Amit a Tárgyak Tudnak

Nyolcéves voltam, amikor először megéreztem, hogy egy tárgynak emlékei vannak.

A nagymamám brossa volt, egy ovális, zománcozott kis ékszer, körülötte vékony aranyszegéllyel, középen egy bordó kővel, ami talán soha nem volt igazi rubin. A fiókjában tartotta, a hálószoba sarkában álló komód legalsó részében, a zsebkendői és a régi fényképei között. Egyszer, amikor nálunk aludt és ő már a konyhában kávézott, kihúztam a fiókot, csak hogy megnézzem, mi van benne, és a kezembe vettem a brosst.

Abban a pillanatban nem a saját szobámban álltam. Egy pincét láttam, vagy inkább éreztem, mert a kép elmosódott volt, mint amikor álomból próbálsz visszaemlékezni egy arcra. Hideg kőfal, nedves szag, és valami, amit csak úgy tudnék leírni, hogy a torkomban ült: félelem, olyan sűrű és nyers, hogy percekig nem tudtam lélegzetet venni. Valahol fölöttünk dörrenés. Egy gyerek sírt a sötétben, nem én, egy másik gyerek, egy másik idő gyereke, és a nagymamám keze – vagy valakinek a keze, mert akkor még nem tudtam, hogy ez az ő emléke – szorosan fogta a brosst, mintha az menthetne meg valamit.

Letettem a brosst, mintha megégetett volna. Amikor a nagymamám visszajött, azt kérdeztem tőle, hogy félt-e valaha nagyon, és ő csak furcsán nézett rám, és azt mondta, minden gyerek fél néha, Dórika, ez normális. Nem mondtam el neki, mit láttam. Nem tudtam, hogyan mondanám el anélkül, hogy bolondnak tartana, és különben is, nyolcévesen az ember hajlamos azt hinni, hogy a világ furcsaságai csak az ő saját furcsaságai, hogy mindenki ugyanígy éli meg a tárgyakat, csak nem beszél róla.

Most, harminckét évesen, tudom, hogy nem mindenki éli meg így.

Tizenhárom évesen volt egy padom a gimnáziumban, egy régi, farostlapból készült, fiókkal ellátott pad, amibe generációk véstek bele monogramokat és szívecskéket, és amikor az első héten ráültem, és a kezemmel végigsimítottam a fa szélét, egy másik lány rettegését éreztem, aki ugyanazon a padon ült talán tíz évvel korábban, és egy dolgozatírás előtt annyira félt a bukástól, hogy a keze nyomot hagyott a padon, nem fizikai nyomot, hanem valamiféle lenyomatot, amit csak én tudtam megérezni. Attól a naptól soha nem ültem le úgy egy iskolai padba, hogy ne készültem volna fel rá, hogy valaki más félelme fogadjon.

A hátizsákom is, amit a szomszéd lánytól kaptam örökül, mert ő már gimnáziumba ment, és nem volt rá szüksége, minden nap egy halvány, de állandó kirekesztettség-érzést hordozott, mintha az előző tulajdonosa sosem tartozott volna igazán a baráti körébe, mindig egy kicsit kívülről nézte a többieket. Nem tudtam, mennyi ebből az ő érzése, és mennyi vetült rám, mert tizenhárom évesen én is éppen ezt éreztem, kívülállónak, és sosem voltam biztos benne, hogy a szomorúság, amit minden nap az iskolában hordtam a hátamon, valójában az enyém volt-e, vagy csak kölcsönvettem valakitől, aki már évekkel korábban kinőtte.

A képesség – ha egyáltalán ez a megfelelő szó rá, mert néha inkább betegségnek tűnik, néha adottságnak, néha egyszerűen egy olyan zajnak, amit nem tudok kikapcsolni – évek alatt finomodott, vagy talán én finomodtam hozzá. Kezdetben csak a különösen erős érzelmi töltéssel bíró tárgyaknál működött: ékszereknél, fényképeknél, olyan dolgoknál, amiket valaki sokáig a testén hordott vagy a kezében szorongatott. Később rájöttem, hogy majdnem minden tárgy hordoz valamit, csak a legtöbb olyan halvány, mint egy elmosódott régi tapéta mintája – érzem, hogy ott van, de nem tudom kibogozni, mi volt pontosan.

A pénz a legrosszabb. Egy bankjegy több száz kéz között forog, mire hozzám ér, és amikor megfogom, nem egyetlen emléket érzek, hanem egy egész kórust: valakinek a kezében sietősen összehajtva, mert éppen temetésre indult; valaki másnak a tenyerében szorosan, mert az utolsó ezrese volt; egy harmadiknak a zsebében, amíg kártyázott és veszített, és a veszteség szédülő, hideg érzése beleivódott a papír rostjaiba. Ezért fizetek kártyával, amikor csak lehet, és amikor készpénzt kell elfogadnom, próbálom úgy megfogni, mintha az ujjaim nem is lennének ott – érintés nélkül érintve, ha ez egyáltalán lehetséges.

Egyszer egy étteremben, ahol Marcival ünnepeltük az évfordulónkat, borravalót akartam hagyni az asztalon, és amikor a pénztárcámból kivettem egy ezres bankjegyet, hirtelen egy egészen más este képe úszott be: egy pincérnő, nem is biztos, hogy ugyanabban az étteremben dolgozott, aki hazafelé menet sírt a buszon, mert alig kapott borravalót egész este, és másnap kellett befizetnie a lánya óvodai étkezési díját, és nem volt elég pénze rá. Nem tudtam, mennyi idővel korábban került az a bankjegy ehhez a nőhöz, vagy hogy egyáltalán valóban az étteremből származott-e, de attól a pillanattól nem bírtam kevesebbet hagyni borravalónak, mint amennyit eredetileg terveztem, inkább többet hagytam, és Marci furcsán nézett rám, amikor meglátta az összeget, de nem kérdezett rá.

A könyvtári könyvek szinte mindig terheltek. Egyetemista koromban, amikor még bíztam abban, hogy ez majd elmúlik, hetente jártam a könyvtárba, mert szerettem olvasni, és minden könyvben megéreztem az előző kölcsönzők nyomait. A legtöbb unalmas volt – egy este otthon, teafőzés közbeni olvasás nyugalma, egy vonaton elfelejtett könyvjelző helye -, de néhány könyv égetett. Volt egy Anna Karenina, kék gerinccel, a szegedi egyetemi könyvtár raktárából, amiben valaki – egy nő, ezt biztosan tudtam, bár sosem fogom megtudni, ki – annyira közel került ahhoz, hogy véget vessen az életének, hogy az az este beleragadt a lapok élébe. Nem történt semmi konkrét, nem volt se búcsúlevél, se vérfolt, csak egy döntés, ami aznap este majdnem megszületett, és aztán valamiért nem született meg. Éreztem a megkönnyebbülést is, ami ezután jött, de az sokkal gyengébb volt, elmosódottabb, mintha a megkönnyebbülés sosem rögzül úgy a tárgyakban, mint a kétségbeesés. Visszavittem a könyvet, és két hónapig nem mentem be a raktári részlegbe.

