A Kamera Szöge

Szeptember végén költöztem be a Vörösvári úti lakásba, egy 1930-as években épült ház harmadik emeletére, ahol a plafon magassága még a régi, polgári idők ízlését őrizte, a parketta recsegett minden lépésnél, és a fürdőszoba csempéje repedezett volt, de a bérleti díj annyira kedvező volt, hogy nem foglalkoztam a hibákkal. A lakás két szobából állt, egy hosszú, keskeny előtérből, amiből nyílt a konyha, a fürdő, és egy spájznak nevezett kis kamra, aminek az ajtaja alig volt szélesebb, mint egy ember. A háziasszony, egy idősebb, Margit nevű nő, aki az első emeleten lakott, azt mondta, a lakást korábban egy fiatal házaspár bérelte, akiknek kisbabájuk született, és ezért hagytak hátra egy babafigyelő kamerarendszert, amit nem vittek el, mert új, drágább készüléket vettek a következő lakásukba. Megkérdeztem, elvihetném-e, mert úgyis kellett valami, amivel a macskámat tudom figyelni munka közben, és Margit csak bólintott, mondván, hogy szívesen, csak hagyjam ott, ha egyszer elköltözöm.

A költözés maga egy hosszabb, fárasztó átalakulás lezárása volt. Három évig éltem együtt Tamással egy óbudai panellakásban, és amikor tavasszal szétmentünk, hirtelen egyedül kellett újra megtanulnom, milyen egy lakást csak magamnak berendezni, milyen hangokra kell figyelni éjjel, amikor nincs más légzés a szobában, csak az enyém. A munkahelyemen, egy könyvelőirodában a Bécsi úton, éppen akkor kaptam egy nagyobb felelősséget, új ügyfeleket, hosszabb munkaidőt, és örültem, hogy a Vörösvári úti lakás közel volt, tíz perc gyalog, mert az utóbbi hónapokban egyre nehezebben bírtam az ingázást, a zsúfolt HÉV-eket, az idegen testek közelségét reggelente. Azt hittem, ha sikerül egy csendes, saját helyet találnom, végre újra tudok rendesen aludni.

A macskám, Morzsa, egy vörös, foltos szőrű kandúr volt, akit még az előző lakásomból hoztam, és aki rosszul viselte a változást – az első héten alig evett, és állandóan a sarkokban bujdosott, mintha a fal réseiben keresne valamit, ami megnyugtatná. Ezért döntöttem úgy, hogy használom a kamerát: ha munka közben aggódni kezdek, legalább be tudok nézni a telefonomon, és láthatom, mit csinál egyedül.

A kamera egy fehér, gömb alakú eszköz volt, egy kis talapzaton, amit a nappali sarkába állítottam, egy könyvespolc tetejére, úgy, hogy a szoba nagy részét lássa – a kanapét, az ablakot, a bejárati ajtó felét –, de nem mindent. A hálószoba felé nyíló ajtó, az előtér, a konyha nyitott ablaka mind kívül esett a látószögén, és volt egy kis vakfolt is a kanapé mögött, ahova a fény sosem jutott el jól, mert a lámpaárnyék pont odavetült. Nem gondoltam bele túl sokat, amikor beállítottam, mert egy olcsó, alapszintű kamera volt, nem terveztem mindent látni vele, csak annyit, hogy biztos legyek, Morzsa jól van.

Az első néhány napban semmi különös nem történt. Esténként megnéztem a nap folyamán rögzített klipeket – a rendszer mozgásérzékelővel működött, és csak akkor indult rögzítésbe, ha valami megmozdult a látóterében –, és általában csak Morzsát láttam, ahogy felugrik a kanapéra, ahogy a napfényben alszik, ahogy néha felnéz a kamerára, mintha tudná, hogy ott van, és ellenőrzi, figyelik-e. Ezek a klipek megnyugtottak, és kezdtem élvezni, hogy munka közben, egy unalmas megbeszélés alatt, benézhetek a telefonomon, és láthatom az otthoni nyugalmat, amiért hazamegyek.

A harmadik este, amikor visszanézve a nap klipjeit, az egyik furcsa volt. Egy tizenegy másodperces felvétel, délután két óra körülről, amikor a munkahelyemen voltam, és Morzsa a kanapén feküdt. A kamera a szokásos szögből mutatta a szobát, de a kép jobb szélén, ahol a nappali a hálószoba felé nyíló ajtóval találkozik, valami nem volt rendben. Az ajtó, amit a kamera sosem látott korábban – mert a szög, amiből a kép készült, nem terjedt ki odáig –, most ott volt a képen, résnyire nyitva, és az ajtó résén át egy halvány sötétség látszott, ami nem a hálószoba normál árnyéka volt, inkább egy sűrűbb, mélyebb feketeség.

Megnéztem a klipet többször is, próbálva megérteni, hogyan lehetséges, hogy a kamera lát valamit, ami fizikailag kívül esik a lencséje látószögén. Az app-ban volt egy funkció, ami megmutatta a kamera pontos elhelyezését egy háromdimenziós vázlaton, és ez alapján a hálószoba ajtaja körülbelül húsz fokkal kívül volt azon a tartományon, amit a lencse képes befogni. Arra gondoltam, hogy talán a kamera kalibrációja hibás, vagy hogy valami optikai torzítás okozza, egy olcsó lencse szélén gyakori hiba, ami kiszélesíti a látott területet a valóságosnál. Nem foglalkoztam vele tovább.

Pár nappal később átjött hozzám Renáta, a legjobb barátnőm, hogy megnézze az új lakást, és bort hozott, amit a konyhaasztalnál ittunk meg, miközben Morzsa gyanakodva szagolgatta a cipőjét. Megmutattam neki a kamerát, dicsekedve, hogy milyen jól lehet vele figyelni a macskát, és visszajátszottam neki pár korábbi klipet, köztük azt, amelyiken a hálószoba ajtaja furcsán jelent meg a kép szélén.

Renáta sokáig nézte a felvételt, előre-hátra pörgetve, és végül azt mondta: „Ez nem is olyan vicces, mint gondoltam.” Megkérdeztem, mire gondol. „Nézd meg a padlót az ajtó alatt. Van ott egy árnyék, ami nem mozog együtt a fénnyel.” Megnéztük újra, lassítva, és valóban volt egy sötét sáv a padlón, közvetlenül a résnyire nyitott ajtó alatt, ami nem változott, amikor a nappali fénye megváltozott a felhők mozgása miatt az ablakon kívül – mintha az árnyékot nem a valódi fény okozná, hanem valami, ami a kép részeként, nem a szoba részeként létezett.

