A Másik Arc

Kedden kezdődött, egy dolog erejéig, amit könnyű lett volna elfelejteni.

Nóra az Insta-sztorimra reagált szerda reggel, egy fotóra, amit a kávém mellé töltöttem fel az irodában: „Jó volt tegnap este, bocs, hogy nem maradtam tovább, a Kisüzemben túl meleg volt.” Néztem a szöveget, és nem értettem. Begépeltem: „Milyen Kisüzem? Én otthon voltam egész este, náthás voltam.” Nóra küldött egy emojit, ami nevetett, aztán egy másikat, ami inkább zavarodott volt. „Ne szórakozz, tegnap este ott voltunk, fél tizenegyig beszélgettünk a pultnál. Rajtad volt az a zöld kabát.” Nekem nincs zöld kabátom.

Letettem a bögrét. A monitor kék fénye visszatükröződött az ablakon, a Rákóczi út forgalma odalent egyenletesen zúgott, mint mindig hétfő reggelente – csak épp szerda volt. Visszaírtam Nórának, hogy biztos összekeverte a napokat, vagy másnak nézett. „Dóra, veled beszéltem. A hangod is olyan volt, mint most. Csak furcsán viselkedtél, mintha fáradt lettél volna. De te voltál.” A szöveg alatt egy fotó jelent meg, amit utólag küldött: homályos, sötét kép, a Kisüzem jellegzetes neoncsíkos faláig lehetett látni, és előtte egy nő, fekete farmerben, zöld kabátban, a haja kontyba fogva úgy, ahogy én szoktam, ha nem akarok vele foglalkozni. Az arca a kép szélén volt, kicsit életlen, de a tartása – a feje enyhe oldaltartása, ahogy mindig hallgatás közben a bal fülemmel hajlok a beszélő felé – az az én tartásom volt.

Nem szóltam senkinek. Azt gondoltam, hülyeség, a fények, a sör, Nóra néha összekeveri a dolgokat, amikor fáradt. Munkába mentem, befejeztem egy logó harmadik variánsát egy ügyfélnek, aki minden alkalommal meggondolja magát, és estig nem is gondoltam rá többet.

Aznap este Bence azt mondta, hogy fura volt a hangom telefonon, amikor „tegnap” felhívtam. Megkérdeztem, miről beszél. „Felhívtál kilenc körül, azt mondtad, hogy korán fekszel, mert másnap korán kelsz.” Igazából akkor a könyvet olvastam a kanapén, és nem hívtam fel senkit. Megmutattam neki a hívásnaplómat. Nem volt rajta kimenő hívás Bencének aznap este. „De beszéltünk” – mondta, és a hangjában volt valami, amit nem ismertem tőle: egy apró bizonytalanság, mint amikor valaki egy ismert utcában hirtelen nem találja a saját kapuját.

Azt mondtam, biztos rosszul emlékszik. Bence bólintott, de a szeme körül megjelent egy ránc, amit korábban nem láttam rajta, egy olyan ránc, amilyet az emberek akkor kapnak, amikor valamit el akarnak engedni, mert könnyebb, mint ragaszkodni hozzá.

A következő két hétben semmi sem történt, vagy legalábbis semmi, amit észrevettem volna. Dolgoztam, futottam a Népligetben szerdánként, találkoztam Nórával egy kávéra, ahol nem hoztuk fel a Kisüzemet, mintha megegyeztünk volna, hogy ez egy apró, kellemetlen részlet, amit jobb elfelejteni. Azt hittem, elfelejtettem.

Aztán jött Eszter telefonja.

Eszter az Arany Marketing ügyfele volt, egy hajléktalanprogramot indító alapítvány vezetője, akinek a logóját és az arculatát mi csináltuk az irodában. Sosem voltam közeli vele, de kedveltem a direktségét, azt, hogy sosem kertel. Felhívott egy csütörtöki délután, és azt mondta, örült, hogy találkoztunk a múlt heti Önkéntes Gálán az A38 hajón. Mondtam neki, hogy sosem voltam az A38-on semmilyen gálán. Nevetett, azt hitte, viccelek. „De Dóra, te mondtad a beszédedben, hogy az önkéntesség olyan, mint egy második bőr, amit az ember levet, amikor fáj, de visszanő.” Ez az én mondatom volt. Pontosan így mondtam egyszer Bencének, két éve, amikor az önkéntes véradásról beszéltünk. Soha senkinek máshoz nem mondtam ezt a mondatot.

„Küldök egy fotót” – mondta Eszter, mire felbontottam a telefonon az üzenetet, és ott volt: egy nagy, éles kép, amit valaki a telefonjával készített a színpad előtt állva. A nő a mikrofonnál az én arcomat viselte. Nem egy hasonló arcot – az én arcomat, az orrom kis görbületét jobbra, a szemöldököm, amit sosem szedtem rendesen, a fülbevalómat, amit anyám adott, és amit sosem vettem le, mert féltem, hogy elveszítem. A ruha, amit viselt, egy sötétkék selyemblúz volt, amit sosem láttam, de ami úgy állt a testén, mint ami rá van szabva – az én testemre szabva.

Megkértem Esztert, hogy küldjön még fotókat. Küldött hat darabot. Mindegyiken ott voltam, mosolyogva, kezet fogva emberekkel, akiket sosem láttam, de akik úgy néztek rám – rá –, mintha ismernének. Az egyik fotón egy férfi fogta a kezemet két kézzel, és hálásan nézett, a szeme könnyes volt. Nem tudtam, ki az. A háttérben a hajó korlátja és a Duna fekete víztükre látszott, a pesti oldal fényei szétfolyva a hullámokon.

Megnéztem a naptáramat. Azon az estén otthon voltam, egyedül, mert Bence dolgozott, egy sorozatot néztem, amit már háromszor láttam, mert nem volt kedvem újat keresni. Emlékeztem a kanapéra, a takaróra, amit magamra húztam, mert a fűtés már megint rosszul működött a lakásban. Emlékeztem, hogy tíz körül elaludtam a tévé előtt, és csak éjfél után ébredtem fel, hogy kikapcsoljam.

De a fotók időbélyege szerint a gála este nyolc és tizenegy között volt.

Aznap este, miután letettem a telefont Eszterrel, az ágy szélén ülve megnyitottam a telefonom beállításait, és rákerestem a helyadatok előzményeire. Volt egy funkció, amit sosem használtam korábban, egy térkép, ami megmutatta, hol jártam az elmúlt hetekben, pontokkal jelölve minden helyet, ahol tovább tartózkodtam öt percnél. Végigpörgettem a naptárat a gála napjára.

A térképen egy pont jelent meg a Duna pesti partján, pontosan a hajóállásnál, ahol az A38 köt ki. A pont nyolc óra tizenkét perctől tizenegy óra negyvenig volt aktív, utána egy vonal húzódott végig a Soroksári úton, majd a Mátyás tér felé, hazafelé.

