A Szövőasszony Fonala

Azt mesélik, hogy Lenvölgy falujában, ahol a patak menti földeken nemzedékek óta kék virágba borult a len minden kora nyáron, a falubeliek nem egyszerűen vásárolták a vásznat, amire szükségük volt, hanem előbb elgondolkodtak, kihez menjenek vele. Mert Lenvölgyben úgy tartották, hogy a szövőasszony nem csak fonalat vet a keretbe, hanem valamit a sorsból is beleszőhet, ha úgy akarja – vagy inkább: ha a fonal úgy akarja, és ő csak engedi. A menyasszonyi ruha, amit egy bizonyos mintával szőttek, bizonyos házasságot hozott; a halotti lepel, amit egy másik mintával kötöttek a kelengyébe, könnyebbé tette az elmenést; és egy gyermek első pólyája, ha gondosan és figyelmesen készült, egy életen át megmaradt abban, ahogyan a gyermek később a világhoz fordult. Senki nem tudta pontosan megmondani, honnan ered ez a hiedelem, mert már az öregek is úgy hallották a saját öregeiktől, de a faluban senki nem kérdezte meg komolyan, igaz-e, mert addigra már annyi bizonyságot láttak rá, hogy a kérdés feleslegesnek tűnt.

A falu piacán minden hétfőn kirakták a közönséges vásznat is, amit bárki megvehetett fillérekért: abroszt, zsákot, inget, amibe nem szőttek bele semmi különöset, csak jó munkát és tisztességes fonalat. Ezt a vásznat bárki szőhette, aki megtanulta a kezéhez illő mozdulatokat, és Lenvölgyben több tucat asszony is ismerte a szövőszék nyelvét. De azt a másik fajta munkát, amit a falu csak egyszerűen „a nehéz szövésnek” nevezett, egyetlen személy végezhette egyszerre, és ehhez nem elég volt ismerni a kezet – ismerni kellett azt is, akinek a sorsát a kezébe adták. Aki ezért a munkáért jött, az tudta, hogy pénzt ritkán fogadnak el érte: inkább egy zsák gabonát hoztak, vagy egy fél őszi vágást, vagy egyszerűen felajánlották, hogy learatják a szövőasszony kis földjét, mert mindenki érezte, hogy az ilyen munkáért nem lehet rendes árat szabni, hiszen az asszony, aki elvégzi, valamit magából ad oda, amit semmilyen pénz nem pótolhat. A gyerekek féltek egy kicsit elmenni a szövőház mellett alkonyatkor, mert azt beszélték, ha az ablakon kiszűrődő fény hirtelen elhalványul, az azt jelenti, hogy odabent éppen valakinek a sorsát igazítják, és jobb nem zavarni.

Abban az időben, amelyről ez a história szól, a szövőház ura Takács Ágnes volt, egy magas, csendes mozgású asszony, akinek a kezén örökké lenolaj és indigó szaga érződött, és akinek a szemébe nehéz volt belenézni, mert úgy tűnt, mintha mindig valamit olvasna az emberen, amit az ember maga sem tudott magáról. Ágnes a falu szélén lakott, ott, ahol a Csendes-tó partján a lenet szokták áztatni minden ősszel, és a háza mögött állt a nagy szövőszék, amit még a dédanyja épített, olyan sötét, kemény fából, hogy azt beszélték, száz évig is elbírná a legszigorúbb teleket. De mielőtt Ágnesről szólna ez a história, előbb arról kell beszélni, aki őt tanította, mert egy fonalat soha nem lehet a kezdete nélkül megérteni.

Zsuzsanna maga is egy hosszú sor végén állt, mert az ő tanítómestere egy még öregebb asszony volt, Ilka néne, akiről már csak annyit tudott mindenki, hogy a szomszéd völgyből származott, és hogy egyszer, állítólag, egy egész katonai csapat sorsát megváltoztatta azzal, hogy nem engedte, hogy a falu legényei abban a tavaszi ingben induljanak harcba, amit eredetileg megrendeltek nála, mert a fonal, mikor a kezébe vette, egyenesen visszahőkölt tőlük. A legények méltatlankodtak, de Ilka néne hajthatatlan volt, és inkább visszaadta a bérüket, mint hogy olyan mintát szőjön, amiről a keze azt súgta neki, hogy hazugság lenne. Azt mesélték, három hét múlva üzenet jött a szomszéd faluból, hogy a sereg, amelyhez csatlakozni készültek, egy olyan ütközetbe keveredett, amiről senki sem tudott előre, és sokan odavesztek, de a lenvölgyi legények, mivel Ilka néne végül nem engedte őket időben elindulni, lekésték a csatát. Ezt a történetet Zsuzsanna mindig elmesélte a tanoncainak annak bizonyítására, hogy a szövőasszony legnagyobb bátorsága néha nem a szövésben, hanem a visszautasításban rejlik.

Ágnes tizenkét éves volt, mikor apja, egy szegény kecskepásztor, bevitte a szövőházba, és megkérdezte Fátyol Zsuzsannát, a falu akkori szövőasszonyát, hogy nem venné-e fel tanítványnak a lányát, mert az otthon mindig a szövőszék körül lábatlankodott, és sosem unta meg a mintákat nézni. Zsuzsanna ekkor már öregnek számított, és a szeme is homályosodni kezdett, de a keze még biztosan járt a fonalak között, mintha a szeme helyett az ujjai látnának. Végignézett a kislányon, megfogta a kezét, és sokáig hallgatott, mielőtt azt mondta volna: jó, legyen, de tudnod kell, hogy ez nem olyan mesterség, amit az ember csak a kezével tanul meg. Ágnes nem értette akkor, mire gondol az öregasszony, de hét évvel később, mikor már maga is egyedül ült a keretnél, pontosan tudta.

Zsuzsanna türelmesen, lépésről lépésre vezette be a lányt a mesterség titkaiba, és első leckéje nem a szövésről szólt, hanem a nézésről. Mielőtt bárkinek is fonalat választanál, mondta, előbb ismerd meg, különben vakon dobod bele a mintát, és a vak minta sosem jó, mert nem tudja, mit visel. Így Ágnes megtanulta, hogy mielőtt bármit is szőnének valakinek, előbb háromszor kell meglátogatni azt az embert: egyszer nappal, hogy lássák, hogyan mozog a világban, hogyan beszél az állataival, hogyan fordul a szomszédjaihoz; egyszer alkonyatkor, hogy lássák, mi marad meg belőle, mikor a nap fénye már nem takarja el a fáradtságát vagy az örömét; és egyszer éjjel, mikor alszik, mert azt mondták, az alvó ember arca olyan igazságot mutat, amit ébren senki nem enged látni. Zsuzsanna azt is megtanította, hogy a leendő menyasszony vagy a haldokló kezét meg kell fogni, és meg kell számolni a pulzusát, mert a szívdobbanás üteméből lehet kiolvasni, hogy az illető élete lassú, egyenletes fonalat kíván-e, vagy gyors, szaggatott csomókat.

