A Szerencse és a Bánat Ikrei

Azt mesélik, hogy Hollósziget falujában, amely nem is sziget volt valójában, csak egy magasabb földnyelv a két folyóág között, élt egyszer egy asszony, név szerint Magdolna, akinek olyan nehéz esztendeje volt, hogy mikor végre teherbe esett, a férje halálát és a termés teljes odavesztését egyetlen évbe sűrítve kellett elviselnie. A férje, egy halászember, név szerint János, egy kora őszi napon kiment a folyóra, hogy az utolsó nagy fogást behozza a télre, és a csónakja, amit addig évekig biztonságosan ismert, egy hirtelen széllökéstől felborult egy olyan szakaszon, ahol a víz amúgy sosem volt veszélyes, és János, bár jól úszott, nem tudott időben kiúszni a hideg vízből. Magdolna akkor már a negyedik hónapban várta a gyermekét, és a falu asszonyai, akik segítettek neki a temetés után, azt mondták egymás közt, hogy ritkán láttak ilyen magányos özvegyet, mert Magdolnának sem anyja, sem nagyobb családja nem élt már, akihez fordulhatott volna.

Az a tél, amelyen a gyermekét várta, olyan kemény volt, hogy a folyó is befagyott mélyen a jég alatt, és Magdolna, aki egyedül maradt a kis házban, egy éjszaka, mikor már alig bírta a magányt és a félelmet, kiült a küszöbre, felnézett a csillagokra, és nem istenhez, nem szellemhez, nem senkihez, csak a sötét égnek és a kemény, fagyott földnek suttogta el, amit addig nem mert kimondani: hogy azt kívánja, a gyermeke, akit hordoz, hozzon valami jót a világra, mert az ő élete addig csak bút hozott mindenkinek, akit szeretett, és ezt már nem bírja tovább egyedül viselni.

Hollósziget szegény falu volt, amit két folyóág ölelt körül, és a lakosság élete mindig attól függött, melyik ág áradt meg, és melyik apadt le, mert a földek, amiket a két ág között műveltek, sosem voltak egyszerre biztonságosak mind a kettőtől. Magdolna háza a legszegényebb részen állt, közel ahhoz a ponthoz, ahol a két ág egykor, réges-régen, még egy mederben folyt, mielőtt egy nagy áradás szétválasztotta őket, és az öregek azt mondták, ez a hely már magában is olyan, mintha két külön sorsot próbálna egyszerre hordozni, mert sosem lehetett tudni, melyik ág dönt majd az év sorsáról.

A legenda szerint a föld, amely alatta fagyott keménységgel feküdt, és az ég, amely felette csillagokkal volt teleszórva, nem feleltek szavakkal, és Magdolna sem várt választ, csak visszament a házba, és lefeküdt, fáradtan a sírástól. De mikor eljött az ideje, és a bába, egy idős asszony, Teréz, kisegítette az ágyból, nem egy gyermek jött a világra, hanem kettő: ikrek, egy fiú és egy lány, és Teréz, aki már sok szülésen átesett, azt mondta később a falu asszonyainak, hogy sosem látott még ilyen különös ikerpárt, mert az egyik gyermek sírása olyan erős és tiszta volt, hogy a szomszéd házakban is felébredtek rá, míg a másik csak halkan nyöszörgött, mintha már a világra jövetelt is fájdalomnak élné meg.

Teréz bába, mikor hazafelé indult azon a hajnalon, miután segített a világra hozni a két gyermeket, elmondta a férjének, hogy valami furcsát érzett, mialatt a kezében tartotta őket: mintha egyetlen szívdobbanást osztottak volna meg ketten, nem kettőt egyenlően, és mintha az egyik gyermek mellkasában ez a dobbanás erősebben, a másikéban halványabban szólt volna. Nem tudta pontosan, mit jelent ez, csak annyit mondott a férjének, hogy imádkozni fog azért a családért minden este, mert úgy sejtette, nehéz út áll előttük, bár maga sem értette még, miért gondolja ezt.

Évekkel később, mikor Teréz már túl öreg lett ahhoz, hogy maga vezesse a szüléseket, Katalin, akit tanított, vette át a helyét, és épp Katalin volt az, aki Veronika mellett állt, mikor Boldizsár és Veronika első gyermeke megszületett. Katalin, emlékezve Teréz régi szavaira, hogy sosem szabad elhinni azonnal, amit a falu egy gyermekről mond, különös figyelemmel vizsgálta az újszülöttet, hátha ismét valami furcsaságot talál, de a gyermek egyszerű, egészséges csecsemőnek bizonyult, minden különös jel nélkül, és Katalin ebből arra következtetett, hogy bármi is történt Magdolnával azon a régi télen, az kétszer nem eshet meg egy családban, csak egyszer, mintha a sors egyetlen nagy kérdést tett volna fel, és nem akarna még egyet ugyanattól a vértől.

A fiút Boldizsárnak keresztelték, a lányt Ildikónak, és már az első hetekben megmutatkozott valami, amit a falu sosem tudott igazán megmagyarázni, csak elfogadni. Azon a tavaszon, mikor Boldizsár és Ildikó megszülettek, Magdolna kis földje, amit addig minden évben elvitt az árvíz vagy a szárazság, hirtelen olyan bőséges termést adott, hogy a szomszédok átjöttek megnézni, mi történt, és nem találtak más magyarázatot, csak azt, hogy talán a gyermekáldás hozta meg a szerencsét. Ugyanakkor, azon a héten, mikor a gyerekeket megkeresztelték, Magdolna egyetlen tehene, amely addig egészséges volt, hirtelen megbetegedett és elpusztult, és bár ezt bárki egyszerű balesetnek tulajdonította volna, a falu asszonyai, akik már figyelni kezdték a kis családot, összesúgtak, hogy a szerencse és a baj egyszerre látszik követni az ikreket, csak nem egyformán osztva.

Teréz bába, aki a legtöbbet volt a házban az első hónapokban, volt az első, aki nyíltan kimondta, amit mindenki érzett: hogy Boldizsár körül mindig jó dolgok történnek, míg Ildikó körül, akármilyen ártatlan is a gyermek, valahogy mindig ott van a veszteség. Mikor Boldizsárt egyszer kivitték a mezőre, ahol anyja dolgozott, a szomszéd birtokon aznap rekordtermés mutatkozott, bár az időjárás semmivel sem volt kedvezőbb, mint a környező falvakban. Mikor Ildikót vitték ki ugyanarra a mezőre egy másik napon, hirtelen jégeső szakadt az égből, bár az égen addig egy felhő sem látszott, és elverte a felét annak, amit korábban learattak.

