Follow my stories

A kijelzőn az összes sor egyszerre váltott pirosra. Nem egyenként, ahogy az ember megszokta a repülőtereken, amikor az élet lassan, türelmesen rosszabbra fordul, hanem egyszerre, mint amikor valaki egy gombbal lekapcsolja az áramot. TÖRÖLVE. TÖRÖLVE. TÖRÖLVE. A liszaboni Humberto Delgado repülőtér harmadik termináljában éppen egy órája ücsörögtem egy fém széken, az ölemben a menyasszonyi ruha dobozával, amit anyám bízott rám, hogy csempésszem ki Ponta Delgadára a nővérem helyett, mert ő két hete derékfájással feküdt, és valakinek muszáj volt elvinnie a szigetre, mire a földi személyzet mikrofonba bemondta, hogy egy általános sztrájk miatt minden csatlakozást törölnek legalább huszonnégy órára.

A hangosbeszélő háromszor ismételte el, előbb portugálul, aztán angolul, végül egy fáradt, akcentussal teli franciasággal, mintha a szöveget felolvasó nő maga is remélte volna, hogy a harmadik nyelven másként hangzik majd az üzenet. Nem hangzott másként. Körülöttünk az emberek úgy omlottak össze a műanyag székeken, mint a kiszúrt léggömbök – egy idős házaspár a bőröndjükre dőlve aludt, egy üzletember a telefonjába üvöltött valamit héberül, egy anya próbálta lefektetni a gyerekét két szék közé egy pulóverrel letakarva, mintha az bölcső lenne.

Mellettem egy férfi állt fel ugyanabban a pillanatban, amikor én, mintha összekötött volna bennünket egy láthatatlan zsineg. Barna bőrdzsekiben volt, egy jókora vízálló táskával a lábánál, amin halszálka minta és egy kopott matrica díszelgett: INSTITUT OCÉANOGRAPHIQUE. Franciául motyogott valamit a pult felé, aztán angolra váltott, amikor látta, hogy a légiutas-kísérő nem érti, és a hangja egyre türelmetlenebb lett, miközben a nő csak ismételte, hogy „não há nada que eu possa fazer, senhor”, nincs mit tennie.

– Boston – mondta végül, inkább magának, mint nekem, amikor feladta a pulttal való küzdelmet. – A konferenciára. Három hete készülök rá, és most itt állok egy olyan városban, amiről azt sem tudtam tegnap reggel, hogy létezik az útvonalamon.

– Ponta Delgada – feleltem, és felemeltem a dobozt, mintha az bizonyíték lenne valamire, bár maga sem tudtam, mire. – Az unokatestvérem esküvője. Péntekig ott kell lennem egy ruhával, vagy soha többé nem szólnak hozzám a családomban, és ezt nem viccnek mondom.

Nézett rám egy pillanatig, aztán végignézett a repülőtér félhomályán, a padlón heverő emberek gyűrött kabátjain, a kávésbögrék kis tornyán a székek alatt, és először látszott rajta valami, amit nevethetnek is lehetett volna, ha nem lett volna túl fáradt hozzá.

– Akkor mi most mindketten itt ragadtunk – mondta. – Lisszabonban, amit soha nem akartunk látni.

Antoine-nak hívták, és miközben a sorban álltunk – mert mindketten reménytelenül, de kötelességtudóan beálltunk az átfoglalási pulthoz, hátha mégis történik csoda -, röviden elmesélte, hogy kéthetes terepmunkáról jön, tonhalvonulásokat követett egy kutatócsoporttal az Azori-szigetek körül, és most visszafelé tartott Marseille-be, csak előbb be kellett ugornia Bostonba egy előadásra, amit félig kényszerből vállalt el, mert a professzora, aki eredetileg tartotta volna, csípőműtétre szorult. Amikor a légitársaság képviselője végül bejelentette, hogy szállodai utalványt kapunk, és másnap estig semmiképp sem indul gép sehova, Antoine felnézett rám a sorból, és azt kérdezte, van-e kedvem inkább a várost megnézni, mint egy hotel légkondijával bámulni egymást.

– Egy éjszakára vagyunk itt ragadva – mondta, és a hangjában volt valami megadó könnyedség, mintha az elmúlt egy óra alatt sikerült volna leráznia magáról a dühöt. – Lehet unatkozni is vele.

A metróval mentünk be a Baixa-Chiado megállóig, a bőrdzsekije még szagolt az azori sós levegőtől, a menyasszonyruhás doboz ott kopogott a lábam mellett minden kanyarban, és a szerelvényben egy busker gitározott, portugálul énekelt valamit, amit se ő, se én nem értettünk, de a dallam szomorú volt, és mindketten elhallgattunk, amíg hallgattuk. Mire felszálltunk a lépcsőn a felszínre, már sötétedett, és az utca macskakövei csillogtak a korai esőtől, amit senki nem jelzett előre.

Felfelé indultunk az Alfama szűk utcáin, ahol a kapualjakból dohos kőillat szállt, és a házak közt kifeszített zsinórokon ruhák lógtak, néhány ing úgy duzzadt a szélben, mintha valaki pont most lépett volna ki belőle. Egy nő a harmadik emeleti ablakból kiabált le két gyereknek, akik focizni próbáltak a lejtős utcán, a labda minden második lövésnél legurult egészen a sarokig. Antoine felvette, visszadobta nekik egy pontos, meglepően ügyes mozdulattal, és közben halkan megjegyezte, hogy ilyen utcán ő gyerekkorában biztos sosem tudott volna futni esés nélkül.

– Marseille-ben nőttél fel? – kérdeztem.

– A kikötő mellett. Apám hajót javított, anyám a piacon árult kagylót. Azt hiszem, ezért lettem az, aki a tengert nézi egész nap, nem tudok tőle elszakadni, akármerre megyek.

Egy keskeny közben, ahol alig fért el két ember egymás mellett, egy öregasszony állt egy ablakmélyedésben, apró üveg pohárkákat kínálva valami sötétpiros italból. Ginjinhának hívták, cseresznyelikőr, amit csokoládéból formázott kis pohárkákban szolgált fel, úgy, hogy az ital után a poharat is meg lehetett rágni. Antoine megállt, vett kettőt, és az egyiket a kezembe adta.

– A tengerbiológusok tudják, mi a jó – mondtam, miután megrágtam a csokoládépoharat, és az édes-fanyar íz még ott maradt a nyelvemen.

– Nem a tengerbiológusok. Csak az, aki egyszer lisszaboni nagybátyjánál töltött egy nyarat tizenhat évesen, és soha nem felejtette el ezt az italt.