A színekről is külön leckéket kapott. A gyékényből és cserjékből főzött festékek nem csak a szövet külső díszei voltak Zsuzsanna szerint, hanem a fonal belső hangjai. A csipkebogyóból és marénagyökérből főzött vöröset azoknak szánták, akikben erős indulat lakott, akár szerelemről, akár haragról volt szó; a csülleng és a réti boglárka sárgáját azoknak, akikben öröm és könnyedség uralkodott; az indigó mélykékjét azoknak, akik türelmesek voltak, és akik lassan, de biztosan haladtak előre az életben; a diólevélből főzött barnát azoknak, akik sokat kibírtak, és akiknek ereje nem a gyorsaságban, hanem az állóképességben rejlett. De Zsuzsanna hangsúlyozta, hogy a színt sosem lehet csak a jelen pillanat alapján választani, mert az embernek nem csak azt a napját kell ismerni, amikor a szövőházba lép, hanem azt is, amerre halad – és ezt csak úgy lehetett megtudni, ha az ember valóban figyelt, kérdezett, és türelmesen várt a válaszra, néha hetekig.

A mintákról pedig ezt mondta: a lánc minta, amit sűrű, egymásba kapcsolódó hurkokkal szőttek, a kötődést erősítette, és leginkább a menyasszonyi ruhákba illett, ha a házasság valódi, mély társulás volt, amit erősíteni érdemes. A búzafej minta, ami apró, egymás mellé sorolt hegyes formákból állt, a bőséget és a gyermekáldást szolgálta, és a legtöbb pólyába ezt szőtték bele, hacsak valami más nem indokolta másként. A farkasfog minta, az éles, váltakozó cikcakkos vonal, védelmet adott, és azoknak a ruháiba került, akiknek az élete veszéllyel volt tele – katonáknak, vadászoknoknak, néha olyan gyermekeknek, akikről már csecsemőkorban látszott, hogy a világ nem fog könnyen bánni velük. És volt az örvény minta, a befelé kanyarodó spirál, amit a legritkábban és a legnagyobb óvatossággal használtak, mert ez jelezte a fordulópontot, a nagy változást, és aki ezt viselte, annak az élete nem egyenes úton haladt tovább, hanem megtört, és valami egészen másba fordult – jóba vagy rosszba, ezt a minta maga nem döntötte el, csak a fordulatot jelezte.

Zsuzsanna egyszer, mikor Ágnes már tizenhét éves volt, és kezdte úgy érezni, hogy ismeri a mesterség minden szabályát, leült vele a tűz mellé, és elmondott egy történetet, amit addig sosem mesélt el senkinek a faluban, és amit azután Ágnes egész életében magával hordott, mint egy hegeset, ami sosem gyógyult be teljesen. Sok évvel korábban, mikor Zsuzsanna még maga is csak kezdő szövőasszony volt, egy özvegy jött hozzá, és azt kérte, hogy fiának, egy Péter nevű, erős, jókedvű legénynek szőjön inget a lakodalmára. Zsuzsanna, ahogy a szabály előírta, meglátogatta a fiút, figyelte, hallgatta, megfogta a kezét, és minden jel arra mutatott, hogy a fonal, amivel foglalkoznia kell, valamiért folyton a mélykékbe és egy kanyarodó, örvényszerű vonalba akart fordulni, bármennyire is próbálta másfelé igazítani. Zsuzsanna akkor még nem ismerte fel, mit jelent ez valójában, csak azt érezte, hogy a fonal makacs, és mivel az özvegy könnyes szemmel kérte, hogy a fiának boldog, hosszú élet jusson, Zsuzsanna úgy döntött, hogy ellenáll a fonal akaratának, és egyenes, nyugodt mintát erőltet rá, sárga és barna színekkel, mintha ezzel biztonságba tudná zárni a fiú sorsát.

Az ing elkészült, és Péter valóban nem fulladt vízbe, ahogy a fonal eredetileg jósolta volna – mert később, mikor Zsuzsanna visszagondolt rá, rájött, hogy az örvény minta a folyót jelentette, és a fiú élete valóban veszélyben volt a víz felől. De azon a napon, amikor Péter esküvőjét tartották, és ő boldogan állt az oltár előtt az erőltetett, biztonságosnak szánt ingében, az öccse, egy tizenhárom éves fiú, név szerint Dániel, aki a lakodalom örömére kiment a folyóhoz halászni, hogy friss halat hozzon az ünnepi asztalra, belezuhant a vízbe, és nem tudott kijönni. A falu sosem kötötte össze a két dolgot, csak Zsuzsanna, aki akkor megértette, hogy a sorsot nem lehet megtörni, csak elhordozni, és hogy ha valaki egy fonalat erőszakkal el akar venni egy útról, a fonal nem egyszerűen eltűnik, hanem átvándorol valaki máshoz, akit a szál ugyanúgy érint. Attól a naptól fogva Zsuzsanna soha többé nem próbált egyenesen szembeszegülni egy fonal szándékával, csak azt tanulta meg, hogyan lehet körülötte dolgozni, hogyan lehet enyhíteni, irányítani, de sosem törölni.

Ágnes, mikor ezt meghallotta, sokáig nem tudott mit kérdezni, csak annyit mondott, hogy ő sosem akar ilyet tenni. Zsuzsanna erre csak annyit felelt, hogy senki nem akarja, amíg nem kerül olyan helyzetbe, ahol a szeretete erősebbnek tűnik, mint a bölcsessége, és akkor reménykedik, hogy Ágnes akkor is emlékezni fog erre a beszélgetésre.

Mielőtt Zsuzsanna rábízta volna az első valódi, sorsformáló munkát, próbára tette a lányt egy olyan esetben, ahol a tét még kicsi volt. A szomszéd porta fia, egy nyughatatlan, folyton bajba keveredő kisfiú, Farkas, éppen akkor töltötte be a hatodik évét, és az anyja, bár nem hitt igazán a mesterség erejében, mégis elkérte Zsuzsannától egy inget, hátha az megfogja a gyerek szertelenségét. Zsuzsanna úgy döntött, hagyja, hogy Ágnes válassza ki a színt és a mintát, de ő maga figyeli minden mozdulatát. Ágnes három napig járt a kisfiú után, nézte, hogyan kergeti a tyúkokat, hogyan mászik fel a legmagasabb fára a faluban, hogyan alszik végül kimerülten, arccal a földnek fordulva, mint aki még álmában is menni akar valahová. Zöldet választott, a fű és a levelek színét, és egy enyhén hullámzó, de nem kanyarodó mintát, mert úgy érezte, a fiú nyugtalanságát nem kell megtörni, csak egy irányba vezetni. Zsuzsanna, mikor megnézte a kész munkát, elmosolyodott, és azt mondta, hogy jól választott, mert nem akarta elvenni a fiútól azt, ami az övé, csak segített neki, hogy ne vesszen el benne. Farkas felnőttként a falu legjobb nyomkövetője és vadőre lett, aki soha nem fáradt el, és akit a gyerekek is szívesen követtek az erdőbe, mert tudták, hogy sosem téved el.