A nagymamám négy évvel ezelőtt halt meg, nyolcvanhárom évesen, egy csendes februári éjszakán, a kórházban, ahova már csak azért vitték be, hogy ne egyedül legyen az utolsó napjaiban. A temetés után a családnak ki kellett ürítenie a lakását, azt a kis, két szobás, körfolyosós belvárosi lakást, ahol gyerekkorom nagy részét töltöttem, és mivel a húgom akkor kismama volt, és az anyám nem bírta elviselni, hogy egyedül csomagoljon, én vállaltam el a bútorok szétosztását.

Nem gondoltam bele előre, mekkora hiba ez.

A komód, amiben a bross is volt egykor, még megvolt, bár a brosst már évekkel korábban nekem adta, egy kerek születésnapomra, és akkor, amikor átadta, már nem éreztem belőle semmit, mintha az idő kimosta volna a félelmet, vagy mintha a bross, miután egyszer kibeszélte magát nekem, nyolcévesen, többször nem akarta volna elismételni. De a komód maga, az évtizedek alatt, annyi mindent magába szívott, hogy amikor megfogtam az egyik fogantyúját, hogy kihúzzam a legalsó fiókot, egy egész élet zúdult rám egyetlen hullámban: esküvői előkészület izgalma valamikor az ötvenes években, egy férj hazaérkezésének megkönnyebbülése a frontról, egy újszülött – az anyám, gondoltam, bár nem lehettem biztos benne – első éjszakájának fáradt, szédült boldogsága, és később, sokkal később, az egyedüllét hosszú, lapos, szürke évei, amikor a nagyapám már nem volt, és a komód csak állt a sarokban, és senki nem nyitotta ki annyira gyakran, mint korábban.

Ültem a padlón, a kiürített szoba közepén, és sírtam, nem is tudtam pontosan, miért, mert a sírás nem csak az én gyászom volt, hanem egy egész élet összesűrített búcsúja, amit a bútor adott át nekem egyetlen érintéssel. Az anyám bejött, meglátott, és azt hitte, a veszteség ért utat rajtam, a saját gyászom a nagymamám után, és megölelt, és azt mondta, tudja, milyen nehéz ez, hogy ő is pontosan így érez. Nem mertem elmondani neki, hogy amit én érzek, az nem egészen ugyanaz, mint amit ő gondol, hogy az én gyászomba bele van keveredve egy egész évszázad összes apró fájdalma és öröme is, ami abban a lakásban valaha megtörtént.

A legnehezebb a hálószoba szekrénye volt. Amikor kinyitottam, hogy kiszedjem a ruhákat – mert azokat el kellett dönteni, mi megy jótékonysági célra, mi megy a Second Hand Sarokba, mi marad a családban -, az egész szekrény egyszerre szólt hozzám, mint egy kórus, ahol mindenki más dallamot énekel. Egy barna kardigán, amit minden télen felvett, még akkor is, amikor már nem volt hideg, mert megszokta, hordozta azt a lassú, megadó fáradtságot, ami az öregséggel jár, azt az érzést, amikor a test egyre kevesebb mindenre képes, és az ember egyre kevesebbet vár a napoktól. Egy ünnepi ruha, amit talán tízszer vett fel egész életében, csak a legfontosabb alkalmakra, hordozta a büszkeséget, az izgalmat, azt a különleges feszültséget, amit az ember csak azokon a napokon érez, amikor tudja, hogy minden szem rá fog nézni.

Végül nem bírtam folytatni egyedül. Felhívtam Marcit, hogy jöjjön át, és segítsen, de nem azért, mert fizikailag nehéz lett volna a munka, hanem mert szükségem volt valakire, aki mellettem áll, amíg a kezem újra és újra egy másik emberöltőbe nyúlik bele.

A legfurcsább dolog egy ládában volt, a padláson, ahova végül csak hárman másztunk fel, Marci, az anyám és én, mert a húgom akkor már nem tudott lépcsőzni a hasa miatt. A nagymamám esküvői ruháját találtuk meg ott, egy régi, sárgult selyemruhát, amit soha nem láttam korábban, mert nem volt kint kiállítva sehol, csak egy fadoboz alján hevert, gondosan becsomagolva egy régi lepedőbe. Amikor kihajtottam, és megfogtam az anyagot, nem a nagymamámat éreztem, akit ismertem, az öreg, szigorú, de szerető asszonyt, hanem egy fiatal nőt, alig huszonévesen, akiben annyi kétség volt az esküvője napján, hogy alig bírt megállni a saját lábán, mert nem a szerelemtől félt, hanem attól, hogy nem azt az életet választja, amit igazán szeretett volna.

Az anyám mellettem állt, és látta, hogy a kezem megremeg, és megkérdezte, mi az, és én – talán mert a padlás félhomályában könnyebb volt kimondani, mint a kiürített nappaliban – elmondtam neki, amit éreztem. Az anyám sokáig nem szólt semmit, csak nézte a ruhát a kezemben, aztán azt mondta, hogy a nagyapám nem volt az első szerelme, hogy volt valaki más is, egy fiú, akit a családja nem engedett hozzá adni, és hogy ő, az anyám, sosem tudta biztosan, mennyire boldog volt valójában a nagymamája a házasságában, csak feltételezte, mert úgy tűnt kívülről. Most, mondta, legalább megértette, honnan az a bizonyos távolság, amit néha a nagymamám arcán látott, amikor a nagyapjáról beszéltek.

Nem tudom, megkönnyebbülés volt-e ez az anyámnak, vagy újabb teher, amit most ő hordoz tovább, immár tudva. Visszatettük a ruhát a ládába, és lehoztuk magunkkal, mert az anyám nem bírta otthagyni, pedig korábban azt tervezte, hogy a ruhát is elajándékozza egy jótékonysági boltnak.

