A Vetélytársak

Öt éve pontosan ugyanabban a percben nyitunk. Fél nyolckor felhúzom a Rózsakert rácsát, és fél nyolckor, a másik oldalon, Tünde Kardos is felhúzza a Flóráét. Nem beszéltünk meg semmit. Egyikünk sem engedne a másiknak egyetlen percet se, úgyhogy mindkettőnk órája ugyanarra a pillanatra van kalibrálva, mint két egymásra célzó fegyver.

A Táltos utca nem széles. Ha kiállok a boltom elé, és Tünde is kiáll az övé elé, úgy nézünk egymásra, mint két szomszédos balkonról. Látom, ha rosszul van begöngyölve egy csokor, ő látja, ha az én kirakatomban egy liliom már barnulni kezd a szélén. Semmi nem marad rejtve. Ez a legnagyobb büntetés egy ilyen utcában: a másik mindig lát.

Azon a reggelen, amiről most beszélni akarok, egy vödör vízzel kezdődött minden, bár ez még nem az igazi történet, csak az előjáték, amit érdemes elmesélni, mert megmutatja, hogy hol álltunk akkor.

Esett az eső előző éjjel, és a járda az üzletem előtt csúszott a lehullott hárslevelektől. Kimentem egy vödörrel, hogy felmossam, mielőtt az első vásárló nekicsúszik és feldönt egy állványt tulipánnal, amiért aztán persze engem pereltek volna be, nem a hársfát. Ahogy öntöttem a vizet, Tünde kiszólt az ajtajából.

– Direkt arra öntöd, hogy befolyjon hozzám, Eszter.

– A járda lejt, Tünde. Nem tudok parancsolni a gravitációnak, bármennyire szeretném most, hogy rád szakadjon.

– A kirakatom előtt van egy vízfolt. Ha bárki idebent elcsúszik, és beperel, a te bíróságodon fogok tanúskodni.

– Nincs saját bíróságom. De ha lenne, elsőként ítélnélek el azért az ocsmány installációért, amit a kirakatodba tettél. Mi az, pampadísz? Olyan, mint egy felrobbant párna.

– Az krizantém, csak úriasszonyoknak való, nem afféle útszéli szegfűnek, mint a tiéd.

Ezen a ponton mindketten visszamentünk a boltunkba, és egész délelőtt nem szóltunk egymáshoz, csak a tekintetünkkel, ami a Táltos utcában elég volt egy teljes hadüzenetre.

Volt egy másik szokásunk is, ami talán még gyerekesebb volt, mint a vödör. A rádió. Mindkettőnknek megvan a saját lejátszási listája a boltban, mert azt tartjuk, hogy a vásárló hangulatán sokat javít a megfelelő zene, és évek óta tartó vita folyik köztünk arról, hogy kinek van igaza. Nekem régi magyar sanzonok szólnak, mert az anyám is ezt hallgatta, amikor még ő állt a pult mögött, Tündének viszont valami könnyű francia pop megy egész nap, és ha az ajtaját nyitva hagyja – amit nyáron mindig megtesz, mert a klímája rosszul húz –, a két zene összekeveredik a járdán, és az ember nem tudja, melyik boltba menjen be, mintha két rádióállomás próbálna egymást túlharsogni egy benzinkúton. Egyik nyáron annyira feltornáztuk a hangerőt, hogy végül egy rendőr állt meg, és azt mondta, panasz érkezett a zajszintre, és sem ő, sem mi nem tudtuk megállapítani, melyikünk kirakatából jött a bejelentés, mert mindketten ugyanolyan ártatlan képpel néztünk rá.

Volt egy harmadik front is: az online értékelések. Egy csillagos Google-értékelés, amiben az áll, hogy „a virágok három nap alatt elrohadtak, és a tulaj durva volt velem,” megjelent a Rózsakert profilján egy olyan névvel, amit soha nem láttam a vásárlóim között, és amikor rákattintottam a profilra, kiderült, hogy ugyanaz a felhasználó egy hónappal korábban ötcsillagos értékelést adott a Flórának, részletesen kitérve arra, milyen „elegáns és professzionális” Tünde boltja. Nem tudtam bizonyítani semmit, de amikor szembesítettem vele, csak annyit mondott: „Lehet, hogy tényleg igaza volt az illetőnek,” és ez a mondat hetekig bennem égett.

Hogy pontosan hogyan kezdődött ez az egész, azt talán már ő sem mondaná el pontosan ugyanúgy, mint én, de a dátum biztos. Öt évvel korábban, egy márciusi hétfőn, amikor egy teherautó órák alatt kipakolt egy megüresedett sarokházból mindent, ami ott azelőtt egy harisnyaüzlet volt, és egy hónap múlva felkerült a cégtábla: FLÓRA VIRÁGSZALON.

Tizenegy éve addig én voltam az egyetlen virágos a Táltos utcában. Az anyám boltja volt ez, azelőtt az ő anyjáé, egy szűk kis helyiség, aminek a hátsó fala még abból az időből valósi, amikor itt egy fűszeres működött, és a padló alatt, azt mondják, egy söröshordó pincéje van, amibe soha senki nem ment le, mert a lépcső korhadt. A Rózsakertnek megvolt a maga ritmusa. Hétfőn a temetkezési vállalat rendelt koszorúkat, szerdán jöttek az évfordulós csokrok, péntek délután pedig azok a férfiak, akik elfelejtették, hogy házasok, és most futva próbálják helyrehozni.

Aztán megjelent Tünde, egy üveges, fémes, túlontúl fényes bolttal, ahol a virágokat nem vödörben, hanem hűtött vitrinben tartotta, mintha húsáru lenne. Az első pár hónapban azt hittem, három hónapot sem bír ki. Nem bírt volna, ha nem olyan jól csinálja, amit csinál, ami még inkább felbőszített, mint ha gyatra lett volna.

Elkezdte a Mikulás-napi akciót, mielőtt én gondoltam volna rá. Elkezdett Instagramon posztolni esküvői csokrokról, amiket soha senki nem is nálunk a Táltos utcában rendelt volna meg, hanem úgy általában, hogy híresebb legyen, mint a bolt saját negyede. A régi vásárlóim egy része átszivárgott hozzá, mert ő tudott valamit, amit én nem: hogy a mai nők szeretik, ha a csokorban van valami egzotikus is, protea, vagy ilyen ágas-bogas dolog, amit ő „stílusnak” nevezett, én pedig „szemétnek a kertből.”

Háborúba léptünk, és ahogy minden igazi háborúban, mindketten azt hittük, mi vagyunk az igazság oldalán.

A legelső komoly csata az anyák napja volt, abban az évben, amikor rájöttem, hogy valaki, akinek tudnia kellett volna a szállítási időpontomról, leszólt a futárnak, hogy „ne menjen be, csak hagyja a kapuban,” pont azon a napon, amikor a kiszállításaim ötven százaléka esküvői csarnokba és temetőbe ment, ahol ha a kapuban hagyod a virágot, az egy óra alatt tönkremegy. A második komoly csata akkor volt, amikor egy ügyfelem azt mondta, valaki a Flórából felhívta, és azt mondta neki, hogy nálam „formaldehidet fecskendeznek a vágott szárakba, hogy tovább éljenek a virágok,” amitől persze az illető rémülten lemondta a rendelést.