A mesterségnek ára is volt, és ezt Zsuzsanna sem rejtette véka alá, bár soha nem beszélt róla sokat, inkább csak hagyta, hogy Ágnes maga figyelje meg, mi történik vele az évek alatt. Minden fontos szövés – minden menyasszonyi ruha, minden lepel, minden első pólya, amibe valóban beleszőtték a sorsot – elvett valamit a szövőasszony saját életéből, mintha a fonal, hogy formát kapjon, kölcsönvenne egy darabot az ő vitalitásából. Zsuzsannánál ez a szeme fényében mutatkozott meg: minden jelentős munka után egy árnyalattal homályosabban látott, és mire Ágnes a tanonca lett, már alig különböztette meg a vörös és a barna szálakat egymástól, csak az ujjaival, a szövet érintésén keresztül tudta folytatni a munkát. Másoknál, ahogy azt a falu régi történetei elmondták, a kór a memóriában ütött rést – egy-egy fontos munka után elfeledtek egy nevet, egy arcot, egy gyermekkori emléket, mintha a fonal pontosan annyi emléket vinne el, amennyi ahhoz szükséges, hogy a mintát életre keltse.

Ágnesnél, mikor már évekkel később maga is a mesterség mélyére ért, ez úgy jelent meg, hogy minden nagy munka után egy emléket vesztett el a saját gyermekkorából – nem egyszerre az egészet, csak egy-egy szilánkot: egy délutánt, amit az apjával töltött a mezőn, egy nevet, amit egy régi barátja viselt, egy dal szövegét, amit az anyja énekelt neki. Sosem tudta előre, melyik emlék fog elmenni, csak azt vette észre utólag, hogy valami hiányzik, egy üres hely, ahol korábban egy kép volt. Ezt a hiányt sosem panaszolta el senkinek, mert úgy gondolta, ez a mesterség ára, és az árat, amit önként elfogad az ember, nem illik utólag számon kérni a sorstól.

Ahogy Zsuzsanna szeme egyre homályosabbá vált, a falu, hűségesen, mégsem hagyta magára: az asszonyok sorban hordtak neki friss tojást és tejet, a gyerekek felváltva kísérték el a kútig, és Ágnes, aki akkor már hivatalosan is átvette a nehéz munkákat, minden este benézett hozzá, hogy elmesélje, mi történt a faluban, mert Zsuzsanna, bár már alig látott, mindent tudni akart, ki kér fonalat, kinek a gyermeke született, és milyen irányba fordult a sok apró sors, amit egész életében figyelt. Volt egy utolsó dolog, amit még meg akart tanítani Ágnesnek, bár a kezét már nehezen mozgatta: hogyan kell felismerni azt a pillanatot, mikor a szövőasszonynak magának is abba kell hagynia a munkát, mielőtt az ár, amit a mesterség kér, többet vinne el, mint amit az ember még adhat. Erre nem volt szabály, csak egy érzés, mondta, ami olyan, mint mikor az ujjak hirtelen nem találják a fonal végét, és Ágnes megígérte neki, hogy figyelni fog rá, bár akkor még nem tudta, milyen nehéz lesz betartani ezt az ígéretet, mikor eljön az ő ideje.

Zsuzsanna hatvanhét éves korában, már teljesen megvakulva, egy téli estén nyugtalanul dőlt az ágyába, és azt mondta Ágnesnek, aki akkor már hivatalosan a falu szövőasszonya lett, hogy a mesterség legnehezebb része sosem az ár lesz, hanem annak az elfogadása, hogy az ember néha nem tehet semmit, csak nézi, hogyan szövődik ki a fonal a saját útján, és ebben a tehetetlenségben kell megtalálni a méltóságot. Néhány hónappal később elhunyt, csendesen, álmában, és azt mondták, a szemfedőjét, amit saját kezűleg szőtt magának évekkel korábban, mikor még volt hozzá ereje, olyan sima, nyugodt örvénymintával látta el, hogy a falu asszonyai, mikor ravatalára tették, azt mondták, sosem láttak ilyen békés halottat.

Ágnes évei a szövőházban lassan, de határozottan teltek, és a falu megszokta, hogy ha valami fontos dolog készül – esküvő, keresztelő, temetés –, előbb Ágneshez mennek, és csak azután a piacra vagy a templomba. Az első munka, amit teljesen önállóan, Zsuzsanna segítsége nélkül végzett, egy csecsemő pólyája volt, akit Benedeknek kereszteltek, egy szegény, de becsületes favágó fiának. A favágó, név szerint Kelemen, azt kérte, hogy a fia bátor legyen, mert úgy félt, hogy a gyermeke gyenge lesz, ahogy ő maga is gyenge egészséggel született. Ágnes három éjszakát figyelte a kisfiút, és bár csecsemő volt, és keveset lehetett rajta megállapítani, a fonal, amikor hozzáfogott, egyenesen, határozottan haladt, mintha már tudná, mivé akar válni. Barna és sötétvörös szálakból szőtt pólyát, farkasfog szegéllyel, és Benedek, ahogy nőtt, valóban olyan fiúvá vált, aki nem félt a sötét erdőtől, és később, mikor felnőtt lett, ő mentette ki a falu nyáját egy medve elől, amit mindenki más elkerült volna.

Néhány évvel később egy másik eset mélyen megmaradt a falu emlékezetében. Egy fiatal lány, Ilona, akit egy jóval idősebb, özvegy gazdához, Farkas Mátéhoz adtak férjhez – nem szeretetből, hanem mert a családja szegény volt, és Farkas jó földekkel bírt –, sírva jött Ágneshez a menyasszonyi ruhájáért, és azt mondta, inkább ne is legyen ruhája, mert úgy érzi, az élete véget ér, mielőtt igazán elkezdődne. Ágnes meglátogatta Farkas Mátét is, és bár a férfi kemény, csendes embernek tűnt, a keze remegett, mikor a felesége elhunyt első gyermekükről beszélt, és Ágnes megérezte, hogy ez nem egy rossz ember, csak egy magányos, aki elfelejtette, hogyan kell gyengéden beszélni. A fonal, amivel Ilonának dolgozott, mélykéket és halvány rózsaszínt kívánt, lánc mintával, szoros, de nem fojtó hurkokkal. A házasság, ahogy később kiderült, nem volt tündérmese, de Ilona, évekkel később, mikor már három gyermeke volt, azt mondta a szomszédjainak, hogy Farkas, bár nem beszédes ember, minden este megfogja a kezét, mielőtt elalszanak, és ő ezt elegendőnek találja egy egész élethez.