Azt hiszem, a legtöbb ember, ha hallaná, amit most leírok, azt gondolná, hogy ez valamiféle ajándék. Hogy milyen izgalmas lehet, érezni mások történetét, mintha minden tárgy egy kis kapu volna egy másik életbe. És voltak pillanatok, amikor én is így gondoltam. Tizenhat évesen, amikor az apám régi gitárját a kezembe vettem – azt, amit még a katonaság előtt vásárolt, és amin megtanult pengetni -, egy fiatalember önfeledt boldogságát éreztem, egy nyári estét, egy lány nevetését valahol a közelben, és azt a fajta reménytelien tiszta örömöt, amit csak akkor érzünk, amikor még nem tudjuk, mi mindent fogunk elveszíteni. Az apám sosem beszélt arról az időszakról. Amikor megkérdeztem tőle, ki volt az a lány, akire nevetve gondolt, amikor azt a gitárt vette, csak elpirult, és azt mondta, hogy voltak dolgok, amikről jobb nem beszélni, és különben is honnan tudom én ezt. Nem mondtam el neki. Attól a naptól kezdve viszont másképp néztem rá, mintha hirtelen egy egész, előttem rejtett élete lenne, amiből csak ezt a morzsát kaptam meg, és soha senki mástól nem fogom megtudni a többit.

Egyetlen barátnőmnek, Nikinek, próbáltam elmondani ezt tizenkilenc évesen, az egyetem első évében, egy éjszakai beszélgetés közben a kollégiumi szobánkban, amikor annyira közel éreztem magam hozzá, hogy azt hittem, elbírja a terhét annak, amit mondok. Elmondtam neki a brossot, a gitárt, a könyvtári könyveket, mindent, amit addig senkinek sem mondtam el. Niki hallgatott, majd nevetett, nem rosszindulatúan, inkább zavartan, és azt mondta, hogy biztos csak nagyon jó a fantáziám, hogy ez olyan, mint amikor valaki azt állítja, megérzi, ha vihar közeleg, mert fáj a térde. Próbáltam elmagyarázni, hogy ez nem ugyanaz, hogy ez konkrét képeket, konkrét érzéseket jelent, nem egy vágó sejtést, de minél jobban próbáltam, annál inkább éreztem, hogy Niki szemében egyre különösebb leszek, nem az az érdekes fajta különös, hanem olyan, amitől az ember óvatosan egy lépést hátrál.

Attól az éjszakától kezdve Niki sosem kérdezett többet a témáról, és én sem hoztam fel újra, de valami megváltozott köztünk, egy finom, alig észrevehető távolság, mintha ő onnantól egy kicsit óvatosabban válogatná meg, mit mond el nekem, nehogy azt higgyem, hogy minden apró tárgyába belelátok. Pedig többnyire nem is így van – a legtöbb tárgy, amit ismerősök kezéből kapok, néma, vagy majdnem néma, csak néhány, a legritkábbak, szólalnak meg igazán erősen.

Évekkel később, amikor apám már hatvanas volt, és egyik vasárnapi látogatásom alkalmával megint elővette a gitárt, hogy néhány régi dalt eljátsszon, végre rákérdeztem, most már felnőttként, nem kíváncsi gyerekként, hanem valakiként, aki talán elbírja a választ. Megkérdeztem, ki volt az a lány, akiről egész fiatalkorában soha nem beszélt, és aki mégis ott van minden egyes alkalommal, amikor a kezébe veszi azt a hangszert. Apám letette a gitárt az ölében, és hosszan nézett ki az ablakon, mielőtt válaszolt. Azt mondta, Juditnak hívták, hogy tizenkilenc évesen jártak együtt, és hogy Judit egy autóbalesetben halt meg, mielőtt apám behívták volna katonának, és hogy soha nem tudta igazán feldolgozni, mert akkoriban nem úgy beszéltek az emberek a gyászról, mint most, egyszerűen tovább kellett menni, és ő továbbment, megismerte anyámat két évvel később, megházasodott, felépítette az életét, de a gitár, amit még Judit előtt vett, valahogy mindig megmaradt, és sosem cserélte le egy újabbra, pedig régen elromlott rajta egy hangoló csavar, amit sosem javított meg.

Nem mondtam el neki, hogy már tizenhat évesen tudtam Juditról, legalábbis annak egy töredékét, azt a nyári este nevetését, azt az önfeledt boldogságot, amit a gitár akkor még csak ígért, nem pedig gyászolt. Csak annyit mondtam, hogy sajnálom, hogy ezt hordoznia kellett, és ő bólintott, és azt mondta, hogy az ember mindent hordoz, amit szeretett, csak nem mindig látja, hol.

A zálogházakba azért járok be néha, mert egy ügyfelem, egy idősebb hölgy, aki a családi örökségéről írt visszaemlékezést, amit szerkesztettem, megkért, hogy segítsek neki felbecsülni néhány ékszert, amiket a bátyja hagyott rá, és amiket esetleg el akart adni, mert nem volt rájuk szüksége, és a pénzre inkább. A Kárász utcai zálogházban, ahova vele mentem, a pult üvege alatt sorok és sorok gyűrű, nyakék, karóra feküdt, és miközben a hölgy a becsüssel tárgyalt, én a közelben álltam, és próbáltam nem nézni túl sokáig semelyik darabra, mert tudtam, hogy minden egyes tárgy egy olyan pillanatot hordoz, amikor a tulajdonosa feladta, vagy legalábbis elengedte azt, amit az ékszer jelentett.

Egy karikagyűrű különösen erősen szólt hozzám, amikor a becsüs véletlenül elém csúsztatta a pulton, hogy a hölgynek megmutassa a hasonló darabot összehasonlításképpen. Nem akartam megfogni, de a kezem automatikusan mozdult, mielőtt megállíthattam volna magam, és egy férfi kétségbeesését éreztem, aki nem a szerelem elvesztése miatt hozta be a gyűrűt, hanem mert az adósságai miatt nem maradt más eladható dolga, és a szégyen, amit eközben érzett, hogy a saját házasságának szimbólumát kell pénzzé tennie, mélyebb volt, mint bármi, amit a válás-gyűrűnél korábban éreztem.

Gyorsan elhúztam a kezem, és a hölgy megkérdezte, jól vagyok-e, mert elsápadtam, és azt mondtam, hogy csak éhes vagyok, ennem kellett volna valamit indulás előtt.

Éjszakánként, mielőtt elalszok, néha a saját kezemet nézem a sötétben, az ujjaimat, amik egész nap annyi mindent megfogtak, és próbálom felsorolni magamban, mihez értem hozzá aznap: a kávésbögre, a bejárati ajtó kilincse, a buszjegy, a redőny húzózsinórja, Marci keze, amikor jó éjt kívántunk egymásnak. A legtöbb nap semmi erős nem történik, csak az a halvány, állandó zümmögés, amihez hozzászoktam, mint valaki, aki egy forgalmas utca mellett él, és már nem is hallja a kocsikat, csak akkor venné észre a csendet, ha egyszer elmaradna.