Néztem a képernyőt, és nem akartam elhinni, amit látok. A telefonom – a saját telefonom, amit biztosan tudtam, hogy egész este a kanapé melletti asztalon hevert, mert feltöltőre volt kötve, mert délután láttam lemerülni – azt állította, hogy velem volt a hajón. Hogy én voltam ott.

Megfogtam a töltőkábelt, és megnéztem, hozzá volt-e kötve a telefon azon az estén. A kábel ugyanúgy nézett ki, mint mindig, a csatlakozó enyhén elkoszolódva a használattól. Nem tudtam bizonyítani, hogy a telefon nem mozdult el aznap este – csak emlékeztem rá, hogy ott volt, de az emlékezet, kezdtem rájönni, pontosan az volt, ami most leginkább csalhatott engem.

Felhívtam a mobilszolgáltatót másnap, és megkérdeztem, hogy lehetséges-e, hogy valaki meghamisítsa a helyadatokat. A call center munkatársa, egy fiatal, türelmes hangú férfi, azt mondta, hogy technikailag nem lehetetlen, de rendkívül bonyolult, és inkább azt javasolta, hogy ellenőriztessem a telefonomat kártevő szoftverek után. Megkérdeztem, mi van, ha nem a telefonról van szó, hanem arról, hogy valaki – vagy valami – máshol is hordozza az adataimat, mintha egy második nyomot hagyna a világban, ami pontosan ugyanolyan, mint az enyém. A férfi hallgatott egy pillanatig, aztán azt mondta, hogy ez nem technikai kérdés, és talán jobban tenném, ha egy másik szakemberhez fordulnék. Nem mondta ki a szót, hogy „pszichológus”, de hallottam, hogy ott lebeg a mondat végén, mint egy el nem dobott kő.

Letettem a telefont, és sokáig néztem a térképet, a kis kék pontot, ami ott ragyogott a Duna partján, azon a helyen, ahol sosem voltam, és amely mégis azt állította magáról, hogy én vagyok. Arra gondoltam, hogy ha ez a nyom valódi, akkor nem csak az emberek emlékezetében kezdek elhalványulni – hanem a gépek, az adatbázisok, a szerverek mélyén is létezik egy másik verzió rólam, ami lassan felváltja az eredetit minden olyan helyen, ahol nyomot hagyok. Bezártam a laptopot, de a kék pont képe ott maradt a szemem előtt, amikor lehunytam a szemem, mintha a retinámba égett volna.

Azt hiszem, ekkor kezdtem igazán megrémülni, bár a félelem akkoriban még inkább zavarodottságnak tűnt, mint rettegésnek. Felhívtam Nórát, és elmondtam neki mindent – a Kisüzemet, Bence hívását, most Esztert és a fotókat. Vártam, hogy megnyugtat, hogy azt mondja, biztos valaki hasonlít rám, hogy van ilyen, hogy a világon mindenkinek van egy ikerpárja valahol, akit sosem fog találkozni. Ehelyett elhallgatott egy percre, és amikor újra megszólalt, a hangja óvatos volt, mint amikor valaki egy beteg mellett ül, és nem akarja megijeszteni.

„Dóra, lehet, hogy túl sokat dolgozol” – mondta. „Lehet, hogy nem emlékszel rendesen a dolgokra. Nem úgy értem, hogy… csak annyira fáradtnak tűnsz mostanában.”

„Nóra, te magad küldted a fotót a Kisüzemről.”

„Igen, mert ott voltál.”

„Nem voltam ott!”

„De azt mondtad akkor is, hogy nem voltál ott, és most is ezt mondod, és nem tudom, mit gondoljak” – a hangja megremegett, és rájöttem, hogy fél. Nem tőlem félt, hanem valamiért, amit nem tudott megnevezni, és ami köztünk feszült a telefonvonalon, mint egy láthatatlan huzal.

Letettem a telefont, és sokáig ültem a konyhaasztalnál, a kezem a bögrém köré zárva, bár a tea már kihűlt. Az ablakon túl a szomszéd ház téglafala vöröses volt az alkonyi fényben, és egy pillanatra – csak egy pillanatra – azt hittem, látok valakit az ablakban álló sötét alakot, aki engem néz. Amikor felnéztem, csak a függöny volt, amit félig behúztak, és a huzat mozgatta.

A harmadik eset – vagy a negyedik, ha a Bence-hívást is számolom – a saját házamban történt, és ez volt az, ami véglegesen szétzúzta bennem azt a maradék hitet, hogy mindez valahogy megmagyarázható véletlen, összetévesztés, fáradtság.

Rózsa néni, a házfelügyelő, aki már tizenöt éve dolgozott a Mátyás téri házban, és aki mindenkinek a postáját, szokásait, apró titkait számon tartotta, megállított a lépcsőházban egy péntek reggel. „Dórika, ugye jól van? Olyan későn jött haza csütörtökön, gondoltam, szólok, hogy a kapu megint elakadt, de aztán láttam, hogy magának sikerült kinyitni.” Megkérdeztem, mikor. „Tizenegy negyven körül, a kamerán láttam, mert csörgött a riasztó, mert valaki nem csukta be rendesen utána a kaput.”

Csütörtök este Győrben voltam a húgomnál, Pannival. Vonattal mentem le délután, és csak másnap reggel jöttem vissza. A vonatjegyem, a fényképek, amiket Panni kislányáról készítettem, a WhatsApp-üzenetek, amiket aznap este küldtem neki a konyhából fotózva a süteményt, amit sütöttünk – minden bizonyította, hogy nem lehettem Budapesten.

Megkértem Rózsa nénit, hadd nézzem meg a felvételt. Nem szívesen egyezett bele, mert a kamera tárolása korlátozott volt, és csak a ház biztonsági cégének a hozzáférésén keresztül tudtam megnézni, de miután elmagyaráztam, hogy fontos, segített felhívni a céget, és délután e-mailben megkaptam a kivágott klipet.

A felvétel néma volt, szürkés, a kapucsengő feletti kamera szögéből, ami csak a bejáratot és az előcsarnok első pár lépését látta – ezt tudtam, mert egyszer egy elveszett csomag ügyében már megnéztem korábban, és akkor Rózsa néni elmagyarázta, hogy a kamera nem lát túl a liftajtóig, mert a szög túl szűk. A képen egy nő jelent meg az utcai ajtó előtt, kulcsot vett elő, és bement. A mozdulatai… az enyémek voltak. A kulcscsomó, amit a bal kezében tartott, mielőtt a zárba illesztette, pontosan úgy lógott, mint az enyém, a piros bőrszalaggal, amit anyám horgolt nekem évekkel ezelőtt. A kabátja a saját téli kabátom volt, amit azon a héten nem is vettem fel, mert a tisztítóban volt.

