A Fal Mögött

A hirdetést egy házőrzős oldalon találtam, azon a fajtán, ahol nyugdíjasok és kutyástulajdonosok keresnek valakit, aki pár hétre beköltözik hozzájuk, míg ők kórházban vannak, vagy a tengerentúlon látják az unokájukat. Fazekas Ilona, hetvenhat éves, csípőműtét előtt áll, a lánya Győrben lakik, a kutyát, egy tizenkét éves korcs keveréket, Buksit nem lehet hosszabb időre bevinni a városi lakásba, mert a lánynak macskái vannak. Három-négy hét, írta Ilonka néni az üzenetben, szép tiszta ház, fűtés van, csak egy kicsit vidéki. A fizetés szimbolikus volt, de én épp egy fordítást kellett volna befejezzem csendben, határidőre, és Budapesten három hete nem tudtam két egymást követő órát aludni a szomszéd gyerek miatt, aki trombitázni tanult. Hollóalja nevét addig sosem hallottam. A térkép szerint egy óra Egertől, a Mátra lábánál, kétszáznegyven lakossal.

Az odavezető út maga is figyelmeztetés lehetett volna, ha akkor még tudtam volna, mire figyeljek. Az autópályáról lekanyarodva a navigáció egyre bizonytalanabb lett, előbb csak másodpercekre fagyott ki, aztán percekre, mire Hollóalja elé értem, teljesen elvesztette a kapcsolatot, és onnantól egy papíron hagyott útbaigazítás szerint kellett navigálnom, amit Edit küldött előre, mert, mint írta, „arrafelé úgyse fog menni a net.” Az utolsó benzinkút még Verpelét határában állt, onnantól már csak keskeny, foltokban feltört aszfaltú út vezetett a falvak között, learatott kukoricás és üresen hagyott, bozsogó földek között. Hollóalja nevét egy kopott, rozsdás útjelző tábla köszöntötte, amely alatt valaki, nyilván régen, egy hollót rajzolt filctollal, már majdnem lemosódva az esőtől.

Október utolsó hetében érkeztem, egy szürke, dermedt délután, amikor a köd úgy ült a falu fölött, mint egy nedves lepedő. A ház a település legszélén állt, az utolsó a sorban, mögötte már csak egy elhagyott gyümölcsös és egy sor kopasz akácfa, azon túl pedig a mezők, amik a Mátra sötét vonaláig húzódtak. Vastag falú, vályogtéglás parasztház volt, zöldre festett zsalugáterekkel, bádogtetővel, amin a dér már most megcsillant, bár még nem is volt igazi fagy. Az udvart alacsony kerítés választotta el az úttól, a kapu rozsdás volt, de jól záródott. Volt egy kis gazdasági épület az udvar végén, amit Ilonka néni csűrnek hívott, bár mostanra csak szerszámokat és fát tartott benne.

– Maga biztos Nóra – mondta, ahogy kinyitotta a kaput, mielőtt még bemutatkozhattam volna. – Edit mondta, hogy fiatal, de nem mondta, hogy ilyen messziről jön.

Ilonka néni az ajtóban várt, egy székre támaszkodva, mert a csípője már akkor is rosszul volt, mielőtt egyáltalán megoperálták. Alacsony, kerek asszony volt, ősz haja kendő alá kötve, és volt benne valami gyors, pattogó energia, ami nem illett a bottal járó testéhez. Körbevezetett a házon, gyorsan, mintha sietne valahova, bár tudtam, hogy csak másnap délután viszik be a kórházba.

A ház alaprajza egyszerű volt, L alakú. Az első helyiség a konyha volt, nagy cserépkályhával a sarokban, utána egy alacsony ajtón át lehetett átmenni a kamrába, ahonnan egy facsapóajtó vezetett le a pincébe. A konyhából másik irányba nyílt a „tisztaszoba”, ahol most én aludtam volna, aztán egy kis hálófülke, amit Ilonka néni „a régi gyerekszobának” hívott, bár a lánya már negyven éve kinőtte. A fürdő egy később hozzáépített rész volt, hidegebb, mint a többi helyiség, mert csak egy vékony fal választotta el a kinti levegőtől.

A falak mindenütt legalább fél méter vastagok voltak, vastag vályogtégla, kívül-belül vastagon meszelve, és ez a vastagság volt az első dolog, amit igazán megszerettem a házban: a kinti szél, ami egész úton zúgott a kocsi körül, idebent egyetlen neszt sem hallatott, legfeljebb egy halk, távoli búgást a kéményben. A padló mindenütt kőlap volt, kivéve a hálófülkét, ahol fa, és a hideg, ami a lábam alól felfelé szivárgott, még zoknival is átütött. A mennyezet alacsony volt, a gerendák feketére füstölődtek az évtizedek alatt, és Ilonka néni megmutatta, hol kell lehajolnom, hogy be ne üssem a fejem a kamra bejáratánál, ahol a boltozat a legalacsonyabb volt az egész házban.