„Lehet, hogy csak egy kompressziós hiba” – mondta Renáta, de a hangja már nem volt annyira magabiztos, mint az első mondatánál, és amikor elment, az ajtóban még egyszer visszafordult, és azt mondta: „Ha bármi furcsa történik, hívj, bármikor, oké? Nem szeretném, hogy egyedül ülj itt ezzel.” Megígértem neki, bár akkor még nem gondoltam, hogy ígéretet teszek valami olyanra, amit hamarosan be is kell tartanom.

Egy héttel később kezdtem igazán felfigyelni. Egy éjszaka, amikor nem tudtam aludni – ami akkoriban gyakran megesett, mert az új lakás idegen zajai, a fűtés kattogása, a szomszéd lépcsőn hallatszó léptek még nem váltak megszokottá –, felkeltem három óra körül, és az ablakhoz mentem, hogy kinézzek, mert azt hittem, hallok valamit az utcáról. Az ablak előtt állva néztem a sötét Vörösvári utat, ahol csak egy-két lámpa világított, és semmi mozgás nem volt, csak egy kóbor macska, aki átszaladt a túloldali járdán.

Reggel, amikor átnéztem az éjszakai klipeket, találtam egyet, amit pontosan abban az időben rögzített a kamera – 03:14 –, amikor felkeltem az ágyból. A klip Morzsát mutatta, amint a kanapén alszik, és a háttérben, az ablakon át, fényes nappali világosság áradt be, mintha dél lett volna, a napsütés élesen rajzolta ki az ablakkeret árnyékát a padlón.

Néztem a képernyőt, és nem akartam elhinni, amit látok. Visszaellenőriztem az időbélyeget többször is, összevetettem a telefonom saját óráját a kamera rendszeridejével, és minden egyezett: 03:14, hajnali három óra tizennégy perc, amikor kint, az ablakon túl, csak a szokásos pesti éjszakai sötétség uralkodott, amit egy pillanattal korábban a saját szememmel láttam.

Felhívtam a gyártó ügyfélszolgálatát másnap, és próbáltam elmagyarázni a problémát. A munkatárs, egy fáradt hangú nő, azt mondta, hogy biztosan a rendszeridő csúszott el, vagy az eszköz gyári tárolója tartalmaz régi, korábbi felhasználótól származó felvételeket, amik véletlenül összekeveredtek az új adatokkal. Megkérdeztem, hogyan lehetséges ez technikailag, és csak annyit mondott, hogy „ritkán előfordul ilyen hiba a megosztott tárolású eszközöknél”, majd javasolta, hogy állítsam vissza gyári beállításokra a kamerát. Nem tettem meg azonnal, mert tudtam, hogy ha visszaállítom, elvesznek a korábbi felvételek, és valami azt súgta, hogy meg kell tartanom őket.

Négy nappal később megint megtörtént. Ezúttal nem éjjel voltam fent, hanem rendes munkaidőben dolgoztam otthonról, és a kamerát csak háttérben hagytam futni. Dél körül, amikor felnéztem a laptopomról, és véletlenül rákattintottam az app-ra, hogy ellenőrizzem, mit csinál Morzsa, egy élő, aktuális képet kaptam – nem egy korábbi klipet, hanem azt, amit a kamera abban a pillanatban látott –, és a kép teljesen fekete volt, mintha éjszaka lenne, bár a nappaliban, ahol ültem, délben a nap besütött az ablakon, és a saját szememmel láttam a fényt a padlón. Amikor felnéztem a kamerára a polcon, a piros működésjelző fény égett, jelezve, hogy aktívan rögzít, de az app képernyőjén továbbra is feketeség volt, mintha a lencse valahol egészen máshol nézne, egy olyan helyen, ahol akkor éjszaka volt.

Pár másodperc múlva a kép visszaváltott a normális nappali fényre, mintha semmi sem történt volna, és amikor később megnéztem a mentett felvételeket, ebből az időszakból semmi nem volt elmentve, mintha a rendszer saját maga törölte volna ki azt a pár másodpercet, amit élőben láttam.

A következő napokban elkezdtem alaposabban átnézni a tárolt klipeket, visszafelé is, egészen addig, ameddig a rendszer engedte – körülbelül három hétre visszamenőleg, bár akkor még nem is laktam a lakásban. Ezek a régebbi felvételek, amiket a rendszer megőrzött az előző lakóktól, zavarosak voltak: homályos alakok mozogtak bennük, egy baba sírt az egyik klipen, egy férfihang csitította valahol a kép szélén kívül, és az egész olyan benyomást tett, mintha egy idegen élet darabjaiba kukucskálnék bele, amit nem lett volna szabad látnom.

Az egyik ilyen régi klipen, amit véletlenül találtam meg, miközben a lejátszási idővonalat görgettem, egy dolog megállított. A dátum szerint ez még azelőtt készült, hogy beköltöztem volna, amikor a lakás üres volt a két bérlő távozása és az én érkezésem között, talán két hete. A kamera, amit akkor még a régi helyén, a nappali másik sarkában hagytak, egy üres szobát mutatott – a bútorokat már elvitték, csak néhány doboz állt a padlón –, és a kép közepén, az ablak előtt, egy alak állt, háttal a kamerának, mozdulatlanul, mintha csak kinézne az utcára.

Megkérdeztem Margitot, hátha ő tud valamit arról, ki járhatott a lakásban abban az időszakban – talán egy takarító, egy festő, valaki, akit megbízott a lakás rendbetételével. Megrázta a fejét, azt mondta, a lakás üresen állt, amíg én nem jelentkeztem, és senkinek nem adott kulcsot, mert akkor még nem volt szükség semmilyen munkára, csak egy alapos kiszellőztetésre.

Tovább görgettem a régi felvételek között, bár egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mintha kukucskálnék egy olyan életbe, ami már nem létezett. Volt egy klip, amin a kisbaba sírt a kiságyában – ezt a bútort még nem vitték el, amikor a felvétel készült –, és a sírás egyre erősödött, amíg végül egy nő alakja jelent meg a képen, felvette a babát, és ringatni kezdte, halkan dúdolva valamit, amit nem lehetett kivenni. Ez önmagában semmi furcsa nem volt, csak egy szülő, aki megnyugtatja a gyerekét éjszaka.

De a klip végén, amikor a nő már leült a kiságy mellé egy székre, a háta mögött, a nyitott ajtó résében, egy második alak jelent meg, aki nem mozdult, csak állt ott, és nézte őket. Nem tudtam megállapítani, férfi vagy nő, mert a felvétel túl homályos volt, túl messze állt a fénytől, de a mozdulatlansága furcsa volt – egy szülő, aki benézne a gyerekére, odamenne, megszólalna, nem állna csak ott, kívül a fényen, percekig, amíg a felvétel véget nem ért. Nem tudtam, kicsoda, és nem is akartam firtatni Margitnál, mert attól féltem, hogy a válasz rosszabb lenne, mint a bizonytalanság.