De volt valami a mozgásában, ami nem volt helyes. Amikor befelé lépett, egy töredékmásodpercre megállt a küszöbön, és a feje – csak a feje – oldalra fordult, mintha valaki hívta volna a házból, bár a kamera semmit sem mutatott abból az irányból. A fordulás túl gyors volt, túlságosan merev, mintha a nyaka csuklóként mozdulna, nem izomként. Aztán bement, és az ajtó becsapódott mögötte.

Visszanéztem a felvételt hatszor. Minden alkalommal ugyanaz a fejfordulás, ugyanaz a merevség, mint egy babáé, akinek a feje elfordul a tengelyén.

Aznap éjjel nem aludtam. Bence mellettem feküdt, a légzése egyenletes volt, és néztem a plafont, a lámpa fényének halvány csíkját, ami az utcai lámpa fényéből szűrődött be a redőny résein, és azt gondoltam: valaki bejött az én lakásomba, az én kulcsommal, az én kabátomban, és senki sem vette észre.

Három nappal később, egy szerda estén, hazafelé a munkából, megláttam.

A Rákóczi úton mentem a metróaluljáró felé, a járda tele volt emberekkel, akik hazafelé siettek, esernyők nyíltak ki egyszerre, mert elkezdett szitálni az eső. A szemközti oldalon, egy kirakat előtt, megláttam egy nőt, aki a saját kabátomat viselte – azt a barna, kordbársony kabátot, amit három éve vettem egy használtruha-boltban, és amin van egy alig látható foltfolt a bal zsebénél, mert egyszer kifolyt rajta egy toll. Senki másnak nem lehet pontosan ugyanilyen kabátja, ezt tudtam, mert emlékszem, hogy a boltban csak egy darab volt belőle, és a tulajdonosnő meg is jegyezte, hogy kár lenne, ha több is lenne ugyanilyen mintából.

A nő háttal állt nekem, egy kirakatüveg előtt, mintha nézné valamit odabent, de a feje olyan szögben hajolt előre, hogy nem tudtam a tükörképében megtalálni az arcát.

Átszaladtam az úton a zöld jelzés alatt, egy villamos csengője élesen felsírt mögöttem, a sofőr dudált, és valaki felkiáltott, hogy vigyázzak, de nem álltam meg. Mire a túlsó járdára értem, a nő már elindult, a tömegben, a metrólejárat felé, és a kabát szegélye eltűnt a lépcső sötétjében.

Követtem. Lerohantam a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva, mert a lépcsőfokok nedvesek voltak az esőtől becsorgó víztől, és az aluljáróban megálltam, próbálva megtalálni a kabátot a tömegben. Emberek jöttek-mentek mindenfelé, egy férfi egy nagy, eltört esernyővel próbált átjutni a forgalmon, egy csoport tinédzser nevetve állt a jegyautomata előtt, és valahol a mélyben egy metró robaja hallatszott, ami közeledett, majd elhalt.

Megláttam a kabátot ismét, egy pillanatra, a peron felé vezető lépcső tetején, de amikor újra megindultam felé, egy oszlop mögé fordult, és mire megkerültem az oszlopot, már nem volt sehol.

Álltam a peron tetején, a lélegzetem gyors volt, a szívem a torkomban dobogott, és körülöttem az emberek úgy sodródtak el mellettem, mint a víz egy kő körül, senki sem nézett rám, senki sem törődött azzal, hogy valaki ott áll mozdulatlanul, keresve valakit, aki önmaga volt.

Lementem a peronra. A metró begördült, az ajtók kinyíltak, az emberek kiszálltak és beszálltak, és én végignéztem minden arcot, minden kabátot, de a barna kordbársonyt nem találtam. Amikor az ajtók becsukódtak, és a szerelvény eltűnt a tunnelben, hirtelen megláttam a saját tükörképemet az ablak sötét üvegében, mielőtt teljesen elhaladt volna – és egy töredékmásodpercre úgy tűnt, mintha a tükörképem mögött, az üveg másik oldalán, egy másik alak állna, aki ugyanazt a mozdulatot teszi, amit én, de egy kicsit később, mint egy visszhang.

Hazamentem gyalog, bár esett, mert nem bírtam elviselni a metrót. A kabátom teljesen átnedvesedett, mire a Mátyás térre értem, és amikor felnéztem a saját ablakomra a harmadik emeleten, egy pillanatra azt hittem, hogy fényt látok odabent, bár biztos voltam benne, hogy mindent lekapcsoltam, mielőtt elindultam reggel munkába.

Amikor felmentem, a lakás sötét volt, és minden a helyén állt, de a levegőben – nem tudom másképp leírni – ott volt egy szag, amit nem ismertem fel, valami édeskés és fémes egyszerre, mint a vér, amikor hosszan a számban tartjuk, vagy mint a frissen vágott fém, ami megmetszi az orrunkat. Kinyitottam az ablakot, hagytam, hogy a hideg levegő kiszellőztesse a lakást, és sokáig álltam ott, néztem le az utcára, a nedves kövezetre, ami visszatükrözte a lámpák fényét, és próbáltam meggyőzni magam, hogy a szagot csak képzeltem.

Másnap elkezdtem figyelni a saját lakásomat úgy, mint egy idegen helyet. A fürdőszobában a parfümöm – a kis üveg, amit anyám hozott Párizsból – alacsonyabban állt, mint ahogy hagytam volna. Biztos voltam benne, hogy csütörtök reggel, mielőtt elindultam Győrbe, majdnem tele volt, mert aznap reggel nem permeteztem belőle, mert sietve indultam, és csak egy pöffentést fújtam a karomra. Most, péntek reggel, a szint legalább egy centivel lejjebb volt.

A fésűmben egy hajszál akadt, ami nem az enyém volt – nem, pontosabban: az enyém színe volt, ugyanaz a hamvas barna, de a szála durvább, vastagabb, mint az én hajam, amit évek óta festetek és kezelek, és amiről a fodrászom mindig megjegyzi, hogy „olyan vékony és finom, mint a selyemszál”. Ez a hajszál kemény volt, mint a drótkefe sörtéje.

A konyhában a bögrém, amit mindig ugyanabba a szekrénybe teszek vissza, a felső polcra, az alsó polcon volt, a tányérok között, mintha valaki, aki nem ismerte a rendszeremet, csak oda tette volna, ahová gondolta, hogy a bögrék valók.

És volt egy üzenet a telefonomon, amit Nórának küldtem – vagy amit valaki küldött az én telefonomról Nórának –, amit nem én írtam. „Szia, bocs a tegnapiért, kicsit sok volt. Majd beszélünk.” Nem tudtam, mire vonatkozik ez a „tegnapi”. Megnéztem az üzenetküldés idejét: csütörtök este, tíz óra körül, amikor Panninál ültem a konyhában, és a telefonom – ezt tisztán emlékeztem – a zsebemben volt egész este, néma módban, mert Panni kislánya aludt a szomszéd szobában.