A bevásárlás külön rituálé lett az évek alatt. A szupermarketben a bevásárlókocsi fogantyúja az, amitől a legjobban tartok, mert azon szó szerint minden nap több száz kéz csúszik végig, és soha nem tudom, mire készüljek fel, amikor megfogom. A boltban dolgozó pénztárosok közül egyre csak Jutka nénihez állok sorba, ha csak lehet, mert az ő keze, amikor visszaadja az aprót, valahogy mindig ugyanazt a fáradt, de barátságos nyugalmat hordozza, amit már ismerek, és amitől nem ijedek meg, szemben az új, fiatal pénztárosokkal, akiknek a kezéből sosem tudom, mi érkezik majd felém a visszajáró pénzzel együtt. Van, hogy inkább tíz percet várok egy hosszabb sorban, csak hogy Jutka nénihez kerüljek, és a mögöttem állók türelmetlenül sóhajtoznak, nem értve, miért nem állok be a szabad pénztárhoz.

De a legtöbb tapasztalatom nem ilyen volt. A legtöbb tapasztalatom kimerítő, zavaró, és gyakran szomorú volt, mert kiderült, hogy a világ tárgyai nagyrészt nem boldogságot hordoznak, hanem veszteséget. Egy öregember kabátja, amit a Dugonics téri használtruha-boltban próbáltam fel, egy magányos karácsonyeste hidegét őrizte, amikor senki sem hívta fel, és ő egész este az ablaknál ült, és nézte, hogy másoknál égnek a fények. Egy esküvői gyűrű, amit egy zálogházban láttam a kirakatban (nem vettem meg, csak megérintettem az üvegen át kinyúló kis kart, amikor az eladó félrenézett), egy válás keserűségét hordozta, azt a pillanatot, amikor valaki lehúzta az ujjáról, és bedobta egy fiókba, mintha meg akarná szabadulni mindentől, amit az a kör jelentett.

Az emberek, akikkel kapcsolatban álltam, lassan megtanulták, hogy furcsa vagyok a tárgyakkal. Marcival, a barátommal, három éve voltunk együtt, mire igazán szembekerültünk ezzel. Addig valahogy sikerült kezelnem: kesztyűt hordtam ősztől tavaszig, azzal az ürüggyel, hogy fázik a kezem; nem fogtam meg mások pénztárcáját, telefonját, kulcsát, hacsak nem muszáj; a nagyobb bútorokat, amiket nem lehetett elkerülni – székeket, kilincseket, korlátokat -, úgy érintettem, mintha mellékesen tenném, gyorsan, mintha nem is figyelnék oda, mert minél rövidebb az érintés, annál halványabb a kép.

Aztán egyszer Marci apja meghalt, és ránk maradt a nagyapjának az órája, egy régi, zsebbe tehető, fedeles szerkezet, amit a nagyapja a háború után kapott valakitől csere útján. Marci nagyon ragaszkodott hozzá, és egy este, amikor a dobozból kivette, hogy megmutassa nekem, automatikusan a kezembe nyomta.

Egy kórházi váróterem jelent meg előttem, vagy inkább csak egy kórházi váróterem érzése: a fluoreszkáló fény zümmögése, a műanyag szék keménysége a derekam alatt (bár ülve sem voltam, állva éreztem mindezt), és egy hír, ami lassan szivárgott be, mint a víz a repedésbe – egy orvos szavai valakiről, aki nem fog felébredni. Nem Marci nagyapja volt a beteg, hanem valaki, akit szeretett, egy testvér talán, vagy egy barát, és az óra abban a pillanatban volt a kezében, a zsebében, amikor megkapta a hírt, és onnantól örökre hordozta azt a délutánt.

Elsírtam magam, ott, a konyhaasztal mellett, és Marci persze nem értette, mi történt, csak azt látta, hogy a kezében az órájával zokogok, és azt kérdezte, mi a baj, rosszul vagyok-e, mire mondjam meg neki.

Végül, azon az éjszakán, elmondtam neki az egészet. Nem gondoltam, hogy el fogja hinni, de volt benne valami megkönnyebbülés is, hogy kimondhattam, hangosan, egy másik embernek, azután a huszonnégy év után, amióta magamban hordtam. Marci sokáig csendben volt, aztán azt mondta, hogy ez magyarázza, miért nem engedem meg neki soha, hogy a kezemet fogja, amikor új dolgot vesz a kezébe – egy boltban vásárolt könyvet, egy barátjától kapott ajándékot -, miért rántom el mindig a kezem, mintha áramütés érne. Azt mondta, hogy néha azt hitte, hogy nem szeretem eléggé, hogy valami baj van köztünk, amit nem mond ki. Most legalább értette, bár a megértés nem oldotta meg a problémát. Attól, hogy tudta, miért rántom el a kezem, nem lett könnyebb elviselnie, hogy folyton elrántom.

Körülbelül fél évvel azután, hogy elmondtam neki, volt egy este, amikor hazahozott egy antikvár könyvet, egy verseskötetet, amit nekem vett ajándékba egy könyvvásáron, és láthatóan büszke volt rá, hogy ilyen jó meglepetést talált. Amikor kibontottam, és a kezembe vettem, egy erős, szúrós szomorúság öntött el, valakinek a magányos, hosszú estéi, amikor a verseket újra és újra elolvasta, mert nem volt senki, akivel megoszthatta volna őket. Automatikusan letettem a könyvet az asztalra, túl gyorsan, és Marci arcán láttam, hogy megsértettem, bár nem szóltam semmit.

– Nem kell mindig így reagálnod – mondta, és a hangjában benne volt a fáradtság, amit az ember akkor érez, amikor már hónapok óta próbál valamihez alkalmazkodni, és egyszerűen elfogy a türelme. – Tudom, hogy nem tudod irányítani, de néha… néha úgy érzem, mintha minden, amit adok neked, végül csak egy teher lenne, amit el kell viselned.

– Nem teher – mondtam, bár magam sem voltam biztos benne, hogy igazat mondok. – Csak… időbe kerül, mire helyre rakom magamban, amit érzek.

– Akkor rakd helyre – mondta, és ebben volt valami keménység, amit korábban sosem hallottam a hangjában -, mert én nem bírom örökké úgy élni, hogy minden ajándék, minden érintés egy probléma, amit meg kell oldanod.

Nem vitatkoztunk tovább azon az estén, de a könyvet attól kezdve a könyvespolc legfelső sorába tettem, ahova nem érek fel könnyen, és sosem olvastam el.

A munkám – szabadúszó korrektorként dolgozom, kéziratokat és könyveket olvasok át hibákért egy kisebb szegedi kiadó és néhány magánmegrendelő számára – viszonylag biztonságos terep volt, mert digitálisan érkezett a legtöbb szöveg, a képernyőn keresztül, ami nem hordoz semmit. De időnként nyomtatott kéziratot kaptam, kézzel javított oldalakkal, és azok mindig nehezebbek voltak, mert a szerző keze, a szerző ceruzája, a szerző habozása az egyes szavak fölött mind beleivódott a papírba. Egy idősebb helyi szerző, akinek a memoárját korrigáltam két éve, a második világháborús gyerekkoráról írt, és minden lap, amit átjavított, annyira tele volt a visszafogott gyásszal, hogy egy hét alatt csak harminc oldalt tudtam elolvasni belőle, miközben máskor száznegyvenet is bírtam volna egy nap.