Volt egy másik korai eset is, amit a falu hosszan emlegetett: a keresztelő napján, mikor Elek pap – nem az a Harasztvégi Elek, akiről más falvakban mesélnek, hanem egy egyszerű, Hollószigeti pap ugyanazzal a névvel – mindkét gyermeket egyszerre tartotta a karján a keresztvíz fölött, a templom legidősebb gyertyája, amely addig éveken át égett minden szertartáson anélkül, hogy elfogyott volna, hirtelen, minden ok nélkül kialudt, pontosan azon a pillanaton, mikor Ildikó nevét kimondták. A pap, bár igyekezett nem ijedten reagálni, azonnal új lángot gyújtott egy másik gyertyáról, és folytatta a szertartást, de a jelenlévők között ettől a pillanattól kezdve mindenki tudta, hogy ez a két gyermek nem lesz olyan, mint a falu más gyermekei.

Boldizsár és Ildikó külsőre is egyre kevésbé hasonlítottak egymásra, ahogy nőttek, bár ikrek voltak: Boldizsár magas, széles arcú fiúvá fejlődött, mindig mosolygós tekintettel, míg Ildikó finomabb vonású, csendesebb mozgású lánnyá vált, aki ritkán nézett bárkinek hosszan a szemébe, mintha félne, mit olvasnak majd ki belőle. A falu asszonyai, akik szerettek jeleket keresni mindenben, ezt a külső különbséget is beleszőtték a történetükbe, mondván, hogy a sors nem csak a szívükben, de a testükben is külön utat járt velük, bár Teréz bába ezt is csak a félelem egy újabb formájának nevezte, amely mindenben megerősítést keres magának.

A falu, ahogy teltek az évek, kezdte úgy nézni a két gyermeket, mintha két külön sorsot képviselnének, nem csak két külön embert. Boldizsárt mindenki szívesen látta: ha egy gazda azt akarta, hogy jól sikerüljön a vetés, megkérte Magdolnát, engedje, hadd sétáljon a fia végig a mezőn, mielőtt beszántanák; ha egy asszony azt akarta, hogy a tyúkjai jól tojjanak, Boldizsárt hívta át egy délutánra, hogy játsszon az udvarban. Ildikót viszont sokan kerülni kezdték, nem gonoszságból, hanem félelemből, és bár senki nem volt vele kegyetlen nyíltan, az anyák figyelmeztették gyermekeiket, hogy ne játsszanak vele túl sokat, és a piacon az asszonyok gyorsan továbbléptek, ha Ildikó közelébe kerültek a standjukkal.

Volt a faluban egy öregember, Balla Mihály, aki egykor messzi vidékeket járt kereskedőként, mielőtt megöregedett és visszatért szülőfalujába, és aki sosem osztotta a többiek félelmét. Mihály gyakran üldögélt a háza előtt egy padon, és mikor Ildikó elment mellette, mindig megállította egy percre, hogy elmeséljen neki valamit a távoli városokról, amiket látott, és sosem húzódott el tőle, és sosem engedte, hogy mások előtte rossz szót szóljanak a lányról. Mikor megkérdezték, miért nem fél, csak annyit felelt, hogy ő már eleget látott az életben ahhoz, hogy tudja: a baj nem attól jön, aki hordozza, hanem onnan, ahonnan jön, és hogy egy gyermeket hibáztatni azért, amit a sorsa hoz, olyan, mintha a vihart a kéményért hibáztatnák, amin átfújt.

Teréz bába, aki az évek alatt egyre többször látta, hogyan alakul a két gyermek élete, sosem hagyta annyiban a dolgot, ha valaki túlságosan nyíltan mutatta ki félelmét Ildikó iránt. Egyszer, mikor egy asszony a piacon azt mondta a lányának, húzza el onnan a kosarát, mert Ildikó arra jön, Teréz, aki véletlenül ott állt, olyan hangosan szólt rá, hogy fél utca meghallotta: hogy az a gyermek épp annyira Isten teremtménye, mint bárki más, és hogy ha a falu folytatja ezt a viselkedést, nem a szerencsétlenséget hárítja el magától, csak egy magányos gyermeket teremt, aki felnőve még inkább magára marad, és ez senkinek nem lesz jó.

Magdolna, aki tudta, miért kívánta azt, amit kívánt azon a téli éjszakán, sosem beszélt erről a gyermekeinek, és próbálta egyformán szeretni mindkettőt, bár ez egyre nehezebbnek bizonyult, ahogy a falu egyre nyíltabban kezelte másként a két ikret. Esténként, mikor lefektette őket, ugyanazt a mesét mondta el mindkettőjüknek, és ugyanannyi csókot adott mindkét homlokra, de érezte, hogy a keze, mikor Ildikót simogatta, néha tétovázik egy pillanatra, mintha félne, amit a lánya hordoz, és ezt a tétovázást, bármennyire próbálta elrejteni, Ildikó, már kislányként is, megérezte.

Minden évben, aratás után, Hollósziget megtartotta a maga szüreti ünnepét, bár a falu nem bort termelt, csak gyümölcsöt és gabonát, és ezen a napon az egész lakosság kitelepedett a térre, hogy megkóstolja az új termést, és hálát adjon érte. Az ünnepen mindig volt egy pillanat, amit a gyerekek különösen figyeltek: mikor Elek pap megáldotta a learatott gabonát, és egy-egy kalászt a legszerencsésebbnek tartott gyermek kezébe adott, hogy az egész falu nevében tartsa a magasba. Az első néhány évben ez mindig Boldizsár volt, és bár ő maga kényelmetlenül érezte magát ettől a megtiszteléstől, nem tudott nemet mondani, mert az apja helyére lépő Elek pap ragaszkodott a régi szokáshoz. Ildikót sosem hívták fel erre a szerepre, és bár ő maga sosem kérte, hogy felhívják, a kihagyás minden évben újra fájt neki, mint egy apró, de állandóan visszatérő emlékeztető arra, hol áll a falu szemében.