– Buksi süket a bal fülére, de hall mindent, ami fontos – mondta Ilonka néni, miközben a kutya, egy fehér-barna, őszes pofájú korcs, megszagolta a cipőmet, majd leült mellé, mintha ellenőrizné, odatartozom-e. – A kályhát minden este be kell gyújtani, különben reggelre kihűl a ház. A fát a csűrben találod. A pincébe nem kell lemenned, csak ha kell valami a befőttekből, de este inkább ne, sötétben könnyű megcsúszni a lépcsőn.

Átadta a kulcsokat, egy nehéz, régimódi csomót, három különböző méretű kulccsal, és felírt egy listát a hűtőre ragasztott papírra: mikor kell etetni Buksit, melyik csapot kell elzárni télire, ha túl hideg lesz, kit kell hívni, ha elromlik a bojler. A lista alján, külön sorban, ez állt: „Este ne engedd ki Buksit hátra az udvarba.” Nem fűzött hozzá magyarázatot, és én nem kérdeztem, azt hittem, csak arról van szó, hogy a kutya öreg, és éjszaka könnyen elesik a sötét, egyenetlen udvaron.

Azon az első estén Ilonka néni még velem maradt, és miközben a kályha mellett ülve kávét főzött, amiről azt mondta, utoljára issza otthon jó darabig, hosszan nézte a kamrába vezető alacsony ajtót, mintha valamit keresne rajta. Megkérdeztem, mi a baja az ajtónak, hogy miért kell lehajolni alatta. Csak annyit felelt, hogy régen szélesebb és magasabb volt, az apja szűkítette le, amikor ő még kislány volt, mert így jobban tartotta a meleget a kamrában. Nem kérdeztem tovább, bár a válasz nem igazán magyarázott meg semmit; egy alacsonyabb ajtó legfeljebb egy keveset tart jobban meleget egy magasabbnál, nem annyit, hogy valaki egyáltalán hozzányúljon a falhoz. Buksi egész este ott feküdt a kamra bejáratánál, nem a kályha mellett, ahol melegebb lett volna, és Ilonka néni ezt furcsán természetesnek vette, mintha a kutyának mindig is ez lett volna a megszokott helye, és nem is érdemes rajta csodálkozni.

Másnap reggel Edit, a lánya, eljött autóval, és elvitték Ilonka nénit a kórházba. Egyedül maradtam a házban a kutyával, egy bőrönddel és egy laptoppal, amin egy hatszáz oldalas regény fordítását kellett volna befejeznem három hét alatt.

Az első este semmi rendkívüli nem történt, vagy legalábbis semmi, amire akkor felfigyeltem volna. Begyújtottam a kályhát, úgy, ahogy Ilonka néni megmutatta, és a ház lassan átmelegedett, a fa ropogása és egy halvány, kellemes füstszag kíséretében. Buksi a konyha kövén feküdt, a tűz közelében, és néha felemelte a fejét, mintha hallgatna valamit, aztán visszatette.

Dolgoztam egy kicsit, aztán főztem valami egyszerűt, és korán lefeküdtem, mert a vezetés és az új hely furcsa módon jobban kifárasztott, mint egy egész napi munka. A tisztaszoba hideg volt és kissé nyirkos illatú, mint minden ritkán használt helyiség, de az ágy rendben volt, a paplan tiszta.

Éjjel kétszer ébredtem fel. Először egy koppanásra, ami olyan volt, mintha valami fém tárgy gurult volna le egy felületről, aztán megállt volna. A ház régi, mondtam magamnak, a cserépkályha hűlés közben dolgozik, a fa összehúzódik, a tetőgerendák mozognak a hőmérséklet-változástól. Hallottam, hogy Buksi feláll a konyhában, aztán újra lefekszik.

Másodszor valami másra ébredtem, ami nehezebben volt megmagyarázható: egy szagra. Nem égett, nem füstös, nem is a nyirkos-öreg-ház szag, amit már megszoktam. Inkább olyan volt, mint a nedves föld, amibe valami szerves dolog is keveredik, mint amikor egy pincében régóta álló krumpli elkezd rothadni. Felültem, hallgattam. A szag ott volt a szobában, erősebb az ágy felé eső fal mentén, mint a szoba közepén, és amikor a tenyeremmel megérintettem a falat, mintha hidegebb lett volna azon a sávon, mint máshol, bár akkor még nem tulajdonítottam ennek jelentőséget, csak annyit gondoltam, hogy a vastag vályogfal máshogy tartja a hideget, mint egy modern, szigetelt lakás fala. Amikor kimentem a konyhába vizet inni, már nem éreztem a szagot. Arra gondoltam, talán a kályha körüli valami, egy régi egérfészek, egy elfeledett zöldség a kamrában. Visszafeküdtem, és reggelig nem ébredtem fel többet.

Reggel a konyhában az egyik szék nem úgy állt, mint ahogy hagytam. Előző este, mielőtt lefeküdtem, betettem a székeket az asztal alá, megszokásból, még otthonról hozott rendmánia. Most az egyik szék, pontosan az, amelyik a kamra ajtaja felé néz, néhány centiméterre kihúzva állt az asztal alól. Nem gondolkoztam rajta sokat. Álmos voltam, lehet, hogy este is így hagytam, lehet, hogy csak rosszul emlékszem. De ahogy visszatettem a széket a helyére, észrevettem, hogy az ülésén, pontosan középen, egy vékony, szürkés porréteg látszik, mintha valaki, vagy valami, hosszú ideig ült volna rajta mozdulatlanul, és a por rászállt volna, mielőtt felkelt volna onnan. A ház többi részén, az asztalon, a szekrényeken, nem volt ehhez hasonló por, csak azon az egy székülésen. Letöröltem egy konyharongyal, megetettem Buksit, és nekiültem a fordításnak, bár a gondolataim még sokszor visszatértek ahhoz a székhez egész délelőtt.

