e valami.

A 3/A nyomtatványt egyébként csak kék tollal lehet kitölteni, ami a legtöbb ügyfélnek furcsának tűnik, amíg el nem magyarázom, hogy ez egy régi, még a nyolcvanas évekből származó szabály, amikor a formanyomtatványokat indigópapírral háromszoroztuk, és csak a kék tinta hagyott elég erős nyomot mindhárom lapon. Az indigópapírt már évekkel ezelőtt lecseréltük fénymásolóra, de a szabályt soha senki nem módosította, és most már inkább egy rituálé, mint praktikus szükségszerűség: ha valaki véletlenül fekete tollal kezdi kitölteni, kedvesen, de határozottan meg kell kérnem, hogy kezdje újra egy tiszta lapon, mert a rendszer nem fogadja el a bejelentést, ha nem kék tintával érkezik, és ezt már többször is megkérdőjelezték felettem, de a válasz, amit mindig kapok, az, hogy „így van szabályozva”, ami egy olyan mondat, amitől az ember idővel megtanulja, hogy ne kérdezzen tovább.

Ha valaki hibázik a nyomtatványon, nem lehet áthúzni vagy kijavítani, újat kell kezdeni, és ez sokaknál kiváltja az első igazi dühkitörést, amit a Hivatalban látnak tőlük, mert addig a pontig még csak szomorúak vagy zavartak voltak a saját hiányuk miatt, de a harmadik elrontott nyomtatványnál sokan már a pultra csapnak, és azt kérdezik, miért kell mindezt ilyen nehézzé tenni, amire nincs jó válaszom, csak annyi, hogy a rendszer ilyen, és én csak az vagyok, aki végrehajtja.

Az ebédlőben, ahol a kollégák délben összegyűlünk – egy kis, ablaktalan helyiség a Hivatal hátsó részében, egyetlen mikrohullámú sütővel és egy hűtővel, amin mindenki neve rajta van egy ragasztószalag-csíkon a saját ételén -, gyakran kerülnek szóba a nap furcsább esetei, nem pletykaként, inkább valamiféle közös tehermegosztásként, mert senki más, az ügyfeleken kívül, nem értené meg, mitől fáradt az ember egy ilyen nap végén.

Egy kollégánk, Ildikó, aki az étvágy- és vonzódás-kategóriával foglalkozik leginkább, mert ő specializálódott rá még évekkel ezelőtt, egyszer elmesélte az ebédlőben egy esetét egy középkorú férfiről, aki azt állította, hogy három éve nem érez éhséget, csak eszik, mert tudja, hogy kell, pontos időpontokban, pontos mennyiségeket, mint egy feladatot teljesítve, anélkül, hogy bármilyen örömet vagy akár csak kényelmetlenséget érezne közben. A kongruenciavizsgálat ebben a kategóriában egy egyszerű étkezési tesztből áll: az ügyfél elé teszünk egy tányér meleg ételt, amit aznap reggel kifejezetten az ő kedvenc fogásaként jelölt meg a bejelentő lapon, és figyeljük, van-e bármilyen fiziológiai előretörés – nyálelválasztás, testtartás-változás, a kéz mozdulatának sebessége a villa felé.

A férfi elé Ildikó egy tál gulyást tett, amit ő maga jelölt meg kedvenceként, és a férfi ugyanolyan egyenletes tempóban nyúlt érte, mint ahogy egy aláírást ír alá, se gyorsabban, se lassabban, mint amire számítani lehetett volna egy teljesen semleges cselekvésnél. Nem volt találat a rendszerben – az étvágy specifikus elvesztése ritkán egyezik meg két ember között, mert az éhség mindenkinél más ételekhez, más emlékekhez kötődik -, és a férfi aktája is a nyitott mappában landolt, ahol Barnabásé és a magasságtól félő fiúé is van.

– A legrosszabb az ilyenekben – mondta Ildikó akkor az ebédlőben, a saját szendvicsét bontva ki, amit, ahogy megjegyezte, ő maga is inkább kötelességből eszik meg, mint élvezetből, mert a munkája lassan elvette a kedvét az evéstől is -, hogy az ember idővel elkezdi azt hinni, hogy talán nem is annyira szörnyű, amit elvesztett. Hogy talán könnyebb úgy élni, ha nincs éhség, nincs vágy, nincs semmi, ami hiányára fájna. És ez a gondolat a legveszélyesebb az egészben, mert onnantól az ember már nem is akarja visszakapni, amit elveszített, csak megszokja a hiányt, mint egy bútordarabot a lakásban, amit már annyira régóta lát, hogy nem is veszi észre többé.

A Hivatalban dolgozó kollégák közül Vera Szentesi a legrégebbi, ő már huszonkét éve van itt, és az ő asztala a hátsó raktár közelében van, mert ő felel a tárolásért. A raktár – amit mi csak úgy hívunk, hogy „a Terem” – egy nagy, alacsony mennyezetű helyiség a Hivatal hátsó részében, tele fémpolcokkal, amiken üvegedények és régi kartondossziék sorakoznak, mindegyik egy-egy megtalált, de senki által nem igényelt immateriális tárgyat tartalmaz.

Nem tudom pontosan megmagyarázni, mi van ezekben az üvegekben, mert nincs bennük se folyadék, se gáz, legalábbis nem olyan, amit a szemünkkel látnánk, de amikor Vera megmutatta nekem az első hetemben, és a kezembe adott egy kisebb, kerek fedős üveget, amire egy sárguló papírcetli volt ragasztva „1991 – Türelem, részleges” felirattal, éreztem valamit, amit nehéz lenne szavakkal leírni – egy halvány, de létező súlyt, mint amikor valaki egy üres doboz helyett valamivel nehezebb doboz van a kezünkben, anélkül, hogy látnánk, mi van benne.