Boldizsár és Ildikó, bár a falu mást várt volna, szorosan összetartottak gyerekkorukban, mert egymáson kívül senki más nem bánt velük egyformán. Boldizsár, aki hamar megértette, hogy ő olyan ajándékot hordoz, amit nem keresett, és amiért nem tett semmit, gyakran próbálta megosztani a szerencséjét a testvérével: mikor a gyerekek a faluban versenyt futottak, és Boldizsár mindig nyert, akárhogy is futott, megpróbálta Ildikót is bevonni, mondván, hátha vele együtt a szerencséje átragad rá. De ez sosem működött úgy, ahogy Boldizsár szerette volna: ha együtt futottak, Boldizsár nyert, de Ildikó elesett és feltörte a térdét, mintha a szerencse és a baj nem engedték volna, hogy összekeveredjenek, csak egymás mellett futhattak, sosem összefonódva.

Hét éves korukban történt az első olyan eset, amit a falu sokáig emlegetett. A gyerekek a folyóparton játszottak, és Ildikó, aki mindig óvatosabb volt, mint a testvére, nem is ment közel a vízhez, csak ült a fűben, és nézte, hogyan próbál Boldizsár kavicsokat pattogtatni a víz felszínén. Hirtelen, minden ok nélkül, egy darab a part menti földből leszakadt Ildikó alatt, és a lány a vízbe csúszott, bár nem úszott messze, és Boldizsár, aki hallotta a kiáltását, azonnal beugrott, és kihúzta onnan, mielőtt bármi rosszabb történhetett volna. A falu, mikor meghallotta a történetet, azt mondta, lám, a fiú szerencséje megmentette a lányét, de Teréz bába, aki akkor már öregedett, de még élesen látott, azt mondta a konyhájában a szomszédasszonyoknak, hogy ők csak azt látják, amit látni akarnak: hogy nem Boldizsár szerencséje mentette meg Ildikót, hanem Boldizsár maga, a saját testével, a saját döntésével, hogy beugrik érte.

Magdolna, mikor meghallotta, mi történt, és látta, hogy mindkét gyermeke egészséges és nedves ruhában áll előtte a küszöbön, nevetve a félelemtől és a megkönnyebbüléstől egyszerre, nem szidta meg őket, csak leültette mindkettőt a tűz mellé, és miközben megszárította a ruhájukat, elmondta nekik, először életükben, honnan ered az a kívánság, amivel a világra jöttek. A gyerekek akkor még túl kicsik voltak ahhoz, hogy igazán megértsék, mit jelent ez, de Ildikó, aki már akkor is érzékenyebb volt a hangok és a csendek különbségére, megérezte, hogy anyja hangja remegett, mikor ezt elmondta, és évekkel később is pontosan vissza tudta idézni ezt a remegést, mikor próbálta megérteni, miért olyan az élete, amilyen.

Boldizsár aznap éjjel nem tudott elaludni, és bemászott Ildikó ágyába, ahogy kisgyerekek szokták, mikor félnek, és azt mondta neki a sötétben, hogy nem baj, ha az ő sorsa nehezebb, mert ő, Boldizsár, mindig ott lesz, hogy kihúzza, bárhonnan is kelljen. Ildikó erre csak annyit felelt, hogy nem akarja, hogy a testvére egész életében őt mentse, mert az nem tisztességes vele szemben sem, de Boldizsár, aki még nem értette, mit jelent a tisztességesség ebben az összefüggésben, csak megfogta a kezét, és elaludt mellette, és Ildikó sokáig ébren feküdt, hallgatva öccse egyenletes lélegzetét.

Teréz bába ekkor már hetvenedik évéhez közeledett, és bár keze még biztosan mozgott, mikor szülésekhez hívták, egyre gyakrabban panaszkodott a lábára, és a falu elkezdte figyelni, ki veheti majd át tőle a tudását. Ő maga egy fiatal nőt, Katalint, kezdte tanítani, aki nem a saját lánya volt, csak egy árva, akit Teréz évekkel korábban fogadott be, és mikor Katalin megkérdezte tőle, mit gondol valójában az ikrekről, Teréz csak annyit felelt, hogy ő már eleget élt ahhoz, hogy tudja: minden gyermek egy talány, amit a falu próbál megoldani a saját félelmei szerint, és hogy Katalinnak meg kell tanulnia sosem hinni el azonnal, amit a falu egy gyermekről mond, mielőtt saját szemével nem látta, ki is az illető valójában.

Serdülőkorukra a falu már egész külön bánásmódot alakított ki a két ikerhez. Boldizsárt tizenhárom évesen már a legjobb gazdák hívták meg segíteni az aratásnál, nem azért, mert különösebben erős vagy ügyes lett volna – bár nem volt gyenge sem –, hanem mert azt tartották, a jelenléte jó termést hoz. Ő maga kezdett kényelmetlenül érezni magát ettől a figyelemtől, mert úgy érezte, az emberek nem őt magát szeretik, csak azt, amit hoz, és egy alkalommal, mikor egy gazda, Péter, különösen hangosan dicsekedett azzal, hogy az ő földjén dolgozott a fiú, Boldizsár csendben elsétált, és nem ment vissza aznap segíteni, bár ezzel sosem magyarázta meg, miért.

Aznap este Magdolna megkérdezte tőle, mi történt, és Boldizsár, aki addig nem talált szavakat az érzéseire, azt mondta, hogy úgy érzi magát, mint egy jószerencse-amulett, amit az emberek a nyakukba akasztanak, nem pedig mint egy ember, akivel beszélgetni akarnak. Elmondta, hogy Péter gazda egész nap másról sem beszélt, csak arról, mennyit fog nyerni azon, hogy ő ott dolgozott, és egyszer sem kérdezte meg, hogy érzi magát, vagy mit szeretne csinálni, mikor felnő. Magdolna, aki ezt hallva mélyen elszomorodott, nem tudott jó választ adni neki, csak annyit mondott, hogy talán idővel talál majd olyan embereket, akik őt magát szeretik, nem azt, amit hoz, és hogy addig is próbáljon megkülönböztetni a kettőt, még ha ez nehéz is.