Másnap délután, mikor kivittem Buksit egy rövid sétára a falu felé, a szomszéd ház előtt egy idős férfi állt, aki a kerítésnek támasztott villával valamit a tyúkudvarban igazgatott. Gál Pista bácsinak mutatkozott be, amikor megálltam köszönni, és elmondta, hogy ő mindig szemmel tartja Ilonka néni házát, amikor az asszony elmegy valahova.

– Hallottam, hogy maga marad itt egy darabig – mondta, a kerítés felett dőlve. – Jól teszi, hogy nem hagyja egyedül a kutyát. Buksi régóta ismeri a házat.

Megkérdeztem, mire gondol, hogy „ismeri a házat”, mert furcsán hangzott, de Pista bácsi csak legyintett, mintha nem akarna belemenni a témába.

– Öreg ház, öreg kutya. Tudja, melyik ajtó nyikorog, melyik nem. – Egy pillanatra elhallgatott, a tekintete a ház teteje felé siklott, a kémény irányába. – A padlástól ne féljen. A kéménytől féljen.

Nevetve mondtam, hogy remélem, nem kell félnem semmitől, csak egy hónapot kell túlélnem egy fordítással. Pista bácsi nem nevetett vissza. Visszafordult a tyúkokhoz, és annyit tett hozzá, hogy ha valami baj van, csak kopogjak be hozzá bármikor, éjjel is, és hogy ha hallanék valamit a ház hátsó fala felől, azt inkább hagyjam figyelmen kívül, és ne menjek oda közel megnézni, mi az.

Ahogy visszafelé sétáltam a házhoz, szándékosan körbejártam az épületet kívülről, amit addig nem tettem meg. A hátsó fal, a kamra és a fürdő mögötti rész, enyhén kiszögellt a tisztaszoba és a konyha falához képest, mintha valamikor hozzáépítettek volna egy keskeny, szűk helyiséget, amit aztán visszabontottak, vagy ami sosem kapott ajtót kívülről. A tetőn, pont a kamra fölött, egy kis, befalazott ablak nyoma látszott, egy téglalap alakú terület, aminek a téglái kicsit világosabbak voltak a körülöttük lévőknél, mintha újabbak lennének. Nem tudtam hova tenni kívülről semmilyen helyiséget, aminek ez az ablak felelt volna meg. A padlás, amennyire a kis tetőablakból be lehetett látni, egyetlen összefüggő üres tér volt a tető alatt, se válaszfal, se különálló szoba.

Nem gondoltam rá sokat aznap este. Felhívtam Editet, hogy megkérdezzem, hogy van az anyja a műtét után, és közben megemlítettem, hogy találtam egy furcsa befalazott ablakot a tetőn, a kamra fölött. Rövid csend volt a vonal végén.

– Arról nem is tudok – mondta Edit. – Anyám sosem beszélt ilyenről. Lehet, hogy még a nagyszülők idejéből van, ők építették a házat. Minek kérdezi?

Nem volt minek, mondtam, csak furcsa volt kívülről nézni. Átváltottunk a csípőműtétre, a fájdalomcsillapítókra, arra, hogy mennyi ideig kell még benn feküdnie az édesanyjának a kórházban, és a befalazott ablakot többé nem hoztuk fel.

A második éjszaka, vagyis inkább a harmadik, mert az elsőt, az érkezés estéjét nem számoltam, valami hangosabbra ébredtem. Nem koppanás volt, inkább egy hosszan elnyúló, szárazon kaparó hang, mint amikor egy állat körmei fát vagy habarcsot érintenek. A hang a kamra felől jött, vagyis inkább a kamra mögül, a falból, de a kamra a konyhán át volt elérhető a tisztaszobából, ahol aludtam, úgyhogy nem lehettem biztos az irányában.

Buksi már ébren volt, a kamra ajtaja előtt ült, és halkan, mélyen morgott, olyan hangon, amit addig sosem hallottam tőle. Felkeltem, meggyújtottam a lámpát a konyhában, és bementem a kamrába.

A kamra kicsi volt, három oldalán polcokkal, amiken üveg befőttek sorakoztak, paradicsom, lecsóalap, savanyúság, mind Ilonka néni gondos, kézzel írott címkéivel. A negyedik fal, a bejárattal szemben, üresen állt, csak egy alacsony fapolc futott végig rajta derékmagasságban, néhány krumplis, lisztes zsákkal alatta. A kaparó hang, ahogy ott álltam, elhalt, mintha megérezte volna, hogy fény gyúlt. Közelebb mentem a hátsó falhoz, és akkor vettem észre, amit nappal, a polcok és a zsákok miatt nem láttam: a fal egy darabja, körülbelül egy méter széles sávban, más színű volt, mint a többi. A vakolat ott frissebbnek, simábbnak tűnt, enyhén kidudorodott, mintha a tégla, amire rákenték, nem lenne pontosan egy síkban a régi fallal.