A dobozt, amiben a menyasszonyi ruha volt, végül letettem a lábam mellé a nedves kövezetre, mert már nem bírtam tovább cipelni úgy, mintha az lenne a legfontosabb dolog a világon, és Antoine megjegyezte, hogy furcsa érzés lehet egy idegen esküvőjét a saját bőröndjében hordozni, mire azt feleltem, hogy az egész családom élete ebben a dobozban lakik most, és ha elkésem, nem a nővérem fog megbocsátani, hanem a nagyanyám, aki még annál is szigorúbb.

– Zsófia – mondtam, mert rájöttem, hogy még be sem mutatkoztunk igazán, csak a repülőtéri pult előtt dobtuk oda egymásnak a neveinket, mint két idegen, akik véletlenül egy mentőcsónakba kerülnek. – Zsófia Lantos. Budapestről.

– Antoine Mercier. – Kezet nyújtott, komikusan formálisan egy ilyen keskeny utcában, ahol majdnem egymáshoz dőltünk, hogy elférjünk a két szemközti ház között. – Örülök, hogy a sztrájk pont téged sodort mellém, Zsófia Lantos.

– Lehet, hogy mást is sodort volna, ha nem téged.

– Lehet. De szerintem a tonhalaknak van egy mondásuk erre: nem az számít, hány víz alatti út létezik, csak az, amelyiken éppen úszunk.

– Ezt most kitaláltad.

– Minden másodikban – vallotta be, és ettől még jobban megnevettetett, mint ha azt állította volna, hogy komolyan gondolja.

Egy apró tascában ettünk, aminek még neve sem volt az ajtaján, csak egy kézzel írt tábla: HOJE – FRANGO. A tulajdonos egy fél grillcsirkét hozott, meg egy üveg vinho verdét, amit két csorba pohárba töltött, és a rádióból valami régi fadó szólt, egy asszonyhang, ami úgy görgette a szavakat, mint a kavicsot a tenger. Antoine a csirke szárnyát ette az ujjaival, és közben arról beszélt, hogy a tonhalak évente ugyanazt az útvonalat ússzák le, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán között, generációkon át, mintha valami emlékezne a testükben arra, hogy merre kell menni, még akkor is, ha az a hal, aki most ott úszik, sosem járt arra korábban.

– Volt egy halunk – mondta -, akit megjelöltünk egy jeladóval három éve a Gibraltári-szorosnál. Idén májusban pont ugyanott bukkant fel, egy méteren belül ugyanazon a ponton. Senki nem tanította meg rá. Csak tudta.

– Ez most rólunk szól, vagy a halakról? – kérdeztem.

– Még nem tudom – felelte, és a szemében volt valami zavart öröm, mintha ő is most jönne rá, hogy a mondat kicsúszott a szándékoltnál messzebbre.

Felkapaszkodtunk a Santa Luzia kilátóhoz, ahol a fal mentén kék-fehér azulejo csempék meséltek egy régi ostromról, amit se ő, se én nem ismertünk eléggé, hogy pontosan értsük, de a csempék szépsége önmagában is elég volt. A bougainvillea lila ágai átnőttek a fal tetején, és alattunk egész Alfama vörös tetői úgy terültek szét a Tejo felé, mint egy felfordított cserépedény-gyűjtemény, a folyón túl pedig a Cristo Rei szobor fehér karjai nyíltak szét a ködös levegőben. Egy öregember harmonikázott a korlát mellett, egy nyitott gitártokba dobtuk az aprót, amink volt, és ő ránk se nézve folytatta tovább ugyanazt a dallamot, mintha mi sem léteztünk volna.

Lesétáltunk a folyóhoz is, mielőtt az eső elkapott volna minket, a Praça do Comércio felé, ahol a hullámok ritmusosan nyaltak a mólóköveket, és egy öregember kenyérmorzsát szórt a sirályoknak, akik hangos, kapzsi köröket írtak le a feje fölött. Antoine leült a kőlépcsőre, lábát majdnem a vízbe lógatva, és azt mondta, hogy ez az első nap hat hónapja, amikor nem egy adatlapot bámul egy laptopon.

– Mikor volt az utolsó napod, amikor semmi dolgod nem volt? – kérdeztem.

– Fogalmam sincs. Talán soha. Te?

– Amikor négy évig egy olyan emberrel voltam, aki mindig megmondta, mit kellene éppen csinálnom. Azt hiszem, az összes szabad napomat elfelejtettem közben.

Akkor eredt el igazán az eső. Egy utcai árustól vettünk egy kibontott, már félig elgörbült esernyőt három euróért, és alig húsz méter után a szél kifordította, az egyik küllője reccsenve kettétört. Antoine próbálta visszahajtani, de csak még jobban elromlott, mire mindketten nevetve rohantunk be a legközelebbi ajtón, ami egy könyvesbolt bejárata volt – a Livraria Bertrand, a világ legrégebbi, még működő könyvesboltja, bár ezt csak egy tábla mondta ki, nem mi tudtuk előre.

Vizesen álltunk a boltíves mennyezet alatt, a ruhánk a bőrünkhöz tapadt, a hajam csapzottan lógott az arcomba, és miközben a víz csöpögött a kőpadlóra, Antoine levett egy vékony kötetet a portugál költészet polcáról. Pessoa volt, kétnyelvű kiadás, és ő törve, de komolyan próbálta kibogozni az angol fordítást egy sorból, ami valahogy arról szólt, hogy minden utazás előre meghozott döntés, csak még nem tudjuk, hova vezet. Felolvasta, aztán felnézett rám, és egy pillanatra minden hangos zaj – a bolt mélyén egy turistacsoport kacagása, az eső dobolása az üvegtetőn – mintha egy kicsit távolabb húzódott volna. Közelebb hajolt, a haja még csöpögött a halántékán, egy vízcsepp megállt az orra hegyén, és én éreztem, hogy a saját lélegzetem is lelassul, mintha arra várna, hogy történjen valami.

– Furcsa, hogy ma reggel még nem is léteztél számomra – mondta nagyon csendesen.

Nem feleltem semmit, csak néztem a száját, és egy pillanatra biztos voltam benne, hogy mindjárt megcsókol, vagy én csókolom meg, nem is számított már, melyik.

Ekkor csörgött fel egy kézi csengő az ajtónál, és egy fényképezőgépekkel felszerelt turistacsoport zúdult be, hangosan vitatva, merre van a kijárat a másik utcára. A pillanat szétesett, mint a cukor, ha vízbe esik. Antoine nevetve hátrébb lépett, visszatette a könyvet a polcra, és azt mondta, hátha legközelebb nyugodtabb lesz a bolt. Nem kérdeztem meg, mire gondol a „legközelebb” alatt, mert féltem, hogy nincs rá válasza, és nem akartam elrontani azt, ami épp most történt kettőnk között.