Ildikó élete ezzel szemben egyre nehezebbé vált. Tizennégy évesen beleszeretett egy fiúba, Gáborba, a kovács fiába, és a fiú is kedvelte őt, de mikor a kovács megtudta, kire esett a fia szeme, határozottan megtiltotta neki, hogy közelebb kerüljön Ildikóhoz, mondván, hogy egy ilyen lány közelében a kovácstűz is rosszabbul égne, és a vas is töredezettebb lenne. Gábor, bár szerette volna ellenszegülni, végül engedett az apjának, és Ildikó, aki mindössze egyetlen levélben tudta meg, hogy a fiú máshoz megy jegyben, sokáig nem beszélt senkivel, csak a testvérével, aki egész éjjel mellette ült, és nem próbálta megoldani a fájdalmát, csak jelen volt vele.

Gábor sosem volt igazán boldog azzal a döntéssel, és évekkel később, mikor már megházasodott és két gyermeke született, egyszer, piaci napon, mikor véletlenül összetalálkozott Ildikóval a kútnál, azt mondta neki, hogy sosem bocsátott meg magának, amiért nem állt ki mellette, és hogy azóta is néha eszébe jut, milyen lehetett volna az élete, ha bátrabb lett volna. Ildikó, bár még mindig fájt neki a régi seb, nem akart haragot tartani, és csak annyit felelt, hogy ő sem hibáztatja, mert megértette, milyen nehéz valakinek, akinek az apja a kovácstűz mellett egész életében arra tanította, hogy minden, ami szokatlan, veszélyt jelent.

A kovács maga, Gábor apja, öregkorára megbánta, amit tett, különösen azután, hogy saját tüze egyszer különös okból nem akart fellángolni egy egész hétig, bármennyire is fújtatta, és magában arra gondolt, hogy talán ez is annak a régi döntésnek a következménye, bár erről sosem beszélt nyíltan senkinek, csak a feleségének, aki megnyugtatta, hogy a vas néha egyszerűen csak rosszul viselkedik, ok nélkül.

Volt egy másik eset is ezekben az években, amely még jobban elmélyítette a falu félelmét. Egy fiatal nő, Erzsók, aki Ildikóval egy korosztályba tartozott, és aki az egyetlen volt a lányok közül, aki sosem fordult el tőle, egy nap megbetegedett, hirtelen és súlyosan, pontosan azután, hogy egész délutánt Ildikóval töltött a kertben, virágokat kötve egymásnak. A falu orvosa, aki valójában csak egy tapasztalt gyógyfüves asszony volt, nem tudta megmondani, mi okozta a betegséget, és bár Erzsók végül felgyógyult, hetekig feküdt ágyban, és az anyja, bár korábban sosem mondott rossz szót Ildikóra, ettől fogva nem engedte többé a lányát a közelébe menni. Erzsók maga nem osztotta anyja félelmét, és bár engedelmeskedett neki fiatal lány korában, mikor felnőtt és saját háztartást vezetett, titokban továbbra is átjárt Ildikóhoz néha estefelé, mikor az anyja nem láthatta, és a két nő, bár sosem beszéltek nyíltan arról, miért kellett ezt titokban tartaniuk, egész életükben megtartották a barátságukat, csendben, mint egy olyan dolgot, amit nem kell mindenkinek tudnia, csak nekik kettőjüknek.

Egy még súlyosabb eset is történt ezekben az években, amit a falu sosem tudott igazán elfelejteni. Egy száraz nyári éjszakán, mikor Ildikó tizenhat éves volt, tűz ütött ki a malom melletti szénapajtában, és bár a tűz oka sosem derült ki pontosan – a legtöbben egy eldobott parazsat gyanítottak –, két pajta és egy istálló leégett, és egy öreg ló, amelyet nem sikerült időben kihozni, odapusztult. Mivel Ildikó aznap este véletlenül arrafelé sétált, mielőtt a tűz kiütött, néhányan, köztük a malom tulajdonosa, Kovács Boldizsár – nem rokon, csak névrokon –, nyíltan kimondták, hogy a lány jelenléte hívta elő a szerencsétlenséget, bár senki nem tudott semmilyen valódi okot találni, amivel összekapcsolhatta volna a tűz keletkezését és Ildikó sétáját.

Teréz bába, aki akkor már igencsak öreg volt, de a tanácsban még mindig meghallgatták, nyilvánosan szembeszállt ezzel az állítással, mondván, hogy ha minden tüzet, amely egy olyan éjszakán ütött ki, amikor Ildikó a közelben járt, neki tulajdonítanának, akkor minden rossz termést is neki kellene tulajdonítani, ami bármelyik évben bekövetkezett, és ezzel a logikával hamarosan minden falubeli szerencsétlenségét egyetlen gyermek nyakába varrnák, ami nem igazság, csak félelem, ami igazságnak álcázza magát. A vének végül nem hoztak semmilyen formális döntést Ildikó ellen, de a malom tulajdonosa sosem bocsátott meg neki igazán, és évekig nem engedte, hogy a lisztjét ott őrölje meg a család, míg végül a fia, aki átvette a malmot, csendben visszaállította a régi rendet, mert – mint mondta – ő már nem akarta hordozni apja régi félelmét.

Boldizsár, ahogy idősebb lett, egyre inkább úgy érezte, hogy a szerencséje, amit sosem kért, egyfajta falat emel közte és a többi ember között, mert soha nem lehetett biztos benne, kedvelik-e őt magát, vagy csak azt, amit hoz. Volt egy nehéz év is számára, tizennyolc éves korában, mikor a szomszéd birtokon, amely alig egy mezőnyire volt az övéktől, jégeső pusztította el a termést, míg az ő családjuké sértetlen maradt, és Boldizsár, mikor meglátta a szomszéd gazda, öreg Tamás arcát, amint a tönkrement búzát nézi, olyan szégyent érzett, hogy napokig nem tudott kimenni a saját földjére, mert úgy érezte, minden lépés, amit ott tesz, egyfajta gúny a szomszédja szenvedésével szemben. Végül Ildikó volt az, aki rávette, hogy menjen ki, és segítsen Tamásnak, amit tudott, mondván, hogy a szégyen, amivel otthon ül, senkinek nem segít, de a két keze, amivel kint dolgozik, legalább valamit jóvátehet.