Megkopogtattam az öklömmel. A hang, ami visszajött, más volt, mint amit a mellette lévő, régi falrésznél kaptam: mélyebb, visszhangosabb, mintha ott nem egy méter vastag vályogtömb lenne mögötte, hanem valami üreg. Megkopogtattam még egyszer, kissé lejjebb, majd feljebb, és mindkét helyen ugyanazt a tompa, kongó hangot kaptam vissza, mintha az üreg nem csak egy keskeny sávban húzódna, hanem a fal nagy részén végig, fentről lefelé.

Visszaléptem, és a polcokat is megnéztem, hogy vajon azok mögött folytatódik-e a jelenség, de ott, az oldalfalaknál, mindenhol a megszokott, tömör koppanást hallottam, amit az ember egy valódi, teli falnál vár. Csak az a hátsó, keskeny sáv volt kongó, és csak annál a résznél állt meg Buksi, az orrát a padlóhoz közel tartva, mintha egy illatot követne, ami a kő és a vakolat alól szűrődik elő.

Nem volt kedvem azon az éjszakán tovább vizsgálódni. Visszamentem a tisztaszobába, magammal vittem Buksit is, bár addig sosem engedtem fel a kutyát az ágyra, és sokáig feküdtem a sötétben, hallgatva. A kaparás nem jött vissza, de úgy éreztem, mintha a ház, a falak, amik addig csak egy épület határai voltak, most figyelnének.

Reggel megkerestem Ilonka néni számát és felhívtam, azzal az ürüggyel, hogy megkérdezem, melyik fajta fát szereti a kályhába. A beszélgetés közben, mintegy mellékesen, megemlítettem, hogy a kamrában találtam egy frissebb falrészt, és megkérdeztem, mi van ott.

– Semmi, az egy régi dolog – mondta sietve, és a hangjában volt valami, amit nem tudtam volna megmondani, hogy zavar vagy fáradtság. – Ne menjen bele feleslegesen a kamra hátsó falába, nedves ott, régen víz jött be, azért javították. Buksit inkább ne engedje be a kamrába éjszaka.

Megkérdeztem, mire gondol, de Ilonka néni akkor hirtelen azt mondta, hogy jön az ápolónő, és le kell tennie a telefont. Nem hívott vissza aznap, és amikor másnap próbáltam, Edit vette fel a telefont, és azt mondta, az anyja most pihen, és inkább ne zavarjam ilyen apróságokkal, elég baja van a fájdalommal.

Aznap délután, miközben próbáltam dolgozni, két alkalommal is abbahagytam a fordítást, mert úgy éreztem, valami megváltozott a házban, pedig semmi konkrétat nem tudtam volna megnevezni. Először az történt, hogy amikor kimentem a fürdőbe, egy befőttesüveg, amit korábban biztosan a kamra polcán hagytam, most a konyhai asztalon állt, a tetején még rajta a gumi lezáró, mintha valaki kivette, megnézte, aztán letette volna, csak nem oda, ahonnan hozta. Nem emlékeztem, hogy én tettem volna ki, és bár tudtam, hogy ez bárhogyan megmagyarázható azzal, hogy elfelejtettem, a gyomrom mélyén nem hittem el a saját magyarázatomat.

Másodszor egy hangra lettem figyelmes, ami fentről jött, a tető felől, bár dél volt, és kint sütött a nap, amennyire októberben egyáltalán süthet. Olyan hang volt, mintha valami nehezet vontak volna végig egy padlón, lassan, araszolva, aztán elhallgatott. Kimentem a csűrbe, ahonnan egy rozoga falépcső vezetett fel a tetőtérbe, amit Ilonka néni padlásnak nevezett, bár inkább egy szellős, pókhálós, alacsony tér volt, néhány régi bútordarabbal és egy halom bezsákolt ruhával. Felmásztam, körbevilágítottam a telefonommal. A por egyenletes rétegben ült mindenen, érintetlennek látszott, de egy sarokban, pontosan ott, ahol a tetőtér fala találkozott a kamra feletti résszel, egy friss, hosszú, elmosódott csíkot vettem észre a porban, mintha valami odahúzódott volna a falhoz, majd eltűnt volna, bár a fal ott folytonosnak látszott, ugyanolyan vastag kőfal, mint máshol.

Buksi nem jött fel velem a csűr lépcsőjén, bármennyire hívtam is. Lent várt, a lépcső alján ülve, és amikor lejöttem, azonnal az udvar felé indult, kifelé, mintha minél messzebb akarna kerülni az épülettől.