Volt egy másik eset is, ami inkább a halotti leplekhez kötődött. Egy öreg halászember, Jónás, aki egész életét a Csendes-tó partján töltötte, hosszú, kínzó betegségbe esett, és a családja Ágneshez ment, hogy szőjön neki szemfedőt, mert látták, hogy a férfi küzd a halállal, és nem tud elmenni, bár a teste már alig bírta tovább. Ágnes meglátogatta Jónást, és az öregember, bár beszélni már nehezen tudott, a szemével mindig a tavat kereste az ablakon át. Ágnes megértette, hogy az öreg nem fél a haláltól, csak nem tudja elengedni azt a mozdulatot, amivel egész életében a vízre figyelt. A leplet lassú, hullámzó örvénymintával szőtte, mélykék és ezüstös szálakból, mintha a tó vizét magát öntötte volna fonalba. Három nappal azután, hogy a család betakarta vele az öreget, Jónás csendesen elaludt, és azt mondták az ott lévők, hogy az utolsó szavai azok voltak, hogy végre leszállhat a csónakja az estébe.

Nem minden munka sikerült elsőre, és Ágnes maga sem rejtette véka alá, hogy fiatalabb korában egyszer komoly hibát követett el, amiből élete végéig tanult. Egy fiatal kovácslegény, Tamás, jött hozzá nősülés előtt, és Ágnes, aki akkoriban még csak néhány éve dolgozott önállóan, túlságosan elhamarkodottan olvasta ki a fonal szándékát: azt hitte, a legény erős, indulatos természete miatt vöröset és lánc mintát kíván, és nekiállt szőni, mielőtt a harmadik éjszakai figyelést is elvégezte volna. Mikor végre éjjel is megfigyelte a fiút, és meglátta, hogy álmában mindig ökölbe szorítja a kezét, mintha valami ellen küzdene, rájött, hogy félreértette a jelet: nem indulatról volt szó, hanem félelemről, amit a legény nappal sosem mutatott ki. Ágnes akkor bontotta szét az addig elkészült részt, és újrakezdte, bár ez egy teljes hetet vett el az idejéből, és azóta is azt tanította a tanoncainak, hogy jobb egy héttel később befejezni egy munkát, mint egy órával korábban félreérteni. Tamás végül egy türelmes, csendesítő barna mintájú inget kapott, és a lakodalma után sosem ébredt fel többé ökölbe szorított kézzel.

Minden ősszel, mikor a lenet learatták és a Csendes-tó partján áztatni kezdték, a falu megtartotta a lenaratási ünnepet, ami három napig tartott, és amin még a legszegényebb családok is részt vettek, mert ezen a napon mindenki egyformán dolgozott a közös földeken. Ágnes ezeken a napokon letette a nehéz munkát, és csak a közönséges fonást tanította a gyerekeknek, akik sorban álltak, hogy kipróbálhassák az orsót. Kálmán bíró minden évben ő maga nyitotta meg az ünnepet egy beszéddel, amiben mindig megemlítette, hogy Lenvölgy híre a szomszéd falvakban nem csak a jó lenföldeknek, hanem annak a tudásnak is köszönhető, amit a szövőasszonyok nemzedékeken át őriztek, és ilyenkor mindenki Ágnes felé nézett, aki szokás szerint zavartan lesütötte a szemét, és gyorsan visszatért a munkájához.

Akadt olyan munka is, amiért a falu határán túlról jöttek hozzá. Egy szomszéd faluból érkezett apa, Baráth Gergely, a fiát hozta el, aki egy vándor zászlóalj mellé állt be dobosnak, mert otthon nem maradt más munka számára. Az öreg Baráth könnyes szemmel kérte, hogy a fiú indulás előtti kabátjába szőjön valami védelmet, mert hallotta a szomszéd falvakban, hogy Lenvölgyben ismerik ezt a tudást. Ágnes megfigyelte a fiút, Istvánt, és bár a fonal, amit kézbe vett, nem mutatott biztos hazatérést – ezt sosem mutatott semmilyen fonal, mondta mindig, mert az ígéret, amit nem lehet betartani, rosszabb minden fonalhiánynál –, a farkasfog mintát sötétzöld és feketés szálakból szőtte, sűrűn, szorosan, ahogy a páncél rétegeit szokás egymásra rakni. István három évig szolgált, és mikor hazatért, egy sebhelyet hozott a karján, de az életét megtartotta, és azt mondta az apjának, hogy abban a csatában, amiben a fél zászlóalja odaveszett, ő folyton úgy érezte, mintha valami nehéz, de biztos súly tartaná a helyén, mikor minden más menekülni akart körülötte.

Így telt el húsz esztendő, és minden esztendővel nőtt a falu bizalma Ágnesben, miközben – bár ezt kevesen tudták pontosan – fogyott az ő saját emlékezete. Közben Ágnes maga is férjhez ment egy ácshoz, Gáspárhoz, aki nem félt a feleségétől, ahogy néhányan más férfiak féltek a szövőasszonytól, hanem büszke volt rá, és sokszor segített neki a kereten dolgozó szálakat kiegyenesíteni, mielőtt a nehezebb munka elkezdődött. Gáspár a falu piacán ismerte meg, mikor az új szövőszéknek állványt épített, mert a régi, dédanyai keret egyik lába megrepedt, és Ágnes, aki akkor még nem bízott idegen kezekben a saját szerszáma körül, hetekig felügyelte a munkát, míg végül inkább a legényt figyelte, mint a fűrészt. Gáspár sosem kérdezte, mit lát a szövőasszony a fonalban, és ez volt az, ami Ágnesnek a legjobban tetszett benne: hogy nem akarta ismerni a mesterség minden titkát, elég volt neki, hogy ismerte az asszonyt, aki művelte. A lakodalmukon, amit egy enyhe szeptemberi napon tartottak, Ágnes saját kezűleg szőtte a ruháját, bár ezt a szabály szigorúan tiltotta neki a saját sorsára nézve, úgyhogy végül Zsuzsanna, már akkor félig vak, de még dolgozó kézzel, szőtte meg helyette az utolsó sorokat, nevetve, hogy ezúttal a tanoncnak kell megtanulnia, milyen érzés a másik oldalon állni. Egy lányuk született, akit Borbálának kereszteltek, de mindenki csak Borának hívta, és Ágnes, aki a saját lányára sosem szőhetett sorsformáló mintát – ez volt a mesterség egyik legszigorúbb szabálya, amit Zsuzsanna is hangsúlyozott: a fonal nem hajlik a saját vérére, mert a szövőasszony szeme elvakul a saját gyermekétől, és nem látja tisztán, amit lát –, így csak egy közönséges, meleg pólyát varrt neki, amit minden anya varrhatott volna, festék és minta nélkül, tiszta szeretetből.