Vera elmagyarázta, hogy amikor valaki talál egy ilyen immateriális dolgot – mert ez is megtörténik, bár ritkábban, mint a veszteségbejelentés, mert az emberek nem mindig ismerik fel, ha hirtelen túl sok bátorságuk van, vagy ha egy idegen gyász ragad rájuk egy temetésen, ahova tévedésből mentek el -, be lehet hozni, és a Hivatal felveszi, katalogizálja, és eltárolja, arra az esetre, ha egyszer jön valaki, aki igazolhatóan ugyanazt veszítette el. Az ilyen megfelelés rendkívül ritka. Vera a huszonkét éve alatt talán négyszer látott sikeres párosítást a Teremben tárolt tételek és egy új bejelentés között.

– A legtöbb itt csak áll – mondta akkor, és végighúzta a kezét egy polcsoron, amin legalább ötven üveg sorakozott, mind különböző méretű és színű feliratozással. – Mert az emberek, akik találnak valamit, nem mindig gondolnak bele, hogy talán valaki másnak hiányzik éppen az, amit ők feleslegesnek éreznek a saját életükben. És az emberek, akik elveszítenek valamit, legtöbbször azt sem tudják, hogy van hova bejelenteniük.

A Terem alatt, egy emelettel lejjebb, van egy másik helyiség is, amit a kollégák csak úgy hívnak, hogy „a Pince”, bár valójában nem pince, csak egy szint, amihez egy rendkívül lassú, kézzel működtetett teherlift vezet, amit talán még az épület eredeti tulajdonosai építettek be, valamikor a század elején, hogy árut szállítsanak fel az üzletükbe. A Pincébe csak akkor megyünk le, ha egy tétel tizenöt éve áll a Teremben anélkül, hogy bárki igényelte volna, mert a szabályzat szerint ekkor a tételt „véglegesen archiválni” kell, ami azt jelenti, hogy soha többé nem kereshető vissza, még akkor sem, ha később felbukkanna egy tökéletesen megfelelő bejelentő.

Lementem oda egyszer Verával, néhány hónappal azelőtt, hogy a saját ügyemet felvettük, mert volt egy tétel – egy 2008-as, „önbizalom, részleges” feliratú üveg -, amit véglegesen archiválni kellett. A Pince hosszú, boltíves helyiség, aminek a végét nem lehet látni a bejárattól, mert a villany csak szakaszosan kapcsolódik be, teremről teremre, ahogy az ember halad előre, és a polcok nem fémből vannak, mint fent, hanem régi, sötét fából, amit valószínűleg sosem festettek át. Az üvegek itt nem egyesével állnak, hanem ládákba vannak csomagolva, több száz egyszerre, és minden ládán egy évszám, ami szerint rendezik őket.

– Innen soha senki nem kap vissza semmit – mondta Vera, amikor beraktuk az önbizalom-üveget egy 2008-as ládába, ami már félig tele volt hasonló tételekkel. – Ez nem azért van, hogy büntessük az embereket, akik nem jöttek időben. Egyszerűen a rendszer nem bírná el, ha mindent örökké nyitva tartanánk. Valahol le kell zárni a könyvet.

Megkérdeztem, mi történik a tételekkel, ha egyszer majd betelik a Pince, mire Vera csak megvonta a vállát, és azt mondta, hogy ebben a kérdésben ő sem tud többet, mint én, mert amióta itt dolgozik, a Pince mindig csak bővült, soha nem telt be, és soha nem ürült ki, és talán ez a rendszer egyik olyan része, amit jobb nem túl sokat fejtegetni, mert nincs rá válasz, amitől az ember jobban érezné magát.

A legfontosabb ügy, amire a legtöbbet gondolok, egy nő volt, Halmi Teréz, aki egy szerdai napon jött be, úgy négy évvel ezelőtt, kabátban, bár kint tizennyolc fok volt, és leült elém, és azt mondta, hogy nem tud sírni.

Ez elsőre nem tűnt rendkívülinek, mert sokan jönnek be ezzel a bejelentéssel, és a legtöbb esetben az első kérdésem az, hogy mióta áll fenn a probléma, mert a válasz általában elárulja, hogy nem valódi veszteségről van szó, csak egy múló állapotról – stresszről, kimerültségről, egy olyan időszakról, amikor az ember egyszerűen nem engedi meg magának, hogy érezzen, de ez nem azonos azzal, hogy nem is tud.

Teréz azonban azt mondta, hogy pontosan három éve és két hónapja nem sírt, és hogy tudja a pontos napot, mert az volt az a nap, amikor az apja temetésén állt a sír mellett, és érezte, hogy a sírás készül feltörni belőle, úgy, ahogy mindig szokott, egy forró, szoruló érzés a torokban, és akkor hirtelen – mintha egy villanykapcsolót kapcsoltak volna le – az egész érzés egyszerűen eltűnt. Nem csillapodott, nem enyhült, egyszerűen nem volt tovább. Állt a sír mellett, körülötte mindenki sírt, és ő csak állt, száraz szemmel, és azóta sem sikerült neki, se filmeknél, se veszteségeknél, se amikor a saját házassága szétesett egy évvel később.

Elvégeztük a kongruenciavizsgálatot a szokásos fényképekkel. Megmutattam neki az elhagyott kutyát, az üres kórházi ágyat, a régi családi fotót. Teréz nézte mindegyiket hosszan, és az arcán láttam, hogy valami mozog odabent, egy feszültség, egy várakozás, de a szeme száraz maradt, és a légzése sem változott.