Megnéztem a következő klipet is az idővonalon, ami alig két perccel később készült. A nő már nem ült a széken; a kiságy mellett állt, és lefelé nézett, mozdulatlanul, túl hosszú ideig ahhoz, hogy csak a gyerekét figyelje. A baba sírása, ami addig folytonosan hallatszott a felvételen, hirtelen abbamaradt, egyetlen pillanat alatt, nem fokozatosan csitulva el, mint amikor egy gyerek elalszik, hanem úgy, mintha valaki kikapcsolt volna egy hangot. A második alak, aki korábban az ajtóban állt, a klip ezen részén már nem volt látható sehol, és a nő, miután még egy percig mozdulatlanul állt a kiságy felett, hirtelen felnézett, egyenesen a kamera felé, az arcán olyan kifejezéssel, amit nem tudtam egyértelműen sem félelemnek, sem gyásznak, sem másnak nevezni – inkább egy teljes, kiüresedett figyelemnek, mintha abban a pillanatban semmi más nem létezett volna a számára, csak az, amit a kamera objektívjén át nézett.

Október közepén történt az első dolog, amit már nem tudtam racionálisan megmagyarázni semmilyen technikai hibával.

Hazaérkeztem a munkából, és a szokás szerint megnyitottam az app-ot, hogy lássam, mit csinált Morzsa napközben. A legtöbb klip megszokott volt – a macska aludt, nyújtózkodott, egyszer leugrott a könyvespolcról, amin a kamera állt, és ettől a felvétel pár másodpercig bizonytalanul rángott, mielőtt stabilizálódott. De az utolsó klip, ami délután négy óra körül készült, valami egészen más volt.

A felvétel nem a nappalit mutatta. A kép egy épület külső homlokzatát ábrázolta – egy szürke, repedezett falat, ablakokkal, amik ismerősek voltak, mert felismertem a saját házam homlokzatát, a harmadik emeleti ablakokat, amik mögött az én lakásom volt. A szög olyan volt, mintha valaki a szemközti házból, vagy a belső udvarból fényképezte volna az ablakomat, és a felvételen látni lehetett, hogy az egyik ablak – az enyém – nyitva volt, bár biztosan emlékeztem, hogy reggel becsuktam, mielőtt elindultam munkába, mert hideg volt és esőfelhők gyülekeztek.

A legfurcsább az volt, hogy a kamera, amivel ezt a felvételt készítették – ha valóban az én kamerám csinálta, amire az app minden jele utalt, mert az ő tárolójában volt, az ő idővonalán, az ő felbontásában – fizikailag a lakás belsejében állt, egy könyvespolcon, a nappali sarkában, befelé néző lencsével. Nem volt módja arra, hogy kifelé lásson, az épület homlokzatára, kívülről, mintha egy teljesen más pozícióból, egy teljesen más eszköz vette volna fel a jelenetet.

Visszajátszottam a klipet lassítva, kockáról kockára haladva, és az ablak üvegén, amit a felvétel mutatott, egy halvány, elmosódott tükörkép rajzolódott ki – nem az enyém, mert én egész délután a munkahelyemen voltam, hanem egy alacsony, meghajlott alaké, aki a szoba belsejéből állt túl közel az ablaküveghez, pontosan ott, ahonnan a felvétel szöge szerint kifelé kellett volna néznie.

Kinyitottam az ablakot, és kinéztem, próbálva megtalálni azt a pontot, ahonnan ezt a felvételt készíthették. A belső udvar, amire a lakásom nézett, üres volt, csak néhány szárítóállvány és egy elhagyott kerékpár látszott odalent. Nem volt sehol kamera, állvány, semmi, ami megmagyarázhatta volna, honnan nézhetett valaki az ablakomra ilyen szögből.

Lementem az udvarra, hogy közelebbről megnézzem, honnan lehetett volna pontosan olyan szögben fényképezni az ablakomat, amilyet a felvételen láttam. Odaálltam a feltételezett pontra, egy kis betonsziget mellé, ahol a szemeteseket tartották, és felnéztem – de onnan az ablakom szöge egészen más volt, túl alacsony, túl oldalra csúszott ahhoz, hogy megegyezzen a felvétellel. Próbáltam más pontokról is, körbejárva az egész udvart, de semelyik helyzet nem adta vissza azt a pontos, kissé felülről néző perspektívát, amit a kamera rögzített – mintha az, aki ezt a képet készítette, egy olyan magasságban lebegett volna a levegőben, ahol semmilyen tárgy, állvány vagy párkány nem volt, ahonnan támaszt találhatott volna.

Miközben ott álltam, felnézve, az ablakom üvegén egy pillanatra megcsillant valami, egy rövid fényfolt, mintha odabent valaki felkapcsolta volna a villanyt, bár tudtam, hogy a lakás üres, Morzsán kívül nem volt ott senki, és minden lámpát lekapcsoltam, mielőtt lejöttem.

Aznap este nem tudtam nyugton maradni. Átnéztem az összes beállítást az app-ban, kerestem bármilyen jelet, hogy a kamera esetleg meg lett hackelve, hogy valaki távolról hozzáfér, és saját felvételeket tölt fel a rendszerbe, hogy megijesszen. Nem találtam semmit, csak a szokásos biztonsági figyelmeztetéseket, hogy változtassam meg a jelszavamat, mert már régóta nem tettem meg. Végignéztem a bejelentkezési naplót is, ami minden hozzáférést rögzített, dátummal és nagyjábóli helyszínnel, de minden bejegyzés az én telefonom azonosítóját, az én lakásom IP-címét mutatta, mintha a fiókhoz soha senki más nem fért volna hozzá, csak én – ami, ha igaz volt, még rosszabb magyarázatot sejtetett, mint a hackelés.

Megváltoztattam a jelszót, kikapcsoltam a távoli hozzáférést, és csak a helyi hálózaton hagytam elérhetővé a kamerát, bár nem voltam biztos abban, hogy ez bármit is változtat, ha a probléma nem hackelés volt, hanem valami más, amit nem tudtam megnevezni.

Két nappal később egy automatikus e-mailt kaptam a gyártó rendszerétől, amit nem én kértem, és amiben a tárgysor ez volt: „Köszönjük, hogy továbbra is velünk nézi.” Kinyitottam, és a szöveg egy általános, semmitmondó üdvözlés volt az új funkciókról, de a levél alján, ahol általában a felhasználó neve szerepel egy személyre szabott köszöntésben, nem az én nevem állt, hanem egy másik: „Kedves Lakó, köszönjük, hogy velünk tart.” Nem Lucának, nem a felhasználónevemnek szólt, hanem egy olyan megszólítással, amit még sosem láttam semmilyen hivatalos levelezésben, mintha a rendszer nem is engem, a fiók tulajdonosát szólítaná meg, hanem valaki mást, aki a lakásban él, függetlenül attól, ki az éppen.