Soha nem volt bizonyítékom, hogy Tünde csinálta ezeket. De ki más csinálta volna?

Ő pontosan ugyanezt gondolta rólam, amikor egy nyári délutánon valaki telefonon lefoglalt nála egy nagy rendelést egy álesküvőre, amit végül soha senki nem vett fel, és az egész raktárát egy hétvégére lefoglalta hiába. Azt gondolta, hogy én tettem.

Lehet, hogy mindkettőnknek igaza volt. Lehet, hogy semelyikünknek. Olyan utcában éltünk, ahol a gyanú gyorsabban nőtt, mint bármilyen virág a kirakatban.

Négykor keltem minden hétköznap, mert a Nagykőrösi úti nagybani piacra kellett mennem, mire a nap még nem is gondolt arra, hogy felkeljen. A rakodótér mindig tele volt hűtőkocsikkal, hollandiai tulipánnal, kenyai rózsával, és a kereskedők, akik ott dolgoztak, mindannyian ismerték Tündét is, mert ugyanazokat a sorokat jártuk be, csak eltérő időben, mert ő inkább ötkor szeretett érkezni, amikor már kialakult egy kis sor, és szerinte akkor lehet jobban alkudni, mivel a kereskedők fáradtabbak és engedékenyebbek. Volt egy beszállítóm, egy idősebb asszony, Rozália, aki görögdinnyésként kezdte azelőtt, és most csak liliomot és frézát hozott, és aki egyszer, amikor kettőnket együtt látott a sorban állni – mert néha, ha korán indult, összefutottunk –, megkérdezte, „ti ketten tényleg olyan utálják egymást, mint mondják, vagy csak jó reklám ez a boltnak?” Mind a kettőnknek kellett egy pillanat, mire rájöttünk, hogy nem tudjuk a választ.

A piacon volt egy szabály, amit mindketten betartottunk, bár soha nem beszéltünk róla: ha az egyikünk megtalált egy jó minőségű, olcsó tételt valamilyen szezonális virágból, nem szóltunk a másiknak, hanem némán, gyorsan felvásároltuk, amennyit tudtunk, mielőtt a másik észrevenné. Egy áprilisi hajnalon Tünde az orrom előtt vásárolta fel az összes jácintot egy standról, amit én már tíz perce néztem, csak még alkudtam az árán, és amikor szóvá tettem, csak megvonta a vállát, és azt mondta: „A piacon nincs barátság, Eszter, csak sorrend.”

A Rózsakertet az anyám nyitotta, még a nyolcvanas években, amikor virágot venni még hosszú sorban állást jelentett egy állami boltban, és ő elhatározta, hogy lesz egy hely, ahol nem kell sorban állni. A kirakat üvege még az eredeti, enyhén hullámos, mert akkoriban úgy öntötték az üveget, és a pult alatti fiókban még most is megvan az a jegyzetfüzet, amibe anyám a rendeléseket írta, kézzel, mert sosem bízott a géppel vezetett könyvelésben. Amikor tizenkilenc évesen átvettem a boltot, mert ő beteg lett, és nem tudott már egész nap állni, azt hittem, csak pár hónapra lesz, amíg felépül. Nem épült fel. A bolt az egyetlen dolog, ami megmaradt belőle, amin kívül egy fénykép és egy gyűrű, amit sosem veszek fel, mert félek, hogy elveszítem.

Tünde sosem beszélt sokat a saját múltjáról, de az évek alatt összeraktam, amit lehetett, főleg mások elejtett mondataiból. Tizenöt évig egy multinacionális cégnél dolgozott marketingesként, jó fizetésért, amíg egy reggel, a saját elmondása szerint, amit egyszer egy gyengébb pillanatában mesélt el nekem, „ránézett a naptárára, és rájött, hogy fél éve nem látott virágot máshol, csak egy PowerPoint diadián, amiben az éves jelentés grafikonjait kellett zöldre színeznem, hogy ‘növekedést’ sugalljon.” Elvált, egyedül maradt a fiával, Marcellal, aki akkor nyolcéves volt, és aki az iskolai felvételi lapokon sokáig azt írta foglalkozásként, hogy „anyám virágokkal dolgozik,” mert nem tudta pontosan megfogalmazni, mi is az üzlet, csak azt, hogy a szobája mindig illatos volt otthon, amikor anyja hazahozott pár megmaradt szálat a napi rendelésekből, és a válás utáni kártérítésből nyitotta meg a Flórát, mert „legalább valami, amit a saját kezemmel csinálok, nem csak egy táblázatban mozgatok számokat.” Marcell most tizenhárom, és néha ott ücsörög a bolt hátsó részében házi feladatot írva, amíg az anyja dolgozik, és egyszer, amikor beugrottam egy elfelejtett szállítás miatt, ő nyitott ajtót, és csak annyit mondott, „anyám szerint maga a legidegesítőbb ember a kerületben,” amit igyekeztem bóknak felfogni.

Volt egy negyedik front is, ami talán a legelkeseredettebb volt mind közül, mert nem virágról szólt, hanem egy parkolóhelyről. A Táltos utcában pontosan egy helyen lehet lerakodni áruszállításhoz, egy kis öblösödésnél a járda mellett, ahova mindkét boltnak szüksége volt reggelente, amikor a hűtőkocsik megjöttek a nagybani piacról. Hónapokig ment a néma háború azért a néhány négyzetméterért: ki állt oda korábban, ki hagyta ott a furgonját „csak öt percre,” ami aztán fél óra lett, és ki rakta ki demonstratívan egy vödröt a helyre, hogy „fenntartsa” magának, mielőtt a szállítója megérkezett volna. Egyszer Tünde kirakott egy táblát, amin az állt, „FENNTARTOTT HELY – FLÓRA VIRÁGSZALON SZÁLLÍTÁS,” amire én másnap reggel kiraktam egy ugyanolyan méretű táblát, csak az enyémen az állt, „EZ KÖZTERÜLET, NEM A TE MAGÁNPARKOLÓD.” A kerületi közterület-felügyelet végül mindkét táblát elvitte egy délután, és mindketten külön-külön bírságot kaptunk „jogosulatlan közterület-foglalásért,” amit soha senkinek nem meséltünk el, mert túl szégyenletes volt ahhoz, hogy bárki más tudjon róla.