Vacsorára egy apró, hat asztalos helyre mentünk a Rua do Limoeiro közelében, ahol a tulaj gyertyát gyújtott az asztalunkon, mert éppen akkor ment el az áram az egész utcában, valamilyen vihar miatt a tengerparton. A gyertyafényben Antoine elmondta, hogy fél éve szakított egy nővel, akivel évekig jártak, meg nem jártak, szakítottak, visszajöttek, és végül mindketten belefáradtak abba, hogy se igazán együtt, se igazán külön nem voltak. Hozzátette, hogy a nő most egy biológus kollégájával él Toulonban, és ő ezt már nem is fájdalomként éli meg, inkább valamiféle megkönnyebbülésként, amiért nem kell tovább várnia valamire, ami sosem fog igazán megérkezni.

Én azt meséltem, hogy négy év után léptem ki egy kapcsolatból, ami kívülről olyan jól nézett ki, hogy senki, még én sem hittem el egy darabig, mennyire nem volt az belülről – hogy a férfi, akivel éltem, sosem volt kegyetlen, csak hiányzott, még amikor jelen volt, mintha mindig fél lépéssel arrébb állna, mint ahol én éppen álltam.

– Azt hiszem, az ember nem veszi észre, hogy magányos, amíg nem talál valakit, akivel nem az – mondtam, és ahogy kimondtam, túl nagyra, túl koránra éreztem a mondatot, és gyorsan hozzátettem: – Vagy csak a bor beszél belőlem.

– Lehet mindkettő – felelte Antoine, és a mosolya nem volt gúnyos, csak megértő.

Mindketten ott voltunk valahol a vége és az eleje között, egy üres mezőn, és talán ezért volt könnyű egymásnak elmondani ezeket – mert senkinek nem kellett bizonyítani semmit annak, aki másnap reggelre már nem is lesz ott.

Éjfél körül mindkettőnk telefonja egyszerre zümmögött. Az én gépemet átfoglalták egy hajnal ötkor induló járatra, ami Ponta Delgadára repült egy máltai átszállással, az övét pedig egy hat órakor induló charterre Bostonba, amit az egyeteme szervezett sürgősen. Vissza kellett rohanni a repülőtérre, és a metróban már alig beszéltünk, csak néztük egymást a hideg fényben, a nedves ruhánk gőzölgött a fűtés mellett, és a doboz a menyasszonyi ruhával ott ült az ölemben, egyszerre nevetségesen és szívszorítóan, mint egy emlékeztető arra, hogy másnak az élete is folytatódik, akárhogy alakul ez itt kettőnk között.

A terminálban, ahol az útjaink kettéágaztak – ő balra a nemzetközi kapuk felé, én jobbra -, megálltunk egy pillanatra. Egy kávézó előtt voltunk, ami épp zárt, sárga napellenzővel, három kerek asztallal kint az eresz alatt, a Praça do Comércio szélén, az Arco da Rua Augusta árnyékában – mert úgy döntöttünk, kerülővel mentünk, csak hogy még egy utolsó pillantást vethessünk a térre, mielőtt a repülőtér fényei elnyelnek minket.

– Ezt az asztalt nézd meg – mondtam, és rámutattam a harmadikra balról, ami a legközelebb állt az ívhez. – Jövőre, ugyanezen a napon, itt leszek.

Elnevette magát, aztán elkomolyodott, mintha maga is meglepődne azon, hogy nem nevet tovább.

– Október kilencedike – mondta. – És ha a sztrájkistenek is úgy akarják.

– Nem cserélünk számot – mondtam gyorsan, mielőtt meggondolhattam volna magam. – Ha számot cserélünk, két hónapig fogunk kedves semmiségeket írni egymásnak, aztán lassan elhalunk, mint minden ismeretség, amit repülőtéren kötünk. Így viszont vagy jelent valamit, vagy nem jelent semmit. De legalább tisztán fogjuk tudni, melyik.

– Ez a legfurcsább ajánlat, amit valaha kaptam – mondta Antoine, de a hangjában nem volt tiltakozás.

– Köszönöm.

– Nem bóknak szántam. Vagy mégis.

Furcsa, túlzó ötlet volt, kapásból kitalálva, félig viccnek szánva, de abban a pillanatban mindkettőnknek komolynak tűnt, annyira, hogy amikor végül elindultunk ellentétes irányba a folyosón, nem volt kézfogás, nem volt búcsúölelés, csak egy bólintás, mint két ember között, akik most kötöttek egy üzletet, amit senki más nem hallott. Én csak egyszer fordultam meg, a sor végén, mielőtt befordultam volna a biztonsági kapuhoz, és láttam, hogy ő is pont akkor fordul meg, mind a kettőnk arcán ugyanaz a bizonytalan mosoly, mint akik most fogadtak valamit, amiről nem tudják, veszítenek-e vagy nyernek.

2014. október 9.

Egy évvel később ott ültem a sárga napellenző alatt, a harmadik asztalnál balról, és azon gondolkodtam, mekkora bolond vagyok. A kávézónak Café do Arco volt a neve, egy kézzel festett tábla hirdette az ajtó fölött, és egy idősebb pincér hozta ki a galãómat, hosszú, fekete kötényben, a bajusza alatt alig látható mosollyal.

– Megint egyedül, senhora? – kérdezte, bár sosem látott korábban, csak feltételezte, mert egyedül ültem ott már egy órája, a kávém harmadszor melegítve, a tekintetem minduntalan a tér bejárata felé vándorolva.

Kétszer is felpattantam, amikor egy magas, barna dzsekis férfi lépett be a térre, és kétszer is vissza kellett ülnöm, mert nem ő volt, csak valaki, aki messziről hasonlított rá – egyszer egy spanyol üzletember, aki a mobilját nézte séta közben, egyszer egy holland turista, aki a térképét próbálta kibogozni. Minden alkalommal elszégyenkeztem magam előtt, amiért ennyire könnyen becsapja a saját szemem.

Délután négy óra volt, mire tényleg megláttam Antoine-t a tér túlsó végén, ugyanabban a bőrdzsekiben, bár ezúttal szárazon, napsütésben. Felém sétált, nem sietve, mintha csak biztos lenne benne, hogy ott leszek, és ez valahogy jobban megnyugtatott, mint ha futott volna.

– Azt hittem, lemaradsz – mondtam.

– A repülőm pontosan jött – felelte. – Csak nem akartam úgy nézni ki, mint aki egy éven keresztül erre az egy napra várt.

– És úgy néztél ki?

– Teljesen úgy. A taxiban már a harmadik inget vettem fel, mert az előző kettőn látszott, hogy vasalatlan.

A pincér, aki hozta a kávémat, most elénk tette a második csészét is, mintha már tudná, hogy ketten leszünk, és csak egy röpke pillantást vetett ránk, mielőtt visszament a pult mögé. Antoine elmesélte, hogy a terepmunkája meghosszabbodott az Azori-szigeteken, most már fél évet tölt ott évente egy kis tengerparti kutatóállomáson, amit alig néhány épület alkot, és portugálul tanul, bár szerinte úgy beszél, mint egy négyéves gyerek, aki túl sokat olvasott a halakról. Elmondta, hogy egy helyi halász tanítja neki a szavakat, cserébe azért, hogy Antoine segít neki rendbe hozni a motorja gépházát, mert fiatal korában autószerelést is tanult, mielőtt a tenger felé fordult volna.