Felhívtam a legjobb barátnőmet, Renátát, és elmondtam neki az egészet – a hálószoba ajtaját, amit a kamera nem láthatott volna, a nappali fényt éjjel három órakor, a homlokzat felvételt. Végighallgatott, és aztán azt mondta, hogy biztosan van valami logikus magyarázat, egy szoftverhiba, egy gyári demófelvétel, ami valahogy belekerült a rendszerbe, de a hangjában hallottam, hogy ő maga sem hiszi el igazán, amit mond, csak próbál megnyugtatni, mert nem tud jobbat ajánlani.

„Talán le kéne venni a kamerát” – mondta végül. Igaza volt, és tudtam, hogy igaza van, de valami bennem nem engedte, hogy levegyem. Ha leveszem, nem fogom tudni, mi történik a lakásban, amikor nem vagyok ott, és ez a bizonytalanság rosszabbnak tűnt, mint a felvételek, amiket néztem.

A következő két hétben a kamera normálisan működött, és kezdtem azt hinni, hogy a probléma valahogy megoldódott – talán a jelszóváltás tényleg segített, talán egy szerveroldali hiba volt, amit a gyártó észrevétlenül kijavított. Morzsa is kezdett megnyugodni, már nem bujkált annyira, esténként felugrott az ölembe, amíg a tévét néztem, és a lakás lassan elkezdett otthonossá válni körülöttem.

Egy szerda délelőttön, otthonról dolgozva, miközben egy ügyfél adóbevallását néztem a laptopomon, Morzsa hirtelen felugrott a kanapéról, és a nappali sarka felé fordulva sziszegni kezdett, a szőre felállt a gerincén, a farka vastagra felfúvódott. A sarok, amerre nézett, pontosan az a vakfolt volt, amiről korábban már tudtam, hogy a kamera nem látja rendesen a lámpaárnyék miatt. Odanéztem, és nem láttam semmit, csak a könyvespolc szélét és a falat, de Morzsa nem mozdult, nem engedett a feszültségből, csak állt ott, sziszegve, a tekintetét egy pontra szegezve, ami számomra teljesen üres volt.

Felálltam, odamentem, és végigsimítottam a falat azon a ponton, de nem éreztem semmit, csak a szokásos hideg festést. Morzsa akkor is csak akkor nyugodott meg, amikor felvettem, és kivittem a konyhába, messze attól a saroktól, és még ott is hátranézett néhányszor az ajtó felé, mintha onnan valami követné a tekintetével.

November elején azonban, egy hideg, esős estén, amikor korán hazaértem, mert a munkahelyemen áramszünet volt, új jelenségbe botlottam.

A spájzban, a konyha melletti kis kamrában, ahol az élelmiszereimet és a takarítóeszközöket tartottam, egy magasan elhelyezett szellőzőrács volt, régi vasból, kovácsoltvas mintával, ami a lépcsőház felé nyílt – egy olyan megoldás, amit a régi budapesti házakban gyakran alkalmaztak, hogy a kamra hűvösebb maradjon anélkül, hogy közvetlenül kifelé nyílna. Korábban sosem figyeltem fel rá igazán, csak annyit tudtam, hogy van egy rács odafent, amin néha átszűrődik a lépcsőházi lámpa fénye.

Aznap este, amikor a spájzba mentem egy konzervért, felnéztem, és úgy tűnt, mintha a rács mögött, a lépcsőház felőli oldalon, valami mozdulna. Egy árnyék, ami nem illett a lépcsőházi lámpa szokásos fényéhez, mert az mindig egyenletes, meleg sárga volt, ez pedig hideg és szürke, mint egy felhő mögötti nap fénye.

Nem foglalkoztam vele sokat akkor – azt hittem, a szomszéd megy fel a lépcsőn, és az árnyéka vetült be a rácson keresztül. Közelebb léptem, hogy jobban lássam, és az arcomat majdnem a rácshoz érintettem, hogy kinézzek rajta. A lépcsőház üres volt, a szokásos gyér villanyfénnyel megvilágítva, de a rács vasalatán, pontosan a szemem előtt, egy apró, friss horpadás volt, amit korábban nem vettem észre – mintha valami nemrég nekinyomódott volna belülről, a spájz felől, nem kívülről, a lépcsőház felől, ahogy az logikus lett volna.

Lehajoltam, hogy jobban megnézzem a rácsot, és akkor vettem észre, hogy a spájz ajtajának belső oldalán, a fa felületén, egy sor apró, egymás mellé rótt vonal húzódik, mintha valaki körmével vagy egy éles tárggyal karcolta volna bele, csoportosítva, minden ötödik vonal keresztbe húzva az előző négyen, pontosan úgy, ahogy az ember a napokat vagy éjszakákat szokta számolni egy olyan helyen, ahonnan nem tud kijutni. Megszámoltam: hatvanhárom vonal volt, és az ajtó alján, ahol a sor véget ért, a karcolás hirtelen, szabálytalanul abbamaradt, mintha valamiért nem tudták volna folytatni.

Megkérdeztem Margitot erről is, és azt mondta, hogy biztosan még a korábbi bérlők előtti lakóktól maradhatott, talán gyerekek játéka, vagy egy korábbi felújítás nyoma, de a hangjában nem volt olyan biztonság, amilyet elvártam volna egy ilyen egyszerű magyarázathoz.

A rács alatt, a polcon, ahol a befőtteket tartottam, egy hosszú, sötét szálat találtam, ami nem Morzsa szőre volt – túl hosszú, túl egyenes, inkább emberi hajszálnak tűnt, de durvább, mint az enyém, és a színe sötétebb, majdnem fekete, miközben az én hajam gesztenyebarna. Felvettem, forgattam a fényben, és próbáltam meggyőzni magam, hogy valahogy a ruháimról került oda, egy régi sálról, bármiről, bár tudtam, hogy semmi ilyen színű dolgom nincs.

Később, amikor átnéztem a kamera felvételeit – bár a kamera nem is látott bele a spájzba, mert az teljesen kívül volt a nappali látószögén –, találtam egy klipet, ami ismét lehetetlen volt.

A klip hat perc hosszú volt, ami önmagában furcsa, mert a rendszer általában csak addig rögzített, amíg mozgást észlelt, aztán leállt. Hat perc folyamatos felvétel azt jelentette, hogy valami egész idő alatt mozgásban volt a kamera látóterében.

A felvétel engem mutatott, alszok az ágyamban – de a hálószobát a kamera, mint már említettem, egyáltalán nem láthatta, mert az ajtaja kívül volt a látószögén, és az ajtó akkor éjjel csukva is volt, emlékeztem rá biztosan, mert mindig csukva alszok, a huzat miatt. A szög, amiből a felvétel készült, furcsa volt: enyhén felülről nézett le rám, egy pontból, ami a plafon közelében lehetett, talán egy sarokban, ahonnan az egész ágy látszott, az éjjeliszekrény, a szekrény ajtaja, és egy kis rész a szoba sarkából, amit egyáltalán nem ismertem fel, mert sosem álltam ott, ahonnan ilyen szögben lehetne látni a szobát.