Veronika, aki hamar megértette férje belső küzdelmét, idővel kitalált egy szokást, amit a család évekig megtartott: minden aratás után, mielőtt bármit is elraktároztak volna a saját csűrjükbe, külön raktak félre egy részt azoknak, akiknek az a év rosszul alakult, és ezt nem jótékonyságnak hívták, csak egyszerűen „a megosztott rész”-nek, mintha ezzel is azt az igazságot ismernék el, hogy Boldizsár bősége sosem volt teljesen az övé, hanem valamiképpen az egész falué. Húszévesen megkérte egy lány kezét, Veronikáét, egy szomszéd faluból, aki nem tudta a történetét, és aki, mikor megtudta, csak annyit mondott, hogy nem érdekli, miért sikerül mindig minden, amihez hozzáér, csak az érdekli, milyen ember valójában. Ez volt az első alkalom Boldizsár életében, hogy valaki így beszélt vele, és ő, bár boldog volt, sokáig nem tudott igazán megbízni ebben a boldogságban, mert félt, hogy Veronika csak még nem látta, mit jelent valójában a szerencséje.

Az eljegyzésük után Boldizsár elvitte Veronikát Hollószigetre, hogy megismerje a falut, és az első este, mikor leültek a konyhában Magdolnával, Veronika megkérdezte, igaz-e, amit a környékbeli falvakban beszélnek a gyermekeiről. Magdolna, aki már megtanulta, hogy jobb egyenesen beszélni, mint hagyni, hogy a pletyka alakítsa a történetet, elmondta neki az egész igazságot, a téli kívánságtól kezdve egészen addig, amit a faluban mindenki látott az évek során. Veronika sokáig hallgatott, majd azt mondta, hogy ő egy olyan családból jön, ahol három testvér közül kettő meghalt gyermekként, és hogy megtanulta, a sors sosem egyenlő, akár kimondják ezt egy kívánságban, akár nem, és hogy ő inkább egy olyan emberhez menne férjhez, akinek a családja szembenézett ezzel az igazsággal, mint egy olyanhoz, akinek a szerencséje csak azért tűnik tisztának, mert soha nem kérdezték meg, honnan jön.

Ildikó eközben egyre magányosabbá vált, bár nem adta fel a reményt, hogy egyszer talál valakit, aki nem fél tőle. Egy alkalommal, mikor már huszonkét éves volt, egy vándor üveges érkezett a faluba, név szerint Simon, aki nem ismerte a történetét, mert más vidékről jött, és néhány hétig a faluban maradt, hogy megjavítsa az ablakokat, amiket a tél megrepesztett. Simon és Ildikó napokat töltöttek együtt, mialatt a lány segített neki az üvegtáblákat hordani, és a férfi, aki semmit nem tudott a babonákról, amik Ildikó körül keringtek, kedvelni kezdte a lány csendes, figyelmes természetét. Egy alkalommal, mikor Simon véletlenül összetört egy értékes üvegtáblát, amit egy gazdag kereskedőnek szánt, és kétségbeesetten próbálta kiszámolni, mennyi pénzt veszít ezzel, Ildikó segített neki összeszedni a cserepeket, és közben olyan nyugodtan beszélt hozzá, olyan praktikus ötletekkel állt elő, hogyan pótolhatná a kárt kisebb munkákkal más házaknál, hogy Simon később azt mondta neki, még sosem találkozott senkivel, aki így tudna egy rossz helyzetben segíteni, pánik nélkül. De mielőtt bármi kialakulhatott volna köztük, Magdolna, Ildikó anyja, aki féltette a lányát egy újabb fájdalomtól, elárulta Simonnak a történetet, mondván, jobb, ha tudja, mielőtt túl mélyen belekeveredik. Simon, bár nem volt rosszindulatú ember, mégsem tudta teljesen levetni a félelmet, amit a hír hallatán érzett, és néhány nap múlva, mikor befejezte a munkáját, elment a faluból, anélkül, hogy elköszönt volna Ildikótól.

Ildikó, mikor rájött, miért ment el Simon ilyen hirtelen, és miért éppen azután, hogy az anyjával beszélt, először életében haragra gerjedt Magdolna ellen, és azt mondta neki, hogy inkább hordozta volna egyedül a fájdalmát, mint hogy mások döntsenek helyette arról, mit érdemes megtudnia. Magdolna, bár jó szándékkal cselekedett, ekkor ismerte fel, milyen nehéz felelősséget vállalt magára azon a régi téli éjszakán, mikor kimondta a kívánságát, és mennyire nem gondolta át, mit jelent majd ez a kívánság a gyermekeinek valódi, mindennapi életében.

Ezután Ildikó egy teljes évig alig beszélt az anyjával, és bár a házban éltek tovább együtt, az étkezéseik csendben teltek, és Magdolna, aki érezte, hogy a lánya haragja valójában egy régebbi, mélyebb fájdalomból ered, nem próbálta erőltetni a kibékülést, csak minden este, mikor Ildikó elaludt, bement hozzá, és megsimogatta a haját, ahogy kislány korában tette, remélve, hogy egyszer majd ez a mozdulat is elég lesz arra, hogy helyrehozzon valamit, amit szavakkal már nem tudott.

Veronika családja, mikor megtudta, hová megy férjhez a lányuk, eleinte aggódott a hírek miatt, amiket a szomszéd faluból hallottak Ildikóról, de mikor személyesen megismerték, és látták, milyen gondosan bánik az anyjával és a testvérével, lassan megenyhültek, és Veronika anyja egyszer azt mondta a lányának, hogy egy olyan lány, aki ennyi fájdalmat kibír anélkül, hogy keménnyé válna tőle, biztosan jó rokon lesz, nem rossz.

Boldizsár és Veronika esküvőjét nagy ünnepséggel tartották, és a falu, amely mindig örömmel vette körül Boldizsárt, most kétszeresen ünnepelt, mert azt beszélték, egy ilyen lakodalom biztosan egész évre szóló bőséget hoz mindenkinek, aki részt vesz rajta. Ildikó is ott volt, testvére mellett állt a szertartáson, és bár próbált örülni, a vendégek, akik körülötte sugdolóztak, és néhányan még a ruhájuktól is távolabb húzódtak, mikor elment mellettük, megmutatták neki, hogy még a saját testvére boldog napján sem tud igazán része lenni az ünnepnek.