Eszter, a kollégám a kiadóban – vele dolgoztam együtt a szerkesztői megbeszéléseken, bár ő szerkesztő volt, én pedig csak a nyelvi hibákat néztem át – egyszer meg akarta ölelni, amikor megtudta, hogy a nagymamám meghalt (ez igaz történet volt, nem köze a képességemhez), és én olyan hevesen hátráltam, hogy fellökte a kávéját. Nem azért, mert nem akartam az ölelést, hanem mert Eszter aznap reggel egy veszekedésből jött, a férjével, és minden, amit viselt, a haragját hordozta, és féltem, hogy ha túl közel kerülünk, belém áramlik az egész.

Az irodai székek a kiadóban különösen rosszak voltak, mert azokon rengeteg ember ült egymás után, évek óta, és minden egyes szék egy halvány, de folyamatos fáradtságot, frusztrációt, határidő-szorongást sugárzott, amíg ültem rajtuk. Megszoktam, ahogy az ember megszokja egy állandó fejfájást – nem múlik el, de az ember megtanul körülötte élni.

Egy alkalommal egy megrendelővel, egy fiatal regényíróval, aki a Tisza-parti kávézóban, a Bánkban szeretett találkozni a szerkesztőivel, ott ültünk egy órát, miközben a kéziratáról beszélgettünk, és a kávéscsésze, amit elém tettek, egy pillanatra megremegtette a kezem, mert az a fajta csésze volt, amit a kávézóban mindenki használ, napi többször is, és amikor az ujjaim a fülénél megérintették, egy rohanó, türelmetlen reggel zúdult belém, valaki, aki csak be akart kapni egy kávét, mielőtt elkésik valamiről, aztán egy másik érintés nyoma, egy lassú, magányos délután, valaki, aki órákig ült egyedül, és remélte, hogy valaki leül mellé, és nem ült le senki. A regényíró közben tovább beszélt a karakterfejlesztésről, és én bólogattam, és próbáltam nem elveszni a csészében, miközben ő azt hitte, hogy csak gondolkodom a válaszon.

Ezek után már csak a saját bögréimből iszok, otthon, vagy papírpoharat kérek, ha mindenképp kávézóba kell mennem egy megbeszélésre, és néha furcsán néznek rám, amikor egy ilyen helyen papírpoharat kérek, mintha valamiféle különcség lenne, de legalább nem kell attól félnem, hogy valaki más reggelének szorongása a nyelvemen landol a kávé mellett.

A használtruha-boltok a legrosszabbak. Ezt már régen tudtam, mielőtt az a nap eljött volna, amit most le kell írnom, mert minden alkalommal, amikor szükségből bementem egybe – mert a szabadúszó bevétel ingadozó, és néha egyszerűen nem volt pénzem új ruhára -, kijöttem onnan kimerülve, mintha egy egész napot végigdolgoztam volna, bár csak húsz percet töltöttem a polcok között.

A ruhák közvetlenül a testen vannak, hosszú ideig, és minden emberi test magával hordja a napjait. Egy pulóver, amit valaki minden télen felvett, amikor depressziós volt, mert az volt a legmelegebb és legkényelmesebb darabja a szekrényében, hordozza azokat a téli napokat, azt a sötét, lassú fáradtságot, ami nem egyetlen nap szomorúsága, hanem egy egész évszak visszatérő terhe. Egy farmernadrág, amit egy tinédzser vett fel minden randevúra, hordozza az izgalmat, a remegő gyomrot, az önbizalomhiányt, ami minden randevú előtt visszatért. A legtöbb ilyen emléket csak felületesen érzek, mint egy illatot, ami eltűnik, mire tudatosan rá tudnék koncentrálni, de a bolt egésze, az összes ruha egyszerre, egy olyan tömör érzelmi zajt kelt, hogy amikor belépek, mintha egy zajos terembe lépnék, ahol mindenki egyszerre kiabál.

Ibolya, a Dugonics tér közelében lévő Second Hand Sarok tulajdonosa, ismert engem már régóta, mert néhány évvel ezelőtt gyakran jártam hozzá, amikor még próbáltam úgy élni, mintha ez a dolog nem létezne, mintha egyszerűen csak érzékenyebb lennék másoknál, és meg lehetne szokni. Ismerte a szokásaimat: hogy gyorsan átfutok a polcok között, hogy sosem próbálok fel semmit a próbafülkében, csak felteszem magamra kívülről, hogy mindig kesztyűben vagyok, még júliusban is, amikor ott bent, az ablaktalan, keskeny boltban már harminc fok van. Azt hitte, allergiás vagyok valamire a textíliákban, és sosem kérdezett többet.

Volt egy alkalom, nem sokkal azelőtt, hogy a kislánykabátot megtaláltam, amikor a bolt tele volt, mert szombat délelőtt volt, és a Dugonics tér környékén akkor rendezik a bolhapiacot is, úgyhogy a Second Hand Sarok megtelt emberekkel, akik a piac után beugrottak még egy körre. Nem volt más választásom, be kellett mennem, mert aznap este egy esküvőre kellett mennem, és az egyetlen számomra megfelelő ruha, amit találtam, egy halványzöld selyemblúz volt, amit már hetek óta néztem a kirakatban.

A bolt akkor egészen más volt, mint amikor egyedül vagy néhány vásárlóval osztom meg a teret. Minden polc körül álltak emberek, minden ruhát egyszerre fogtak, próbáltak, tettek vissza, és a levegőben nem csak a ruhák régi emlékei kavarogtak, hanem a jelenlévők saját, élő feszültsége is – valaki türelmetlenül várt a próbafülke előtt, valaki másik telefonon vitatkozott a partnerével, miközben az egyik kezével egy kabátot tartott. Amikor beljebb léptem, és véletlenül nekiütköztem egy idősebb asszonynak, aki éppen egy halom pulóvert pakolt át egyik kezéből a másikba, és az ütközés pillanatában az ő keze is, az enyém is, egy pillanatra ugyanazt a pulóvert érintette, egy hirtelen, erős szédülés jött rám, mintha két teljesen más élet zúdult volna belém egyszerre, az asszonyé és azé, akitől a pulóver származott, és nem tudtam megkülönböztetni, melyik érzés kihez tartozik.