Én elmondtam, hogy a kiadóban, ahol dolgoztam, kineveztek vezető szerkesztőnek, és a könyv, amit azon a tavaszon illusztráltattam – egy róka, aki fél a sötéttől, és végül rájön, hogy a sötétben is lehet barátokat találni -, meglepő módon jól fogyott, annyira, hogy folytatást is kértek tőlem, bár még nem tudtam, mi legyen a róka második kalandja.

– Mitől fél legközelebb a róka? – kérdezte Antoine.

– Talán attól, hogy elfelejtik, amíg alszik.

– Az ijesztő téma egy gyerekkönyvben.

– A gyerekek jobban bírják az ijesztő dolgokat, mint a felnőttek. Csak jó véget kell adni neki.

Felmentünk ismét a villamossal az Alfamába, a 28-as sárga, csikorgó kocsijában összepréselve más turistákkal, az ablakok annyira karcosak voltak az évek alatt, hogy a kilátás inkább egy elmosódott akvarellre hasonlított, mint valódi utcákra. Egy pillanatra, amikor a villamos éles kanyarban dőlt, a kezem az ő kezéhez ért a fogantyún. Nem húztam el. Ő sem. De egyikünk sem fogta meg igazán, csak ott maradt a két kéz egymás mellett, ameddig a villamos ki nem egyenesedett, és akkor mindketten, mintha összebeszéltünk volna, elengedtük a fogantyút, és másik tartást kerestünk, mintha a saját testünk is tudná, hogy ez most túl korai lenne.

Leszálltunk a Graça kilátónál, ahol egy másik panoráma nyílt a városra, mint tavaly – innen inkább a kastély látszott, meg a város háztetői, amik úgy hullámoztak a dombok között, mint egy megfagyott tenger. Vettünk egy zacskó sós pisztáciát egy árustól, és padon ülve ettük, a héjakat egy papírtálcára pöckölve.

– Tudod, mit vettem észre tavaly, amikor hazamentem? – kérdezte Antoine, és a tenyerében forgatott egy pisztáciahéjat, mintha az valami fontos tárgy lenne. – Hogy nem is emlékszem rendesen az arcodra. Úgy értem, tudtam, hogy milyen vagy, de amikor próbáltam felidézni, mindig csak egy homályos valami jött elő, mint egy fénykép, ami kicsit elmozdult a zárkioldás pillanatában.

– És most?

– Most itt vagy, és próbálom rögzíteni, mielőtt újra elhomályosodna. A szemed színét. Azt, hogy a bal szemöldököd kicsit magasabbra ugrik, amikor gúnyosan mondasz valamit.

– Ez egy kicsit ijesztő, amit csinálsz.

– Egy tengerbiológus így dolgozik – mondta nevetve. – Adatokat gyűjt, mielőtt az egyedek újra eltűnnek a mélyben egy egész évre.

– Szóval egy adatpont vagyok a kutatásodban.

– A legfontosabb adatpontom.

– Gondoltál rám idén? – kérdeztem, mert a bor, amit az ebédnél ittunk, kicsit felbátorított.

– Minden hónapban legalább egyszer – mondta, meglepő egyszerűséggel, mintha ez a legtermészetesebb vallomás lenne a világon. – Főleg amikor halat jelöltünk meg és elengedtük a vízbe. Mindig arra gondoltam, vajon te hol vagy éppen, és vajon gondolsz-e te is rám, amikor valami véletlen dolog eszedbe juttat.

– Gondoltam – vallottam be. – Egyszer egy könyvesboltban megláttam egy Pessoa-kötetet, és kicsit sírtam a kasszánál, amitől a pénztáros azt hitte, hogy valaki meghalt.

Nevetett, de aztán elkomorult, és azt mondta, talán az ő hibája, hogy felolvasta azt a sort a boltban, mert most minden könyvesbolt arra fogja emlékeztetni, ami köztük nem történt meg.

A nap további részében óvatosak voltunk, mintha tudnánk, hogy valami a levegőben van, de nem akarnánk nevet adni neki. Estefelé, amikor vissza kellett indulnom a repülőtérre, a kávézó előtt álltunk meg újra, és Faustino – mert ekkor tudtuk meg a nevét, amikor Antoine megkérdezte – kihozott két pohár portóit, „az út előtt”, mondta, bár nem kértük.

– Jövőre? – kérdezte Antoine, miután kiürítettük a poharakat.

– Jövőre – feleltem, és megint nem cseréltünk számot, bár a kezem egy pillanatra a zsebemben volt a telefonom körül, mintha magától odavinne, és Antoine észrevette, mert elmosolyodott, és csak annyit mondott: „Tudom. Ne tedd.”

2015. október 9.

A harmadik évben Antoine korábban érkezett, mint én, és amikor leültem mellé, az első mondata ez volt:

– Van valakim. Claire-nek hívják. Marseille-ben él, tengerbiológiát tanít egy középiskolában, és nagyon jó ember.

Nem kerülgette. Azt mondta, úgy érezte, tisztességtelen lenne eltitkolni, és inkább most mondja el, mint hogy a nap végén derüljön ki valahogy, mintha az igazság egy olyan kő lenne, amit jobb előre a tenyerünkbe tenni, mint hagyni, hogy az út végén botoljunk bele. Bólintottam, és azt feleltem, hogy örülök neki, amit félig gondoltam úgy, félig nem, de a mosolyomat elég jól sikerült megtartanom, hogy ő ne lássa a különbséget, bár a torkom összeszorult, és a kávé hirtelen túl forrónak tűnt.

– Hogy ismertétek meg egymást? – kérdeztem, mert úgy éreztem, ezt kell kérdeznem, hogy bebizonyítsam magamnak, mennyire felnőtt tudok lenni.

– Egy konferencián. Ő a part menti ökoszisztémákról tart órát a diákjainak, és meghívott, hogy beszéljek nekik a tonhalakról. Aranyos volt, ahogy a gyerekek féltek megkérdezni, hogy miért van rajtam ilyen sok horzsolás a kézemen.

A nap furcsa volt attól a pillanattól kezdve – mintha mindketten óvatosabban lépnénk egy jégen, amiről nem tudjuk pontosan, hol vékony. Megpróbáltunk megtalálni egy fadóbárt, amit egy barátja ajánlott neki az Azori-szigeteken, egy helyet, aminek állítólag nincs is kiírt neve, csak egy piros ajtaja a Bairro Alto egyik mellékutcájában, de rossz utcában kerestük, körbe-körbe járva ugyanazon a három sikátoron, amíg végül feladtuk. Az eső utánunk jött, mintha személyesen minket keresne, és egy pohár vörösbort öntöttem végig a blúzomon egy szűk kapualjban, amikor egy motorkerékpár hirtelen befordult mellettünk, és megijedtemben megrándult a kezem.