– Rendben – mondtam végül, és feljegyeztem az eredményt. – Megerősítjük a veszteséget. Most megnézzük, van-e a nyilvántartásban olyan tétel, ami megfelelhet.

Ez volt az a pont, ahol az ügy másképp alakult, mint a legtöbb hasonló eset. Mert amikor beírtam a keresési paramétereket a rendszerbe – sírásképesség, teljes elvesztés, kiváltó esemény: gyász -, a program egyetlen találatot adott: egy 2019-ben, a nyilvántartásunkba felvett tétel, amit egy fiatal férfi hozott be, aki azt állította, hogy hirtelen „túl sok sírásra lett képes”, és hogy ez annyira kimerítette, hogy inkább megszabadulna tőle, mert minden apróságnál kicsordult a könnye, egy reklámnál a tévében, egy elkésett buszon, egy rossz ízű kávénál.

A Hivatalban dolgozó szabály szerint egy megtalált immateriális dolgot csak akkor adhatunk át egy bejelentőnek, ha a kongruenciavizsgálat legalább nyolcvanöt százalékos egyezést mutat a találat jellemzői és a bejelentő veszteségének jellemzői között. Teréz esetében a program hetvenkét százalékos egyezést jelzett, ami a protokoll szerint „feltételesen átadható, fokozott utánkövetéssel” kategóriába sorolódik.

Megbeszéltem Verával, aki akkor már a felettesem volt, bár az osztályon belül nincs igazán hivatalos rangsor, csak annyi, hogy ő régebb óta van itt, és mindig megkérdezzük a véleményét bonyolultabb ügyekben. Vera azt mondta, hogy hetvenkét százalék nem ideális, de Teréz három éve várt, és nincs más találat a rendszerben, és az emberek nem bírják örökké várni egy olyan hiányra, amiről a külvilág nem is tudja, hogy létezik.

Behívtam Terézt, és elmagyaráztam neki a helyzetet: hogy van egy tétel, ami talán megfelel, de nem teljes biztonsággal, és hogy ha elfogadja, előfordulhat, hogy a visszaadott sírásképesség nem lesz pontosan olyan, mint amilyen az övé volt, mert minden ember máshogy sír, más a ritmusa, más az intenzitása, más, hogy mi indítja el.

Teréz azt mondta, hogy bármi jobb lenne, mint a jelenlegi állapota, hogy inkább sírjon rosszul, mint egyáltalán nem.

Az átadási procedúra egyszerű, legalábbis technikailag: az ügyfél kezébe adjuk az üveget – mert ilyenkor is üveg formájában tároljuk a tételt, bár az üveg maga nem tartalmaz semmit a hagyományos értelemben -, és megkérjük, hogy tartsa a tenyerében, csukja be a szemét, és koncentráljon arra, amit elveszített. A legtöbb esetben az ember nem érez semmi különöset ebben a pillanatban, csak utána, néhány órával vagy nappal később, amikor végre megtörténik az, amire már régóta nem volt képes.

Teréz hazament azzal az üveggel, és két héttel később felhívott, hogy beszámoljon.

Elmondta, hogy sírt. Hogy végre, három év után, sírt. De azt is elmondta, hogy valahogy másképp volt, mint ahogy emlékezett a saját sírására. A régi sírása csendes volt, befelé forduló, olyan, amit könnyű volt elrejteni mások elől, ha kellett. Az új sírás hangos volt, szaggatott, néha majdnem úgy hangzott, mint a nevetés, és egyszer, amikor a munkahelyi megbeszélésen hirtelen eltörte a sírás egy teljesen jelentéktelen mondat hallatán – valami egy határidőváltozásról -, a kollégái annyira megrémültek, hogy az egyik hívta a mentőket, mert azt hitték, rosszul van.

– Jobb ez, mint a semmi – mondta Teréz a telefonban, de a hangjában volt valami, ami arra utalt, hogy maga sem hiszi egészen el, amit mond. – De nem az én sírásom. Idegen sírás van bennem, és nem tudom levenni.

Azóta nem hallottam róla. Az aktája lezárva, „sikeres átadás, fokozott kockázati besorolással” megjegyzéssel, és néha, amikor a fiókban a papírjai közt keresek valamit, és véletlenül meglátom a nevét, elgondolkodom, vajon hogy sír most, négy évvel később, és hogy megszokta-e azt a hangos, szaggatott, másvalakié ritmust, vagy inkább megtanulta elrejteni, visszaszorítani, mint egy kabátot, ami nem az ő méretére lett szabva, de amit mégis hordania kell, mert nincs másik.

A másik ügy, ami nem hagy nyugodni, egy férfié volt, Nagy Barnabásé, aki másfél évvel ezelőtt jött be, és azt állította, hogy elvesztette a saját esküvője napjának az emlékét.

Ez a kategória az „egyedi emlékek” alá tartozik, ami különbözik az „emlékezőképesség” általános kategóriájától, mert itt nem arról van szó, hogy valaki elfelejt dolgokat, hanem hogy egy konkrét, meghatározott nap vagy pillanat egyszerűen üres lett a fejében, mintha soha nem is történt volna meg, bár minden bizonyíték – fényképek, tanúk, a jegygyűrű az ujján – azt mutatta, hogy megtörtént.