Kimentem a boltból anélkül, hogy megvettem volna a blúzt, és a járdán állva, a hátamat a kirakat üvegének támasztva próbáltam lélegzetet venni, miközben az arra járók furcsán néztek rám, mintha rosszul lennék. Végül aznap este egy régi, saját ruhámban mentem el az esküvőre, amit már vagy tízszer felvettem korábban, és ami éppen ezért – mert annyira hozzám tartozott, mert csak az én napjaimat hordozta – az egyetlen biztonságos dolog volt a szekrényemben.

Azóta hétvégenként, amikor tudom, hogy a bolhapiac miatt tömve lesz a bolt, egyszerűen nem megyek be. Hétköznap délelőtt járok, amikor alig van ott valaki, és Ibolya éppen csak nyit.

A tömegközlekedés hasonlóan nehéz, csak ott nem lehet egyszerűen elkerülni a reggeli vagy esti csúcsidőt, ha az embernek épp akkor van dolga a városban. A szegedi hatos busz, amelyik a lakásomtól a belvárosig jár, reggel hétkor annyira tele van, hogy az embernek szó szerint bele kell kapaszkodnia a fogantyúba, amit száz másik kéz fogott már azon a napon, és mindegyik kéz hagyott valamit, egy töredéket, egy hangulatot. Egy reggel, amikor különösen fáradt voltam, és a szokásosnál kevésbé figyeltem oda, hogy hova nyúlok, megfogtam a biztonsági fogantyút az ajtó mellett, és egy pánikroham közepébe csöppentem, nem a magamét, hanem valakiét, aki talán néhány perccel korábban utazott ugyanazon a buszon, és akinek a szíve annyira kalapált, annyira nem kapott levegőt, hogy én is kapkodni kezdtem a levegőt, ott állva, idegenek között, akik nem értették, miért hajolok hirtelen előre, mintha rosszul lennék.

Egy középkorú férfi, aki mellettem állt, megfogta a karomat, hogy megtámasszon, és megkérdezte, hívjon-e mentőt, és nekem azt kellett hazudnom, hogy csak alacsony a vérnyomásom, hogy ez gyakran megesik velem, köszönöm, nem kell mentő, csak le kell szállnom a következő megállónál. Leszálltam két megállóval korábban, mint ahova mennem kellett, és tíz percig álltam a járdán, amíg a légzésem lenyugodott, és onnantól mindig kesztyűs kézzel fogom meg a fogantyúkat, még akkor is, ha ettől furcsán néznek rám júliusban.

Egy szeptemberi délután – három éve történt, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna – bementem a Second Hand Sarokba, mert a húgom lányának, Zsófinak, szülinapi ajándékot kellett vennem, és nem volt pénzem új gyerekruhára, a boltban pedig mindig volt egy kisebb sarok, tele gyerekholmival, amit a szülők adtak le, amikor a gyerekeik kinőttek valamiből.

A sarok végén, egy fogasra akasztva, egy kislánykabát lógott. Rózsaszín volt, de nem az a vulgáris, cukormázas rózsaszín, hanem valami finomabb, poros árnyalat, mint a régi rózsaszín tapéta, amit évek alatt kiszívott a napfény. Kapucnija volt, és a kapucni szélén egy kis szürke szőrme-utánzat díszítés, és valahol a zsebén egy apró, hímzett virágmotívum, biztosan kézzel varrt, nem gyári munka. Négy-öt éves gyereknek szólhatott a mérete alapján.

Zsófinak éppen ebbe a méretbe kellett kabát, és a szín is tetszett volna neki, mert minden rózsaszínt szeretett akkoriban, úgyhogy felé nyúltam, és megfogtam a kabát ujját, hogy leakasszam a fogasról.

Az, ami ezután történt, másabb volt, mint minden korábbi tapasztalatom.

Nem egy pillanatot éreztem, hanem egy egész textúrát, mintha a kabát nem egyetlen emléket, hanem egy egész kapcsolatot tárolna. Egy anya kezét éreztem – mert tudtam, biztosan tudtam, hogy egy anya keze volt, ahogy az ember tudja a saját nevét, anélkül hogy tudná, honnan tudja -, amely begombolta ezt a kabátot egy kislányon, reggelente, sietősen, mert indulni kellett az óvodába, és a kislány nem akart elindulni, és dulakodtak egy kicsit a gombokkal, és ez dühítő volt, de egy olyan dühítő, ami tele van szeretettel, az a fajta türelmetlenség, amit csak azokkal szemben érzünk, akiket a legjobban szeretünk.

Aztán – és itt a kép hirtelen megváltozott, mintha egy film vágott volna egy másik jelenetre – ugyanaz a kéz, ugyanaz a kabát, de most valami más volt benne. A kabát egy kórházi szék karfáján lógott. Az anya keze a szövetet szorította, nem a kislányt, csak a kabátot, mert a kislány már nem volt ott, hogy megfogja a kezét, és a kabát volt az egyetlen dolog, amit meg tudott fogni, ami még az övé volt, ami még őrizte a formáját, a kislány alakját, és az anya a kabátot a karjába szorította, mintha az maga a gyerek lenne, és zokogott, olyan hangtalanul, olyan belülről szakadó módon, hogy az egész testem megrázkódott tőle, ott, a bolt közepén, állva, egy kabát ujját fogva.

Nem tudom, mi történt a kislánnyal. A kabát nem mutatott betegséget, nem mutatott balesetet, csak a hiányt, a legvégét, azt a pillanatot, amikor valaki rájön, hogy a legszeretettebb emberük soha többé nem fogja felvenni azt a kabátot. Letettem a fogasra – vagyis próbáltam letenni, de a kezem remegett annyira, hogy a kabát leesett a padlóra, és Ibolya, aki a pult mögül figyelt, odasietett, hogy felvegye.

– Jól vagy, Dóra? – kérdezte, és a hangjában volt valami aggodalom, de leginkább zavar, mert ismert már, de ilyen reakciót sosem látott tőlem korábban.

Nem válaszoltam azonnal. A boltban körülöttem a polcok hirtelen túl közelinek tűntek, a levegő túl sűrűnek, mintha minden ruha a helyiségben egyszerre kiáltana valamit, és ebben a kórusban a kislánykabát volt az egyetlen, amit tisztán hallottam, mert az volt a leghangosabb.

– Meleg van itt – mondtam, ami hazugság volt, mert a bolt ablaktalan hátsó részében tényleg meleg volt, de nem ettől kapkodtam a levegőt.

Kimentem a boltból üres kézzel, Zsófinak másik ajándékot vettem – egy plüssfigurát a szomszédos papírboltban -, és három napig próbáltam nem gondolni a kabátra. Nem sikerült. Éjjel felriadtam, és azon kaptam magam, hogy azt képzelem, hogyan néz ki most a fogas, üresen vagy még mindig azzal a rózsaszín kabáttal, és hogy ki nyúlhat érte, amíg én otthon fekszem az ágyban, és próbálom elfelejteni.