Gáspár tíz évvel Bora születése után egy állványról leesve meghalt, mikor egy új tetőt épített a falu számára, és Ágnes ettől fogva egyedül nevelte a lányát, miközben a szövőházat is vezette. A gyász, ahogy azt később elmondta egy fiatal tanoncának, megtanította neki, hogy a veszteség nem mindig szövődik ki rendezett mintába, néha csak ott marad, szétszórva, mint egy leejtett orsó fonala, amit soha nem lehet teljesen újra felgombolyítani. Ekkor fogadta magához első tanoncát, egy árva lányt, Zsófiát, akit a falu papja, Döme, ajánlott neki, mert Zsófiának nem volt hová mennie, és a keze, ahogy Döme megjegyezte, különösen gyengén és türelmesen mozgott, mikor a templom oltárterítőit javította. Zsófia szülei egy vándorló drótostót csapattal érkeztek a faluba két évvel korábban, és mikor egy tavaszi láz mindkettőjüket elragadta néhány nap különbséggel, a kislány, akkor kilencesztendős, egyedül maradt egy idegen faluban, ahol senki sem ismerte a nevét rendesen, és sokan csak úgy hívták, hogy „a drótostót lánya”. Döme pap, aki nem tudta hová helyezni, végül Ágneshez vitte, mert úgy gondolta, egy magányos asszonynak, aki maga is gyászol, és egy magányos gyermeknek, akinek nincs senkije, talán jót tesz egymás társasága. Ágnes kezdetben csak megtűrte a házban, mert maga is túl friss volt a gyászban ahhoz, hogy igazán odafigyeljen rá, de egy este, mikor Zsófiát sírva találta a szövőszék alatt, ahova bújt, mert félt a sötétben, Ágnes leült mellé a padlóra, és először évek óta mesélt el egy történetet – nem a mesterségről, csak egy gyerekkori mesét, amit az ő anyja mondott neki –, és ettől a naptól fogva valami megváltozott köztük.

Bora tizenhét esztendős korára olyan lányá cseperedett, akiben anyja csendessége és apja nyugodt erőssége egyesült, és a falu fiatal legényei közül nem egy próbálta elnyerni a figyelmét, bár Bora, úgy tűnt, nem sietett választani. Végül egy méhész fia, Simon, nyerte el a szívét – egy nyugodt, szelíd beszédű legény, aki az erdőszéli méhesekben nevelkedett, és akinek a kezén állandóan méhviasz és virágpor illata érződött, nem úgy, mint a legtöbb falusi legényen, akik a mezei munka porát és szénaillatát hordták magukon. Simon lassan, de határozottan közeledett Borához: elhozott neki egy üveg tiszta hársmézet minden tavasz elején, és megtanította neki, hogyan kell nyugton állni a méhek közelében anélkül, hogy megcsípnék, mert azt mondta, a méhek megérzik, ki fél tőlük, és ki nem. Bora sosem félt, és ez is egyike volt azoknak a jeleknek, amik miatt Simon végül úgy döntött, megkéri a kezét.

A faluban néhányan furcsán néztek Simonra, mikor kiderült, hogy a szövőasszony lányát akarja feleségül venni, mert azt beszélték, nehéz lehet olyan házhoz nősülni, ahol a sors szövődik, és néhány öregasszony még azt is hozzátette, hogy a méhésznek jobban tenné, ha egy egyszerűbb lányt választana, akinek a családja nem jár ilyen közel a végzethez. Simon ezekre sosem válaszolt haraggal, csak csendesen azt mondta, hogy ő nem Ágnes mesterségét veszi feleségül, hanem Borát, és hogy aki ismeri a lányt, az tudja, hogy a szíve pontosan olyan egyenes, mint bárki másé a faluban. Mikor egy télen a falu méheseit megtámadta egy betegség, és sorra pusztultak a kasok, Simon éjt nappallá téve dolgozott, hogy megmentse, amit lehet, és végül a saját kasai közül egyet sem vesztett el, miközben másoknak segített újraindítani a rajokat tavasszal – ettől kezdve a falu másként beszélt róla, és Kálmán bíró is azt mondta, hogy ha valaki megérdemli a szövőasszony lányát, az bizony egy ilyen kitartó legény.

Ágnes, mikor meghallotta az eljegyzés hírét, örömmel sírt, de aznap éjjel, mikor már mindenki aludt, kiment a szövőházba, és sokáig ült a keret előtt, mert tudta, hogy most olyan munka áll előtte, amit évtizedek óta próbált elkerülni: a saját lánya menyasszonyi ruháját kell megszőnie. A szabály szerint nem lett volna szabad hozzáfognia – a fonal nem hajlik a saját vérére, mondta mindig Zsuzsanna –, de Bora, aki ismerte a mesterség minden részletét, mert gyerekkora óta figyelte az anyját dolgozni, könyörgött neki, hogy mégis ő szője meg, mert nem bírná elviselni, ha egy másik szövőasszony kezéből kapná az életét formáló mintát, mikor az anyja ott él a falu szélén, és ismeri legjobban a szívét. Ágnes sokáig habozott, de végül beleegyezett, bár magában tudta, hogy ezzel a szabály legmélyebb vizén úszik, ahol a saját szeme talán nem fog tisztán látni.

Elkezdte a három éjszakás figyelést, bár Borát egész életében ismerte, mert úgy gondolta, a szabály nem azért létezik, hogy kényelmesen megkerüljék, hanem azért, hogy valóban lássanak. Az első éjszaka, mikor Borát nappal figyelte, mindent a megszokott fényben látott: a lánya nyugodt, biztos kezű, szerető teremtés volt, aki a méhesekben is, a konyhában is egyformán gondos maradt. A második éjszaka, alkonyatkor, mikor Bora egyedül ült a kertben, és nem tudta, hogy az anyja figyeli, Ágnes azt látta, hogy a lánya arcán egy pillanatra átfut valami nehéz árnyék, mikor a tekintete a saját hasára siklik, mintha már most, házasság előtt is érezne valamit, amit még nem tudott szavakba önteni. Ágnes ezt akkor még nem értette, csak feljegyezte magában, hogy figyelnie kell rá.