Barnabás elmondta, hogy a felesége, Kinga, egyszer megkérdezte tőle, emlékszik-e, amikor az esküvőjük alatt az eső elkezdett szakadni, és mindenki berohant a sátorba, és Barnabás csak nézett rá, mert nem emlékezett semmi ilyenre, és amikor a feleség elhozta a fényképalbumot, hogy megmutassa, Barnabás a fotókat nézte, saját magát a fotókon, a saját mosolyát, és semmit nem érzett, csak egy idegen férfi arcát látta, aki véletlenül ugyanúgy néz ki, mint ő.

A kongruenciavizsgálat az egyedi emlékeknél másképp zajlik, mint az érzelmi reakcióknál: nem fényképeket vagy hangokat használunk, hanem az ügyfél saját tárgyait, amiket azon a napon viselt vagy használt, ha megvannak még. Barnabás elhozta a jegygyűrűjét, és amikor a kezébe adtam, és megkértem, hogy csukja be a szemét, és próbáljon visszaemlékezni, az arcán látszott az erőfeszítés, a koncentráció, de aztán csak megrázta a fejét, és azt mondta, hogy semmi, teljesen semmi, mintha egy fal állna ott, ahol az emléknek kellene lennie.

A rendszer talált egy tételt, „esküvői nap, teljes elvesztés” felirattal, amit egy nő hozott be két évvel korábban, aki azt állította, hogy szándékosan akar megszabadulni az esküvője emlékétől, mert a házassága rosszul végződött, és minden alkalommal, amikor az esküvőjére gondolt, elöntötte a keserűség, és inkább választotta volna, hogy sosem történt meg, mint hogy folyton visszaemlékezzen rá.

A kongruencia nyolcvankilenc százalékos volt, a legmagasabb, amit addig egy egyedi emlék kategóriában láttam, és azt hittem, ez lesz az egyik ritka, tiszta siker, amire az ember büszke lehet.

Átadtuk Barnabásnak a tételt, és két hónappal később visszajött az ellenőrzésre, és elmondta, hogy igen, most van emléke az esküvőjéről, részletes, élénk emléke, csak – és itt elkezdett dadogni, mintha nehezen találná a szavakat – az emlék nem egészen arról a napról szól, amire számított. Emlékezett az esőre, amire Kinga is emlékezett. De emlékezett egy vendégre is, akit nem ismert fel, egy idős nőre az első sorban, aki a saját menyasszonyi ruhájában sírt, mintha ő maga lett volna az, akinek az esküvője volt, és amikor Barnabás megkérdezte Kingától, ki volt az a nő, Kinga azt mondta, nem is volt ott senki ilyen, nem volt a vendéglistán senki, aki ráillene a leírásra.

Barnabás azóta két emléket hordoz egyszerre egyetlen napról: a saját eseményeit, amiket Kingától és a fényképekről tanult vissza, és egy másik nő esküvőjének töredékeit, amiket a találat hozott magával, mert egy emlék sosem tiszta, mindig hordoz magával egy kontextust, egy teljes jelenetet, nem csak a kulcsmomentumot, amire az embernek szüksége lenne. A kettő összekeveredett a fejében, és most, amikor az esküvőjére gondol, nem tudja biztosan, melyik részlet az övé, és melyik tartozik ahhoz az ismeretlen, sírós idős nőhöz, akit talán soha nem is látott valóságosan.

Az aktáját nem zártam le „sikeres átadás” megjegyzéssel, hanem „átadás, tisztázatlan mellékhatásokkal” kategóriába tettem, ami egy olyan besorolás, amit a kézikönyv nem igazán magyaráz meg, csak annyit ír, hogy „az ügyfelet tájékoztatni kell, hogy a Hivatal nem vállal felelősséget az átadott tételekhez kapcsolódó másodlagos benyomásokért”. Barnabás, amikor ezt felolvastam neki, csak bólintott, mintha már számított volna rá, hogy senki nem fog segíteni neki kibogozni, melyik emlék az igazi.

Rezső egyszer, egy délutáni szünetben, amikor ketten maradtunk az irodában, és ő a kávéját kavargatta anélkül, hogy inni kezdett volna belőle, azt mondta, hogy ő húsz évvel ezelőtt, még a Hivatal előtt, jelentett be valamit egy másik, régebbi osztályon, ami akkoriban más néven működött, és hogy sosem beszél erről, mert az ügyét sosem zárták le sikeresen.

Megkérdeztem, mit veszített el, és Rezső hosszan nézett a kávéscsészéjébe, mielőtt válaszolt.

– A féltékenységemet – mondta végül. – Azt hittem, áldás. A feleségem azt hitte, áldás. Aztán rájöttünk, hogy a féltékenység nélkül nem igazán tudtam különbséget tenni aközött, hogy fontos vagyok-e valakinek, vagy nem. Nem bántam, ha elmegy valahova más férfiakkal. Nem bántam, ha késő éjjel jött haza. Nem azért, mert bíztam benne. Azért, mert nem volt bennem semmi, ami reagált volna rá, ha nem bíznék.

Megkérdeztem, mi lett a házasságával.

– Elváltunk – mondta egyszerűen, és ivott egy kortyot a kávéból, amit addig csak kavargatott. – Ő azt mondta, hogy jobb lenne egy férj, aki néha féltékeny, mint egy, akinek mindegy. Nem találtak nekem megfelelő tételt a rendszerben. Azóta is üresen van az a hely bennem, és az ember idővel megtanul úgy élni, mintha ott se lenne semmi, csak néha, amikor valaki megkérdezi, hogy miért nem zavar valami, amin mindenki másnak muszáj lenne.

Nem mondtam el neki akkor, hogy pár hét múlva magam is odaülök majd Vera elé, mint ügyfél. Talán ha tudtam volna, mit fog jelenteni, korábban elmondtam volna neki is.