Néztem magam a felvételen, ahogy alszok, a takaró alatt mozdulatlanul, a légzésem egyenletes, és a kép minősége furcsán szemcsés volt, mintha gyenge fényben, infravörös móddal készült volna, bár a hálószobában nincs infravörös kamera, soha nem is volt.

Felismertem a pulóveremet, amit a székre dobtam az ágy mellett, felismertem a könyvet, amit az éjjeliszekrényen hagytam, kinyitva, arccal lefelé, pontosan úgy, ahogy aznap reggel otthagytam. Minden apró részlet egyezett azzal, amire emlékeztem – kivéve azt az ismeretlen sarkot a kép bal szélén, amiről korábban már írtam, és amit most, hogy alaposabban megnéztem, próbáltam elhelyezni a fejemben a szoba térbeli elrendezéséhez. Nem találtam rá logikus helyet. A szoba minden fala, minden sarka ismert volt, és ez az ötödik sarok, amit a felvétel mutatott, egyszerűen nem létezett semmilyen elrendezésben, amit ismertem a lakásról.

A klip vége felé valami megmozdult a kép szélén, egy sötét forma, ami belépett a látóterbe, nagyon lassan, mintha araszolva közeledne felém az ágy felől, a padló szintjén, nem állva, inkább kúszva vagy csúszva. Nem tudtam kivenni, mi az – egy kéz, egy kar, egy test egy része –, csak egy sötétebb árnyék volt a szoba már eleve sötét hátterén, ami egyre közelebb ért hozzám, miközben aludtam, tudtam meg semmit.

A klip hirtelen véget ért, ugyanolyan éles vágással, mint ahogy elkezdődött, mintha valaki egyszerűen kikapcsolta volna a felvételt abban a pillanatban, amikor a legfontosabb lett volna látni, mi történik tovább.

Másnap reggel, mielőtt munkába mentem, bementem a hálószobába, amit napok óta kerültem, és alaposan átnéztem az ágyat, a padlót, a szekrény körüli területet, keresve bármilyen fizikai nyomot, ami megerősítené vagy megcáfolná, amit a felvételen láttam. A padlón, az ágy lábánál, egy halvány, szürkés foltot találtam a parketten, kör alakút, mintha valami nedves dolgot tettek volna le ott, és felszáradt volna. Letérdeltem, megérintettem – száraz volt, de a felszíne enyhén ragacsos, mint amikor valami régi, cukros folyadék szárad be. Nem ittam, nem ettem semmit az ágyban soha, és nem emlékeztem semmilyen balesetre, amitől ez a folt odakerülhetett volna.

A párnámon, ott, ahol a fejem szokott lenni, egy hosszú, sötét hajszálat találtam, ugyanolyat, mint amit korábban a spájz polcán, a rács alatt felfedeztem. Összehasonlítottam a kettőt egy fehér papírlapon, egymás mellé tartva: ugyanaz a sötét, majdnem fekete szín, ugyanaz a durva szál. Becsomagoltam mindkettőt egy kis műanyag zacskóba, bár nem tudtam, mihez kezdek majd velük, csak annyit tudtam, hogy bizonyítékot akarok, valamit, amit meg tudok mutatni, ha egyszer végre valaki elhiszi, amit mondok.

Két nappal a hálószoba-felvétel után, egy megbeszélés szünetében a munkahelyemen, megnyitottam az app-ot, hogy élőben benézzek, csak hogy lássam, Morzsa jól van-e. A kép először a szokásos nappalit mutatta, a kanapét, az ablakot, de ahogy néztem, a kép egy pillanatra megremegett, mint amikor egy rossz wifi-kapcsolat akadozik, és amikor újra stabilizálódott, a szög megváltozott – nem sokkal, csak néhány fokkal, mintha valaki finoman megmozdította volna a kamerát a polcon. Az új szögből látszott egy rész a hálószoba ajtajából, ami résnyire nyitva volt, bár biztos voltam benne, hogy csukva hagytam reggel.

A képen, az ajtó résében, egy mozdulatlan, sötét alak állt, aminek csak a körvonalát lehetett kivenni, és miközben néztem, az alak nagyon lassan elkezdett kifelé lépni a résből, a nappali irányába. A szívem összeszorult, és remegő kézzel próbáltam nagyítani a képet a telefonomon, de ekkor a kapcsolat megszakadt, egy hibaüzenet jelent meg: „A kamera jelenleg nem elérhető.” Újra és újra próbáltam csatlakozni, a tárgyalóteremben ülve, ahol a kollégáim furcsán néztek rám, mert biztos látták az arcomon, hogy valami nincs rendben, de a kamera csak tíz perc múlva vált újra elérhetővé, és akkor már a nappali teljesen üres volt, semmi rendkívüli nem látszott, Morzsa a szokott helyén aludt a kanapén.

A tárgyalóteremben, miután a kamera végre újra elérhetővé vált, egy kolléganőm, Dorka, aki a szomszédos asztalnál dolgozott, megkérdezte, minden rendben van-e, mert sápadtnak látott. Félig viccesen, félig komolyan elmondtam neki egy rövidített verzióját annak, mi történik a lakásomban – a kamerát, a lehetetlen szögeket, a falban hallott zajokat. Dorka nevetett, de nem kedvesen, inkább zavartan, és azt mondta, hogy biztosan túl sokat dolgozom, hogy a stressz játszik velem, és hogy ismer egy jó alvásszakértőt, ha szükségem lenne rá. Bólintottam, és nem mondtam többet, mert láttam az arcán, hogy abban a pillanatban döntött valamit rólam, amit nehéz lesz megváltoztatni, és nem akartam, hogy a munkahelyemen is úgy nézzenek rám, mint valakire, aki nem bír magával.

Hazafelé a villamoson alig bírtam ülve maradni, annyira szerettem volna már otthon lenni, és amikor végre beléptem a lakásba, minden a helyén volt, a hálószoba ajtaja csukva, Morzsa éhesen nyávogott a konyhaajtóban, mintha semmi sem történt volna – de én tudtam, hogy valami megmozdult abban a lakásban, amíg nem voltam ott, és hogy a kamera, ami állítólag engem véd, talán sosem az én oldalamon állt.

Nem aludtam aznap éjjel a hálószobában. A kanapén próbáltam pihenni, a lámpát égve hagyva, a telefonomat a kezemben szorongatva, mintha az valamilyen védelmet jelentene. Morzsa mellettem feküdt, nyugtalanul, időnként felemelte a fejét, és a hálószoba ajtaja felé nézett, ahol a sötétség ugyanolyan volt, mint minden este, csak most nekem minden árnyék mozdulni tűnt a szemem sarkából.