– Gyere – mondta Antoine, és határozottan a karomnál fogva egy önkiszolgáló mosodába húzott be a sarkon, mert ragaszkodott hozzá, hogy legalább kimossuk a blúzt, mielőtt tovább sétálnánk, nehogy a folt örökre beleivódjon. Ott ültünk egy fél órát egy sor zúgó mosógép előtt, a műanyag székeken, a levegőben mosóporillat és forró fém szaga keveredett, ő a pólóját adta rám cserébe, amíg a blúzom forgott a dobban, és annyira nevetségesen hangzott az egész, hogy végül mindketten nevettünk, bár az én nevetésem alján volt valami, ami inkább sírásnak tűnt volna, ha hagyom, hogy kiszabaduljon.

– Claire tudja, hogy itt vagy? – kérdeztem, amikor már nem bírtam tovább nem kérdezni.

– Tudja, hogy van egy barátom, akivel évente egyszer találkozom egy városban, amit véletlenül ismertünk meg – felelte lassan, mérlegelve a szavakat. – Nem tudja pontosan, hogy ki vagy. Azt hiszem, nem is akarom, hogy tudja, mert akkor talán olyasmire kérne, amire nem akarok igent mondani.

Ez a mondat ott maradt bennem egész nap, mint egy apró kavics a cipőben, ami nem fáj eléggé, hogy levegyem a cipőt, de elég ahhoz, hogy minden lépésnél emlékeztessen rá.

Késő délután, már szárazon, egy padon ültünk a Jardim da Estrela kovácsoltvas kioszkja mellett, és megkérdeztem, mit fog mondani Claire-nek, ha hazamegy.

– Az igazat – felelte Antoine, de nem nézett rám, a kezében forgatott egy száraz levelet, amit a fűről szedett fel. – Hogy van egy nő, akivel egy napra összehoz a véletlen minden évben, és hogy fogalmam sincs, mit jelent ez, csak azt tudom, hogy nem bírom kihagyni.

– Ez nem igazság vele szemben.

– Tudom. – Elhallgatott egy pillanatra, a levelet morzsolgatva az ujjai között. – Azt hittem, ha lesz valakim, ez a nap majd egyszerűen elhalványul, mint egy régi láz. Nem halványult el. Csak rosszabb lett vele együtt élni.

– Akkor talán nem kellene többet eljönnöd.

– Ezt most azért mondod, mert igazán ezt akarod, vagy mert azt hiszed, ezt kellene akarnod?

Nem válaszoltam, mert nem tudtam biztosan, melyik igaz, és ez önmagában is válasz volt valamire.

A nap végén a kávézónál nem kérdeztem meg, hogy jövőre is eljön-e.

– Talán ez volt az utolsó – mondtam helyette, és a hangom hidegebb volt, mint szerettem volna, majdnem olyan, mint amikor valaki szándékosan próbál fájdalmat okozni, csak hogy lássa, van-e rá reakció.

Nem vitatkozott. Csak bólintott, mintha elfogadná, hogy ezt most nekem kell eldöntenem, és amikor elköszöntünk, nem öleltük meg egymást olyan sokáig, mint az előző két évben – csak egy gyors, formális érintés volt, mint két kollégáé egy konferencia végén, és én egész úton a repülőtérig azon gondolkodtam, vajon tényleg ezt akartam-e, vagy csak büntetni akartam valakit, aki semmi rosszat nem tett, csak őszinte volt velem.

2016. október 9.

Azon az éjszakán, mielőtt a repülőre ültem, Gábor – akivel már nyolc hónapja jártam, és akivel az emberek azt mondták, hogy „ez most tényleg komoly”, mert építész volt, rendes, megbízható, és az anyám már a karácsonyi menüt tervezte vele kapcsolatban – megkérdezte, miért kell elmennem Lisszabonba egy férfiért, akivel összesen három napot töltöttem az életemben, szétszórva három különböző őszön.

– Nem egy férfiért megyek – mondtam, bár tudtam, hogy ez nem igaz, vagy legalábbis nem teljesen. – Ígéretet tettem.

– Egy idegennek.

– Lehet, hogy éppen ez benne a lényeg.

– Zsófi, hallod te magad? – Gábor a konyhapulton dobolt az ujjaival, ahogy mindig, amikor idegesen próbált higgadt maradni. – Egy felnőtt nő vagy. Elmész egy repülőtéri ismeretség kedvéért egy másik országba, és közben velem élsz itt, egy olyan életben, amiről azt mondtad, szereted.

– Szeretem az életünket. Ez nem arról szól.

– Akkor miről szól?

Nem tudtam rá jó választ adni, és ez önmagában elég volt ahhoz, hogy mindketten tudjuk, valami nincs rendben, még ha senki sem akarta kimondani aznap este. A vita nem ért véget szépen. Gábor nem kiabált, csak hidegen, racionálisan sorolta, hogy ez mennyire nem egészséges, mennyire nem „felnőtt”, és közben igaza volt annyiban, hogy valóban nem tudtam jó választ adni neki arra, miért fontos ez nekem ennyire. Mégis felpakoltam a bőröndöt másnap reggel, és felszálltam a gépre, miközben Gábor még aludt, és egy cetlit hagytam a konyhaasztalon, amin csak ez állt: „Vissza fogok jönni, de most el kell mennem.”

Amikor megérkeztem a Café do Arco elé, Antoine már ott ült, egyedül, a kávéja mellett egy üres csésze is állt, mintha valakire számított volna, aki nem jött el, vagy mintha csak megszokásból kért volna kettőt. Amikor leültem, elmondta, hogy Claire-rel tavasszal szakítottak, csendesen, fájdalom nélkül, mint amikor két ember egyszerre jön rá, hogy ugyanazt a vonatot nézik, de nem akarnak felszállni rá. Claire egy idő után megkérdezte tőle, hova megy minden októberben, és amikor Antoine nem tudott igazán válaszolni, azt mondta neki, hogy amíg ezt nem tudja tisztázni magában, nem lehet igazán jelen senki más életében.

– Te még Gáborral vagy? – kérdezte.

– Igen – feleltem, és a szó furcsán nehéznek tűnt a számban, mint egy kavics, amit nyelni próbálok.

Hosszan beszélgettünk azon a napon, komolyabban, mint korábban bármikor, sétálva a Príncipe Real negyedben, ahol a nagy fügefa ágai szinte egész teret beárnyékoltak, és a padokon idős férfiak sakkoztak egymással némán. Megkérdezte, vajon ez, amit mi csinálunk, valódi dolog, vagy csak egy szép szokás, amit évente egyszer felveszünk, mint egy ruhát, amit máskor nem hordunk.