Harmadnap visszamentem, azzal az ürüggyel magam előtt, hogy csak megnézem, ott van-e még, hogy csak bizonyosságot akarok, semmi többet. A sarok végén, ugyanazon a fogason, a kabát még ott lógott, de nem volt egyedül: egy fiatal nő állt előtte, talán nálam öt évvel fiatalabb, egy kisgyerekkel a csípőjén, és éppen azt mérte a szemével, hogy a kabát ráférne-e a gyerekére.

Nem tudom, mi történt velem abban a pillanatban, csak azt tudom, hogy a lábam magától odavitt, és azt mondtam, bocsánat, ezt már félretettem, foglalt, és a fiatal nő furcsán nézett rám, mert semmi jele nem volt annak, hogy a kabát félretéve lenne, nem volt rajta se cetli, se szalag, de talán a hangomban volt valami, amitől elhitte, mert csak bólintott, és továbbment a következő fogashoz.

Álltam ott, a kezemben a kabáttal, és rettenetesen szégyelltem magam, mert tudtam, hogy hazudtam, hogy nincs jogom elvenni ezt a lehetőséget egy másik gyerektől, aki talán tényleg szüksége lenne egy meleg kabátra, és mégsem bírtam otthagyni, mert az az ismeretlen kisgyerek a csípőn hirtelen az a kislány lett a fejemben, aki már nincs sehol, és nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy valaki más gyereke fogja hordani azt a hiányt, anélkül, hogy bárki tudná.

Megvettem a kabátot.

Nem Zsófinak. Tudtam, hogy nem adhatom oda neki, mert minden alkalommal, amikor a lányom – vagyis a húgom lánya, bocsánat, ilyen hibákat néha elkövetek, mert az évek alatt annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy majdnem úgy gondolok rá, mint a saját gyerekemre – felvenné, én tudnám, mi van benne, és nem tudnám elviselni, hogy ő ártalmatlanul szaladgál egy olyan kabátban, ami egy másik anya legnagyobb veszteségét hordozza.

Megvettem, és hazavittem, és betettem egy fiókba, a hálószobámban, egy olyan fiókba, amit ritkán nyitok ki, mert tele van régi dolgokkal, amiket nem akarok kidobni, de amikhez nincs erőm hozzányúlni se.

Marci megkérdezte, miért vettem egy gyerekkabátot, amikor nincs gyerekünk, és nem Zsófinak vettem, mert azt mondtam neki, hogy végül másikat találtam az unokahúgomnak. Nem tudtam elmagyarázni neki, miért nem bírtam otthagyni a boltban azt a kabátot, miért éreztem úgy, hogy ha otthagyom, akkor valaki más leveszi a fogasról, felveszi a saját gyerekére, és soha nem fogja tudni, hogy mit ad a gyerekére, soha nem fogja tudni, hogy minden reggel, amikor begombolja, egy másik anya gyászát is a gyerekére teszi.

De az sem igaz teljesen, hogy ezért vettem meg. Azóta sokat gondolkodtam rajta, és azt hiszem, valójában azért vettem meg, mert nem bírtam elhagyni azt a nőt. Mert abban a pillanatban, amikor a kabátot fogtam, annyira közel kerültem valaki máshoz, annyira mélyen éreztem, amit ő érzett, hogy furcsa, torz módon felelősnek éreztem magam érte. Mintha az, hogy megéreztem a fájdalmát, valamiféle köteléket hozott volna létre közöttünk, amit nem hagyhatok el egy fogason lógva egy idegen boltban.

Hetekig gondoltam rá. Éjjel felébredtem, és azon kaptam magam, hogy azon az anyán gondolkodom, akit sosem fogok megismerni, akinek a nevét sosem fogom tudni, akinek a lánya – mert biztos voltam benne, hogy lány volt, bár a kabátból ezt sem tudtam volna szó szerint bizonyítani, egyszerűen tudtam – valamikor, valamiért, nincs már ott, hogy felvegye a rózsaszín kabátot.

Elmentem újra a Second Hand Sarokba, és megkérdeztem Ibolyát, emlékszik-e, ki hozta be azt a kabátot. Azt mondta, hogy nem emlékszik pontosan, mert sok mindent hoznak be az emberek, de talán egy idősebb nő volt, aki egy nagy szatyorban hozott be egy csomó gyerekruhát egyszerre, talán másfél hónappal azelőtt. Nem kérdezte meg a nevét – nem szokás itt név szerint nyilvántartani, aki behoz valamit, csak egy bélyegzős papírt ad, hogy igazolja az átvételt, aztán a tulajdonos pénzt kap a bolt forgalmából, ha eladják a darabot, vagy semmit, ha ajándékba hozta.

Nem kutattam tovább. Nem mentem el a könyvtárba utónévtáblázatokat nézni, nem próbáltam megtalálni gyászhíreket a helyi lapokban, nem próbáltam kitalálni, melyik temetőben lehet a kislány sírja. Részben azért, mert tudtam, hogy ez hiábavaló lenne egy ilyen kis nyom alapján, részben azért, mert féltem, hogy ha megtalálnám azt a nőt, nem tudnám, mit mondjak neki. „Bocsánat, megéreztem a gyászát egy kabáton keresztül, amit önnek nem volt szíve kidobni” – ez nem az a mondat, amit bárki el akarna hallani egy idegentől.

A kabát még most is ott van a fiókban. Néha, amikor egyedül vagyok otthon, kihúzom a fiókot, és csak nézem, nem fogom meg, mert tudom, mi történne, ha megfognám, de néha mégis megfogom, mert valamiért szükségem van rá, hogy újra érezzem, hogy emlékezzek, pontosan milyen volt az a fájdalom, mintha a felejtés valamiféle hűtlenség lenne azzal a nővel szemben, akit sosem ismertem.

Két hónappal a kabát után Eszter az irodában egy új kardigánt viselt, lila, vékony kötésű, és megkérdezte, mit gondolok róla, mert bizonytalan volt, hogy megfelel-e egy fontos megbeszéléshez, ami aznap délutánra volt kitűzve egy nagyobb kiadóval. Automatikusan a karjához nyúltam, hogy megnézzem az anyagát, mert ezt tenné bárki, aki nem ismeri a saját korlátait, vagy aki egy pillanatra elfelejti, hogy neki nincsenek ugyanazok a korlátai, mint másoknak.