Azon az éjszakán, mikor a lakodalom véget ért, és a vendégek hazamentek, Boldizsár megkereste a testvérét, aki egyedül ült a folyóparton, ugyanott, ahol gyerekkorukban Ildikó egyszer a vízbe csúszott. Leült mellé, és sokáig nem szólt semmit, csak nézte vele együtt a holdfényt a vízen. Végül azt mondta neki, hogy egész életében szeretett volna megosztani vele a szerencséjét, de rájött, hogy ez sosem fog működni úgy, ahogy ő akarta, mert a kettejük sorsa nem egy edényből mér, amit meg lehetne osztani, hanem két külön folyó, ami ugyan egy forrásból ered, de sosem folyik egy mederben. Ildikó erre azt válaszolta, hogy ő már régóta sejtette ezt, de amit igazán akart, sosem a szerencséje egy darabja volt, csak az, hogy a testvére ne hagyja el, és Boldizsár megígérte neki, hogy ez, legalább ez, mindig az övé lesz, bármi mást hoz is a sorsuk.

Boldizsár és Veronika három gyermeke – két fiú, Marcell és Dávid, és egy lány, a kicsi Magdolna, akit nagyanyja után neveztek el – mind egészségesen nőtt fel, és közülük különösen a legkisebb lány ragaszkodott Ildikó nénjéhez, aki minden vasárnap délután átjött hozzájuk, és hosszú meséket mesélt neki a folyóról és a csillagokról, amiket maga is az anyjától hallott. Kicsi Magdolna sosem félt Ildikótól, mert a gyerekek, akik az ikrek története után születtek, már egy másfajta falu gyermekei voltak, olyanok, akik Boldizsár jóságát és Ildikó csendes türelmét egyaránt a saját családjuk részének ismerték, nem két külön legendának.

Évekkel később, mikor Boldizsárnak és Veronikának már három gyermekük született, mind egészséges és erős, és a falu Boldizsár földjét a vidék legbőségesebb birtokának tartotta, egy súlyos aszály sújtotta a vidéket, amilyet senki nem látott addig. A folyó, amely addig mindig bőven adott vizet, apadni kezdett, és a legidősebb gazdák azt mondták, nem emlékeznek ilyen szárazságra egész életükben. A kutak sorra apadtak ki, és az asszonyoknak egyre messzebb kellett járniuk vízért, míg a gyerekek, akik korábban egész nap a folyóparton játszottak, most csak a kiszáradt, repedezett sárban futhattak, ahol egykor a víz csillogott. Farkas Dénes saját gyermeke, egy kétéves kislány, lázas lett a hőségben, és bár végül felgyógyult, az apja azon a héten alig aludt, és sokan azt mondták később, hogy az ő javaslata, hogy Ildikót küldjék el, valójában nem gonoszságból, hanem a saját gyermeke miatti félelemből született, bár ez nem tette helyesebbé a szavait. A falu tanácsa, Elemér bíró vezetésével, összeült, hogy megtárgyalja, mit tehetnek, és valaki, egy fiatal, türelmetlen gazda, Farkas Dénes, felvetette, hogy talán Boldizsár szerencséje, ha elég közel kerülne a folyóhoz, visszahozhatná a vizet, míg Ildikót talán jobb lenne távol tartani mindentől, ami még megmaradt.

Ez a javaslat, bár sokan helytelennek érezték kimondva, sok háznál visszhangra talált, és néhányan kezdték azt suttogni, hogy talán az lenne a legjobb mindenkinek, ha Ildikó elhagyná a falut, legalább addig, míg az aszály tart.

Balla Mihály, az öregember, aki gyerekkora óta sosem fordult el Ildikótól, a tanácsházban is felszólalt, bár már alig állt a lábán az öregségtől. Azt mondta Farkas Déneznek, hogy ő fiatalabb korában sok falut látott, ahol egy-egy nehéz évben mindig találtak valakit, akire rámutathattak, és hogy ez sosem hozott vizet a folyóba, csak megmérgezte azoknak a szívét, akik hagyták, hogy elragadja őket a félelem. Elemér bíró, aki maga is bizonytalan volt, mit tegyen, végül nem szavazott Farkas Dénes javaslatáról, csak annyit mondott, hogy adjanak még néhány napot, mielőtt bármi végleges döntést hoznának, mert egy falu, amely egy ilyen döntést elhamarkodva hoz meg, később sosem tudja igazán jóvátenni. Boldizsár, mikor meghallotta ezeket a beszédeket, dühösen ment a tanácsházba, és azt mondta a bírónak, hogy ha a falu azt hiszi, az ő szerencséje bármit is megoldhat egyedül, mélyen félreérti, mi is az valójában, mert a szerencse, amit hordoz, sosem oldott meg semmit önmagában, csak könnyebbé tette azoknak az útját, akik mellette álltak, és hogy ha el akarják küldeni Ildikót, előbb neki is mennie kell, mert nem hajlandó olyan faluban élni, amely a testvérét bűnbaknak teszi meg egy aszály miatt, amit senki nem okozott.

Ildikó, aki véletlenül kihallgatta ezt a beszélgetést az ajtó mögül, később azt mondta a testvérének, hogy hálás a szavaiért, de hogy ő maga is gondolkodott azon, mit tehetne, mert nem akarta, hogy miatta szenvedjen bárki is tovább, akár igazságos ez, akár nem. Aznap este elment a folyópartra, ugyanoda, ahol gyerekkorukban annyi időt töltöttek, és leült a kiszáradt kavicsos medret nézve, próbálva megérteni, van-e bármi, amit ő tehet egy olyan sorssal, amit sosem választott, és amit sosem tudott igazán megérteni.

Azon az éjszakán, miközben Ildikó a folyóparton ült, Boldizsár is kijött hozzá, és leültek együtt, mint gyerekkorukban annyiszor. Ildikó azt mondta neki, hogy talán a falunak igaza van abban, hogy valamit tenni kell, csak abban nincs igaza, hogy ennek a megoldásnak az ő elküldésének kell lennie, mert ő már próbálta elkerülni az embereket, próbálta kisebbre húzni magát, hogy kevesebb kárt okozzon, és ez sosem oldott meg semmit, csak őt magát törte meg lassan. Azt mondta, talán az a baj, hogy a falu mindig külön akarta kezelni őket, mintha a szerencséje és az ő búja két külön dolog volna, amit szét lehet választani, mikor valójában, úgy érezte, egyazon forrásból erednek, és talán csak együtt, nem szétválasztva, lehetne velük valamit kezdeni.