Megkérdeztem Nórát, mire vonatkozott. Nem válaszolt egy óráig, aztán küldött egy hangüzenetet, amiben a hangja feszült volt. „Dóra, kérlek, ne csinálj ebből megint témát. Tegnap este felhívtál, és… furán viselkedtél. Azt mondtad dolgok, amiket nem szeretnék megismételni. Aztán bocsánatot kértél szöveggel. Nem akarok erről többet beszélni, amíg nem vagy jobban.”

Amíg nem vagyok jobban. Mintha beteg lennék. Mintha az lenne a probléma, hogy velem van valami baj, nem azzal, ami a világ és köztem becsusszant, és az én arcommal, az én hangommal, az én kulcsaimmal járja az életemet.

Szombaton felhívott Panni, a húgom, Győrből. Örültem a hívásnak, mert azt hittem, egy normális beszélgetés lesz, a kislányáról, a kertről, amit tavasszal akar rendbe hozni, bármiről, ami távol van ettől, amiben éltem.

„Furcsa üzenetet küldtél tegnap” – mondta, miután pár percig a semmiről beszéltünk. „Azt írtad, hogy nem kellett volna eljönnöd hozzánk múlt csütörtökön, hogy jobban kellett volna figyelned a vonatokra. Nem értettem, mire gondolsz. Jó volt, hogy itt voltál.”

Megkérdeztem, mikor küldtem ezt az üzenetet. Megmutatta, lefotózva: a saját számomról érkezett, előző nap este, fél tíz körül. Aznap este Bencével voltam otthon, filmet néztünk, és a telefonomat – emlékszem rá biztosan, mert bosszantott, hogy folyton megzörgette a dohányzóasztalon a kijelző a bejövő értesítésekkel – némán mellettem hevert az asztalon egész este.

„Mi folyik veled, Dóra?” – kérdezte Panni, és a hangjában most nem volt az a könnyedség, amivel elkezdte a beszélgetést. „Néhány napja furcsán viselkedsz. Anya is mondta, hogy felhívtad, és olyan dolgokról kérdezted, amiket már hányszor elmondtunk neked.”

Nem emlékeztem semmilyen hívásra anyával. Megkérdeztem, mire kérdeztem rá. „Hogy hány éves korban kezdtél el zongorázni. Hogy miért hagytad abba. Ilyen dolgokra, amikre te magad is tudod a választ, hiszen te éled át.” Tíz éves koromban kezdtem, tizennégy évesen hagytam abba, mert a tanárnőm elköltözött, és soha nem kerestem másikat. Ezt tudtam. Nem kellett megkérdeznem senkitől.

„Talán csak szórakozott voltam” – mondtam Panninak, bár a hangom remegett, és éreztem, hogy nem hiszi el, amit mondok, de nem akar erőszakoskodni, mert féltett, és nem tudta, mitől kell félnie pontosan.

Letettem a telefont, és az ablak elé álltam, néztem le az udvarra, ahol a szomszéd gyerekei fociztak a lépcsőház mögötti kis betonos részen. Arra gondoltam, hogy ha anya és Panni is kezdik érezni, hogy valami nem stimmel velem – nem azzal, amit ők látnak bennem, hanem valami mélyebb, megfoghatatlan hibával –, akkor lassan mindenki, aki ismer, elkezd majd kételkedni abban, melyik verzióm a valódi. És ha egyszer mindenki a másikat hiszi el, akkor talán az lesz az igazi, nem azért, mert az volt eredetileg, hanem azért, mert mindenki úgy döntött, hogy az.

Vasárnap este, mielőtt lefeküdtem, elkezdtem átnézni a régi fotóimat a telefonomon, vissza az évekre, amikor még nem is sejtettem, hogy egyszer majd bizonyítékot kell keresnem a saját létezésemre. Egy mappa aljára kerültem, ahova anyám szkennelt be gyerekkori képeket, amiket aztán átküldött nekem egy üzenetben évekkel ezelőtt. Az egyik egy osztályfénykép volt negyedikes koromból, az iskola udvarán, ahol harminc gyerek állt sorokban, a tanárnő középen, és mindenki hunyorgott a napfénytől.

Megnéztem a saját arcomat a képen – ott álltam a második sorban, a hajam két kis fonatba fogva, amit anyám csinált nekem minden reggel, mielőtt elindultunk. De valami nem volt rendben a fejem állásával. A többi gyerek előre nézett, a fényképész felé, ahogy kérték tőlük, de az én fejem enyhén oldalra volt fordulva, túlságosan merev szögben ahhoz, hogy természetes legyen, mintha valaki más irányból hívott volna, és én – vagyis az, aki a képen állt – félúton megfagyott volna a mozdulatban.

Nem emlékeztem, hogy ez a kép így nézett volna ki. Felhívtam anyámat, bár már elmúlt tíz óra, és megkérdeztem, emlékszik-e, hogy ezen a képen miért néztem félre. Hosszan hallgatott, majd azt mondta: „Furcsa, hogy ezt kérdezed, mert mindig ezt a képet szoktam mutatni a vendégeknek, és sosem tűnt fel, hogy máshova néznél. De most, hogy mondod… igen, tényleg máshova nézel. Nem is tudom, hogy ezt eddig miért nem vettem észre.”

Letettem a telefont, és sokáig néztem a képernyőt, a kis, elmosódott arcot, ami az enyém volt, de amelynek a tekintete valahova a kereten kívülre mutatott, mintha már akkor, évtizedekkel korábban, valaki más is állt volna ott az udvaron, valaki, akit csak én tudtam volna látni, ha magam is arrafelé néztem volna.

Hétfőn, munka előtt, elmentem a VIII. kerületi rendőrkapitányságra a Mosonyi utcában. Nem tudtam pontosan, mit akarok bejelenteni – személyazonosság-lopást, zaklatást, vagy valami olyat, amire nincs is szó a magyar büntető törvénykönyvben –, de úgy éreztem, hogy ha legalább jegyzőkönyvbe kerül valahol, hogy ez történik velem, akkor lesz egy nyoma, ami nem a saját elmémben él.

Az ügyintéző, egy középkorú, fáradt tekintetű férfi, végighallgatott, és közben egyre gyakrabban nézett fel a monitorjáról rám, olyan pillantással, amit jól ismertem már – ugyanaz volt, mint a háziorvosomé, mint Nóráé a telefonban. Amikor befejeztem, megkérdezte, van-e bizonyítékom arra, hogy bűncselekmény történt. Elmondtam a biztonsági felvételt, a fotókat, a helyadatokat, a szalvétát a bárból. Kért egy másolatot mindenről, és miközben én a telefonomon kerestem a fájlokat, hogy átküldjem, azt mondta, csendesen, mintha csak magának: „Ilyenkor általában az derül ki, hogy valaki közel áll a feljelentőhöz, és fér hozzá a fiókjaihoz. Van esetleg volt partnere, aki haragban van magával?”

Nem volt. Csak Bence volt, és ő ugyanolyan rémült volt, mint én.