A legnevetségesebb epizód, amire a legjobban emlékszem – mert ekkor nevettem ki magamból a saját dühömet, bár akkor még nem tudtam, hogy nevetek – az volt, amikor egy temetésre két koszorút is rendeltek, egyet nálam, egyet nála, mert a megrendelő nem akarta, hogy „csak egy virágos csinálja az egész temetést, hadd keressen mindkettő.” A két koszorú egymás mellett állt a sírnál, a mienk szalagján „Nyugodj békében, Drága Nagyapánk” felirat, az övén ugyanaz a szöveg, csak az ő betűtípusában, ami csillogóbb volt, mint amilyet egy temetésen illik használni. Álltam a sírnál, és azon kaptam magam, hogy azt méregetem, az én koszorúm nagyobb-e.

Tünde ugyanott állt, pár méterre, és ugyanazt csinálta. Egy pillanatra összenéztünk a sírgödör felett, és mindketten tudtuk, hogy mindketten pontosan ugyanazt a gyalázatos dolgot csináljuk egy halott ember búcsúztatásán. Nem szóltunk semmit. Csak elfordultuk a fejünket, mintha a másik nem létezne.

A halott férfi unokája, egy középkorú nő fekete kosztümben, utána odajött hozzám, és megkérdezte, hogy miért van két koszorú ugyanazzal a felirattal, mert ő csak egyet rendelt, de a családja másik fele, úgy tűnik, nem beszélt vele, és külön rendelt egy másikat, nem tudva, hogy már van egy. „Visszafizetik az egyiket?” kérdezte, és zavartan néztem át Tündére, aki ugyanolyan zavartan nézett vissza rám, és végül mindketten egyszerre mondtuk, hogy „persze, természetesen,” és a temetés után mindketten visszatérítettünk a családnak egy-egy koszorú árát, csendben, anélkül, hogy a másiknak szóltunk volna róla, és csak hetekkel később, egy másik vásárló elszólásából derült ki véletlenül, hogy mindketten ugyanazt tettük, ugyanazon a napon, mindketten azt hittük, egyedül viseljük a veszteséget.

A fordulat nem egyetlen nagy esemény volt, hanem két levél, ugyanazon a napon, október elején.

A postás, egy idősebb férfi, Rudolf, aki tizenöt éve hordja a Táltos utca postáját, és aki ezért valahogy minden boltos baráti ellensége, mert mindenkinek hordja a számlákat, aznap reggel mindkettőnknek egy ugyanolyan fehér borítékot adott át, Bárdos Zoltán ingatlanirodájának logójával a sarkában.

A boltom hátsó részében bontottam ki, a mosdó melletti kis asztalnál, ahol a könyvelést is csinálom.

A szöveg udvarias volt, de a tartalma nem. Bárdos úr, aki a teljes háztömböt megvette négy évvel ezelőtt egyörököstől, és aki eddig csak a bérleti díjat emelte minden évben szépen, kulturáltan, most arról tájékoztatott, hogy a bérleti szerződésem decemberben lejár, és „sajnálatos módon” nem áll szándékában meghosszabbítani, mivel az épületet „átfogó felújításra és új funkcióra” szánja.

Előbb azt hittem, nyomtatási hiba, aztán elolvastam másodszor is.

A kezem remegett, miközben a telefonomat kerestem, hogy felhívjam a könyvelőmet, Sárközi Jánost, aki tizenöt éve csinálja a papírjaimat, és aki azonnal rákérdezett, hogy „ez most azt jelenti, hogy nem fizetem be a decemberi ÁFA-t, vagy mi van?” mintha az adóhivatal lenne az első dolog, amire bárki gondol egy ilyen hírre. Két hónapja vettem fel egy hitelt egy új hűtővitrinre, mert a régi kompresszora tönkrement, és a törlesztés még négy évig tartott volna, egy boltban, amiről most azt mondták, decemberben nem lesz többé. Leültem a padlóra a hátsó helyiségben, a seprű és a vödrök között, és először azóta, hogy az anyám meghalt, és rám hagyta ezt a boltot, komolyan elgondolkodtam azon, mi lesz, ha nincs Rózsakert.

Átmentem a Flórába, nem mert meg akartam volna osztani Tündével a bánatomat – akkor még nem jutott eszembe, hogy ő is kapott egy ilyet –, hanem mert azt hittem, ő tette. Azt hittem, bejelentett valamit a hatóságnál, panaszt tett a tűzrendészeti engedélyemre, vagy valami ehhez hasonlót, és ez most a következménye.

Berontottam az ajtaján, a csengő vadul megszólalt, és ő éppen egy menyasszonyi csokrot kötött, ujjai között drótok és szalagok.

– Mit csináltál? – kérdeztem.

Felnézett, és az arcán olyan kifejezés volt, amit addig soha nem láttam rajta: nem a megszokott, hideg, versengő mosoly, hanem valami sokkal nyersebb.

– Épp én akartam átmenni hozzád ugyanezzel a kérdéssel – mondta, és felém nyújtott egy másik fehér borítékot, ami pontosan úgy nézett ki, mint az enyém.

Leültem a székre, amit a vásárlóinak tart a próbálás vagy a várakozás idejére, egy rózsaszín bársonyszékre, ami túl puha volt és túl kényelmetlen egyszerre, és elolvastam a levelét. Szóról szóra ugyanaz volt, csak az ő neve és az ő bérleti száma szerepelt benne.

– Akkor nem te – mondtam.

– Nem én, te bolond. Azt hittem, te panaszoltál be a vízelvezetés miatt a múlt hónapban.

– Miért panaszoltam volna be a vízelvezetés miatt?

– Mert tavaly azt mondtad, hogy a csatornám bűzlik.

– Az csak igaz volt, nem panasz.

Egymásra néztünk, és egy percig csak ültünk abban a kis, fülledt boltban, körülöttünk a krizantémok illata, és próbáltuk megérteni, hogy mi folyik itt, ha nem egymás ellen folyik.

A következő napokban mindenki a Táltos utcában kapott egy ugyanolyan borítékot. A sarkon lévő lakatos, Jenő, aki harminc éve ott van, és a kulcsot vágó masinája már inkább múzeumi relikvia, mint munkaeszköz, de aki pontosan tudja, melyik kulcsot melyik zárhoz kell igazítani anélkül, hogy megnézné a számot rajta, csak a fogak mintájából. Jenő boltja mindig is afféle semleges terep volt a Táltos utcában, mert ő soha nem állt se az én, se Tünde pártjára a kisebb csatáinkban, inkább csak a fejét csóválta, amikor valamelyikünk berontott hozzá panaszkodni a másikra, és annyit mondott mindig, „Ti ketten úgy viselkedtek, mint két kutya, aki ugyanazt a csontot akarja, pedig mindkettőtöknek van saját tányérja.” A könyvesbolt, amit egy nyugalmazott könyvtáros vezet, Margit, aki sosem adja el amit szeretne megtartani, és ezért a boltja inkább egy magánkönyvtár, amiben néha vásárolni is lehet. A pékség a túloldalon, amit egy házaspár vezet, Kiss Attila és a felesége, Nóra, akiknek a croissant-ja az egyetlen ok, amiért a Táltos utca reggelente még egyáltalán megtelik emberekkel.