Reggel üzenetet küldtem Margitnak, és megkérdeztem, van-e a lakásban bármilyen rejtett üreg, régi szellőzőrendszer, vagy bármi, amin keresztül valaki bejuthatna anélkül, hogy az ajtón menne át. Margit lassan válaszolt, és azt írta, hogy a házban valóban van egy régi ételfelhordó akna, amit még a háború előtt használtak, hogy az éttermi szolgáltatásból ételt szállítsanak a lakásokba, de ezt már évtizedekkel ezelőtt befalazták, és szerinte semmi köze nem lehet a lakásomhoz, mert az akna a ház másik szárnyában volt, nem az én oldalamon.

Megkérdeztem, biztos-e ebben. Hosszú szünet után azt írta, hogy nem biztos, mert a házat sokszor átalakították az évek során, és a tervrajzok, amiket az önkormányzat őrzött, nem mindig egyeztek a valósággal. Hozzátette, hogy ha szeretném, felhívhatja a házkezelőt, aki talán tudja pontosabban, de ez eltarthat néhány napig.

Nem vártam néhány napot. Felhívtam egy villanyszerelőt, akit egy ismerős ajánlott, és megkértem, hogy jöjjön el megnézni a hálószoba falát, mondván, hogy talán régi, elavult vezetékek vannak benne, amik veszélyesek lehetnek. A férfi eljött másnap délután, egy idősebb, csendes ember, aki hozott egy kis fémkeresőt és egy endoszkópos kamerát egy hosszú kábel végén, amivel bele lehetett nézni szűk résekbe.

Bevezette a kamerát a repedésbe, amit korábban a szekrény mögött találtam, és a telefonjára kötött kis kijelzőn néztük mindketten a képet. Eleinte csak port és régi, porladó malter látszott, aztán egy üres, sötét térség, ami szélesebb volt, mint a fal, amiben a repedés volt – egy valódi, régi akna, pontosan úgy, ahogy Margit leírta.

A férfi lassan húzta tovább a kábelt, és a kijelzőn egyszer csak egy tárgy jelent meg a sötétben, valami fényes, amin megcsillant a kamera saját kis LED-lámpája. Közelebb húzta, és egy kis, elrozsdásodott csengő vált láthatóvá, pontosan olyan, amilyet a régi éttermi felhordó rendszerekben használtak jelzésre, egy fonott zsinórral, ami fentről lógott le a sötétségbe.

A férfi keze megállt egy pillanatra. „Ez furcsa” – mondta csendesen. „A zsinórnak már nem kellene itt lennie. Ezt a rendszert szerintem lebontották, amikor az aknát befalazták.” Tovább akarta húzni a kamerát, hogy lássa, hova vezet a zsinór, de ekkor a kis kijelző hirtelen fekete lett, és bár ellenőrizte a kábelt, az akkumulátort, mindent, nem tudta újraindítani az eszközt. Furcsán nézett rám, azt mondta, hogy máskor visszajön a megfelelő felszereléssel, összepakolt, és sietve elment, anélkül, hogy megbeszéltük volna az árat vagy a következő időpontot. Többször írtam neki utána, de nem válaszolt, és a telefonszáma, amit az ismerősöm adott, pár nap múlva már nem is volt elérhető.

Miután a villanyszerelő elment, nem tudtam ellenállni, és egy kis kézi lámpával magam is bevilágítottam a repedésen, bár tudtam, hogy ez talán nem a legésszerűbb döntés. A fénysugár csak egy rövid szakaszt mutatott meg az aknából, poros falakat, pókhálókat, és azt a bizonyos csengőt, ami most, hogy közelebbről néztem, enyhén mozdulni tűnt, bár a lakásban nem volt huzat, ami megmagyarázhatta volna. Amikor eloltottam a lámpát, és a szemem néhány másodpercre hozzászokott a visszatérő sötétséghez, mintha egy halvány, nagyon távoli fénypontot láttam volna az akna mélyén, olyan messze lefelé, ami nem is illett volna bele a ház magasságába, mintha az üreg mélyebbre nyúlna, mint ameddig a ház alapja érhetett.

Néhány nappal később az első emeleti szomszéddal, egy Hajnalka nevű, hatvanas éveiben járó nővel beszéltem a lépcsőházban, aki régóta lakott a házban, még Margit előtt is. Megemlítettem neki, óvatosan, hogy furcsa zajokat hallok a hálószoba falából. Az arca egy pillanatra megfeszült, és a hangja lejjebb ereszkedett, mintha nem akarná, hogy mások is meghallják. „Ebben a házban mindig voltak furcsa zajok” – mondta. „Az anyám sosem engedett minket a felhordóakna közelébe menni gyerekkoromban, azt mondta, hogy az akna ‘másoké’, és ha valaki kopogtatást hall belőle, ne válaszoljunk.” Megkérdeztem, mit értett ezzel. Elmosolyodott, de a mosolya nem volt megnyugtató. „Csak egy régi mondás. Az öregek mindig mondtak ilyeneket a régi házakról. Nem kell mindent elhinni.” Aztán sietve elköszönt, és felment a lépcsőn, mielőtt bármi mást kérdezhettem volna.

Aznap délután, munka után, elkezdtem átvizsgálni a lakás falait, kopogtatva mindenhol, ahol gyanús lehetett egy üres tér, egy rejtett ajtó, bármi, ami megmagyarázná a felvételeket. A hálószoba fala, a szekrény mögötti rész, ami a legközelebb volt ahhoz az ismeretlen sarokhoz, amit a felvételen láttam, tompa, de kicsit más hangot adott kopogásra, mint a szoba többi fala – nem üreges, inkább vastagabb, mintha két fal lenne egymás mögött, egy kisebb réssel közöttük.

Próbáltam elmozdítani a szekrényt, ami nehéz, régi bútor volt, tele a ruháimmal, és miután kiürítettem, és sikerült néhány centiméterrel arrébb húznom, megláttam a fal alján egy apró, szabálytalan repedést, ami nem festéshiba volt, inkább egy régi, utólag befalazott nyílás széle, amit évtizedekkel korábban valamilyen vékony, nem teljesen szilárd anyaggal zártak le.

Nem volt eszközöm, hogy felnyissam, és valahol mélyen tudtam, hogy nem is lenne jó ötlet egyedül, este, miközben kint már sötét volt, és az eső az ablakon kopogott. Visszahúztam a szekrényt, bár nem egészen ugyanarra a helyre, és ágyneműt hoztam a nappaliba, mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy a hálószobában aludjak, miközben a fal mögött talán valami vár.