A férfi felírt egy ügyszámot egy papírra, és azt mondta, hogy továbbítják a kiberbűnügyi osztálynak, de hónapokig is eltarthat, mire bármi eredmény lesz, és addig azt tanácsolja, hogy legyek óvatos azzal, kinek adom meg a jelszavaimat, és esetleg kérjek orvosi igazolást a munkahelyi stresszről, ha szükséges. A hangja kedves volt, de a szavai mögött ugyanazt a falat éreztem, amit mindenhol: senki sem hitte el, hogy ez a dolog, ami velem történik, valóban kívülről jön. Mindenki valahogy visszafordította bennem, mintha a probléma gyökere az én fejemben lenne, nem a világban, ami egyre inkább befogadta a másikat helyettem.

Kilépve az utcára, a Mosonyi utca szürke, hideg reggelében, az jutott eszembe, hogy talán ez pontosan az, amire szükség van ahhoz, hogy valaki – vagy valami – átvehesse egy ember helyét: nem kell hozzá varázslat, csak annyi, hogy senki se higgyen el a figyelmeztetésnek, amíg már túl késő.

Bence egyre furcsábban viselkedett velem azokban a napokban. Egy este, amikor hazaért a munkából, azt mondta: „Köszönöm, hogy meggondoltad magad a lakással kapcsolatban.” Megkérdeztem, miről beszél. „A nagymamám lakásáról Kőbányán. Azt mondtad tegnap, hogy szívesen odaköltöznénk, ha ő… amikor ő már nem…” Nem tudta befejezni a mondatot, mert a nagymamája beteg volt, és a halálát sem ő, sem én nem akartuk kimondani előre, mint egy rontást.

Soha nem beszéltem vele a nagymamája lakásáról. Sosem gondoltam rá, hogy odaköltözzünk. Bence arca, amikor ezt mondtam neki, olyan volt, mint valakié, aki egy lépcsőn lép, és a lépcsőfok nem ott van, ahol várta.

„De tegnap este beszéltünk róla” – mondta. „Itt ültünk a konyhában, és te azt mondtad…” Elhallgatott. „Dóra, miért nézel így rám?”

Nem tudtam, hogyan néztem rá. Csak azt tudtam, hogy a bensőmben egy jéghideg fonal feszült meg, és hirtelen azt kívántam, hogy Bence ne hidegedjen el tőlem, ne kezdjen el kételkedni bennem, mert ha ő is elkezd kételkedni, ki marad, aki tudja, melyikünk vagyok valójában.

Két nappal később Bence anyja áthívott minket vasárnapi vacsorára, ami önmagában nem volt rendkívüli, hiszen havonta egyszer mindig átmentünk Kispestre hozzá. De amikor megérkeztünk, és Ibolya – Bence anyja – kinyitotta az ajtót, az első dolog, amit mondott, az volt: „Jaj, Dórikám, de örülök, hogy most rendesen is eljöttél, nem csak úgy, mint kedden!”

Megkérdeztem, mire gondol. „Kedden benéztél egy percre, hoztál nekem egy üveg bort, de olyan sietve mentél, hogy alig tudtunk szót váltani. Gondoltam, biztos sok a dolgod.” Nem jártam Kispesten kedden. Keddet az irodában töltöttem egy határidő miatt éjszakáig, és erre tanúim is voltak: Gábor, a másik két kollégám, és a biztonsági őr, aki este tízkor zárta be utánam az épületet, és meg is jegyezte, hogy megint túl sokat dolgozom.

Ibolya a konyhában matatva folytatta: „Hoztál egy üveg Tokajit, a jó édeset, amit szoktál. Betettem a kamrába, majd megmutatom.” Benézett a kamrába, és tényleg volt ott egy üveg Tokaji, amit nem én vettem, amit nem emlékeztem, hogy megvettem volna, bár a bor olyan fajta volt, amit valóban szeretek, amit valóban szoktam ajándékba venni, ha sietve kell valamit hoznom.

Vacsora közben Bence alig szólt hozzám. Később, hazafelé a kocsiban, amikor megkérdeztem, mi baja, sokáig hallgatott, a kezei a kormányon, a tekintete előre a sötét útra, amit az út menti lámpák szakaszosan világítottak meg, aztán azt mondta: „Anyám azt mondta, hogy kedden beszéltetek, és hogy elmondtad neki, hogy… hogy nehéz most nekünk, kettőnknek. Hogy talán szünetet kellene tartanunk.”

A gyomrom összeszorult. „Nem beszéltem erről anyáddal. Nem akarok szünetet tartani.”

„De ő azt mondta, hogy sírtál, amikor ezt mondtad neki.” Bence hangja fáradt volt, nem dühös, inkább olyan, mint valakié, aki már nem tudja, melyik mondatban higgyen. „Dóra, mi folyik itt? Nem ismerek rád az utóbbi időben. Vagy… nem tudom. Mintha két külön emberrel beszélnék, és sosem tudom, melyikkel éppen.”

Nem tudtam megszólalni. Néztem ki az ablakon, a sötét Üllői út menti házak sorát, a kivilágított kirakatokat, amik elhaladtak mellettünk, és arra gondoltam, hogy ha Bence egyszer kimondja ezt a mondatot – két külön ember –, akkor talán ez az első lépés afelé, hogy elfogadja, hogy valóban van két verzió belőlem, és onnantól csak idő kérdése, melyiket választja, amikor választania kell.

Amikor hazaértünk, nem beszéltünk többet aznap este. Bence bement a fürdőbe, én a konyhában maradtam, és a kezem úgy remegett, hogy kétszer is leejtettem a vizespoharat, mire sikerült kiönteni magamnak egy italt, amit végül nem is ittam meg.

Aznap éjjel, miután Bence elaludt, kinyitottam a laptopomat, és megnéztem az online fotótárolómat, ahova a telefonom automatikusan feltölti a képeket. Volt ott egy kép, amit nem én készítettem: Bence és egy nő ülnek a konyhaasztalnál, a nő háttal a kamerának, de a haja, a tartása, a pulóver, amit visel – az én szürke pulóverem, amit karácsonyra kaptam –, mindez engem mutatott. A kép időbélyege aznap estére volt datálva, fél kilenc körülre, amikor – ezt biztosan tudtam, mert Nórával voltam telefonon végig – otthon ültem egyedül a nappaliban, és próbáltam megérteni, mi történik velem.

A fotó alsó sarkában, alig láthatóan, ott volt egy harmadik alak tükörképe az ablaküvegben, aki a konyha ajtajában állt. Egy sötét, homályos kontúr, túl magas ahhoz, hogy Bence legyen, és túl szögletes ahhoz, hogy bútor árnyéka legyen. Nem tudtam, mi az. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak a fény törte meg úgy az üveget.

Bezártam a laptopot, és sokáig ültem a sötétben, hallgatva Bence lélegzését a szobából, próbálva meggyőzni magam, hogy reggel majd minden világosabb lesz.

Nem lett világosabb.