A nap, mikor ezt kimondta, már lemenni készült, és a két testvér hangja, bár fáradt volt a hosszú várakozástól, ugyanolyan nyugodtan szólt, mint gyerekkorukban, mikor egymásnak mesélték el a napjukat esténként, mielőtt elaludtak. Boldizsár megkérdezte, mire gondol pontosan, és Ildikó, bár maga sem volt biztos benne, azt mondta, hogy emlékszik, anyjuk egyszer, még kislányként, elmondta neki, honnan ered a kívánság, ami őket a világra hozta: hogy Magdolna azt kérte a csillagoktól és a fagyott földtől, hogy a gyermeke hozzon valami jót a világra, mert az ő élete addig csak bút hozott azoknak, akiket szeretett. Ildikó azt mondta, talán a kívánság nem két külön gyermeket akart teremteni, egyet a jóval és egyet a rosszal, csak egyetlen választ akart adni egy nehéz életre, és a válasz úgy jött le a világba, ahogy egy nehéz kérdésre gyakran jön a válasz: megosztva, nem egyben, mert egyetlen szív talán nem bírta volna elviselni mindkettőt egyszerre.

Boldizsár ezen sokáig gondolkodott, és végül azt mondta, hogy ha igaza van, akkor talán az a megoldás, amit a falu keres, nem az, hogy elválasszák őket egymástól, hanem az, hogy együtt álljanak oda, ahol a baj a legnagyobb, és hagyják, hogy a kettejük sorsa, amit sosem lehetett igazán szétválasztani, újra eggyé váljon, legalább egy pillanatra, úgy, ahogy az anyjuk kívánsága is egy volt, mielőtt kettéhasadt bennük.

Másnap reggel Boldizsár és Ildikó együtt mentek a kiszáradt folyómederhez, és a falu, amely már hallott valamit a tervükről, bár senki nem tudta pontosan, mit csinálnak majd, kijött megnézni őket. Nem volt ebben semmi varázslat vagy szertartás, amit elő tudtak volna adni: csak leültek egymás mellé a kiszáradt kövek közé, kézen fogva, ahogy gyerekkorukban is sokszor tették, mikor egyikük megsérült vagy elesett, és csendben maradtak, nem kérve semmit, csak lévén ott együtt, úgy, amilyennek egyszer, egyetlen kívánságban, elindultak.

A nap magasan állt, és a kövek, amelyeken ültek, forrók voltak a hőségtől, de ők nem mozdultak, még akkor sem, mikor a délelőtt délutánba fordult, és a tömeg a parton lassan kisebbedett, mert néhányan unták a várakozást, és visszamentek a dolgukhoz. Veronika, aki a gyerekekkel a part szélén állt, egyszer odakiáltott, hogy hozzon-e nekik vizet, de Boldizsár csak megrázta a fejét, mert úgy érezte, ha most felállnának, akár egy pillanatra is, az egész addigi csendjük elveszítené az erejét. Ildikó, miközben a kezét fogta, lehunyta a szemét, és próbálta felidézni azt az érzést, amiről az anyja egyszer beszélt neki: hogy mielőtt ők megszülettek, Magdolna egyetlen szívben hordozta azt a két dolgot, amit most ők ketten külön hordoztak, és Ildikó azon volt, hogy ezt az egységet, legalább képzeletben, visszaállítsa magában, mintha a teste egy pillanatra újra az anyja testévé válhatna, amelyben a jó és a rossz még nem vált külön úttá.

Mire a nap lefelé hajlott, a kezük összekulcsolva már egészen elfásult, és sem Boldizsár, sem Ildikó nem tudta volna megmondani, mennyi ideje ülnek ott mozdulatlanul. Egy ponton Ildikó halkan elkezdte dúdolni azt a dallamot, amit anyjuk régen énekelt nekik altatóul, és Boldizsár, bár sosem volt jó hangja, csendesen vele dúdolt, és a két hang, bármilyen bizonytalanul is csengett egyedül, együtt valahogy egésszé állt össze, ahogy gyerekkorukban a futásuk sosem tudott.

Elemér bíró, aki a tanácsházban már évek óta vezette a falu ügyeit, mindig arra büszke volt, hogy sosem sietett döntést hozni, és ez a türelme most is megmutatkozott: mikor néhány fiatalabb gazda nyugtalanul kezdte kérdezni, mennyi ideig kell még várni, Elemér csak annyit mondott, hogy egy falu, amely nemzedékeken át élt a folyó mellett, megtanulhatta volna már, hogy a víznek is megvan a maga ideje, és hogy az emberi türelmetlenség sosem gyorsította meg az esőt, csak megkeserítette a várakozást.

A falu, amely körülöttük állt, nem tudta, mire számítson, és sokan azt várták, hogy valami azonnali csoda történik, a víz visszatér, vagy legalább felhő gyűlik az égen. De semmi ilyen nem történt azonnal, és néhányan már türelmetlenül mocorogni kezdtek, mikor Elemér bíró, aki maga is ott állt, csendre intette őket, mondván, hagyják, hátha nem is azonnali csodáról van szó, hanem valamiről, amit nem lehet órával mérni.

Három nappal később, mikor az eső végül megjött – nem hirtelen özönvízként, hanem lassú, kitartó, a száraz földbe mélyen beszivárgó esőként, amilyenre a gazdák azt mondták, hogy ez a legjobb fajta eső, mert nem mossa el a talajt, csak megitatja –, a falu nem tudta biztosan megállapítani, hogy ennek bármi köze volt-e ahhoz, amit az ikrek a folyóparton tettek. Volt, aki azt mondta, egyszerű véletlen volt, hogy éppen akkor fordult az idő; volt, aki azt mondta, a kettejük együttléte valóban megtörte a rontást, amit a széthúzásuk okozott. Elemér bíró, mikor megkérdezték, mit gondol, csak annyit felelt, hogy nem tudja biztosan, de azt látta, hogy attól a naptól fogva a falu máshogy nézett az ikrekre, mert mindenki, aki ott állt a parton, látta, hogy nem két külön sors áll egymás mellett, hanem egy, amely csak megosztva tudott a világra jönni.

Farkas Dénes, aki ott állt a tömegben, mikor az eső végül megérkezett, és aki a lányát egészségesen, lázmentesen ölelte a karjában azon a napon, odament Ildikóhoz, és bár nehezen jöttek a szavak, bocsánatot kért azért, amit a tanácsházban javasolt. Ildikó, aki addigra megtanulta, hogy a félelemből született szavakat könnyebb megbocsátani, mint a gonoszságból születőket, csak annyit mondott neki, hogy reméli, a lánya egészséges marad, és hogy senkinek nem kell többé úgy választania, ahogy a falu azon a télen majdnem választott.