– Nem tudom a választ – mondtam. – Félek a választól, mert ha ez valódi, akkor az egész életemet fel kellene forgatnom egy emberért, akivel össze sem tudok futni egy telefonszám nélkül, és ha nem valódi, akkor minden októberben hazugságot ismételünk egymásnak egy kávézó teraszán.

– Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy ez egyszerűen csak más, mint amit eddig ismertünk, és nincs rá kész szavunk.

– Ez nem válasz, Antoine.

– Tudom. Csak nincs jobb.

Egy padra ültünk a fügefa alatt, ahol két öregember némán araszolt a sakktáblán, mintha idejük sem lenne véges, és egy kisfiú galambokat kergetett a kavicsos ösvényen, amíg az anyja rá nem szólt, hogy hagyja őket. Antoine felvett egy lehullott fügelevelet, és az ujjaival forgatta, miközben beszélt.

– Az Azori-szigeteken van egy öregasszony, aki minden reggel kimegy a partra, és megnézi, visszajött-e a férje csónakja – mondta. – A férje negyven éve halt meg a tengeren. Ő minden reggel mégis kimegy.

– Ez most megint a halakról szól, vagy rólunk?

– Most arról szól, hogy nem tudom, mi a különbség a hűség és a makacsság között. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak az dönti el, hogy a végén visszajön-e valaki.

Később egy kis cukrászatban álltunk meg a Rato tér közelében, ahol pastel de natákat vettünk, még melegen, fahéjjal megszórva, és Antoine az ujjával letörölt egy porcukorfoltot az arcomról olyan természetes mozdulattal, mintha már ezerszer csinálta volna korábban, aztán mindketten megmerevedtünk egy pillanatra, mert éreztük, hogy ez most több volt, mint egy barát gesztusa.

– Gábor tudja, hogy itt vagyok? – kérdezte Antoine, miközben továbbindultunk.

– Tudja, hogy Lisszabonban vagyok. Nem tudja, hogy veled.

– És ha megkérdezné?

– Akkor hazudnom kellene, és én nem szeretek hazudni, úgyhogy remélem, nem kérdezi meg.

– Ez nem igazán válasz arra, hogy mi ketten mik vagyunk egymásnak.

– Nem – ismertem be. – Nem az.

Nem csókoltuk meg egymást azon a napon sem. Amikor el kellett mennem, Antoine csak annyit mondott:

– Bármerre dönt is az életed, jövőre ide jövök. Te csinálj, amit kell, és ha nem jössz, megértem, és nem fogok itt ülni évekig, mint egy bolond. De legalább egyszer még eljövök.

Hazafelé a gépen sírtam, csendesen, a fejemet az ablaknak támasztva, és magam sem tudtam biztosan, miért – talán Gábor miatt, talán Antoine miatt, talán csak azért, mert mindkettejüket egyszerre éreztem elveszni, és nem tudtam, melyiket sajnálom jobban.

2017. október 9.

Gáborral januárban szakítottunk véglegesen, nem Lisszabon miatt, vagy legalábbis nem csak amiatt – inkább azért, mert rájöttünk, hogy jobban szeretjük azt, amilyennek a másik szeretné hogy legyünk, mint azt, amik valójában vagyunk, és egy este, miután egy teljesen jelentéktelen dolog miatt összevitatkoztunk – hogy melyik fürdőszobaszekrénybe kerüljön a fogkrém -, mindketten egyszerre kimondtuk, hogy talán ennek itt vége.

Szabadon érkeztem Lisszabonba azon az őszön, kicsit szédülten a szabadságtól, és leültem a szokott asztalhoz, a galãómmal, és vártam.

Tizenegy óra volt. Dél. Egy óra. A pincér, akit mostanra Faustinónak hívtak, és aki már a negyedik kávémat hozta ki anélkül, hogy számlázta volna, egyszer leült mellém egy percre, és azt mondta portugál-angol keverékben, hogy a szerelem olyan, mint a dagály – néha késik, de a hold nem feledkezik el róla. Nem tudtam, hiszek-e neki, de jólesett hallani, és közben a telefonomat néztem, azt a telefont, amin soha nem volt az ő száma, és amiért most az egyszer legszívesebben megszegtem volna a saját szabályunkat.

Három óra lett, négy, öt. A szívem minden óra múlásával egy picit lejjebb csúszott a gyomromba. Elkezdtem azon gondolkodni, vajon mi lenne, ha ez most tényleg az a nap, amikor nem jön el – nem azért, mert nem akar, hanem mert az élet egyszerűen közbeszól, és soha nem fogom megtudni, mi történt vele, mert nincs számom, nincs e-mail-címem, nincs semmi, csak egy üres asztal egy idegen városban. A repülőm este kilencre indult, és már kezdtem összepakolni a kabátomat, és Faustino, mintha érezte volna a vállaim megroggyanását, odahozott egy pohár portóit, „a ház ajándéka”, mondta, és közben a tér túlsó vége felé bökött az ujjával, mintha jelezni akarna valamit.

Antoine futott át a macskaköveken, a dzsekije csurom víz, egy táska lógott az oldalán félig kinyitva, az inge gombjai rosszul voltak befűzve, mintha útközben öltözött volna át, és amikor odaért, levegő után kapott, mielőtt egyetlen szót is ki tudott volna nyögni.

– Casablanca – mondta végül, a két kezét a térdére támasztva. – A csatlakozásom. Vihar volt, minden gépet földön tartottak hat órára, aztán még egy technikai hiba is jött hozzá. Azt hittem, lemaradok rólad teljesen, és végig csak az járt a fejemben, hogy soha nem fogod megtudni, hogy próbáltam.

Faustino már a kabátomat tartotta, amikor felálltam, és a kezembe nyomott egy papírzacskót, amiben két pastel de nata volt, „az útra, mert a repülőtéri kávé szégyen egy ilyen naphoz”. Nem volt időm megköszönni rendesen.

Alig volt időnk – talán negyven perc maradt az indulásomig. Felálltunk, és az Arco da Rua Augusta felé sétáltunk, ahol a kőív alatt a tömeg hangja visszaverődött, és ő megállt, megfogta a kezem, először igazán, nem véletlenül egy villamos fogantyúján, hanem szándékosan, az ujjai közé zárva az ujjaimat.

– Nem bírtam, hogy elveszítsem ezt a napot – mondta. – Négy éve ugyanezt a napot várom, és minden alkalommal azt hazudom magamnak, hogy csak egy jó barátot látok újra, de ez nem igaz. Soha nem volt igaz.

– Antoine…

– Hadd mondjam ki, mielőtt futnod kell. Szeretlek. Nem úgy, mint egy barátot, aki egyszer évente felbukkan. Úgy, mint valakit, aki nélkül az összes többi napom csak várakozás.