A következő héten úgy döntöttem, hogy csapdát állítok. Logikusnak tűnt: ha valaki – vagy valami – az életemet éli helyettem, akkor biztosan van egy mintázat, egy ritmus, amit követ, és ha két helyen egyszerre tudok lenni, az bizonyítani fogja, hogy nem bolondultam meg, hogy nem én felejtem el a saját cselekedeteimet, hanem valóban van egy másik.

Megkértem Nórát – aki akkor már vonakodva, de beleegyezett, hogy segít, bár a hangjában mindig volt egy árnyalat, amit nem tudtam máshogy leírni, csak úgy, hogy féltett engem, de nem a módon, ahogy korábban féltett, inkább úgy, mintha egy beteg állattól félne, akit szeret, de nem bízik benne többé teljesen – hogy hívjon meg egy közös ismerősök előtti összejövetelre péntek este egy olyan helyre, ahol biztosan sokan látnak, fényképeznek, posztolnak. Az ötlet az volt, hogy ha a másik megjelenik máshol ugyanabban az időben, akkor legalább lesz tanúm, lesz bizonyítékom, valami, amit meg tudok mutatni egy orvosnak, egy rendőrnek, akárkinek, aki hinni tud nekem.

A terv része volt, hogy Bence egész este velem marad, hogy ne legyen kétséges, hol vagyok valójában.

A buli egy Blaha Lujza tér közeli bárban volt, tele emberekkel, akiket ismertem, de nem túl jól – egyetemi évfolyamtársak, Nóra munkatársai, néhány véletlen ismerős. Egész este Bence mellett ültem, és minden fél órában megkértem valakit, hogy fényképezzen le minket, azzal a dátummal és idővel látható háttérben lévő óra vagy valami, amivel igazolható az időpont. Tíz óra körül Nóra kapott egy üzenetet, amit megmutatott: egy ismerős az ő Instagram-sztoriján posztolt egy fotót a Kisüzemből – ismét a Kisüzemből –, és a kommentben valaki megjelölt: „@dora_kelemen ez jó este volt haha”. A fotón, a háttérben, elmosódva, egy nő állt, aki a bárpultnál ült, a haja kontyban, zöld kabátban.

Megnéztem az órát. Pontosan tíz óra négy perc volt. Ugyanakkor, amikor a saját telefonom órája szerint a Blaha Lujza téri bárban ültem, Bence mellett, egy pohár bor előttem, egy csoportkép készült rólunk, amin az óra a bár falán fél tizet mutatott.

Két helyen voltam egyszerre. Végre megvolt a bizonyítékom. De ahelyett, hogy ezt diadalnak éreztem volna, egy hideg, mély rettegés kezdett bennem nőni, mint a vízbe csöpögő tinta, mert rájöttem, hogy a bizonyíték nem azt jelenti, hogy meg tudom állítani, csak azt, hogy biztos vagyok benne, hogy valóban létezik.

Azt akartam, hogy azonnal induljunk a Kisüzembe, hogy magunkkal vigyük a bizonyítékot, hátha még ott találjuk, de Bence lebeszélt, mert félt, azt mondta, hogy ha valóban ott van, nem tudja, mit tennénk, ha szembekerülnénk vele. Nem hallgattam rá. Taxit hívtam, és egyedül indultam, mert úgy éreztem, hogy ha most nem megyek, elveszítem az egyetlen esélyt, hogy valaha is bizonyítékot szerezzek valamiről, amit addig csak én tudtam, hogy valódi.

Mire a Kisüzemhez értem, tíz óra huszonöt volt. A bár zsúfolt volt, a neoncsíkos fal vörös és kék fénye verődött vissza az ablakokon, a pultnál álló emberek nevettek, koccintottak, a hangzavarban alig lehetett kivenni egyes szavakat. Átfurakodtam a tömegen, a pult felé néztem, ahol a fotón a nő ült, de a hely már üres volt, csak egy félig üres pohár állt ott, a szélén rúzsnyommal, egy árnyalattal, amit én is használok, egy mattrózsaszín, amit két éve vettem egy drogériában.

Megkérdeztem a pultost, látta-e, ki ült ott az előbb. Megvonta a vállát, azt mondta, sokan jönnek-mennek, nem figyel mindenkire, de aztán mégis hozzátette: „Furcsa volt, folyton magában mormolt valamit, és amikor fizetni akart, nem volt nála se kártya, se készpénz, csak leírta a nevét egy papírra, mintha az elég lenne.” Megkérdezte, hogy ismerem-e. Bólintottam, és megkértem, mutassa meg a papírt, ha megvan még. Előhúzta a pult alól, egy szalvétát, amire valaki tollal felírta: Kelemen Dóra, és alá egy telefonszámot, ami az enyém volt.

A kijárat felé fordultam, és a hátsó ajtón át, amely a sikátorra nyílt, egy pillanatra megláttam egy alakot kilépni, zöld kabátban, a haja kontyban. Kirohantam utána, de a sikátor üres volt, csak egy kuka tartalma volt szétszórva a földön, és a távolban egy macska ugrott le egy ablakpárkányról, zörejt keltve egy fémhulladékban. Az ég felhős volt, nem lehetett látni a holdat, és a sikátor végén a lámpa kialudt, mintha valaki pár perccel korábban vágta volna ki az áramot.

Álltam ott, a szívem a fülemben dobogott, és próbáltam megérteni, miért nem félek jobban attól, hogy egy sötét sikátorban állok egyedül éjjel – mert a félelmem nem a sikátortól volt, hanem attól, mi várhat rám, ha megtalálom azt, akit keresek.

Visszamentem a bárba, és kifizettem a szalvétát egy teljesen felesleges borravalóval, mintha ez bármilyen módon bizonyíthatna valamit bárkinek. Hazafelé a taxiban a telefonomat néztem, és akkor jött Bence hívása. Felvette – nem, én hívtam fel, és ő vette fel azonnal, mintha már egész este a telefon mellett ült volna. Elmondtam neki a szalvétát, a rúzsnyomot, a sikátort. Hosszú csend volt a vonal másik végén, aztán azt mondta: „Gyere haza, kérlek.”

Amikor hazaértem, és az ajtóban megálltam előtte, egy pillanatra, csak egy pillanatra, úgy nézett rám, mintha nem lenne biztos benne, ki lépett be valójában a lakásba.

A hét hátralévő napjaiban egyre kevesebbet aludtam. Elkezdtem korán kelni, és figyeltem az utcát az ablakból, mielőtt munkába mentem, mintha onnan látni lehetne valamit, ami megmagyarázná. Nem láttam semmit, csak a szemetesautót, ami csütörtökönként jött, és a szomszéd kutyáját, akit mindig ugyanabban az időben vittek le.