Most, hogy már túl vagyok rajta, néha azon kapom magam, hogy Rezső szavait idézem magamban, azt a mondatot, hogy „az ember idővel megtanul úgy élni, mintha ott se lenne semmi”, és próbálom eldönteni, vonatkozik-e rám is, vagy az én esetem más, mert nálam legalább van egy üveg a konyhaasztalon, ami talán, részben, bizonytalanul, pótolja azt, amit elvesztettem. Rezsőnek nincs ilyen üvege. Ő csak egy üres hellyel él évek óta, és soha nem is panaszkodik róla, csak néha, amikor senki más nincs a szobában, és a kávéját kavargatja anélkül, hogy inni kezdene belőle.

A munkám nagy része persze nem ilyen drámai. A legtöbb nap apró, jelentéktelen bejelentésekkel telik, amiket könnyű kezelni, mert a veszteség enyhe, és a megoldás egyszerű: egy fiatal nő, aki elvesztette az érdeklődését a saját hobbija iránt, és kiderül, hogy valójában nem is a hobbiját veszítette el, csak egy kapcsolat vége miatt mindent, amit azzal a kapcsolattal társított, elkerül; egy idősebb úr, aki azt állítja, hogy elvesztette a türelmét, de a vizsgálat során kiderül, hogy a türelme megvan, csak az egészsége romlott annyira, hogy fizikailag nem bírja elviselni, amit korábban el bírt, és ez két teljesen különböző probléma, bár kívülről ugyanúgy néz ki.

Van egy kollégám, Rezső, aki tizenöt éve van itt, és ő szereti azt mondani, hogy a Hivatal fele valójában nem is immateriális veszteség, hanem rosszul megfogalmazott testi probléma, amit az emberek valamiért inkább elvont formában próbálnak megérteni, mert könnyebb azt mondani, hogy „elvesztettem az étvágyamat”, mint azt, hogy „fáj valami, amiről nem akarok beszélni az orvosommal”. Rezső cinikusabb nálam, de nem tudom, nincs-e igaza legalább félig.

A másik fele viszont valódi, és ezek az esetek azok, amik megmaradnak az emberben. Volt egy tizenhat éves fiú, aki azt állította, hogy elvesztette a képességét arra, hogy féljen a magasságtól, és amikor megkérdeztem, miért gondolja ezt problémának – a legtöbb ember szívesen megszabadulna a magasságtól való félelmétől -, azt válaszolta, hogy ő azért félt mindig a magasságtól, mert az apja egyszer leesett egy tetőről munka közben, és túlélte, de örökre megsántult tőle, és a fiú félelme valahogy mindig arra a napra emlékeztette, hogy óvatos legyen, hogy ne tegye ugyanazt a hibát. Most, hogy a félelem eltűnt, a fiú két alkalommal is majdnem lezuhant egy mászófalról, mert egyszerűen nem érzett semmi visszatartó erőt, és az anyja annyira megijedt, hogy idehozta, remélve, hogy valahogy visszaadhatjuk neki azt, ami megvédte.

Nem volt találat a rendszerben. A félelem ilyen specifikus, személyes formái ritkán egyeznek meg másokéval, mert a félelem mindig valakinek a konkrét történetéhez kötődik, nem egy általános kategóriához. A fiú aktája most is a „nyitott, találat nélkül” mappában van, ami azt jelenti, hogy ha egyszer valaki behozza ugyanazt – egy apa magasságtól való féltő emléke, amit valaki el akar engedni -, talán összepárosíthatjuk őket. De erre lehet, hogy sosem kerül sor.

Az anyja, mielőtt elmentek, megkérdezte, mit tehetnek addig, amíg nincs találat, és én azt válaszoltam, amit a kézikönyv ilyen esetekre javasol: fizikai korlátozásokkal kell helyettesíteni azt, amit a félelem korábban automatikusan biztosított – ne menjen mászni felügyelet nélkül, kerülje a magas helyeket, amíg vagy visszatalál hozzá valamiféle óvatosság, vagy találunk neki egy megfelelő tételt. Az anyja bólintott, de láttam az arcán, hogy tudja, ez nem igazi válasz, csak egy módja annak, hogy a probléma ne az ő asztalán landoljon tovább. A fiú közben a cipőjét nézte, és amikor felálltak indulni, megkérdezte, hogy ha egyszer találnak neki valamit, fog-e fájni, mire csak azt tudtam mondani, hogy nem tudom, mert ezt még nem kérdezte tőlem senki, aki előtte állt a folyamatnak, csak azok, akik már túl voltak rajta, és azok válaszai sosem egyeztek.

Néhány hónappal később, egy másik ügy is hasonlóan nyitva maradt: egy középkorú asszony, aki azt állította, hogy elvesztette a türelmét a saját gyerekeivel szemben, pontosabban csak az egyikükkel, a középső fiával, aki lassabban tanult, mint a testvérei, és akinek mindent többször kellett elmagyarázni. Az asszony sírva mondta, hogy korábban órákig tudott ülni a fiú mellett, türelmesen, szeretettel, és most, hirtelen, minden egyetlen ismétlés után üvölteni akar, és utálja magát ezért, de nem tudja megállítani.

A kongruenciavizsgálat ezúttal nem fényképekkel vagy hangokkal történt, hanem egy egyszerű szóbeli feladattal: megkértem, hogy magyarázzon el nekem valamit, amit jól ismer, egyszerűen, majd ismételje el ugyanazt másképp, majd harmadszor is, és figyeltem, mikor jelenik meg benne a feszültség, amit a türelmetlenség okoz. Már a második ismétlésnél megjelent, korábban, mint a legtöbb ügyfélnél, és ez megerősítette, hogy valódi a veszteség, nem csak kimerültség.