Megcsókoltam, vagy ő csókolt meg engem, már nem tudom biztosan eldönteni, ki kezdte, csak azt tudom, hogy az ív hidege a hátam mögött volt, a köve nedves volt az esőtől, és az ő keze az arcomon, ujjai a hajamban, és valahol a téren egy harangszó ütötte el a felet, és nekem futnom kellett a reptérre, de egy percre semmi más nem létezett, csak az ő szája és az eső utáni levegő íze, só és vinho verde és négy év várakozás egyetlen pillanatba sűrítve.

– Fuss! – kiáltotta utánam, miközben már a metró felé rohantam, a kabátom félig begombolva, a hajam csapzottan az arcomba hullva. – Jövőre!

– Jövőre! – kiáltottam vissza, és nem bántam, hogy mindenki néz, és a metróban, miközben lihegve a falnak támaszkodtam, egy idegen nő rám nézett és elmosolyodott, mintha pontosan tudná, mi történt velem az előző öt percben.

2018. október 9.

Azon a napon, amikor leültünk a szokott asztalhoz, már volt köztünk valami, amit nem lehetett egyszerűen „barátságnak” nevezni, de „kapcsolatnak” sem, mert egy éven át összesen tizenkét emailt írtunk egymásnak – óvatosan, ritkán, mintha mindketten félnénk, hogy ha túl sokat írunk, elhasználjuk azt, ami a Lisszabonban van köztünk. Az emailjei rövidek voltak és konkrétak – egy fénykép egy delfinről, amit a kutatóállomás közelében láttak; egy mondat arról, hogy az esős évszak korán kezdődött; egyszer csak ennyi: „Ma egy hal felszínre jött egy méterre a csónaktól, és rád gondoltam.” Az enyémek hosszabbak voltak, mert nekem sosem sikerült rövidnek maradnom, amikor róla volt szó.

– Mi van, ha csak egy napra vagyunk jók? – kérdeztem tőle késő délután, amikor a nap már aranyszínűre festette az Arco tetejét, és a kávénk kihűlt mellettünk, miután előtte egész délután a Jerónimos-kolostor árkádjai alatt bolyongtunk, nézve a kőbe faragott tengeri szörnyeket és kötélmintákat, amiket egy ötszáz évvel ezelőtti kőfaragó vágott bele a sziklába azoknak a hajósoknak emlékére, akik nem tudták, visszatérnek-e valaha.

– Milyen értelemben? – kérdezte Antoine, a csészéjét forgatva a kezében.

– Úgy, hogy itt, ezen a téren, tökéletesek vagyunk, de ha egy hétig laknánk egy lakásban, kiderülne, hogy te sosem mosod el a bögréidet, és én rosszkedvű leszek minden hétfőn, és egy hónap múlva már csak arra várnánk, hogy vége legyen. Hogy ez az egész csoda csak azért létezik, mert ritka, és ha megpróbálnánk mindennapivá tenni, szétmorzsolódna a kezünkben, mint a száraz homok.

Antoine nem nevetett, bár vártam, hogy megteszi.

– Lehet – mondta. – De most csak egy napból ismerjük egymást évente, és az sem bizonyítja, hogy jobbak lennénk együtt mindennap. Csak azt bizonyítja, hogy félünk kideríteni. Te a kiadód miatt félsz elhagyni Budapestet, én a kutatóállomás miatt félek elhagyni az Azori-szigeteket, és mindketten azt mondjuk, hogy ez a félelem valójában bölcsesség.

Ez fájt, mert igaz volt. Elmondta, hogy a kutatóintézete most egy állandó pozíciót ajánlott neki Marseille-ben, egy laborvezetői állást, amit valószínűleg el fog fogadni, mert ez végre stabilitást jelentene, miután évekig ingázott a tengerek között, soha nem tudva pontosan, melyik ország lesz a postacíme a következő évben. Én elmondtam, hogy a kiadóm tervez egy kisebb irodát nyitni valahol Dél-Európában, hogy közelebb kerüljünk a spanyol és portugál piachoz, bár még nem tudtuk, hol, és félig viccesen megjegyeztem, hogy talán Lisszabonban kellene, csak hogy lássam, mit szól hozzá.

– Azt szeretném – mondta csendesen -, hogy egy nap ne azért örüljünk egymásnak, mert ritkák vagyunk. Hogy ne a hiány tegye széppé ezt, hanem az, hogy te vagy te, és én vagyok én.

– És most mi tesz széppé?

– Most még mindig a hiány. De nem akarom, hogy mindig ez legyen.

A nap egy része azelőtt telt el, hogy egy kis zöldséges piacon bóklászva vettünk néhány őszibarackot, amiket egy alacsony falon ülve ettünk meg, a magot a csatornába pöckölve, és Antoine elmesélte, hogy az apja, mire ő tizennégy éves lett, négyszer hagyta ott az anyját, és négyszer jött vissza, és hogy ő gyerekkora óta rettegett attól, hogy egyszer majd ő is ilyen lesz valakivel – olyan ember, aki soha nem tudja eldönteni, hogy marad vagy megy. Nem tudtam, mit mondjak erre, csak annyit, hogy szerintem ő már eldöntötte, mert hat éve minden októberben pontosan ugyanide jön vissza, és ez nem apjára, hanem az Azori-szigeteki öregasszonyra hasonlít, aki minden reggel kimegy a partra.

– Mi lenne, ha egyszerűen megpróbálnánk? – kérdeztem, és a saját hangom meglepett, mert nem terveztem előre kimondani.

– Hogyan? Te Budapesten dolgozol, én hat hónapot az Azori-szigeteken töltök, hat hónapot Marseille-ben. Melyik városba illesztenénk be egymást?

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy belefáradtam már abba, hogy minden októberben megkérdezem magamtól, vajon ha most próbálnánk, sikerülne-e.

– Én is belefáradtam – mondta Antoine. – De félek, hogy ha kipróbáljuk, és nem sikerül, elveszítem azt az egy napot is, ami most biztos. Inkább legyen egy biztos napom évente, mint egy teljesen bizonytalan életem valakivel, aki aztán mégsem bírja a hiányzó hat hónapokat.

– Szóval inkább soha nem próbálod meg, csak hogy ne kelljen elveszítened azt, amit félig sem birtokolsz?

Nem válaszolt azonnal, és a csend köztünk nehezebb volt, mint bármelyik korábbi évben. Csak megfogtam a kezét az asztal felett, az ujjaink között ott volt minden el nem mondott félelem, és hagytuk, hogy a nap lemenjen az Arco mögött, a fény lassan vörösből lilába fordult, mielőtt bármelyikünknek futnia kellett volna a gépéhez. Faustino aznap nem is kérdezett semmit, csak elénk tette a számlát, és azt mondta: „A jövő évben talán már nem is kávét kell hoznom, hanem valami erősebbet, ha ilyen arcokat látok itt.”