Este, miután begyújtottam a kályhát, és nekiültem volna a munkának, Buksi egyszer csak megállt a hálófülke bejárata előtt, azelőtt sosem mutatott érdeklődést az iránt a kis, használaton kívüli szoba iránt, és hosszan bámult befelé a sötétbe, farkát behúzva, de nem morgott, nem ugatott, csak nézett, olyan mozdulatlansággal, ami rosszabb volt, mint bármilyen hang lett volna. Nem mentem be megnézni, mire néz. Korán lefeküdtem, remélve, hogy a fáradtság majd álomtalan éjszakát hoz, és aznap éjjel, legalábbis amire emlékszem, nem is történt semmi, csak egyszer ébredtem fel arra, hogy a ház túl csendes, mintha valami, ami addig mozgott benne, most szándékosan mozdulatlanná tenné magát, amíg hallgatom.

A harmadik napon, ami tulajdonképpen az ötödik nap volt az érkezésem óta, próbáltam nem gondolni a falra. Dolgoztam, hosszan, mert a fordítás határideje nem várt, és Buksival sétáltam a falu körül, ami lassan kezdett ismerőssé válni: a kis templom a főutca végén, a bolt, ami csak délelőtt tartott nyitva, a néhány ház, amiben még laktak, a többi, aminek az ablakai már be voltak táblázva.

Aznap este korábban feküdtem le, mert fáradt voltam, és egy darabig jól is aludtam. Valamikor hajnal felé azonban arra ébredtem, hogy hideg van a lábamnál, mintha huzat érné az ágyat, és amikor felültem, éreztem, hogy a szobaajtó, amit este biztosan becsuktam, most nyitva áll, néhány centire.

Egy darabig csak feküdtem, hallgatva, mert a sötétben az ember előbb hallgat, és csak utána mozdul. Nem volt semmi hang, csak a ház saját, megszokott neszei: a kályha hűlő vasának halk kattogása, a szél, ami a zsalugáterek körül kutatott egy repedést, ahol beférhetne. De a huzat a lábamnál nem szűnt, egyenletesen hideg volt, mint amikor egy ajtó valahol messzebb is nyitva van, és az egész ház egy irányba lélegzik.

Felkeltem, kimentem a konyhába. A kamra ajtaja, amit sosem csuktam be teljesen, mert a zsanérja nyikorgott, most tágra volt nyitva, és a csapóajtó a pince felé, ami be volt kallantyúzva, most nyitva állt, a sötét, hideg levegő felfelé áramlott belőle, mint egy kút szája.

Nem mentem le. Lehajoltam a nyílás fölé, a hideg levegő arcomba áramlott, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a mélyből, nagyon messziről, egy halk kaparás válaszolna a mozdulatomra, de lehet, hogy csak a saját légzésem verődött vissza a kőlépcsőkről. Visszahúztam a kallantyút, raktam rá egy konyhaszéket is biztonságból, a lábát betámasztva a csapóajtó alá, és csak akkor néztem körbe a konyhában, hogy vajon mi más változott. A lisztes zsák, amiből előző nap egy keveset kiszórtam véletlenül a padlóra, mikor kenyeret próbáltam sütni, ott volt még a sarokban, egy vékony fehér réteggel a padló kőlapjain. És a lisztben lábnyomok látszottak.

Nem emberi lábnyomok voltak, legalábbis nem egyértelműen. Inkább foltok, elnyúló benyomódások, mintha valaki csupasz, meztelen talppal lépett volna bele, de a méretük nem stimmelt sem egy emberi lábhoz, sem egy állatéhoz, amit ismertem. A nyomok a kamra ajtajától indultak, átvezettek a konyha közepén, és a hátsó falnál, a frissebb vakolatú résznél, egyszerűen megszűntek. Nem fordultak vissza, nem folytatódtak máshol. Csak eltűntek, mintha az, ami csinálta őket, belesétált volna a falba.

Lehajoltam, hogy közelebbről is megnézzem az utolsó nyomot, azt, amelyik a legközelebb volt a falhoz, és akkor vettem észre, hogy nem egyenletes a mélysége: az elülső része, ott, ahol a lábujjaknak kellett volna lenniük, alig látszott, míg a sarok felőli rész szokatlanul mélyen nyomódott bele a lisztbe, mintha az, aki hátrafelé lépett volna el a faltól, ne előre, hanem hátrafelé araszolt volna bele a résbe, a sarkával húzva magát.

Fényképet csináltam a telefonommal, mert az agyam már akkor is keresett egy racionális magyarázatot, amit majd később, nappal, fénynél megnézhetek és nevethetek rajta. Buksi nem jött ki a tisztaszobából, ahova előző este bezártam, csak ült az ajtó mellett, és amikor kinyitottam, nem akart kijönni a konyhába, csak ha magamhoz emeltem.

Azon a reggelen vettem észre először a fényképet is, amin Ilonka néni és egy férfi látható egy régi, színes, kicsit megfakult fotón, a tisztaszoba falán. A férfi, aki gondolom a férje volt, bár sosem hallottam róla, mert Ilonka néni sosem beszélt neki, se Edit, most arccal a fal felé volt fordítva a keretben, mintha valaki megfordította volna, hogy ne lássa a szobát.