Nem volt találat. A türelem specifikus, egy bizonyos emberre vonatkozó formái még ritkábban egyeznek meg, mint a félelemé, mert a türelem, ha egyszer kialakul valaki iránt, annyira egyedi, annyira azé a kapcsolaté, hogy a rendszerben sosem találtunk hozzá hasonlót. Az asszony aktája is a nyitott mappában van, és minden alkalommal, amikor végignézem azt a mappát – ami egyre csak nő, évről évre -, arra gondolok, hogy a legtöbb emberi veszteség valójában pontosan ilyen: túl specifikus ahhoz, hogy bárki máséval megegyezzen, túl személyes ahhoz, hogy egy raktár polcain várjon rá a megoldás.

Az elmúlt hónapokban azonban valami megváltozott, ami nem egy ügyféllel történt, hanem velem.

Nem tudom pontosan megmondani, mikor kezdődött, mert – ahogy már mondtam, ez a legtöbb ilyen veszteség sajátossága – nincs egy konkrét pillanat, amikor az ember hátranéz, és azt mondja, itt hagytam valahol. Csak egyszer észrevettem, hogy hetek óta semmi nem lepett meg.

Ez furcsán hangzik, mint valami panasz, amit az ember inkább áldásnak tartana, mert ki nem szeretne nyugodt, kiegyensúlyozott életet élni, ahol semmi nem rázza fel az embert? De a meglepődés nem csak a rossz hírekre vonatkozik. Hónapok óta nem lepődtem meg azon sem, amikor a húgom bejelentette, hogy végre gyereket vár, amire évek óta vártunk a családban; nem lepődtem meg, amikor a lakásunk fölött lakó szomszéd kiderült, hogy elköltözik, pedig húsz éve ott élt; nem lepődtem meg, amikor egy kollégám, Rezső, aki soha nem szokott késni, egy nap egyszerűen nem jött be, és kiderült, hogy a kórházba vitték egy szívrohammal.

Minden információ ugyanúgy landolt bennem, mint egy súlytalan papírlap, egyik a másik után, minden ugyanolyan fontosságú, vagy inkább ugyanolyan jelentéktelen, mert a meglepődés nélkül az ember nem tudja megkülönböztetni, mi rázza fel, és mi nem.

Elkezdtem kísérletezni, bár nem akartam elismerni magamnak, hogy valójában mit csinálok. Megnéztem olyan filmeket, amik híresek a csavaros fordulataikról, és nem éreztem semmit, amikor a csavar megjött, csak regisztráltam az információt, mint egy adatot egy táblázatban. Megkértem a barátomat, Attilát, hogy csináljon velem valami meglepetésszerűt, egy ugratást, egy hangos zajt a sötétben, mint amikor gyerekek egymást ijesztik meg, és Attila – aki nem tudta, miért kérem ezt, csak azt hitte, valami furcsa hangulatom van – beugrott mögém a konyhában egy hangos kiáltással, és én csak megfordultam, és megkérdeztem, mit csinál.

Nem a félelmemet vesztettem el, mint az a fiú a mászófalon. A félelmeim megvoltak, pontosan ott, ahol lenniük kell. Csak a meglepődés hiányzott, az a rövid, éles pillanat, amikor a világ hirtelen másnak bizonyul, mint amire számítottunk, és ettől minden olyan laposnak tűnt, mint egy olyan filmnek, amiben az ember előre tudja a véget.

Végül, körülbelül két hónappal ezelőtt, elmentem Verához, és leültem az asztalához, nem mint kolléga, hanem mint ügyfél, és elmondtam neki, mi történik velem.

Vera furcsa arcot vágott, mert tizenegy év alatt sosem fordult elő, hogy egy kollégánk saját magát jelentse be, bár – mondta – az aktáinkban van rá precedens, régebbi évekből, amikor más ügyintézők is rájöttek, hogy valamijük hiányzik, és megkérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy ezt akarom, hivatalosan feljegyezve, a saját nevem alatt, mert onnantól nem tudja, kolléganőként vagy ügyintézőként kell majd kezelnie az esetemet.

Azt mondtam, hogy biztos vagyok.

Kitöltöttem a 3/A nyomtatványt, a saját kézírásommal, a saját nevemmel, kék tollal, mert tizenegy év után már reflexből azt vettem elő, és amikor a rovathoz értem, ahol azt kérdezik, mikor vette először észre a hiányt, hosszan ültem a tollal a papír fölött, mert nem tudtam, mit írjak. Végül azt írtam: „Nem tudom pontosan. Talán akkor, amikor rájöttem, hogy nem emlékszem, mikor lepődtem meg utoljára valamin.”

Amikor az aláírás rovatához értem, a kezem egy pillanatra megállt a levegőben, mert furcsa volt a saját nevemet leírni oda, ahova addig csak idegenek neveit írtam be, idegen kézírással, idegen bizonytalansággal. Egyszer elrontottam a nyomtatványt – rossz rovatba írtam a lakcímemet -, és automatikusan, a saját szabályom szerint, új lapot kellett kezdenem, amin egy percre el is mosolyodtam, mert eszembe jutott, hányszor magyaráztam már el ezt ingerült ügyfeleknek, és most magamnak kellett betartanom.