A harmadik éjszaka volt a legnehezebb. Mikor Bora elaludt, Ágnes odaült mellé, megfogta a kezét, és számolni kezdte a pulzusát, úgy, ahogy Zsuzsanna tanította neki évtizedekkel korábban. A szívdobbanás egyenletes volt, erős, de a keze alatt, ahogy a bőrön át a mélyebb érzésekre figyelt, Ágnes valami furcsa, hideg rándulást érzett, mintha a vér egy pillanatra megtorpanna, mielőtt tovább folyna. Megpróbálta újra, és újra, és mindháromszor ugyanazt a rándulást találta, pontosan ugyanabban a pillanatban, mintha a test maga ismételné meg egy üzenetet, amit biztosan akar, hogy megértsen. Bora az alvásban egyszer megmozdult, és halkan motyogott valamit, amit Ágnes nem értett tisztán, de úgy hangzott, mint egy név, talán a jövőbeli gyermekéé, bár akkor még nem is tudhatta, hogy terhes lesz. Akkor hazament, és egész éjjel nem aludt, mert tudta, bár nem akarta elhinni, hogy valami nincs rendben azzal, amit a jövő Bora számára készít.

Mikor hozzáfogott a fonal kiválasztásához, a keze, ami évtizedek óta biztosan mozgott, most remegett. A sárga és a rózsaszín szálak felé nyúlt, mert ezeket akarta választani, az öröm és a könnyedség színeit, de mikor a kezébe fogta őket, és közel tartotta a szívéhez, úgy, ahogy mindig tette, hogy megérezze, illenek-e, a szálak hidegnek és idegennek tűntek, mint egy ruha, ami nem a viselőjére szabott. Újra és újra próbálkozott más színekkel, de minden alkalommal ugyanaz a hideg érzés fogta el, és végül, mikor már hajnalodott, és a keze annyira elfáradt, hogy már alig bírta tartani az orsót, kénytelen volt beengedni azt a színt, amit a fonal valójában kívánt: egy sötét, kékesszürke árnyalatot, amit a viharfelhők előtti égbolthoz hasonlítottak a faluban, és ami mellé, akármennyire is próbálta elkerülni, az örvény minta társult, a befelé kanyarodó spirál, amit a legritkábban és a legnagyobb óvatossággal használtak, mert fordulópontot, nagy és veszélyes változást jelzett.

Ágnes akkor letette az orsót, és kiment a házból, hogy a hideg levegőn gondolkozhasson. Az örvény minta önmagában nem jelentett biztos halált – ezt is megtanulta Zsuzsannától –, csak azt jelezte, hogy Bora élete nem fog egyenes úton haladni, hanem valahol megtörik, és egészen másba fordul. De a hideg, amit a szálak között érzett, és a rándulás, amit a pulzusban talált, együtt olyan jelet alkottak, amit Ágnes, bármennyire is nem akarta, egyféleképpen tudott csak olvasni: Bora életét fenyegeti valami, ami hamarosan jön, és ami a legjobban az első szüléshez kötődik, mert a méhészasszonyok, akiket Ágnes megkérdezett, elmondták neki, hogy ilyen rándulás a pulzusban leggyakrabban azoknál jelenik meg, akiknek a teste nehezen bír meg egy gyermeket, és a legtöbb ilyen jel a szülés körüli hónapokban válik valósággá.

Ágnes három napig nem tudott hozzáfogni a munkához, csak ült a keret előtt, és nézte a kiválasztott szálakat, mintha azok puszta nézéssel megváltoznának. Eszébe jutott Zsuzsanna és Péter és Dániel története, és eszébe jutott az is, amit az öregasszony azután mondott neki: hogy senki nem akar szembeszegülni egy fonallal, amíg nem kerül olyan helyzetbe, ahol a szeretete erősebbnek tűnik, mint a bölcsessége. Ágnes most pontosan ebben a helyzetben találta magát, és el kellett döntenie, mit tesz.

Először azt fontolta meg, hogy egyáltalán nem szövi meg a ruhát, és hagyja, hogy Bora egy másik szövőasszonyhoz menjen, vagy hogy egyszerű, mintátlan vászonban esküdjön, ahogy a legszegényebb lányok tették, akiknek nem volt pénzük rendes menyasszonyi ruhára. De Zsuzsanna egyszer arra is figyelmeztette, hogy a mintátlan, formátlanul hagyott fonal nem azt jelenti, hogy a sorsot elkerülik, csak azt, hogy a sors vadon, alakítás nélkül éri az embert, és egy formátlan, vad sors sokszor keményebben üt, mint egy formába szőtt, mert nincs semmi, ami tompítsa a csapást. Ágnes tehát úgy döntött, hogy ez nem lehet a megoldás.

Azután azt fontolta meg, hogy erőszakkal, ahogy Zsuzsanna tette Péterrel, egyenes, nyugodt mintát erőltet a fonalra, és egyszerűen nem engedi, hogy az örvény megjelenjen. De minden alkalommal, mikor a kezébe vette a sárga szálakat, és próbálta magát rávenni, hogy mégis azokkal dolgozzon, Zsuzsanna hangját hallotta a fejében, ahogy elmeséli Dániel történetét, és tudta, hogy ha most erőszakkal elveszi Bora fonalát az útjáról, a veszély nem tűnik el, csak átvándorol valakihez, akit Bora a legjobban szeret – és ez lehetett volna Simon, vagy a saját jövőbeli gyermeke, vagy akár Ágnes maga. Ezt a kockázatot nem volt képes vállalni.

Egy éjszaka, mikor már a tél beköszöntött, és a lakodalom napja közeledett, Ágnes egyedül ült a szövőházban, és végre eszébe jutott valami, amit korábban elfelejtett, vagy talán sosem gondolt át eléggé: Zsuzsanna nem azt mondta, hogy a fonalat sosem lehet befolyásolni, csak azt, hogy sosem lehet egyenesen szembeszegülni vele, mert az ilyen szembeszegülés nem töröl, csak áthelyez. De a fonal körül dolgozni, finomítani, ahogy a víz is körbefolyja a sziklát anélkül, hogy legyőzné – ezt Zsuzsanna sosem tiltotta, csak nagyon nehéznek és nagyon veszélyesnek nevezte, mert az ilyen munka nem egyszerűen elvesz a szövőasszony vitalitásából, hanem közvetlenül a saját élete fonalából kér kölcsön, mintha a szövőasszony a saját testét ajánlaná fel kezesként.