Az irodában kezdtem elveszíteni a fonalat a munkában. Gábor, a kollégám, aki az asztalom mellett ült, megkérdezte egyszer, jól vagyok-e, mert „olyan furán viselkedtem tegnap a megbeszélésen”. Megkérdeztem, melyik megbeszélésen. „A délutánin, az ügyféllel, amikor felálltál és kimentél a terem közepéről anélkül, hogy bármit mondtál volna.” Nem voltam azon a megbeszélésen. Szabadnapot vettem ki aznapra, hogy orvoshoz menjek – egy háziorvoshoz, akinek próbáltam elmagyarázni, hogy nem tudok aludni, hogy a szívem állandóan ver, mint egy ketrecbe zárt madár, de nem tudtam elmagyarázni neki, miért, mert amikor elkezdtem beszélni a dologról, ami a helyemen járt, hallottam a saját hangomat, és rájöttem, hogy úgy szólok, mint egy elmebeteg.

Gábor elmondása szerint az ügyfél megsértődött, mert azt hitte, hogy udvariatlanul viselkedtem vele, és most fontolgatja, hogy másik ügynökséget keres. Megmutatta a csapat közös üzenőfelületén azt a bejegyzést is, amit „én” írtam a megbeszélés után: „Bocs mindenkinek a mai napért, nem voltam jól, majd pótolom.” Néztem a képernyőt, a saját profilképemet a bejegyzés mellett, azt a mosolygós fotót, amit két éve töltöttem fel a Balatonnál, és nem éreztem semmi mást, csak egy hideg, lassú undort, mintha valaki a bőrömet viselve sétált volna be a saját munkahelyemre.

„Amikor kijöttél a teremből” – folytatta Gábor, és láttam rajta, hogy nem akarja folytatni, de muszáj neki –, „furcsán néztél rám. Mintha nem ismernél. Azt mondtam, szia, Dóra, és te csak bólintottál, mintha most hallottad volna először a nevemet valakitől, akiről nem is tudtad biztosan, hogy rólad van szó.” Elhallgatott, aztán hozzátette, óvatosan, mintha attól félne, hogy megbántja: „Tegnap óta kicsit más a… nem is tudom. A hangod. Mélyebb, mintha fáradtabb lennél. De most, hogy most beszélünk, megint olyan vagy, mint régen.”

A főnököm behívott az irodájába, és finoman, de aggodalmasan megkérdezte, minden rendben van-e velem otthon. Nem tudtam, mit mondjak neki. Azt mondtam, hogy sokat dolgoztam az utóbbi időben, és talán ki kéne vennem néhány nap szabadságot.

Hazafelé a villamoson az ablaküvegben megláttam a saját tükörképemet, és egy pillanatra nem ismertem fel. Az arcom ugyanolyan volt, mint mindig, de valahogy idegennek tűnt, mintha egy fényképet néznék magamról, amit nem én csináltam, egy szögből, ahonnan sosem láttam még saját magamat.

Péntek délelőtt az ügyfél, Eszter, újra felhívott, most már bosszúsan. „Dóra, miért mondtad le a jövő heti megbeszélést? Pont most, amikor a kampányindítás előtt állunk.” Megkérdeztem, mikor mondtam le. „Tegnap este, e-mailben, aztán ma reggel még egy üzenetet is küldtél, hogy inkább egy másik ügynökséggel szeretnél dolgozni ezen a projekten, mert úgy érzed, hogy túlvállaltad magad.” Megkértem, hogy továbbítsa az e-mailt. Megérkezett pár perc múlva: a saját fejlevelezési fiókomból küldve, az aláírásom alatt, a mondatok az én stílusomban, az én szóhasználatommal, de egy olyan döntéssel, amit sosem hoztam volna meg, mert hónapokig dolgoztam azért, hogy megkapjuk ezt a projektet.

Visszaírtam Eszternek, hogy ez egy félreértés, hogy természetesen folytatjuk a munkát, hogy valaki hozzáfért a fiókomhoz. Megváltoztattam minden jelszavamat, az e-mail fiókomét, a közösségi médiás fiókjaimét, a banki alkalmazásomét is, bár a kezem annyira remegett, hogy háromszor kellett újraírnom az új jelszavakat, mire elfogadta a rendszer.

Aznap délután a főnököm megint behívott, és most már nem volt kedves a hangja. Azt mondta, hogy ha nem oldom meg, ami velem történik, kénytelen lesz átadni a fiókot valaki másnak, mert az ügyfél bizalma megingott, és a cég nem engedheti meg magának, hogy elveszítsen egy ilyen nagyságú megrendelést. Bólintottam, és nem mondtam semmit arról, ami valójában zajlott, mert tudtam, hogy ha kimondanám, hogy valaki felveszi az arcomat és az életemet, és lassan kiszorít belőle, azt hinnék, hogy összeomlottam.

Hazafelé úgy döntöttem, hogy aznap este véget vetek ennek. Nem tudtam, pontosan hogyan, de úgy éreztem, hogy ha nem teszek valamit, mire eltelik a hétvége, már nem is lesz kétséges, melyikünk az igazi, mert mindenki, aki ismer, már a másikat fogja választani.

Péntek este, két héttel az első jel után, úgy döntöttem, hogy egyedül maradok otthon. Bence el akart jönni, de megkértem, hogy inkább menjen el a barátaival, mert azt akartam, hogy lássák, hogy ő máshol van, és hogy ha bármi történik, legyen tanúja annak, hogy ő nem volt a lakásban. Nem mondtam ki a valódi okot: azt akartam, hogy üresen maradjon a lakás körülöttem, hogy csapdát állíthassak, bár akkor már nem voltam biztos abban, kinek vagy minek állítok csapdát.

Minden ajtót, ablakot ellenőriztem. Az erkélyajtót, amely a hátsó udvarra nézett, kétszer is lezártam, aztán még egyszer megnéztem. Bekapcsoltam a telefonom kameráját, és az ágy melletti kisasztalra állítottam, úgy, hogy a hálószoba ajtaját lássa. Nem tudom pontosan, mire számítottam – egy betörőre, egy valódi, testi behatolóra, vagy valami másra, amit nem tudtam szavakba foglalni, de ami egyre erősebben jelen volt a bensőmben, mint egy súlyos, nedves köd.

Tíz óra körül elaludtam a kanapén, pedig nem akartam. A test megadja magát a fáradtságnak, függetlenül attól, mennyire fél az elme. Arra ébredtem, hogy a lakás sötét, és valahol, nagyon közel, víz csobog.

A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva volt, és a fény alól egy sárga csík szűrődött ki a padlóra. Nem emlékeztem, hogy felkapcsoltam volna a villanyt, mielőtt elaludtam. Felültem a kanapén, a szívem olyan hangosan vert, hogy hallottam a saját halántékomban dübörögni, és néztem a fényes csíkot, ami nem mozdult, csak remegett egy kicsit, mintha árnyék suhant volna át előtte.

Felálltam. A lábam alatt a parkett hideg volt, mert elfelejtettem bekapcsolni a padlófűtést. Közelítettem a fürdőszoba felé, minden lépésnél megállva, hallgatva. A víz csobogása folytatódott, egyenletesen, mint valaki, aki a mosdó fölé hajolva mossa az arcát.