Nem tudtam elmenni. Nem azért, mert nem akartam, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a félelem és a kötelesség furcsán összekeveredett bennem, és a kötelesség, hogy ott legyek a kutyának, hogy befejezzem a munkámat, hogy ne tűnjek pánikoló, hisztérikus budapesti lánynak, aki megijed egy vidéki ház recsegésétől, erősebb volt, mint a vágy, hogy beüljek a kocsiba és visszamenjek a városba. De aznap délután, amikor próbáltam, hogy mégis bemenjek, legalább néhány órára, bevásárolni Egerbe, a kocsi nem indult. A hidegtől, gondoltam, vagy az akkumulátor, ami már az idefelé úton is kettőt-hármat próbálkozott, mielőtt beindult. Ültem a volán mögött, fordítottam a kulcsot újra és újra, és a motor minden alkalommal csak egy fáradt, kattogó hangot adott, aztán semmit, és valahol a fejem hátsó részében, ahol a praktikus magyarázatok laknak, megjelent egy kellemetlen, el nem mondott gondolat: hogy talán nem véletlenül nem indul most, amikor a legjobban szükségem lenne rá. Pista bácsi átjött, megnézte, azt mondta, lemerült az akkumulátor, kölcsönadta a saját sűrítettlevegős indítóját, és azt tanácsolta, hagyjam inkább pihenni egy-két napig, ne induljak le a faluból, amíg nem biztos, hogy tartja a töltést.

Amíg a motorháztető fölött dolgozott, észrevettem, hogy a tyúkudvar, ami korábban tele volt kapirgáló, kotkodáló tyúkokkal, most szinte néma volt; a tyúkok egy csoportban a ketrec túlsó sarkába húzódtak, és onnan figyeltek minket, mozdulatlanul, mint akik döntöttek valamiről. Pista bácsi nem szólt róla, de egyszer, amikor az egyik tyúk hirtelen felrikoltott, ő is összerezzent, és utána egy pillanatra elengedte a kábelcsipeszt, amit a kezében tartott.

Megkérdeztem tőle újra, mire gondolt, amikor azt mondta, a kéménytől féljek. Most, hogy közelebb álltunk, és ő már a motorháztető fölött hajolt, nem térhetett ki olyan könnyen a válasz elől.

– Ebben a házban, és a szomszéd kettőben is, ami már lebontva van, volt valamikor egy közös kéményrendszer – mondta, nem nézve rám, a kábeleket igazgatva. – A régi időkben, mikor még minden háznak külön kályhája volt minden szobában, a kéményseprők bejártak a falban, hogy kitisztítsák. Ezért van ott egy üreg, elég tág ahhoz, hogy egy ember átférjen, ha vékony. Ezt a házat már többször átépítették, de a kürtő egy része megmaradt, csak befalazták.

– Milyen széles egy ilyen akna? – kérdeztem, és próbáltam úgy mondani, mintha csak a ház története érdekelne, nem pedig az, hogy éjszaka hallottam valamit araszolni benne.

– Elég, hogy egy gyerek könnyen átférjen, egy sovány felnőtt meg nehezen, de átfér – felelte Pista bácsi, és most először nézett rám egyenesen, a szemembe, mintha fel akarná mérni, mennyit mondhat el anélkül, hogy elijesztene. – Régen, mikor még mindenhol kályha volt minden szobában, és a kéményseprő nem tudott mindenhova felmenni kívülről, bentről küldték be a legvékonyabb gyereket a sodronyos kefével. Apám még mesélte, hogy az ő idejében is volt ilyen erre, a Fazekas-háznál is.

– És most? Most is bemegy valaki?

Pista bácsi nem felelt azonnal. A kezében tartott csipeszt visszatette a szerszámosdobozba, lassan, mintha időt akarna nyerni.

– Most már senkinek nem kellene bemennie – mondta végül. – De a kürtő nem lett betemetve, csak elzárva. Ami egyszer tágas üreg volt egy falban, az üreg marad, hiába falazzák be a két végét.

Megkérdeztem, hogy ez mit jelent, hogy hova vezet, de Pista bácsi már bezárta a motorháztetőt, és azt mondta, hogy neki most mennie kell, a tyúkokat kell etetnie, és hogy kölcsönadja az indítót, de azt kéri, hogy minél előbb vigyem vissza, mert szüksége lehet rá.

Amikor elment, hosszan álltam az udvaron, és néztem a kéményt, ami a tetőn, pontosan a kamra fölött, a befalazott ablak mellett emelkedett ki, egy egyszerű, kőből rakott oszlop, amiből már évek óta nem jött füst, mert Ilonka néni csak a konyhai cserépkályhát használta, aminek más volt a kéménye.

Másnap reggel, mielőtt visszavittem volna a sűrítettlevegős indítót, átmentem még egyszer Pista bácsihoz, mert az éjjel folyamán eszembe jutott néhány kérdés, amit előző nap elfelejtettem feltenni. Az öreg akkor éppen a fáskamrában volt, és amikor megemlítettem, hogy mit mondott a gyerekekről, akiket régen beküldtek a kéménybe, furcsa, üres tekintettel nézett rám.

– Én ilyet nem mondtam – felelte, és a hangja most teljesen más volt, mint előző nap, szárazabb, gyorsabb. – Nem tudok semmiféle gyerekekről. Azt mondtam, régi ház, öreg kémény, ennyi.