A következő éjszakákon, a kanapén fekve, hallani kezdtem valamit a falban, amit korábban sosem vettem észre, vagy amit korábban egyszerűen a fűtés kattogásának tulajdonítottam. Egy halk, szabálytalan kaparás, ami nem a radiátor hőmozgásának ritmusát követte, inkább olyan volt, mintha valami kis, kemény végű dolog – egy köröm, egy fémdarab – óvatosan végighúzódna a fal belső oldalán, megállna, aztán újraindulna egy kicsit máshol.

Az első éjjel felkeltem, és a fülemet a falhoz szorítottam, próbálva pontosan megállapítani, honnan jön a hang. A hálószoba fala felől jött, abból az irányból, ahol a szekrény mögötti repedést találtam, és amikor a tenyeremet a falra tettem, egy pillanatra úgy éreztem, hogy a kaparás abbamarad, mintha az, ami csinálta, megérezte volna a kezem súlyát a fal másik oldalán, és megállt volna, hogy figyeljen.

Nem szóltam erről senkinek, még Renátának sem, mert tudtam, hogyan hangzana, ha kimondanám: hogy éjjelente hangokat hallok a falban, amiket érzésem szerint nekem szólnak. De minden éjjel, amikor a lámpát leoltottam a nappaliban, a hang újrakezdődött, mindig onnan, a hálószoba fala felől, mintha várná, hogy elcsendesedjen a lakás, mielőtt folytatná, amit csinál.

Végül egy péntek este megkértem Renátát, hogy jöjjön át aludni, mert nem bírtam elviselni még egy egyedül töltött éjszakát. Eljött, hozott egy üveg bort, és nevetve mondta, hogy jól fog esni egy lányos este, mintha egy egyszerű alvós buli lenne, amit terveztünk. Elmondtam neki a kaparást a falban, és ő, hitetlenkedve, de kíváncsian, maga is odatette a kezét a hálószoba falára aznap este, miután megittuk a bort.

Éjfél körül, amikor már mindketten a kanapén feküdtünk, egymás mellett, a hang elkezdődött. Renáta megfogta a karomat, és éreztem, hogy a keze remeg. „Ez… ez valóban onnan jön?” – suttogta. Bólintottam. Együtt hallgattuk néhány percig, a kaparás ritmusa hol felerősödött, hol elhalt, és amikor Renáta elővette a telefonját, hogy megnézze a kamera élő képét, mindketten egyszerre láttuk, hogy a nappali kép a telefon kijelzőjén egy pillanatra kettéhasadt, mintha két különböző felvétel csúszott volna egymásra – az egyik a szokásos, üres nappalit mutatta, a másik, ami csak egy töredékmásodpercig volt látható, mielőtt a kép visszaállt, egy sokkal sötétebb, szűkebb teret, ahol valami lassan mozgott egy fal mentén.

Renáta nem aludt aznap éjjel, és én sem. Reggel, amikor elment, az ajtóban megállt, és azt mondta: „Nem tudom, mi ez, de nem hiszem, hogy itt kéne maradnod.” Nem tudtam megmondani neki, hogy már én is pontosan ugyanerre jutottam, csak nem volt hova mennem ilyen gyorsan, és a bérleti szerződésem még nyolc hónapig kötött.

Felkerestem Margitot aznap délután, és megpróbáltam elmagyarázni, óvatosan, a tényeket megkerülve, hogy szeretnék minél előbb elköltözni, hogy valami nem stimmel a lakással, hogy furcsa zajokat hallok, és hogy esetleg megértené, ha felmondanám a szerződést előre. Margit arca elkomorodott, de nem úgy, mintha meglepődött volna – inkább úgy, mintha már várta volna, hogy egyszer feljövök hozzá ezzel. „A szerződés kötelez, Luca” – mondta, és a hangjában volt valami fáradt, régi rezignáció. „Ha felmondod korán, elveszted a kauciót, és még három hónap bérleti díjat is fizetned kell. Ezt tudod, ugye?” Bólintottam. Megkérdeztem, mondott-e bármit az előző bérlő, a fiatal házaspár, mielőtt elmentek, bármilyen okot, amiért ilyen hirtelen váltottak kamerát egy drágább rendszerre. Margit egy pillanatra elfordította a tekintetét, és azt mondta: „Azt mondták, hogy a babájuk sokat sírt éjjel, és hogy jobban akarták látni a szobát. Semmi többet nem mondtak, és én nem is kérdeztem.” A válasza túl gyors volt, túl betanult, mintha már többször elismételte volna ugyanezt a mondatot másoknak is, és én nem erősködtem tovább, mert éreztem, hogy nem fog mást mondani, akármennyit is kérdezem.

A dolog, ami végül mindent megváltoztatott, három nappal később történt, egy csütörtök estén.

Aznap reggel Morzsa nem volt sehol, amikor felkeltem. Végigkerestem a lakást, egyre nagyobb rémülettel, mire megtaláltam a fürdőszoba mosdója alatt, a szekrény legmélyén összekuporodva, ahova korábban soha nem bújt el, és amikor próbáltam kihúzni, hangosan nyávogott, és a karmával belém kapott, ami korábban soha nem történt meg, amióta megvan. Csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor kivittem a konyhába, és messze tartottam a hálószoba és a spájz ajtajától egyaránt.

Munka után, hazafelé menet, úgy döntöttem, hogy ezen az estén véget vetek a bizonytalanságnak. Vettem egy nagyobb zseblámpát egy vasboltban, és eldöntöttem, hogy tárgyszerűen, lépésről lépésre átnézem az összes felvételt, amit a kamera a beköltözésem óta rögzített, remélve, hogy találok valami mintázatot, valami logikát, amivel megérthetem, mi folyik a lakásban.

A laptopomat a konyhaasztalra tettem, bekapcsoltam az összes lámpát a lakásban, Morzsát magam mellé vettem egy takaróval, és sorban megnyitottam a klipeket, a legkorábbitól a legújabbig, próbálva nem hagyni ki semmit, bármilyen apró részletet is.

Órákon át néztem a felvételeket, és lassan egy mintázat kezdett kirajzolódni, amit korábban nem vettem észre, mert sosem néztem meg egyszerre, egymás után ennyi klipet. A lehetetlen felvételek – a hálószoba ajtaja, a nappali fény éjjel, a homlokzat kívülről – mindig pontosan hét és tizenegy nap között követték egymást, soha nem sűrűbben, soha nem ritkábban, mintha valaminek időre lenne szüksége ahhoz, hogy újra elég közel kerüljön, mielőtt ismét megmutatkozna. Az utolsó lehetetlen felvétel, a hálószoba, kilenc napja történt. Ha a mintázat igaz volt, az, aminek a jelenlétét a felvételek mutatták, bármelyik pillanatban ismét közel kerülhetett.