Mindannyiunknak felmondták a szerződését.

Bárdos Zoltán, akit személyesen sosem láttunk, csak az ügyvédjét, egy kefehajú, túl fényes cipőt viselő fiatalembert, akinek Péter volt a neve, és aki mindig úgy beszélt, mintha egy prospektust olvasna fel, az egész háztömböt el akarta adni egy fejlesztőcsoportnak, akik egy „boutique hotelt” akartak a helyére építeni, 2 csillagos, de ők négycsillagosnak mondták, tizenkét szobával, tetőteraszos bárral, és – ezt a plakáton olvastuk, amit valahogy már ki is raktak az egyik kiürült kirakatba, mielőtt bármelyikünk is aláírta volna a kilakoltatási papírt – „a belváros rejtett gyöngyszemeként” hirdetve.

Ott álltunk mindannyian a járdán egy keddi estén, zárás után, mert Nóra összehívott mindenkit a pékségbe, ami a legnagyobb helyiség volt, és volt kávéja is, amire mindenkinek szüksége volt.

– Nekem harminc évem van ebben a boltban – mondta Jenő, és a kezében tartott levelet úgy nézte, mintha az valaki más halotti bizonyítványa lenne.

– Nekünk a hitelünk még nyolc évig tart a sütőre – mondta Attila, Nóra mellett állva, aki ettől kezdve néma maradt egész este, mintha a hangja is elfogyott volna.

Tünde és én egymás mellett álltunk, nem mert úgy döntöttünk, hogy egymás mellé állunk, hanem mert a bolt szűk volt, és valahogy mindig arrafelé tömörültünk, ahol a legtöbb helyünk volt a karunknak.

– És most mit csinálunk? – kérdezte Margit a könyvtáros hangján, ami olyan hangnem volt, amiben felszólítás és kérdés egyszerre lakik.

Senki nem tudta a választ.

– Nekem négy gyerekem van – mondta Nóra végre, amikor már mindenki azt hitte, nem fog megszólalni. – Négy gyerek, és ez a pékség az egyetlen dolog, amiben soha nem kellett kételkednem. Most kételkedni fogok benne.

– Én hatvanhárom éves vagyok – mondta Jenő. – Ki vesz fel egy hatvanhárom éves lakatost, ha bezárok? Senki. Újra kell kezdenem, de nincs miből újrakezdeni semmit.

Margit a karjait összefonva állt a pult mögött, a könyvei között, amelyek úgy voltak elrendezve a polcokon, hogy egy idegen sosem találta volna meg bennük a logikát, csak ő. – Én könyvtárosként mentem nyugdíjba, és ezt a boltot azért nyitottam, mert utána is könyvek között akartam lenni, nem azért, hogy meggazdagodjak belőle. Ha most elveszik tőlem, nem marad semmi, amiért felkeljek reggel.

Tünde és én nem szóltunk semmit abban a körben, de én akkor néztem rá először úgy, hogy nem a versenytársamat láttam benne, hanem egy embert, aki pontosan ugyanolyan rémült, mint én, csak máshogy mutatja.

De ott, abban a melegben, a péksütemények illatában, ami még a boltban lógott, bár a sütő már rég kialudt, valami elkezdett formálódni, ami később szövetségnek bizonyult, bár akkor még senki nem nevezte így.

Az első dolog, amit tettünk, valószínűleg a leghasznosabb is volt egyben: elolvastuk a szerződéseinket. Nem egyedül, hanem egymás szerződését is, mert mindenki mást írt alá más időpontban, más feltételekkel, és Margit, aki egész életében szövegekkel dolgozott, azt javasolta, hogy üljünk le mind, és olvassuk át mindet egyszerre, az asztalon kiterítve, mint egy térképet.

Kiderült, hogy Jenőnek és nekem van egy olyan passzus a szerződésünkben, amit a másik háromnak nincs: egy tizenkét hónapos felmondási idő, nem három, mert a mi szerződésünket még egy másik tulajdonos idejében írták alá, egy olyan korban, amikor a bérbeadók még kevésbé voltak óvatosak a megfogalmazással. Ez azt jelentette, hogy Bárdos papíron törvénytelenül próbált minket decemberben kirakni, hiszen a mi felmondási időnk a következő év októberéig tartott volna.

– Ez tíz hónap nyereség – mondta Margit, és az ujjával a passzusra koppantott, mint egy tanár, aki a táblára mutat.

– Tíz hónap arra, hogy mi történjen? – kérdezte Tünde. – Hogy aztán mégis kirakjanak minket?

– Tíz hónap arra, hogy ne egyedül csináljuk ezt – mondtam, és meglepődtem, hogy ez a mondat az én számból jön ki, méghozzá Tünde felé fordulva.

Elkezdtünk szövetkezni, bár a szó túl nagyvonalúnak hangzott arra, amit valójában csináltunk: kapcsolatba léptünk egy olyan ügyvédnővel, akit Margit egy régi könyvtáros-kollégájától kapott telefonszámon, egy bizonyos Fekete Ilonával, aki bérleti jogi ügyekre szakosodott, és aki az első találkozón azt mondta, hogy „ez egy klasszikus eset,” amitől mindannyian egyszerre megnyugodtunk és felháborodtunk, mert ha ez klasszikus, akkor másokkal is ugyanez történt, és senki nem állította meg.

Fekete Ilona irodája egy ötödik emeleti lakásban volt, amit irodává alakítottak, a liftje örökké romos, és amikor először felmentünk hozzá hatan, a lift csak négyet bírt el egyszerre, úgyhogy Tünde és én gyalog mentünk fel az utolsó szakaszon, és a lépcsőházban, valahol a harmadik emelet körül, ő megállt, levegőt kapott, és azt mondta: „Tudod, mi a vicces? Öt éve azért nyitottam meg itt, mert azt hittem, elég nagy ez az utca kettőnknek is. Most meg kiderül, hogy még az egyikünknek sem elég nagy, ha a tulajdonos máshogy gondolja.” Nem válaszoltam semmit, mert igaza volt, és ez zavart.

Fekete Ilona egy sovány, ötvenes asszony volt, aki a falára akasztott diplomák helyett inkább egy csomó berámázott újságcikket tartott a bérlői jogi győzelmeiről, és aki rögtön az elején leszögezte, hogy nem fogunk nyerni egy olyan harcot, amiben csak sírunk a sorsunk miatt, csak egy olyat, amiben papírt papír ellen teszünk. Kikérte az összes szerződésünket, és egy teljes délutánt azzal töltött, hogy sorban kirakta őket az asztalára, dátum szerint, és közben folyamatosan füstölt egy cigarettát az ablak mellett, amit nyitva hagyott, hiába volt január.