Ágnes megértette, hogy nem tudja eltörölni az örvényt, és nem is szabad megpróbálnia, mert az csak áthelyezné a veszélyt valaki másra, akit szeret. De talán nem kell eltörölnie – talán elég, ha a spirál mellé, belefonva, úgy, hogy a két minta egymásba kapcsolódjon, egy másik szálat is elhelyez: nem az örvény ellen, hanem annak a társaságában, egy olyan fonalat, ami nem azt mondja a sorsnak, hogy ne törjön meg, hanem azt, hogy a töréskor legyen ott valami, ami tartja, ami nem engedi, hogy a forduló mélysége elnyelje azt, aki benne van. Ehhez a lánc mintát választotta, a szoros, egymásba kapcsolódó hurkokat, amit a kötődés jele volt, és amit még sosem látott senki az örvénnyel összefonva, mert a két minta a hagyomány szerint nem illett egymáshoz – az egyik a változást, a másik az állandóságot szolgálta.

Mikor hozzáfogott, az orsó nehéznek tűnt a kezében, mintha ólomból volna, és az első néhány sor, amit az örvény köré szőtt a lánc mintával, egyenetlenül, bizonytalanul alakult, mert a két szándék küzdött egymással a fonalban. Ágnes egész éjszaka dolgozott, és mire a hajnal eljött, az ujjai annyira elgémberedtek, hogy alig tudta mozgatni őket, de a mintája végre elkezdett engedni, elkezdett összeilleszkedni, mintha a fonal, hosszas ellenállás után, elfogadta volna ezt az új, eddig ismeretlen formát. Harmadnap este, mikor végre befejezte, Ágnes észrevette, hogy a keze remegése nem múlt el, hanem állandósult, és mikor a tükörbe nézett, a szeme körül olyan homályos fátylat látott, amilyet évekkel korábban Zsuzsannánál figyelt meg az ő vaksága kezdetén.

A lakodalmat kora tavasszal tartották, mikor a Csendes-tó jege már vékonyodott, de még nem tört fel teljesen, és Bora, a ruhájában, amit az anyja szőtt neki, olyan szép volt, hogy az öregasszonyok a templom előtt azt mondták egymásnak, hogy még sosem láttak ilyen mintát, de valahogy mégis ismerősnek tűnt, mintha két régi dallam fonódott volna össze egy újba. Simon, mikor meglátta Borát a templom ajtajában, elfelejtette, mit kellett volna mondania a paptól tanult szöveg szerint, és csak annyit tudott kinyögni, hogy soha életében nem látott még ilyen szépséget, amin az egész falu jóízűen derült, és ami a lakodalom legtöbbet emlegetett pillanatává vált.

A templom előtt, mikor az asszonyok közelebbről is megnézhették a ruhát, Ilona – aki immár maga is öregedő anya volt, három felnőtt gyermekkel – odalépett Ágneshez, és megfogta a kezét, mert felismerte rajta azt a bizonytalan remegést, amit valaha a saját ruháját szövő kezén is látott. Nem kérdezett semmit, csak annyit mondott, hogy bármit is hordoz az a minta, Bora szerencsés, hogy olyan anyja van, aki nem futott el előle. Farkas Máté, aki mellette állt már évek óta hajlott háttal, de még mindig szótlanul, csak biccentett egyet, és ez a biccentés többet ért Ágnesnek, mint bármilyen szó lehetett volna.

Az esküvő után Bora és Simon az erdőszéli méhesek közelében építettek házat, és az első évben minden jól alakult, bár Ágnes tudta, hogy a veszély nem múlt el, csak egy ideig alszik, úgy, mint a tél alatt a méhek is csendben maradnak a kasban. Mikor Bora teherbe esett, és az ősz felé közeledett a szülés ideje, Ágnes minden éjjel átment a lányához, és figyelte, bár próbálta nem mutatni az aggodalmát, mert nem akarta, hogy Bora is féljen azelőtt, hogy bármi valóban megtörténne.

Mikor Bora teherbe esett, és az ősz felé közeledett a szülés ideje, a falu asszonyai, akik hallották a hírt, hogy a szövőasszony lánya áldott állapotban van, maguktól is kezdtek figyelni rá: Erzsébet, aki a malomnál lakott, minden héten hozott neki friss tejet, Kriszta bába hetente benézett, hogy a hasát megvizsgálja, és még Farkas Máté, az öreg gazda is üzenetet küldött, hogy ha bármire szükség lenne, csak szóljanak, mert ő és Ilona sosem felejtik el, mit tett egykor Ágnes kettejükért. Ez a gondoskodás, bár senki nem beszélt nyíltan a kékesszürke fonal jelentéséről, mintha mindenki sejtett volna valamit, és a falu úgy döntött, hogy ha a sors nehéz utat szán Borának, legalább ne egyedül kelljen azt elhordoznia.

A szülés egy havas éjszakán kezdődött, korábban, mint várták, és már az első órákban nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben: a gyermek rosszul fordult el, és a bába, egy idős, sokat látott asszony, név szerint Kriszta, komor arccal mondta Ágnesnek a szomszéd szobában, hogy ritkán látott ilyen nehéz szülést, és hogy fel kell készülniük a legrosszabbra is. Simon az ajtó előtt állt, nem engedték be, és egész éjjel ott állt mozdulatlanul, csak a kezét tördelte, miközben a méhesek felől, amiket korábban annyira féltett, most egyáltalán nem gondolt. Zsófia, aki akkor már hónapok óta Ágnes mellett tanult, a konyhában forralt vizet hordott és tiszta lepedőket készített elő, és minden alkalommal, mikor Bora felkiáltott a fájdalomtól, a keze megállt egy pillanatra, mintha ő is érezné a rándulást, amit a tanítómestere a pulzusban talált hónapokkal korábban. Ágnes ekkor visszament a szövőházba – bár az éjszaka közepén volt, és a hó magasan állt az úton –, mert eszébe jutott, hogy a ruhán kívül még volt egy utolsó dolog, amit megtehet: a maradék fonalat, amit a menyasszonyi ruhából megőrzött, bevitte a szülőszobába, és Bora kezébe adta, hogy szorítsa, miközben a fájások jöttek, mintha a fonal maga is erőt adhatna.

Egész éjjel tartott a küzdelem, és Ágnes, mikor már a hajnal felé közeledtek az órák, és Bora ereje kezdett elfogyni, megtette azt, amiről korábban azt hitte, hogy soha nem lesz képes rá: a saját kezét Bora kezére tette a fonal fölött, és csendben, szavak nélkül elkezdte átengedni azt, amit még megtehetett a saját testéből – azt az utolsó, keveset megmaradt tisztaságot a szemében, amivel még különbséget tudott tenni a sötét és a világos színek között, és egy darabkát azokból az emlékekből, amik még megmaradtak a saját gyermekkorából, mintha ezekkel súlyt adna a fonalnak, hogy erősebben tartsa, amit tartania kell. Nem tudta, működik-e, és később sem tudta pontosan elmagyarázni, mit tett valójában, csak azt érezte, hogy valami kiáramlik belőle, és hogy ez az áramlás fájdalommal, de egyúttal békével is járt.