A kongruenciavizsgálatot nem én végeztem magamon, hanem Vera, abban a kis szobában, ahova máskor az ügyfeleket ültetem be. Furcsa volt a másik oldalon ülni, a kemény széken, ahol máskor az emberek ülnek, akik elhozzák a hiányaikat, és nézni, hogy Vera előveszi a magnószalagot a hirtelen, váratlan csattanással.

A szalag lejátszódott. Egy hangos, recsegő csattanás töltötte be a kis szobát, olyan hirtelen és erős, hogy máskor minden normális ember összerándul tőle, és Vera figyelte az arcomat, a testemet, a légzésemet.

Nem mozdultam.

– Rendben – mondta Vera, és feljegyezte az eredményt, ugyanazzal a hangsúllyal, amit én szoktam használni, amikor egy ügyfélnek adom be a hírt. – Megerősítjük a veszteséget.

Beléptünk a Terembe, hogy megnézzük, van-e találat a rendszerben. Furcsa volt most onnan nézni a polcokat, mint valaki, aki nem egy raktárt lát, hanem egy olyan helyet, ahol talán az ő hiányzó darabja is ott van, egy üvegben, egy sárguló cetlivel.

A rendszer három találatot adott, mind „meglepődés-képesség, különböző mértékű” kategóriában. Az első egy 2003-ból származó tétel volt, egy férfitól, aki azt állította, hogy „túl sokat lepődik meg mindenen”, és ez annyira kimerítette az idegrendszerét, hogy inkább megszabadult tőle. A második egy 2015-ös tétel volt, egy idős nőtől, aki a demenciája előrehaladása miatt egyre inkább képtelen volt bármin is meglepődni, és a családja hozta be, remélve, hogy valaki, aki igazán szükségét látja, hasznosítani tudja, mert ők úgy érezték, kár lenne, ha teljesen elveszne. A harmadik egy 2021-es tétel volt, forrás nélkül – ami azt jelenti, hogy valaki egyszerűen bedobta egy éjszaka a postaládánkba, anonim módon, egy üres üvegben, amit csak egy cetli különböztetett meg a semmitől: „Találtam ezt. Nem kell nekem. Talán valakinek kell.”

Vera megkérdezte, melyiket szeretném kipróbálni. Mondtam neki, hogy nem tudom, mert nincs semmilyen alapom eldönteni, melyik felelne meg a saját hiányomnak, hiszen – és ez volt az első alkalom, hogy igazán megértettem, amit az ügyfeleim éveken át próbáltak elmagyarázni nekem – nem lehet tudni, milyen érzés lesz valami, amíg az ember bele nem helyezkedik, és nincs mód arra, hogy az ember előre kipróbálja, mint egy ruhát egy próbafülkében.

Vera azt javasolta, hogy a harmadik tételt próbáljam ki, az anonim adományt, mert az ilyen tételekhez általában nem kötődik olyan specifikus, torz háttér, mint a másik kettőhöz – nem egy kimerült idegrendszer maradványa, nem egy demencia mellékhatása, csak egy tiszta, forrás nélküli képesség, amit valaki egyszerűen nem akart magának.

Hazavittem az üveget. Nem akartam azonnal kipróbálni, mert – bár ezt furcsa lenne bevallanom bárkinek a Hivatalon kívül – féltem. Nem attól féltem, hogy nem fog működni, hanem attól, hogy működni fog, és egy idegen meglepődés-képesség kerül belém, úgy, mint Teréz idegen sírása, és soha többé nem fogom tudni, a saját reakcióm-e, amikor valami meglep, vagy egy halott, ismeretlen ember öröksége.

Három napig állt az üveg a konyhaasztalomon, és minden alkalommal, amikor elmentem mellette, megálltam egy pillanatra, és néztem, mintha várnám, hogy magától megmozduljon.

A negyedik napon este, egyedül, leültem az asztalhoz, a kezembe vettem az üveget, becsuktam a szemem, úgy, ahogy az ügyfeleimnek mondom mindig, és próbáltam arra koncentrálni, amit elvesztettem – azt a rövid, éles pillanatot, amikor a világ hirtelen másnak bizonyul, mint amire számítottunk.

Nem éreztem semmit abban a pillanatban. Semmi villanást, semmi hirtelen súlyt a tenyeremben, csak az üveg hideg felületét az ujjaim alatt.

Letettem az üveget, és arra gondoltam, hogy talán nem működött, hogy talán ez egy olyan eset, amikor a kongruencia nem elég magas, vagy talán az egész rendszer, amit tizenegy éve kezelek, soha nem volt több, mint egy jól megszervezett illúzió, amiben azért hiszünk, mert a hiány, amit az emberek éreznek, valódi, de a megoldás, amit kínálunk, csak egy üres gesztus, egy üveg, ami semmit sem tartalmaz, csak a remény formáját.

Felálltam, hogy teát főzzek, és amikor a vízforraló felkattant, egy hirtelen, erős zajjal, amit talán ezerszer hallottam már ugyanabban a konyhában, megugrottam. Nem egy kis rezdülés volt, nem egy megszokott reflex. A testem egészében megrándult, a szívem hirtelen gyorsabban kezdett dobogni, és egy pillanatra – csak egy pillanatra – azt éreztem, hogy a világ valami mást csinált, mint amire számítottam, hogy a határ a várt és a megtörtént között hirtelen kinyílt, és belezuhantam.

Álltam a konyhában, a vízforraló gőzében, és nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, mert nem tudtam biztosan, hogy ez most az én meglepődésem volt, visszatérve onnan, ahova eltűnt, vagy egy idegen ember hagyott itt bennem egy darabot magából, amit most, életemben először, az én testem fog hordozni tovább.