Fekete Ilona azt tanácsolta, hogy írjunk egy közös beadványt, amiben hivatkozunk a felmondási idők eltéréseire, és kérjük az önkormányzattól, hogy vizsgálja meg, vajon a tervezett átépítés jogszerű-e egy ilyen, részben műemléki státuszú utcában, mert a Táltos utca néhány homlokzata – köztük az én boltom homlokzata is – 1920-as évekbeli, és ha ez kiderül, a fejlesztőnek engedélyeket kell kérnie, amiket könnyen el lehet húzni, ha elég ember panaszt tesz.

– Szóval most petíciózunk – mondta Tünde egy este, amikor ő és én a boltom hátsó helyiségében ültünk, mert az üzletek már zárva voltak, és valahogy ott maradtunk, miután a többiek elmentek, egy üveg olcsó vörösbor mellett, amit valaki otthagyott egy koszorúmegrendelés kompenzációjaként még tavasszal.

– Petíciózunk, és írunk a sajtónak, és talán tüntetünk is, ha minden más csődöt mond – mondtam.

– Te most együttműködsz velem.

– Egy ideig.

– Egy ideig, amíg megmentjük a boltjainkat, aztán visszamegyünk ahhoz, hogy utáljuk egymást?

– Pontosan erre gondoltam, igen.

Felnevetett, az első igazi nevetés, amit tőle hallottam, nem gúnyos, nem versengő, csak egyszerűen nevetés, és ettől valahogy még jobban megrémültem, mint bármelyik korábbi csatánktól.

Az aláírásgyűjtés nem ment olyan könnyen, mint ahogy az ember egy petíciós íven elképzeli. Novemberben elkezdtünk házról házra járni, de nem egyedül, hanem páronként, mert Fekete Ilona szerint két ember mindig hitelesebb, mint egy, és valahogy úgy alakult, hogy Tünde és engem osztottak be egymás mellé, talán mert mi voltunk a legismertebb arcok az utcában, vagy talán mert Margit titokban szórakoztatta magát azzal, hogy egymásra kényszerít minket.

Mielőtt a házról házra járás elkezdődött, Fekete Ilona ragaszkodott hozzá, hogy előbb menjünk el a kerületi műemlékvédelmi referenshez, egy bizonyos Halmai Dezső nevű tisztviselőhöz, aki egy olyan hivatali szobában ült, ahol a falakon régi utcafotók lógtak, köztük egy fekete-fehér kép a Táltos utcáról az ötvenes évekből, amin még a mi boltunk helyén egy másik felirat állt, amit nem tudtunk elolvasni a fotó homályossága miatt. Halmai Dezső végighallgatott mindannyiunkat, miközben az ujjaival egy ceruzát pöckölt az asztalon, és amikor végeztünk, csak annyit mondott: „A homlokzatok tényleg szerepelnek egy 2003-as felmérésben, de soha nem lettek hivatalosan védetté nyilvánítva, csak ‘figyelemre érdemesnek’ jelölve, ami papíron semmit nem jelent.” Tünde megkérdezte, mi kellene ahhoz, hogy hivatalos védettséget kapjanak, mire ő felsóhajtott, mintha már ezerszer válaszolt volna ugyanerre a kérdésre. „Egy teljes eljárás, szakértői vélemények, legalább nyolc hónap, és semmi garancia, hogy a bizottság meg is hozza a döntést, mire a fejlesztő amúgy is lebontja az egészet.” Ez nem volt megoldás, de Fekete Ilona szerint elég volt ahhoz, hogy „legalább egy hivatalos papírunk legyen, amire hivatkozhatunk, amíg a többi vonalon dolgozunk,” és ez a mondat lett a stratégiánk gerince: nem egyetlen nagy győzelemre számítottunk, csak annyi apró akadályra, amennyi elég ahhoz, hogy Bárdos megunja a várakozást.

A szomszédos utca lakói nem mindig voltak kedvesek. Egy idősebb férfi, aki a harmadik emeleten lakott a Flóra felett, becsapta az ajtót az orrunk előtt, mondván, „nekem semmi közöm a ti boltjaitokhoz, vegyenek fel inkább rendes munkát.” Egy másik lakó, egy fiatal pár, akik félig dolgoztak otthonról, aláírták, de közben az egész idő alatt azon panaszkodtak, hogy a Flóra reggelente túl korán kezdi a kirakodást, és a teherautó zaja felébreszti őket, amire Tünde csak annyit mondott, miután becsuktuk az ajtót mögöttünk: „Látod, mindenki utál valamit mindannyiunkban. Legalább most egyszerre utálnak minket.”

Egy hentesbolt fölötti lakásban egy nyugdíjas tanárnő élt, aki régebben latint tanított egy gimnáziumban, és aki az aláírás előtt alaposan végigolvasta az egész petíciós szöveget, piros tollal kijavítva két elgépelést, mielőtt a nevét odaírta volna, mondván, „ha már aláírom, legalább legyen helyes a nyelvtan.” Egy másik lakásban egy férfi, aki azt állította, hogy soha nem vásárol virágot, „mert minek, elszárad, mint minden,” mégis aláírt, „elvi okokból,” mert szerinte a fejlesztők „már az egész kerületet felvásárolták, és elég volt.”

A harmadik emeleten egy özvegyasszony, Teréz néni, aki évek óta minden pénteken vett egy szál rózsát nálam, mert úgy tartotta, „egy hét nem ér semmit egy szál virág nélkül,” nemcsak aláírta az ívet, hanem sírva fakadt, és azt mondta, hogy ha a Táltos utca boltjai eltűnnek, akkor végképp nem marad semmi, ami az ő fiatalságára hasonlítana ebben a városrészben, mert mindent lebontottak már körülötte, amit ismert. Ez volt az első alkalom, hogy Tünde és én egyszerre könnyeztünk meg valamit, bár utána mindketten úgy tettünk, mintha csak a hideg szél csípte volna a szemünket.

A tél nehezen jött, nem az időjárás, hanem a papírmunka miatt. Fekete Ilona beadványt készített, amit mindannyiunknak alá kellett írnunk, és ami miatt Jenőnek fel kellett hívnia a fiát, aki jogot tanul Debrecenben, hogy ellenőrizze, amit az ügyvédnő mondott, mert „nem szeretne vakon aláírni semmit,” ahogy mondta, amit senki nem vett tőle zokon, mert mindannyian ugyanígy éreztünk.

Az önkormányzat hivatalnokai lassan mozogtak, mint minden hivatalnok mindenhol, de a petíció, amit elkezdtünk körbeadni az utcában, és amit végül online is feltettünk – Tünde ötlete volt, mert ő értett az internethez, amit korábban utáltam benne, most hirtelen hasznosnak bizonyult –, több mint ezerkétszáz aláírást gyűjtött össze két hét alatt, mert kiderült, hogy a Táltos utca lakói és visszajáró vásárlói jobban szeretik a tényleges boltjaikat, mint egy jövőbeli boutique hotelt, amiben soha nem fognak megszállni.

Közben, és ez volt az a rész, amit senki nem tervezett, egymás boltjaiban kezdtünk dolgozni.