Nem volt benne semmi erős, semmi, ami megrázott volna, mint a kabát – csak egy halvány, de folyamatos szorongás, egy nő, aki minden reggel a tükör előtt állt, és utálta, amit látott, aki minden ruhát azért vett, hogy elrejtse magát, ne azért, hogy megmutassa. A kardigán alatt egy egész öntudat húzódott, amiről Eszternek valószínűleg nincs fogalma, mert ő csak egy üzletben vásárolt kardigánt, ami jól állt neki a tükörben.

– Jó lesz – mondtam, és elhúztam a kezem, talán egy kicsit gyorsabban, mint kellett volna.

– Biztos? – kérdezte, és láttam rajta, hogy valami mást várt, talán egy hosszabb véleményt, egy barátnőtől érkező biztatást, nem egy ilyen rövid, kimért választ.

– Biztos – mondtam. – Jól áll neked.

Ezt nem is hazudtam, mert tényleg jól állt neki, de nem mondtam el, hogy amíg a karjához értem, egy pillanatra egy teljesen más nő önbizalomhiányát éreztem, és hogy ez a fajta apró, mindennapi szorongás – nem egy haláleset, nem egy gyász, csak egy halvány, folytonos kényelmetlenség önmagunkkal – talán még gyakoribb a tárgyak világában, mint a nagy drámák, csak kevésbé feltűnő, mint egy gyerekkabát a boltban.

Eszter elment a megbeszélésre a kardigánban, és sikeres lett a tárgyalás, és ő boldogan jött vissza, és megköszönte, hogy bátorítottam. Nem mondtam el neki, hogy nem én bátorítottam, hanem egy idegen nő szorongása súgta a fülembe, hogy milyen ruhában érdemes bátornak látszani.

Marci egyszer megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy ez valójában egy ajándék. Hogy a legtöbb ember soha nem érti meg igazán, mit él át a másik, mennyi fájdalom és öröm van a felszín alatt mindenhol körülöttünk, és én – mondta – olyan közel kerülhetek ehhez, amennyire talán senki más.

Mondtam neki, hogy igen, néha gondolok rá így. Hogy amikor az apám gitárját megfogtam, és megéreztem azt a régi, elfeledett boldogságot, egy pillanatra büszke voltam, hogy megismerhettem egy olyan részét az apámnak, amit ő maga sosem mondott volna el. Hogy van valami a világban, amit talán senki más nem érzékel úgy, mint én: hogy a tárgyak nem csak tárgyak, hogy minden kabát, minden pénz, minden könyv egy kis emlékmű, egy néma tanú, aki mindent megőrzött, amit az emberek elfelejtettek vagy nem mertek kimondani.

De nem mondtam el neki azt a másik dolgot, amit azóta is magamban hordok: hogy attól a szeptemberi délutántól kezdve, amikor azt a kislánykabátot megfogtam, soha nem tudtam ugyanúgy belépni egy boltba, egy könyvtárba, egy villamosra, mint korábban. Hogy most már, amikor valahova belépek, ahol sok kéz érintett sok tárgyat, nem csak zajt érzek, hanem azt a konkrét, egyetlen fájdalmat is keresem a zajban, azt a kabátot, ami talán ott van valahol egy másik boltban, egy másik városban, és amit talán soha nem fogok megtalálni, de amit most, hogy egyszer megtaláltam, nem tudok nem keresni.

Néhány hónappal ezelőtt Marci felvetette, hogy gondolkodjunk gyerekvállaláson, mert harminckettő vagyok, ő harmincnégy, és azt mondta, érzi, hogy készen állunk rá. Nem tudtam azonnal válaszolni, mert az első gondolatom nem az volt, amit egy ilyen pillanatban gondolnia kellene az embernek – nem az örömé, nem a félelemé a felelősségtől -, hanem az, hogy mi lesz, ha a gyerekem is ezt örökli tőlem. Mi lesz, ha egy nap egy játékot vesz a kezébe az óvodában, egy másik gyerek kidobott mackóját, és egy idegen család gyászát érzi meg négy évesen, és nincs szava rá, hogy elmondja, mi történt vele, csak sír, és senki nem érti, miért.

Elmondtam ezt Marcinak, és ő sokáig hallgatott, aztán azt mondta, hogy ezt nem lehet tudni előre, hogy talán a gyerekünk egészen más lesz, hogy talán ez nem is öröklődik, hiszen a nagymamám bross-története után sem tudom biztosan, hogy ő is érezte-e, amit én, vagy csak az ő emléke költözött belém valahogy, egyetlen alkalommal, mint egy kivétel, nem mint egy szabály. Igaza lehet. Nem tudom. De azóta minden alkalommal, amikor valaki egy csecsemő ruháját vagy egy használt járókát ajánl nekünk ismerősök köréből, azon kapom magam, hogy előbb megfogom, és félve várom, mit fogok érezni, mintha már most tesztelném a világot, amibe a gyerekünket beleengedném.

Nem tudom, hogy ez áldás-e vagy teher. Azt tudom, hogy amikor Zsófi a múlt héten elém szaladt egy új, boltban vett, teljesen üres, teljesen jelentés nélküli rózsaszín kabátban, és átölelt, egy pillanatra megkönnyebbülés volt ezt az ürességet érezni – azt a csodálatos, egyszerű tényt, hogy egy kabátnak nem kell semmit hordoznia, nem kell semmit elmondania, csak egy kabát lehet, semmi több.

Aztán megöleltem Zsófit, és a kabát ujja hozzáért a karomhoz, és nem éreztem semmit, csak a lányom nevetését a fülemben, és azt hiszem, abban a pillanatban tényleg nem tudtam, hogy sajnálnom kell-e magam, vagy örülnöm kellene, hogy legalább ez az egy kabát néma maradt.

A rózsaszín kislánykabát még most is ott van a fiókban, és néha, amikor Marci elutazik pár napra munkaügyben, és egyedül vagyok a lakásban, kiveszem, és leülök vele az ágy szélére, és csak tartom, anélkül, hogy újra átélném az egészet, mert tudom, hogy a legerősebb kép, a kórházi szék karfája, a zokogó anya, már nem fakul, bármikor előhívhatom, ha akarom. Van este, amikor nem akarom. Van este, amikor pontosan ezt akarom, mert valamiért megnyugtat, hogy valahol kint, a városban, vagy egy másik városban, egy nő, akit sosem fogok megismerni, túlélte azt a napot, amit a kabát őrzött, és folytatta az életét, mert egy kabátot még el tudott adni egy használtruha-boltba, ami azt jelenti, hogy egy nap, egy hónap, egy év után képes volt kinyitni a gyerek szobájának szekrényét, és kiválasztani, mit tud még elengedni, és ez – ha minden más bizonytalan is ebben a történetben – mégiscsak valamiféle bizonyíték arra, hogy túl lehet élni azt, amit a kabát nekem egyetlen érintésben megmutatott.