Ez a gondolat szorította össze a gyomromat, amikor elértem az utolsó, aznap délutánra datált klipet – azt, amit a kamera rögzített, miközben munkában voltam, és amit még nem néztem meg.

A felvétel a nappalit mutatta, a szokásos szögből, a kanapét, az ablakot, a könyvespolc szélét. De a kép közepén, a kanapén, ahol Morzsának kellett volna feküdnie, egy laptop állt – pontosan olyan, mint az előttem lévő –, és a laptop előtt egy alak ült, háttal a kamerának, a hajam pontos színével és hosszával, egy pulóverben, amiről biztosan tudtam, hogy az enyém, mert aznap reggel vettem fel.

Az alak a laptop képernyőjét nézte, mozdulatlanul, és a képernyő fénye kék árnyalatban festette meg a profilját, bár az arcát nem lehetett látni, mert a feje enyhén lehajtva volt, pontosan úgy, ahogy most én is ültem a saját konyhaasztalomnál, a laptopom fölé hajolva.

A szívem hevesen kezdett verni. Felnéztem a saját laptopom képernyőjéről, körbenéztem a konyhában, aztán a nyitott ajtón át a nappaliba, ahol minden lámpa égett, és a kanapé üres volt, pontosan ott, ahol lennie kellett.

Morzsa, aki addig a lábamnál feküdt a takaró alatt, hirtelen felállt, és a konyha nyitott ajtaja felé bámult, ugyanazzal a merev, sziszegő testtartással, amit korábban is láttam tőle. Nem mertem megszólalni, nem mertem elmozdulni, csak ültem ott, a kezem a billentyűzeten, és néztem, hogy a macskám szeme követ valamit, amit én nem láthattam, valamit, ami a konyha és a nappali közötti sötét sávban mozoghatott.

Visszanéztem a képernyőre. A felvételen az alak még mindig ott ült, a laptop előtt, mozdulatlanul, és ahogy néztem, nagyon lassan elkezdte felemelni a fejét.

Nem a kamera felé fordult. Hanem – ezt csak másodpercekkel később fogtam fel, amikor a bőrömön végigfutott a hideg – egyenesen abba az irányba nézett, amerre a felvételen a konyha nyitott ajtaja volt látható, pontosan onnan, ahonnan a valódi kamera szöge szerint az én jelenlegi helyzetem, a konyhaasztalnál ülő saját testem is látható lett volna, ha a kamera arrafelé is tudott volna nézni.

Lefagyva ültem, a kezem a laptop billentyűzetén, és hallottam, hogy a spájz felől, a kis kamra ajtaja mögül, amit nem csuktam be teljesen, valami halk, araszoló hang közeledik, lassan, egyenletesen, mint amikor valaki négykézláb mozog egy szűk helyen, és minden mozdulatnál finoman megkoccantja a padlót.

Nem mertem megfordulni. A laptop képernyőjén az alak most már teljesen felemelte a fejét, és bár az arca továbbra sem volt látható tisztán a felvétel szemcsés minősége miatt, az egyik keze – ami addig az ölében nyugodott – lassan felemelkedett, és az ujjával rámutatott valamire, ami kívül volt a kamera látóterén, pontosan arra az irányra, amerről én hallottam az araszoló hangot közeledni.

A videó alján, ahol az időbélyegnek kellene lennie, nem egy rögzített dátum állt, hanem egy piros, pulzáló kör, és mellette egy felirat, amit korábban sosem láttam az app-ban: ÉLŐ. Nem egy délutáni felvételt néztem. Azt néztem, ami ebben a pillanatban történt a nappaliban, miközben én a konyhában ültem, a hátammal a nyitott ajtó felé, és a laptop képernyőjén az alak, aki a saját hajamat, a saját pulóveremet viselte, most teljesen felém fordult a kanapén, ott, ahol egy perccel korábban semmi és senki nem volt, amikor körbenéztem.

Az araszoló hang megállt közvetlenül a spájz ajtaja mögött. A csend, ami utána következett, sűrűbb volt, mint bármi, amit korábban tapasztaltam abban a lakásban, és a laptop képernyőjén az alak keze, amely még mindig a nappali irányába mutatott, most elkezdett lassan lefordulni, mintha az ujja most engem, a konyhaasztalnál ülő engem jelölné ki, pontosan onnan, ahonnan semmilyen kamera nem láthatott volna rá.

A spájz ajtaja, amit nem csuktam be teljesen, nagyon lassan, néhány centiméterrel szélesebbre nyílt.

Morzsa leugrott a kanapéról, és berohant a hálószobába, az ajtó alatti résen át, el, messze onnan, ahol korábban állt, és a menekülése hangja – a karmok kaparása a parketten, a gyors, kétségbeesett léptek – pontosan abba az irányba vezetett, amerre a laptop képernyőjén az alak ujja már egy ideje mutatott, mintha az út, amerre a macskám menekült, pontosan az lett volna, amit nekem is mutatni akart.

Nem tudtam, mit tegyek: felálljak, hogy szembenézzek azzal, ami a spájz ajtaja mögött volt, vagy maradjak ülve, a hátammal az ajtó felé, a tekintetemet a laptop képernyőjén tartva, ahol az alak most lassan, araszolva elkezdett felállni a kanapéról, a feje még mindig lehajtva, a hosszú, sötét haja az arca elé lógva, pontosan olyan hajjal, amilyet a párnámon és a spájz polcán is találtam.

Eszembe jutott a hatvanhárom rovás a spájz ajtajának belső oldalán, és az, hogy a sorozat hirtelen, szabálytalanul szakadt meg, mintha az, aki számolta a napokat, egyszer csak nem tudta tovább folytatni, vagy nem akarta, mert már nem volt rá szüksége, mert valami megváltozott, mielőtt elérhette volna a hatvannegyediket.

A konyhai lámpa, az egyetlen, ami égett felettem, egy pillanatra megpislákolt, majd stabilan tovább világított, de abban a rövid, remegő pillanatban, amíg a fény bizonytalan volt, úgy éreztem, hogy valami nagyon közel került hozzám, olyan közel, hogy ha most kinyújtanám a kezem a hátam mögé, anélkül, hogy megfordulnék, valamit megérinthetnék, ami nem kellene, hogy ott legyen.

Próbáltam számolni, hány lépésre lehet a nappalitól a konyháig, hány másodpercem van, mire az, amit a képernyőn néztem, valóban átlépi azt a néhány métert, ami a két helyiséget elválasztja, de a gondolat szétesett bennem, mielőtt rendesen végiggondolhattam volna, mert a konyha ajtaja mögül, onnan, ahol a nappalinak kellene lennie, egy halk, nedves csoszogás hallatszott a padlón, közeledve.

A laptop képernyőjén az alak, aki most már teljesen állt a nappaliban, elindult a konyha felé.