Azért kezdődött, mert január közepén, egy fagyos éjjel, az egyik vízvezeték, ami a tömb alatt húzódik, és amiről Bárdos évek óta nem tartott karbantartást, mert minek karbantartani valamit, amit le akar bontani, elfagyott, aztán megrepedt, és reggelre a pincém, meg Tünde pincéje is tele volt vízzel, ami felszivárgott a padló alá, pont azon a héten, amikor mindketten a Valentin-napi megrendeléseinkre készültünk, a legnagyobb és legfontosabb hetünkre az egész évben.

Hat óra tájban értem oda, mert a biztonsági riasztóm szólt, és ott találtam Tündét, térdig gumicsizmában, a saját boltjából kihordott vödrökkel, próbálva kimenteni az árut, mielőtt a víz eléri a dobozokat, amikben a rózsák vártak a hűtőben, mert a hűtő áramköre is a padlóhoz volt kötve, és a víz miatt az egész rendszer veszélybe került.

– Segíts, ne csak állj ott! – kiáltotta rám, mielőtt még köszönhettem volna.

Nem kérdeztem semmit, csak levettem a kabátomat, és besegítettem. Két óráig dolgoztunk együtt, sár és jeges víz között, kihordtuk a vödröket az utcára, felraktuk a legdrágább csokrokat egy magasított asztalra, amit Jenő hozott át a lakatosboltjából, mert ő is felkelt a zajra, és aztán Attila is megjelent egy termosz kávéval, mert ő mindig korán kel a kenyérsütés miatt, és Margit is ott volt fél hétre, pedig semmi dolga nem volt ott, csak nem akart egyedül aludni, miután meghallotta a szomszédoktól, hogy baj van.

Fél nyolc körül, amikor már azt hittük, a legrosszabbon túl vagyunk, megjelent egy vásárló, egy ideges fiatalember, aki aznapra foglalt le egy harminc szálból álló rózsacsokrot, mert a barátnőjét akarta megkérni aznap este, és semmi máshoz nem volt ideje, csak ehhez a megrendeléshez. Amikor meglátta a kitárt bejárati ajtót, a sáros vödröket, a gumicsizmás nőket, azt hitte, hogy betörés volt, és már a telefonját vette elő, hogy rendőrt hívjon. Tünde szaladt oda hozzá először, még mielőtt én odaértem volna, és olyan higgadtan, mintha nem állt volna térdig vízben egy órával korábban, azt mondta neki: „A csokrod készen lesz tizenegyre, ígérem, csak előbb ki kell mentenünk mindent, amit a víz fenyeget.” A fiatalember zavartan nézett körül, aztán biccentett, és otthagyta a foglaló felét készpénzben, mintha az, hogy látta a káoszt, valahogy megbízhatóbbá tette volna az egészet.

Jenő közben egy hosszabbító kábelt és egy szivattyút hozott át a lakatosboltjából, amiről régebben soha nem is tudtam, hogy létezik egy ilyen szerkezete, és amit, mint kiderült, egy régi árvíz után vett magának, „mert az ember soha nem tudja,” mondta, miközben a vízbe engedte a slagot. Attila kávéja közben kihűlt a kezünkben, mert egyik pillanatról a másikra mindig akadt valami sürgősebb dolog, mint meginni, de senki nem panaszkodott érte.

Reggel nyolcra a víz nagy része kint volt, a hűtő újra működött egy hosszabbító kábelnek köszönhetően, amit Attila pékségéből vezettünk át, és a Valentin-napi rendeléseink nagy része megmenekült.

Tünde ekkor nézett rám, sárosan, a haja homlokára ragadva, és azt mondta:

– Köszönöm.

– Nincs mit – mondtam, és ez volt az első alkalom öt év alatt, hogy ezt a két szót ilyen természetesen ki tudtam mondani neki.

– De van – mondta, és valami furcsa, kényszeredett mosollyal hozzátette: – Most már egy rózsaszállítással is adósod vagyok, ha a hűtőm megint lefagy, mert az enyém csúnyább virágokkal van tele, mint a tiéd, és ezt soha nem fogom beismerni nyilvánosan.

– Már beismerted – mondtam.

– Csak mert fáradt vagyok.

Nem minden ment simán kettőnk között eközben. Január végén, egy olyan estén, amikor már mindannyian fáradtak voltunk a sok papírmunkától, Tünde azt javasolta a csoportnak, hogy talán egyszerűbb lenne elfogadni egy kártalanítási ajánlatot, ha Bárdos tenne ilyet, és mindenki nyitna új boltot máshol, a kapott pénzből.

– Könnyen mondod – vágtam oda neki, hangosabban, mint akartam. – Neked van tőkéd hozzá, mert öt éve még egy multinál dolgoztál. Nekem nincs máshova mennem. Ez nem csak egy bolt, ez az anyám boltja.

– És szerinted nekem könnyű volna elkezdeni mindent újra egy másik utcában, a fiammal, aki pont most szokott meg egy iskolát? – kérdezte Tünde, és a hangja most nem volt hideg, inkább fáradt. – Én nem feladni akarom, Eszter, csak reálisan gondolkodni. Mi van, ha hónapokig húzzuk ezt, és a végén úgyis kirakolóztatnak minket, csak addigra elfogy az erőnk is, a pénzünk is?

– Akkor legalább próbáltunk.

– A próbálkozás nem fizeti ki a hűtővitrinemet.

Ez volt az egyetlen pillanat az egész folyamat alatt, amikor azt hittem, széthullik a kis szövetségünk, mielőtt még igazán összeállt volna. Jenő volt az, aki közbeszólt, csendesen, ahogy szokta.

– Senki nem fog egyedül dönteni semmiről. Megvárjuk, mit mond az ügyvédnő a határidőkről, és aztán közösen szavazunk. Ha a többség azt mondja, vigyük tovább, visszük tovább. Ha nem, keresünk más utat.

Tünde és én nem néztünk egymásra egész este, de másnap reggel, amikor felhúztam a rácsot, ő már kint állt a boltja előtt, és csak annyit mondott át az utca felett: „Nem akarok feladni semmit, csak félek.” Ez volt az első alkalom, hogy bevallotta nekem a félelmét, és ettől valahogy közelebb kerültünk egymáshoz, mint bármelyik korábbi közös munkától.

Februárban, amikor a petíció elérte az ezerötszázas aláírásszámot, a helyi lap, a Hetedik Kerületi Híradó, elküldött hozzánk egy fiatal riportert, Both Katalint, aki azzal a kérdéssel kezdte az interjút, hogy „igaz, hogy önök ketten korábban haragban voltak egymással?” Tünde és én egymásra néztünk, és egy pillanatra mindketten azon gondolkodtunk, hogyan válaszoljunk úgy, hogy ne hazudjunk, de ne is mossunk tisztára öt év háborúságot.

– Nem haragban voltunk – mondta végül Tünde. – Versenyben. Az más.

– És most? – kérdezte Both Katalin, a tollát a jegyzetfüzet fölé emelve.