Hajnalban, mikor a nap már a hó fölött emelkedett, Bora végre világra hozta a gyermekét, egy kislányt, akit később Zsuzsannáról neveztek el, és bár a szülés minden eddiginél nehezebb volt, és Kriszta bába később azt mondta, hogy sosem hitte volna, hogy mindketten életben maradnak, Bora és a kislánya egyaránt túlélték az éjszakát. Mikor Kriszta kinyitotta az ajtót, és kiszólt, hogy mindketten élnek, Simon térdre esett a küszöbön, és azt mondta, hogy életében először igazán megértette, mit jelent az, hogy a felesége anyja nem egyszerűen vásznat sző, hanem valódi súlyt emel le mások életéről, és ettől a naptól fogva minden tavasszal elhozta Ágnesnek a legelső mézet, amit a kasok adtak, mert úgy érezte, soha nem tudja eléggé megköszönni, amit azon az éjszakán kapott. Ágnes, mikor meglátta az unokáját először, már alig látott valamit az arcából, csak egy homályos, fényes alakot, mert a szeme azóta a mesterség ára miatt teljesen bezárult a részletek elől, de a fülével tisztán hallotta a gyermek első kiáltását, és azt mondta, ez elég neki egy életre.

Ágnes ettől az éjszakától fogva lassan hanyatlott, bár nem panaszkodott, és nem is beszélt sokat arról, mit tett valójában a szülőszobában. Hátralévő erejét arra fordította, hogy Zsófiát minden olyan tudásra megtanítsa, amire csak idő maradt: elmondta neki a Péter és Dániel történetét, ahogy Zsuzsanna is elmondta neki, és elmondta azt is, amit a tél éjszakáján tett a lánya kezében, bár maga sem tudta biztosan, vajon a mesterség szabályai szerint volt-e helyes, amit csinált, vagy csak egy anya kétségbeesett mozdulata volt, amit a fonal véletlenül elfogadott. Zsófia ezt a bizonytalanságot is megtanulta tőle: hogy a mesterség nem ad mindig biztos választ, és hogy néha a szövőasszonynak úgy kell dolgoznia, hogy sosem tudja meg teljesen, mit tett valójában.

A tavaszt és a nyarat még megélte, és örömmel hallgatta, hogyan nő az unokája, akit mindenki csak kis Zsuzsinak hívott, de ősszel egyre gyengébb lett, és a falu asszonyai, akik meglátogatták, azt mondták, mintha a teste maga is elfogyna, ahogy korábban a fonal is elfogyott a kezében. Egy téli estén, hasonlóan ahhoz, amikor Zsuzsanna is elment, Ágnes magához hívta Zsófiát, a tanoncát, aki addigra már maga is kész szövőasszony lett, és azt mondta neki, hogy a legnehezebb leckét, amit valaha megtanult, nem az öreg Zsuzsannától kapta, hanem a saját lányától: hogy a szeretet néha nem azt jelenti, hogy megváltoztatjuk a fonalat, hanem hogy melléje állunk, és segítünk neki tartani azt, amit tartania kell.

Zsófia, aki az utóbbi hónapokban maga is gyűjtött egy kevés fonalat Ágnes régi, elhasznált ruháinak szálaiból, azon az utolsó estén egy kis darab szövetet hozott elő, amit titokban készített: egy halvány, meleg mintát, amiben felismerhető volt az a régi öröm és könnyedség szín, amit Ágnes fiatal korában viselt az esküvőjén Gáspárral, és amit az évek és a mesterség ára során elfelejtett. Mikor Zsófia a kezébe adta, Ágnes, bár a szemével már semmit sem látott, az ujjaival felismerte a mintát, és először évek óta könnyek szöktek a szemébe, mert az elveszett emlék, amit a fonal őrzött meg helyette, visszatért hozzá abban a pillanatban, és ő, utolsó erejével, elmondta Zsófiának, milyen nap volt az, mikor Gáspár először táncra kérte a falu piacán.

Ágnes néhány nappal később csendesen elhunyt, és a faluban azt mondták, a halála éppen olyan békés volt, mint azoké, akiknek ő maga szőtte a leplet egész életében, bár az ő saját szemfedőjét Zsófia készítette, az örvény és a lánc minta együttesével, amit Ágnes Borának szánt, mert úgy gondolta, ez a kettő a legjobban illik ahhoz, aki egész életében azt tanulta meg, hogy a fordulat és a kitartás együtt alkotják az igazi erőt.

A faluban azóta is mondják, ha egy lány menyasszonyi ruhájáért mennek a szövőházba, hogy a fonal sosem hazudik, de a szeretet, ha elég bátor hozzá, néha mellé tud állni, és segíthet neki tartani, amit tartania kell. Zsófia, aki Ágnes után a falu szövőasszonya lett, és aki idővel maga is tanoncot fogadott – egy élénk, kíváncsi kislányt, aki a piacon kötött neki először zsineget bogos mintákba, csak játékból –, sosem felejtette el ezt a leckét. Bora, bár maga sosem tanulta meg a mesterséget, mert úgy érezte, az ő keze inkább a méhesekhez és a gyermekéhez húz, minden évben elhozta kis Zsuzsit a szövőházba, hogy lerakjon egy szál fonalat Ágnes régi keretére, mondván, ez az egyetlen módja annak, hogy a lánya megismerje a nagyanyját, akit sosem látott tisztán felnőttként.

Mikor az unokája, kis Zsuzsi felnőtt, és eljött Zsófiához a saját menyasszonyi ruhájáért, azt mondják, Zsófia egész éjjel sírt a keret előtt, mielőtt hozzáfogott volna, mert a fonal, amit a lány sorsából olvasott ki, egy egyenes, nyugodt, hosszú utat mutatott, tele meleg, sárga fénnyel, és Zsófia végre megérthette, hogy néha a sors is megadja a nyugalmat azoknak, akik korábban túl sokat fizettek érte. Ezt a ruhát egyetlen árnyalatnyi kékesszürkével sem kellett megtörnie, és mikor a falu idősebbjei meglátták, hányan emlékeztek még Ágnes régi, nehéz mintájára, és hányan sóhajtottak fel örömmel, hogy végre egy könnyű fonal is akadt ebben a családban.

A szövőház azóta is áll a Csendes-tó partján, és Lenvölgyben még most is úgy mondják, hogy mielőtt bárki a nehéz munkáért menne, előbb gondolja meg jól, mit kér, mert a fonal mindig megadja, amit valóban kérnek tőle – csak nem mindig úgy, ahogyan azt az ember elképzelte.