Boldizsár és Ildikó attól a naptól fogva nem próbálták elkerülni egymást, és nem is próbálták megosztani a szerencsét úgy, mint gyerekkorukban, hiába valóan. Ildikó, bár a baj sosem tűnt el teljesen körüle – egy-két rossz termés, egy-két beteg állat még évekig követte, ha a közelébe ért –, a falu már nem nézett rá úgy, mint korábban, mert mindenki emlékezett a száraz mederre és az esőre, ami azután jött, hogy a testvérek egymás mellé ültek. Néhányan még azt is megtanulták, hogy ha Ildikó közelében baj történt, érdemes megkeresni Boldizsárt is, és együtt kérni őket valamihez, mert úgy tartották, kettejük jelenléte együtt kiegyenlíti, amit külön-külön esetleg nem tudtak volna.

Néhány évvel az aszály után Balla Mihály unokája, egy csendes, könyvszerető fiatalember, név szerint Ábel, aki nagyapjától hallotta a történetet, és aki sosem félt úgy Ildikótól, mint a falu más fiataljai, elkezdte rendszeresen meglátogatni, hozva neki könyveket, amiket a szomszéd városban vásárolt. Ábel tudta, mit beszélnek Ildikóról, és nem próbálta figyelmen kívül hagyni, inkább egyenesen beszélt vele arról, és azt mondta neki, hogy ő a nagyapjától azt tanulta, a bajt nem a hozzá közel állók okozzák, csak elviselik, és hogy ő inkább egy életet szeretne élni olyan valakivel, aki tudja, mit jelent kitartani, mint egy olyat, aki sosem tanulta meg, milyen az, ha az élet nem egyenlő. Ábel egyszer, mikor a falu egy újabb apró szerencsétlenséget – egy elromlott kerékagyat, ami éppen mikor Ildikó arra sétált, tört el egy szekéren – próbált ismét az ő nyakába varrni, nyilvánosan, a piacon, odaállt a pletykálkodók közé, és egyszerűen megkérdezte, hány kerékagy tört el azelőtt is a faluban, mikor Ildikó sehol sem volt a közelben, és hány nem tört el, mikor igen. Senki nem tudott válaszolni rá pontos számmal, és Ábel ebből azt a tanulságot vonta le nyilvánosan, hogy az emberek csak azokra az esetekre figyelnek, amik megerősítik a félelmüket, és elfelejtik az összes olyan napot, amikor semmi rossz nem történt, bár Ildikó ott volt. Ettől a naptól fogva néhányan elkezdték másképp nézni a dolgot, bár a régi félelem sosem tűnt el teljesen.

Ildikó, aki már lemondott arról, hogy valaha is talál valakit, aki nem fut el, mikor megtudja az igazságot, eleinte nem merte elhinni Ábel szavait, de a fiú évekig kitartott mellette, és végül, mikor Ildikó már huszonnyolc éves volt, összeházasodtak, csendes szertartáson, amire Boldizsár és Veronika is eljöttek, és amire – a falu később sokat emlegette ezt – aznap különösen szép, enyhe tavaszi idő volt, sem túl sok eső, sem túl kevés.

Magdolna, aki megélte, hogy lássa gyermekeit kibékülve a sorsukkal, bár sosem tudta meg biztosan, mennyiben volt felelős az ő régi kívánsága mindenért, ami történt, az utolsó éveiben gyakran elmondta a szomszédoknak, hogy ha újra kívánhatna, nem egy jó dolgot kérne a világra, hanem azt kérné, hogy gyermekei elég erősek legyenek elviselni, amit a sors hoz, bármi legyen is az, mert ez, úgy tűnik, sokkal tartósabb ajándék, mint a szerencse maga. Mikor már nagyon öreg volt, és alig hagyta el az ágyát, Ildikó és Boldizsár felváltva ültek mellette minden este, és egyszer, mikor mindketten egyszerre voltak ott, Magdolna megfogta mindkettőjük kezét, összetette őket a saját keze alatt, és azt mondta, hogy most, végre, azt látja, amit mindig is szeretett volna látni: nem két külön gyermeket, csak az ő egyetlen, régi kívánságát, amely két testben nőtt fel, de egy szívben tért vissza hozzá.

Boldizsár és Ildikó mindkettő megöregedett a faluban, és bár sosem laktak egy házban, miután felnőttek, ritka volt az a hét, mikor nem látták egymást legalább egyszer. Öregkorukra a falu már nem is két külön legendaként beszélt róluk, hanem egyként: „az ikrek”, mondták egyszerűen, és a fiatalabb nemzedékek, akik nem élték át a régi féléveket, gyakran meglepődtek, mikor megtudták, hogy valaha két külön sorsnak tartották őket, mert addigra Boldizsár és Ildikó élete annyira összefonódott mindenki szemében, hogy nehéz volt elképzelni az egyiket a másik nélkül.

Az utolsó közös emlék, amit a falu megőrzött róluk, egy nyári estéhez kötődik, mikor már mindketten hetven fölött voltak, és együtt üldögéltek a folyóparton, ugyanazon a helyen, ahol egykor Ildikó a vízbe csúszott, és ahol évekkel később együtt várták az esőt. Egy arra sétáló gyerek, aki nem ismerte őket személyesen, csak hallotta a nevüket, megkérdezte tőlük, igaz-e, hogy egyikük szerencsét, a másik bút hoz, és Ildikó, mielőtt Boldizsár válaszolhatott volna, csak elmosolyodott, és azt mondta, hogy ők már régen megtanulták, nem ez a lényeg, hanem az, hogy akármit hoznak is külön-külön, együtt mindig többet érnek, mint egyenként, és hogy ez talán minden testvérre igaz, nem csak rájuk.

A faluban azóta is mondják, ha valakinek nehéz esztendeje van, hogy menjen le a folyópartra, és üljön le csendben, és ha van valakije, aki vele tart, fogja meg a kezét, mert azt beszélik, a szerencse és a bú, bár külön nőnek fel egy-egy emberben, valójában egy forrásból erednek, és csak akkor találják meg igazi erejüket, ha hagyják, hogy újra eggyé váljanak, legalább egy éjszakára, egy-egy ember szívében.