– Most ugyanaz a versenytársunk van, csak nagyobb, és ingatlanfejlesztőnek hívják – mondtam, és ez volt az első mondat, amit valaha is úgy fogalmaztam meg, hogy nyilvánosan Tünde mellé állítsam magam, nem ellene.

A cikk „Kisboltok harca a fejlesztők ellen” címmel jelent meg, egy fotóval, amin mi hatan állunk a Táltos utca közepén, Tünde és én a két szélén, mintha valaki szándékosan úgy állított volna be minket, hogy a kontraszt látszódjon – az ő elegáns kabátja, az én gumicsizmám, amit még nem volt időm levenni a fotózás előtt –, és a cikk alatt több mint száz hozzászólás gyűlt össze, amiben emberek saját, hasonló történeteket osztottak meg más kerületekből, ahol fejlesztők próbáltak kisboltosokat kirakni. Fekete Ilona azt mondta, ez önmagában nem elég, de „nem árt, ha a bíró, ha idáig jutnánk, már hallott rólunk valahol.”

Három nappal a cikk megjelenése után Bárdos Zoltán ügyvédje, Péter, felhívott, és meghívott mindannyiunkat egy „megbeszélésre,” ahogy ő nevezte, bár mindannyian tudtuk, hogy ez inkább egy tárgyalás lesz, amiben ő próbál megegyezni, mert a sajtó miatt már nem engedheti meg magának a nyilvános kilakoltatást.

A megbeszélés egy üvegfalú irodában volt, a kerület másik felén, egy modern épületben, ahol a bútorok olyan újak voltak, hogy még szagoltak a ragasztótól. Hatan mentünk be, Fekete Ilona vezetésével, és Péter egy mappát csúsztatott elénk az asztalon, amiben az állt, hogy Bárdos úr „megértette aggodalmainkat,” és kész „alternatív megoldást” ajánlani.

Az alternatíva az volt, hogy nem bontja le az egész tömböt egyszerre, csak a tömb hátsó felét, ahol most raktárak vannak, és nekünk, az elülső boltoknak, ajánlott egy új, ötéves szerződést, az eredeti bérleti díj szintjén maradva, nem emelve, amit nagy kegynek próbált feltüntetni, bár mindannyian tudtuk, hogy ezt azért tette, mert félt, hogy a műemléki felülvizsgálat az egész projektet lelassítja, és öt év alatt talán jobb árat is kaphat egy másik fejlesztőtől.

Mielőtt aláírtunk volna bármit, volt egy pillanat az üvegfalú irodában, amit sokáig nem tudtam elfelejteni. Péter, az ügyvéd, végig azt a prospektushangot használta, amivel a megbeszélést kezdte, és egy pillanatban azt mondta, „Bárdos úr nagyon rugalmas volt ebben a kérdésben, remélem, ezt méltányolni fogják,” amitől Tünde felállt a székéből, annyira hirtelen, hogy a szék lába megcsikordult a padlón.

– Rugalmas? – kérdezte. – Decemberben akarták kirakni hat vállalkozást, akik közül az egyiknek harminc éve van ott, a másiknak négy gyereke, anélkül, hogy egyetlen szóval is figyelmeztettek volna minket előre. Most, hogy fényt derítettünk a felmondási idők eltérésére, és a sajtó is foglalkozik velünk, hirtelen „rugalmasak.” Ezt nem méltányolásnak hívják, Péter. Ezt kudarcnak hívják, amit most úgy próbálnak elénk tenni, mintha ajándék lenne.

A teremben csend lett. Fekete Ilona a mappájába nézett, de én észrevettem, hogy a szája sarkában egy halvány mosoly bujkál.

– Akkor mit szeretnének? – kérdezte Péter, és először hangzott úgy, mintha nem a prospektust olvasná, hanem valóban kérdezne.

– Azt szeretnénk, hogy legalább öt évre garantált legyen a bérletünk, ne emeljék az inflációnál jobban a díjat, és ha egyszer eladják az ingatlant, mi kapjunk elővásárlási jogot – mondta Tünde, mintha már százszor elmondta volna magának ezt a mondatot otthon a tükör előtt, mielőtt bejöttünk volna.

Péter kiment „konzultálni,” ahogy mondta, és húsz percig kint maradt, miközben mi hatan ott ültünk a fényes asztal körül, és senki nem szólt semmit, csak Jenő dobolt az ujjaival az asztalon, amíg Margit rá nem szólt, hogy hagyja abba.

– Ez nem az, amit akartunk – mondta Jenő csendesen, amikor kimentünk az épületből, és mindannyian a hideg utcán álltunk, cigarettafüst és kipufogógáz között.

– Ez nem az, amit akartunk, de ez az, amit kaphatunk – mondta Tünde, és ahogy ránéztem, láttam, hogy valami furcsa, hideg számítás van az arcán, az a fajta számítás, amit üzletasszonyként ismert, nem mint ellenségem, hanem mint szövetségesem.

– Öt év – mondtam. – Az elég idő arra, hogy felkészüljünk, ha utána mégis el kell mennünk.

– Öt év arra is elég, hogy valami mást találjunk ki – mondta Margit. – Addigra talán mind máshogy nézünk majd ki.

Aláírtuk, mindannyian, egy héten belül, miután Fekete Ilona átnézte a papírokat, és talált még két kis módosítást, amit kiharcolt nekünk: egy opciós jogot arra, hogy ha a fejlesztő a következő öt éven belül mégis el akarja adni az ingatlant, nekünk, a jelenlegi bérlőknek elsőbbségi vételi jogunk legyen, és egy klauzulát, ami rögzíti, hogy a bérleti díj nem emelhető a következő öt évben az infláció fölé.

Nem mondanám, hogy az aláírás után egyből minden megváltozott kettőnk között, mert ez hazugság lenne. Márciusban, egy héttel azután, hogy mindenki aláírta az új szerződést, Tünde megint kirakott egy táblát a kirakatába, amin az állt, „Nálunk a legfrissebb import virágok, nem csak háziak,” amit nyilvánvalóan rám célzott, mert én mindig büszkén hirdettem, hogy a virágaim nagy részét magyar termelőktől szerzem be. Átmentem, és megkérdeztem, miért kezdi ezt újra, most, hogy együtt harcoltunk a boltjainkért, mire ő csak annyit mondott: „Mert attól, hogy szövetségesek vagyunk a tulajdonossal szemben, nem kell barátoknak lennünk a piacon. A háborúnak két fronja van, Eszter, és csak az egyiken kötöttünk békét.”

Ettől furcsa módon megkönnyebbültem, mert rájöttem, hogy nem kell úgy tennem, mintha hirtelen megszerettük volna egymást, és ez sokkal őszintébb volt, mint bármilyen hirtelen barátság lett volna.