Nem erősködtem. Amikor elindultam vissza, az udvara végén álló kutyaházból, ami addig üresnek tűnt, egy fekete kutya figyelt engem, amelyikről korábban nem is tudtam, hogy Pista bácsinak van, és amelyik egyetlen hangot sem adott, amíg a kapuig nem értem, csak nézett, pontosan úgy, ahogy Buksi nézett a hálófülke sötétjébe.

A negyedik éjszaka, ha jól számoltam, akkor kezdődött, amikor Buksit kiengedtem az elülső kertbe a szokásos esti körére, mielőtt bezártam volna éjszakára. A kutya nem jött vissza, amikor hívtam. Álltam az ajtóban néhány percig, a nevét kiáltva, előbb nyugodtan, aztán egyre élesebben, és a hangom furcsán szólt vissza a sötét udvarról, mintha a köd, ami aznap este különösen sűrűn ült a fák között, elnyelné a felét annak, amit kimondok. A kerti kapu, amit biztosan jól zártam be délután, most félig nyitva állt, bár nem úgy, mint amit a szél fújt volna ki, inkább úgy, mintha valaki, éppen csak annyira, hogy átférjen, kinyitotta, majd nem gondolt rá, hogy visszacsukja.

Kimentem utána, zseblámpával, a dermedt, csillagtalan sötétben, és végül a csűr mögött találtam meg, egy olyan szögletben, ahol a fal a kéménnyel egy vonalban volt, a kéményaknához legközelebbi ponton kívülről. Nyüszített, lapult, a hasán feküdt, és amikor közelebb léptem, felugrott, és el akart szaladni tőlem, mintha nem is ismerne meg, mielőtt felismerte a hangomat, és visszaengedte magát a karjaimba, egész testében remegve.

Bevittem, megetettem, próbáltam megnyugtatni, de az este hátralévő részében nem akart leülni, csak körbe-körbe járt a konyhában, néha megállt a kamra ajtajánál, felágaskodott rá, és onnan szaglászott befelé, a sötétségbe.

Aznap este, mielőtt lefeküdtem, elhatároztam, hogy magam nézek bele a falba. Előző napokban nem akartam, részben félelemből, részben mert nem akartam, hogy amit találok, ott maradjon a fejemben, mikor egyedül vagyok egy sötét házban. De a lábnyomok a lisztben, a megfordított fénykép, a kutya rémülete mind arra vittek, hogy inkább tudjam, mi van ott, mint ne tudjam.

Sokáig álltam a konyha közepén, mielőtt elindultam a csűr felé, azzal a fajta tétovasággal, amit az ember akkor érez, amikor pontosan tudja, hogy amit tenni készül, nem fog jól végződni, de a nem-tudás már elviselhetetlenebb, mint a kockázat. A csűr ajtaja nyikorgott, ahogy mindig, és a fejsze ott lógott a falon, ahova Ilonka néni mutatta az első napon, egy szögre akasztva, mellette fűrészek és egy rozsdás méteres fahasogató. A kezembe vettem, megmértem a súlyát, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez nevetséges, hogy egy fejszével állok egy idegen csűrben éjjel tizenegy óra körül, mert valami megkoppant egy falban. De visszamentem a házba vele, és visszamentem a kamrába. A frissebb vakolatú rész most, közelről nézve, sokkal durvábbnak látszott, mint amilyennek napközbeni fényben tűnt: hólyagos, repedezett, mintha gyorsan és rosszul kenték volna fel. Óvatosan, nem teljes erővel, inkább csak próbaként megütöttem a fejsze fokával. A vakolat egy darabja azonnal lepattant, feltárva egy régi, sötétvörös téglát alatta, ami nem passzolt a ház többi, világosabb, agyagszínű téglájához.

Nem ütöttem többször. A kis lyuk, amit kinyitottam, körülbelül egy ökölnyi volt, és ahogy belenéztem, csak sötétséget láttam, és egy hideg, nyers levegőáramlatot éreztem az arcomon, ami valami furcsa, nehéz szagot hozott magával: nedves kő, régi bőr, és valami, ami talán szőr volt, vagy talán nem.

A lyuk szélén, a letört vakolat és tégladarabok között, egy apró fémgombot találtam, zöldesre oxidálódva, olyan fajtát, amilyet régi kabátokon vagy egyenruhákon látni, és egy kicsi, foszlott szövetdarabot, ami valaha talán zsebkendő vagy ruhafoszlány lehetett. Nem tudtam, mennyi ideje lehettek ott. Zsebre tettem mindkettőt, nem tudom, miért, talán mert úgy éreztem, hogy fontosak lehetnek, vagy mert nem akartam otthagyni őket a sötétben.

Azon az éjszakán nem aludtam. Betettem Buksit a szobámba, az ágy mellé, és a lámpát égve hagytam, bár tudtam, hogy a villanyszámlát nem nekem kell fizetni, és ez valahogy megnyugtatott egy kicsit, hogy legalább valami praktikus dologra tudtam gondolni. Hallottam, amint valami mozog a falban, nem folyamatosan, inkább szakaszosan: egy sorozat lassú, súlyos mozdulat, mint amikor valaki araszolva halad előre egy szűk térben, megáll, hallgat, majd újra araszol. A hang a kamra felől indult, végighaladt a konyha és a tisztaszoba közti falon, ahol nem is gondoltam volna, hogy van bármilyen üreg, és valamikor hajnal felé megállt, pontosan a hálófülke és a tisztaszoba közti fal mentén, ott, ahol az ágyam feje volt.