A következő napokban elkezdtem figyelni magam, ahogy az ügyfeleimet is figyelem, kívülről, egy olyan apró, állandó megfigyelői tudatossággal, amitől az ember sosem lehet igazán jelen a saját életében. Meglepődtem, amikor a postás korábban jött, mint szokott – egy apró, de valóságos rezdülés, egy pillanatnyi zökkenő a várt és a megtörtént között. Meglepődtem, amikor a húgom azt írta, hogy a baba korábban született, mint a kiszámított időpont, és ez alkalommal nem csak regisztráltam az információt, hanem éreztem is, egy meleg, zavaros örömöt, ami annyira ismeretlen volt már, hogy percekig ültem a telefonnal a kezemben, mire sikerült rendesen válaszolnom neki.

De volt valami furcsa is ezekben a reakciókban, valami, amit nehéz lett volna szavakkal pontosan leírni. A meglepődésem nem mindig arra a dologra irányult, amire számítottam volna. Egy este, amikor Attila egy teljesen szokványos történetet mesélt egy munkahelyi ügyről, amin semmi meglepő nem volt, hirtelen olyan erősen megráztam a fejem, mintha valami hihetetlent hallottam volna, és Attila megállt a mondat közepén, és megkérdezte, mi van, miért nézek rá úgy. Nem tudtam megmagyarázni neki, hogy a reakció nem is az ő szavaihoz tartozott igazán, hanem valami máshoz, amit én magam sem értettem, mintha a bennem lévő meglepődés időnként a saját ritmusát követné, nem az enyémet.

Másnap bementem dolgozni, mint mindig, és a váróteremben már ott ült egy férfi, aki azt állította, hogy elvesztette a nevetés képességét, és amikor leültettem a vizsgálati szobába, és bekapcsoltam a felvételt egy régi vicces jelenetről egy magyar filmből, amit a bizottság még a kilencvenes években állított össze, azon kaptam magam, hogy a férfi arcát figyelem, és azon gondolkodom, hogy vajon, ha most valami hirtelen és váratlan történne ebben a szobában – ha a mennyezet beszakadna, ha egy madár repülne be az ablakon -, melyikünk lepődne meg jobban: ő, aki tudja, mit veszített el, vagy én, aki még nem tudom biztosan, visszakaptam-e valamit, vagy csak kölcsönvettem egy halott idegen utolsó, el nem igényelt darabját.

A férfi nem nevetett a felvételen. Feljegyeztem az eredményt, és elkezdtem a keresést a rendszerben, ahogy mindig, és amíg a program dolgozott, az üveg – amit még mindig magammal hordtam a táskámban, mert nem tudtam rászánni magam, hogy visszavigyem a Terembe, se arra, hogy végleg otthagyjam a konyhaasztalon – ott volt a lábam mellett, félig üresen, félig teli, és nem tudtam megmondani, melyik.

Délután, miután a férfi hazament azzal az ígérettel, hogy értesítjük, ha találunk neki valamit, bekopogtam Verához, és letettem elé az üveget az asztalára.

– Nem tudom, mit kezdjek vele – mondtam. – Néha úgy érzem, visszakaptam, ami hiányzott. Néha úgy érzem, csak kölcsönöztem valakinek a maradékát, és egyszer vissza fogja kérni, vagy legalább itt fog lakni bennem, és nem fogom tudni levenni, mint Teréz a sírását.

Vera sokáig nézte az üveget, majd azt mondta, hogy a kézikönyv szerint minden lezárt ügyet vissza kellene vinni a Terembe, dokumentálva, de hogy ő tizenegy év alatt sosem látott még olyan esetet, amikor egy ügyintéző a saját ügyét próbálta volna lezárni, úgyhogy nincs rá pontos protokoll, és talán ez egy olyan eset, ahol rajtam áll, mit csinálok vele.

– Visszaviheted a polcra – mondta. – Vagy magadnál tarthatod egy ideig, amíg biztos nem vagy benne, hogy valóban a tiéd, vagy csak egy látszat, amit magadra erőltetsz, mert szeretnéd, hogy működjön. A rendszer nem tud különbséget tenni a kettő között, csak az idő.

Hazamentem azzal az üveggel, és most, hetekkel később, még mindig a konyhaasztalomon áll, félig teli, félig üres, és minden este, mielőtt lefeküdnék, ránézek, és próbálom eldönteni, visszavigyem-e másnap, vagy hagyjam még egy kicsit, hátha kiderül, mi vagyok most: valaki, aki visszakapta a saját képességét, vagy valaki, aki egy halott idegen utolsó, el nem igényelt darabját hordozza magában, és sosem fogja biztosan megtudni, melyik reakciója az övé, és melyik egy olyan emberé, akit sosem fog megismerni, és aki talán pontosan ugyanígy állt egyszer egy konyhában, egy üveggel a kezében, és nem tudta eldönteni, mit kezdjen azzal, amit nem akart tovább magában hordani.

Tegnap este, amikor a vízforraló ismét felkattant, nem ugrottam meg. Álltam a konyhában, hallottam a zajt, regisztráltam, hogy megtörtént, és semmi több nem következett belőle, se gyorsabb szívdobogás, se az a rövid, éles zuhanás a várt és a megtörtént közé. Néztem az üveget az asztalon, és nem tudtam megmondani, azért csendesedett-e el bennem újra a világ, mert az, amit kölcsönvettem, elkezdett kifogyni, vagy azért, mert egyszerűen hozzászoktam hozzá, ahogy az ember hozzászokik mindenhez, amit elég sokáig hord magában, amíg már nem is emlékszik, milyen volt nélküle.