Júniusban a kerületi önkormányzat megrendezte a hagyományos Táltos utcai virágos hétvégét, amit évek óta tartanak, de amit az előző két évben alig vett észre senki, mert a fejlesztési hírek miatt a boltosok inkább a saját gondjaikkal voltak elfoglalva, mint a dekorációval. Az idén Margit javasolta, hogy csináljunk valami nagyobbat, „hogy megmutassuk, még itt vagyunk,” és váratlanul Tünde és én kaptuk a feladatot, hogy közösen díszítsük fel az utca bejáratánál álló régi kovácsoltvas kaput, amit még Jenő apja készített valamikor az ötvenes években.

Két napig dolgoztunk együtt egy állványon, ágakat és szalagokat fonva a vasrácsok közé, és közben folyamatosan vitáztunk azon, hogy melyik szín domináljon – ő a liláskéket akarta, mert „modernebb,” én a rózsaszínes-fehéret, mert „klasszikusabb” –, és végül egy olyan kompozíció született, amiben mindkét szín megvolt, mert egyikünk sem engedett, és ez lett az egyetlen megoldás. Amikor a hétvégén az emberek megálltak lefotózni a kaput, és az egyik idős asszony megkérdezte, „ki csinálta ezt a csodát,” mindketten egyszerre mondtuk, hogy „mi,” és egymásra néztünk, mert furcsa volt ezt a szót kimondani egy mondatban, amiben nem volt más alany, csak kettőnk közös munkája.

Aznap este, amikor leszedtük az állványt, és a kezünk tele volt apró vágásokkal a dróttól, Tünde leült a saját kirakata előtti lépcsőre, és azt mondta, inkább magának, mint nekem: „Furcsa, hogy pont ez mentett meg mindkettőnket. Nem egy nagy siker, nem egy jó év. Egy közös ellenség.” Nem válaszoltam, mert igaza volt, és mert tudtam, hogy ha most bármit hozzátennék, elrontanám azt a ritka percet, amikor nem versenyeztünk semmiben.

Az öt év nem oldott meg mindent, és nem is kellett, hogy megoldjon. A Táltos utca továbbra is szűk, a hárslevelek továbbra is leesnek ősszel, és a járda továbbra is csúszik. Tünde és én továbbra is versenyben vagyunk, mert nem lehetünk máshogy, két virágbolt egymással szemben ugyanabban az utcában egész egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne versenyezzen, különben az egyik vagy a másik bezár, és akkor mindketten rosszabbul vagyunk, mintha egyáltalán nem lenne verseny.

De most van egy közös teherautónk, amit felváltva használunk, amit Jenő javított meg, amikor a motorja felmondta a szolgálatot, és amit mindannyian befizetünk az üzemanyagra, egy közös füzetben vezetve, hogy ki mikor mennyit használt. Van egy közös csoportunk a telefonban, amit „Táltos Utcai Túlélők” névre kereszteltünk, bár Attila szerint ez túl drámai, és inkább „Táltos Utcai Bérlők Egyesülete” lenne a megfelelő, de senki nem változtatta meg a nevet, mert mindenki szereti, ha néha túl drámai dolgokat lehet mondani egy ilyen csoportban.

A csoportban most már nem csak munkáról van szó. Amikor Jenő fia letette a záróvizsgáját Debrecenben, ő a csoportba írta be elsőként, és fél óra alatt tizenhét gratuláló üzenet gyűlt össze, amit Margit szerint „egy bérlői érdekvédelmi csoporttól” nem is várna az ember. Amikor Attilánál elromlott a kemence karácsony előtt, két nappal a legnagyobb forgalom előtt, Tünde volt az, aki felhívott egy ismerősét egy másik pékségből, aki kölcsönadott egy ipari sütőt egy éjszakára, amiről korábban azt sem tudtam, hogy Tündének van ilyen ismerőse, mert azelőtt soha nem beszéltünk a saját kapcsolati hálónkról, csak arról, hogyan lehetne elvenni a másikét.

Múlt héten, amikor egy esküvői megrendelő jött be hozzám, és azt kérte, hogy csináljak neki egy nagyszabású díszítést a templomhoz, de a büdzséje nem volt elég ahhoz, hogy minden virágot én szállítsak, mert bizonyos fajtákat csak Tünde tud olcsón beszerezni egy hollandiai kapcsolatán keresztül, átküldtem hozzá, és ő befogadta a megrendelést, majd visszaosztotta velem a díj felét, mert „a te ügyfeled volt,” ahogy mondta, bár ezt soha senki nem kényszerítette ki belőle.

Szeptemberben, amikor Marcell elkezdte a nyolcadikat, és Tündének egy fontos esküvői megrendelést kellett volna egyszerre teljesítenie egy olyan nappal, amikor a fiát is el kellett vinnie egy orvosi vizsgálatra, engem hívott fel elsőként, nem a saját alkalmazottját, akit néha felvesz szezonban, hanem engem, és azt mondta: „Tudom, hogy ez furcsa kérés, de bíznom kell valakiben, és te vagy az egyetlen, aki ismeri annyira a rendeléseimet, hogy nem rontod el.” Elvittem a csokrokat a templomba helyette, és amikor az esküvői szervező megkérdezte, hogy „maga a Flórától van, vagy a másik helyről,” egy pillanatra nem tudtam, mit válaszoljak, mert már nem éreztem úgy, hogy ez a kérdésnek éles választ igényelne.

Tegnap reggel, amikor felhúztam a rácsot fél nyolckor, ő is felhúzta a magáét ugyanabban a percben, mint mindig, és kiszólt:

– A kirakatodban megint barnul egy szegfű a széle.

– A tiédben megint ott az a felrobbant párna krizantém.

– Az egy award-nyertes kompozíció volt egy virágkiállításon.

– Milyen kiállításon, Tünde, egy hobbisták fórumán?

– Egy nemzetközi kiállításon, amiről te soha nem hallottál, mert te csak szegfűket ismersz.

– Legalább a szegfűim nem néznek ki úgy, mint egy baleset.

– Legalább nálam nem büdös a csatorna.

– Az csak egyszer volt, három éve, és már akkor is hazugság volt.

– Majd meglátjuk, mit mond a következő vízvezeték-szerelő, akit idehívsz.

– Ha megint elromlik, téged hívom elsőként, ne aggódj.

– Számítok rá.

Nevetett, és bement a boltjába, és én is bementem az enyémbe.

Múlt hónapban visszamentem a nagybani piacra, és Rozália, a liliomos asszony, megint megkérdezte, most már vagy tizedszer, hogy „ti ketten még mindig úgy utáljátok egymást, mint mondják?” Elmeséltem neki a kovácsoltvas kapu történetét, a liláskék és rózsaszín szalagokról, amiben se ő, se Tünde nem engedett, és Rozália jót nevetett, aztán azt mondta, „szóval most már csak színben utáljátok egymást, nem egészben,” és ez volt talán a legpontosabb leírás, amit bárki adott arról, hogy mi lettünk egymásnak az elmúlt év alatt.

A nap folytatódott, mint minden más nap, két kirakat egymással szemben, két nő, aki ugyanazt a harcot harcolja, csak most már nem egymás ellen.