2019. október 9.

Hatodszor ültem le a Café do Arco elé, és Faustino most már nem is kérdezett semmit, csak kihozta a két kávét, mielőtt Antoine megérkezett volna, mintha a rendelésünk olyan megbízható lenne, mint a dagály, amiről egyszer beszélt. A tér ugyanúgy nézett ki, mint hat évvel korábban – a sárga villamosok ugyanúgy csikorogtak a sarkon, a turisták ugyanúgy fényképezték az Arcót, egy új zenész ült az öreg harmonikás helyén, és ez valahogy megnyugtató volt, mintha a város is tudná, hogy itt minden évben visszatér valami, még ha minden más körülöttünk változik is.

Amikor Antoine leült, és a kezébe fogta a csészéjét, egy darabig csak nézte a gőzt, mielőtt megszólalt volna, és én már ismertem ezt a csendet elég jól, hogy tudjam, valami fontosat fog mondani.

– Decemberben Budapestre megyek – mondta. – Megvettem a jegyet két hete.

Kis szünetet tartott, mintha engem is meg akarna lepni, mielőtt elmondja a részleteket, és a szeme csillogott, mint valakié, aki végre eldöntött valamit, amitől sokáig félt.

– Van egy konferencia Bécsben a hónap elején, kötelező részt vennem rajta a laborvezetői állás miatt. És amikor megláttam a térképet, rájöttem, hogy Budapest csak két és fél óra vonattal onnan. Nem kell hozzá október. Nem kell hozzá ez a kávézó. Csak egy vasúti jegy, és egy ember, aki elég bátor ahhoz, hogy felhívjon egy taxit a Keleti pályaudvarra.

Elővettem a telefonomat, és megmutattam neki a saját foglalásomat, amit három nappal korábban csináltam, egy decemberi hétvégére Marseille-be, egy barátnőm unszolására, aki azt mondta, ideje lenne, hogy „lássam, hol él az a franciám, mielőtt megőszülök egy repülőtéri kávézóban, és egy regényt írjak arról, hogy sosem volt bátorságom hozzá.”

Mind a ketten elnevettük magunkat, aztán elhallgattunk, és a nevetés valami csendesebbé alakult át, valamivé, ami inkább megkönnyebbülésnek tűnt, mint örömnek – mintha hat év után most először engedtük volna meg magunknak, hogy higgyünk abban, hogy ez nem csak egy nap, és soha nem is volt csak egy nap.

– Szóval nem csak egy napunk van – mondta Antoine.

– Úgy tűnik, soha nem is csak egy napunk volt – feleltem. – Csak féltünk kipróbálni a többit, mert ha az a többi nem sikerül, elveszítjük még ezt az egyet is, ami biztos volt.

– És most nem félsz?

– Félek. De jobban félek attól, hogy hetvenévesen még mindig ezen az asztalon fogok ülni, és azon gondolkodom, mi lett volna, ha megpróbáljuk.

Fogtam a tollat, amit Faustino hagyott az asztalon a számlához, és egy papírszalvétára felírtam a telefonszámomat, lassan, minden számjegyet külön vonva, mintha minden szám súlyt hordozna, mintha hat év ellenállása oldódna fel minden egyes vonallal. Átnyújtottam neki az asztal felett, az Arco árnyékában, hat évvel azután, hogy megfogadtuk, sosem fogjuk megtenni ezt.

– Ez megszegi a szabályt – mondta, és a szemében nevetés bujkált, de a keze remegett egy kicsit, amikor elvette a szalvétát.

– A szabály arra volt jó, amíg szükségünk volt rá – mondtam. – Hogy ne kelljen remélnünk, amíg nem voltunk készen rá. Most már készen vagyunk.

Elrakta a szalvétát a dzsekije belső zsebébe, oda, ahol valaha a jegyét tartotta Bostonba, hat évvel korábban, egy sztrájk éjszakáján, amikor még azt hittük, hogy egyetlen nap elég ahhoz, hogy valamit jól csináljunk, és nem tudtuk, hogy ez az egy nap hat évig fog tartani, és akkor is csak a kezdet lesz.

– Ott volt nálad az egész idő alatt? – kérdeztem. – A boarding pass?

– Mindig máshova tettem át, amikor új kabátot vettem. Egyszer majdnem kimosódott egy mosógépben, Marseille-ben, és egy teljes estén át azon izgultam, hogy most mi lesz, mintha egy talizmán veszett volna el. Claire meg is kérdezte, miért ragaszkodom egy használt repülőjegyhez.

– Mit mondtál neki?

– Hogy babonás vagyok a tengerrel kapcsolatban. Nem volt ez teljesen hazugság.

Elmosolyodtam, és közben azon gondolkodtam, hány apró, névtelen tárgy hordozott magában hat éven át annyi jelentést, amennyit egy szó sem tudott volna kimondani – egy menyasszonyi ruha dobozától egy elnyűtt jegyig, egy csokoládépohártól egy papírszalvétáig, amin most ott állt a telefonszámom, amit hat évig nem mertem leírni senkinek, aki ilyen messze lakott tőlem.

Megkérdeztem, hogy az unokatestvérem – akinek a ruháját hat évvel ezelőtt csempésztem ki Ponta Delgadára – vajon mit szólna, ha most látná, hol ülök, és Antoine azt felelte, hogy valószínűleg azt mondaná, végre valaki a családban nem fél kockáztatni egy ruhadarabért, csak ezúttal nem egy menyasszonyi ruháért, hanem valamiért, amit nem lehet kartondobozba csomagolni.

– Szólok majd neki, hogy decemberben nem leszek otthon a szülinapi vacsorán – mondtam. – Mert Marseille-ben leszek.

– És mit fog mondani?

– Hogy végre.

Faustino kihozott még egy kört, bár nem kértük, és letette elénk, mondván, hogy ez most a ház ajándéka, mert – mint fogalmazott, a kezét a szívére téve, félig komolyan, félig színpadiasan – „hat év után már a családhoz tartoznak, és egy család nem fizet a saját asztalánál.” A tér lassan kiürült körülöttünk, a lámpák egyenként gyulladtak ki az árkádok alatt, egy utolsó villamos csikorgott el a sarkon, és mi még ott maradtunk, miután a kávénk már régen kihűlt, az Antoine kabátjának zsebében ropogó szalvétával, a decemberi jegyeinkkel, amiket még nem is láttunk egymás kezében, csak elhittük, hogy léteznek, mert most, először hat év alatt, nem kellett sietnünk sehova, és a nap, amikor végre nem kellett elválnunk napnyugtakor, ugyanolyan októberi nap volt, mint a többi, csak ezúttal nem az utolsó óráit számoltuk, hanem az elsőt egy olyan időszakból, amiről még nem tudtuk, milyen lesz, csak azt, hogy végre ki akarjuk próbálni.