Megálltam a fürdőszoba ajtaja előtt, a kezem a kilincs fölött lebegett, de nem értem hozzá. A csobogás folytatódott, egyenletesen, de most, hogy közelebb kerültem, hallottam, hogy alatta van egy másik hang is – egy nagyon halk, dünnyögő hang, mintha valaki a víz alatt beszélne, vagy inkább úgy, mintha valaki a saját fogait csikorgatná ritmikusan, mint egy óra ketyegése.

A padló alól, a fűtés hiánya miatt, hideg szivárgott fel a talpamba, és ez a hideg most mintha felfelé kúszott volna a bokámon, a térdemen, mintha a levegő maga is besűrűsödött volna körülöttem. Az előtérben lévő tükörben, amely mellett elhaladtam, egy pillanatra megláttam a saját arcomat, és rémülten vettem észre, hogy a szemem alatt sötétebb, feketébb árnyak húzódnak, mint amilyeneket valaha is láttam magamon, mintha napok óta nem aludtam volna, bár csak néhány órát szunyókáltam a kanapén.

Benéztem az ajtó résén.

A nő a mosdó előtt állt, háttal nekem, a kezét a víz alatt tartva. A haja kontyba volt fogva, pontosan úgy, ahogy az enyém, amikor nem akarok vele foglalkozni. Rajta volt a szürke pulóverem, amit karácsonyra kaptam Bencétől. A tükörben, ami előtte volt a mosdó fölött, nem láttam az arcát – a tükör homályos volt, mintha gőz lenne rajta, bár a víz, amit a csapból folyatott, nem volt elég meleg ahhoz, hogy gőzölögjön.

Nem tudtam megszólalni. A torkom összezárult, mintha valaki kézzel fogta volna meg belülről.

A nő megállította a vizet. A csobogás elhalt, és a csendben hallottam a saját légzésemet, túl gyorsat, túl éleset. A nő keze megmozdult a mosdó szélén, ujjai végighúzódtak a porcelánon, pontosan úgy, ahogy én szoktam, amikor gondolkodom valamin, ami aggaszt.

Aztán, nagyon lassan, elkezdte megfordulni a fejét.

Nem a teste fordult. Csak a feje, pontosan úgy, ahogy a biztonsági kamera felvételén láttam, túl gyorsan ahhoz, hogy természetes legyen, de most, hogy közelről láttam, rájöttem, hogy nem is túl gyors volt – hanem egyszerre, egy darabban mozdult, mintha a nyakcsigolyák nem egymás után, hanem egyetlen mozdulatként fordulnának el, mint egy baba feje, amit valaki a kezében forgat.

Hátraléptem. A sarkam beleütközött a fürdőszoba küszöbébe, és felkiáltottam, egy rövid, éles hangot, amit alig ismertem fel saját hangomként.

A nő arca akkor már majdnem teljesen felém fordult, de a fény – a sárga, meleg fürdőszobai fény, amitől máskor a bőröm is melegebbnek tűnik a tükörben – valahogy nem érte el az arcát. Mintha az arca körül egy árnyék lett volna, ami nem a fényforrástól függött, egy saját, belső sötétség, amit a szoba fénye nem tudott felszámolni.

„Dóra?” – hallottam Bence hangját a bejárati ajtó felől, messze, a lépcsőház irányából, ahogy a kulcsot próbálta a zárba illeszteni, mert korábban jött haza, mint ígérte.

A fürdőszobában a nő – én, vagy az, aki énnek nézett ki – megmozdult. Nem felém, nem Bence hangja felé, hanem oldalra, a sötét zuhanyfülke irányába, és ott, a csempe és a függöny árnyékában, egyszerűen eltűnt a látóteremből, mintha a fürdőszoba fala befelé nyelte volna.

Nem mozdultam. Nem tudtam mozdulni. Hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílik, Bence lépteit a konyhában, a hangját, ahogy a nevemet kiáltja – „Dóra, hol vagy?” – és nem tudtam, melyikünknek kellene válaszolnia.

A fürdőszoba fényében állva, a tükör előtt, amiben most már csak a saját arcomat láttam, azt vettem észre, hogy a kezem nedves. Felemeltem, és megnéztem a mosdót: a csap csöpögött, bár biztos voltam benne, hogy elzártam. A víz hideg volt. De a mosdó szélén, ott, ahol az ujjak végighúzódtak, meleg volt a porcelán, mintha valaki közvetlenül előttem tartotta volna oda a kezét.

„Dóra?” – hallottam megint, most közelebbről, Bence hangja a hálószoba felől közeledett, és a lépései lassúak voltak, mintha ő is érezné, hogy valami nincs rendben a levegőben, a fény szögében, a csend minőségében.

Nem válaszoltam azonnal. A tükörbe néztem, a saját arcomat kerestem benne, próbáltam megbizonyosodni arról, hogy az, amit látok, valóban én vagyok, és nem valami más, ami csak az én arcomat kölcsönözte egy pillanatra, amíg a másik elrejtőzött a fal mögött.

A léptek megálltak az ajtó előtt. Láttam az árnyékát a küszöbön, a fény alatt.

„Dóra, jól vagy?” – kérdezte, és a hangjában most volt valami, amit nem tudtam eldönteni, hogy aggodalom-e, vagy valami más, egy óvatosság, mintha nem lenne biztos benne, kit talál a fürdőszobában, ha benyit.

Nem mondtam semmit. Álltam a tükör előtt, a kezem még nedves volt a hideg víztől, és a csempe hidege a talpam alatt egyszerre volt ismerős és teljesen idegen, és vártam, hogy kinyíljon az ajtó, és akkor majd meglátjuk, melyikünk áll odabent.

A kilincs megmozdult. Lassan, nagyon lassan, mintha valaki a másik oldalon ugyanolyan óvatosan nyitná, ahogy én is óvatosan álltam ott. A fény a fürdőszobában egy pillanatra megrebbent, mintha valami elhaladt volna a lámpa és a plafon között, bár a szobában rajtam kívül senki sem volt – legalábbis senki, akit láttam.

„Dóra?” – hallottam újra, de most két hangréteget különböztettem meg benne, egymásra csúszva, mint amikor két felvételt egyszerre játszanak le, egy töredékmásodperces csúszással egymáshoz képest. Az egyik hang Bencéé volt, ismerős, meleg, félelemmel a szélén. A másik ugyanaz a hang volt, de valahogy távolabbról jött, mintha egy üres szobában szólna, ahol nincs semmi, ami visszhangot adna, csak a puszta falak.

Az ajtó résnyire kinyílt, és a résen keresztül látszott egy szemrebbenés, egy szempár, ami engem nézett, de nem tudtam eldönteni abban a pillanatban, Bence szeme volt-e, vagy valaki másé, aki épp most tanulta meg, hogyan nézzen rám úgy, mintha ismerne.