Három koppanás jött, egyenletes, lassú ütemben, pontosan a fejem magasságában a falon. Nem olyan hang volt, mint amit egy ág vagy egy állapodó gerenda adna. Szándékos volt, mérten adagolt, mintha valaki, vagy valami, meg akarná mutatni, hogy pontosan tudja, hol fekszem.

Nem mozdultam. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem úgy, a szívem dübörgésével a fülemben, Buksi mellettem, aki most nem morgott, csak reszketett, egész testével hozzám simulva. A koppanás nem jött vissza, de a csend, ami utána következett, nem volt megnyugtató csend. Olyan volt, mint amikor egy beszélgetőpartner elhallgat, mert meghallotta, hogy másvalaki is figyel, és most mérlegel, mennyit áruljon el magából. Percekig, talán fél óráig feküdtem úgy, a fejszét az ágy mellett, karnyújtásnyira, és próbáltam egyenletesen lélegezni, bár a testem minden izma arra várt, hogy újra koppanjon valami. Buksi egyszer felemelte a fejét, a fal felé fordította, aztán visszatette, és ez volt az első apró jel aznap éjjel, amitől úgy éreztem, talán elmúlt a veszély, legalábbis egy időre.

Hajnalban, amikor a szürke fény már beszűrődött a zsalugáterek résein, elaludtam néhány órára, kimerülten, és arra ébredtem, hogy már dél van.

Mikor kiléptem az udvarra, hogy Buksival egy kört tegyünk, mert a kutya nyugtalanul forgolódott, és úgy gondoltam, a friss levegő mindkettőnknek jót tenne, körbejártam a házat kívülről is, egészen a kémény alá. A kémény alján, ahol a kőfal érintette a talajt, egy vékony, szürkésfekete csík húzódott a kövön, mint egy korom- vagy zsírfolt, de a formája nem volt véletlenszerű: hosszú, elnyúló nyomok, mintha ujjak csúsztak volna le a falon, öt egyenlő távolságra lévő vonal, egy nagyobb, elkenődött tenyérnyomhoz hasonló folttal a vonalak felső végén. Megérintettem, bár tudtam, hogy nem kellene. Hideg volt, és kissé zsíros, és nem jött le az ujjaimról, amíg otthon alaposan meg nem mostam kézzel, szappannal.

Megpróbáltam lefényképezni, de a telefon kamerája, akármennyire próbáltam, nem tudott fókuszálni a kőre, a kép mindig homályos lett pontosan azon a részen, miközben a kő körülötte tökéletesen éles maradt.

Felhívtam Editet aznap, és azt mondtam neki, hogy talán vissza kellene mennem Budapestre, hogy nem bírom tovább a vidéki csendet, próbáltam könnyedén fogalmazni, nem akartam megijeszteni, mert mit is mondhattam volna, hogy a fal mozog, hogy valami koppant az ágyam mellett éjszaka. Edit csendben volt egy darabig, aztán azt mondta, érti, hogy nehéz, de az anyja még legalább egy hétig benn marad a kórházban, és nincs más, aki át tudna venni, mert ő nem tud ennyi időre otthagyni a munkáját, és Buksit se tudják sehova elhelyezni ilyen hirtelen.

– Csak néhány nap még – mondta. – Utána rendeződik.

Megkérdeztem tőle, mielőtt letettem, hogy tud-e valamit arról, miért vannak befalazva kémények a házban, és hogy valaha lakott-e ott valaki a kamra mögötti részen. Hosszú csend volt, annyira hosszú, hogy azt hittem, megszakadt a vonal.

– Anyám nem szeret arról beszélni, hogy mi volt a házban az ő szülei idejében – mondta végül Edit, furcsán lelassult hangon. – Azt tudom, hogy a nagyapám valamikor befalaztatott egy részt, mikor még kislány volt anyám, de hogy miért, azt nem tudom, és ő sem mondja el. Kérem, csak még néhány napot bírjon ki.

Nem kérdeztem tovább. Valami azt súgta, hogy nem kapnék több választ, csak egyre nehezebb kérdéseket, és nem akartam azokkal egyedül maradni egy üres házban.

Másnap délelőtt, mert a kocsi még nem indult rendesen, gyalog mentem be a faluba, azzal a céllal, hogy a kis boltban, ami csak délelőtt tartott nyitva, megkérdezzem, hívhatnék-e valakit, aki hoz egy új akkumulátort, vagy legalább felvisz Egerbe egy napra. A falu, amit addigra már ismertnek gondoltam, most másnak tűnt, bár nem tudtam volna megmondani, mi változott pontosan. A kutyák, amik korábban csaholva futottak a kerítésekhez, amikor elmentem mellettük, most csendben voltak, és néhány ház ablakredőnye, amit korábban mindig félig nyitva láttam, most teljesen le volt húzva, bár odabent égett a villany, ami átszűrődött a résein.

A boltban egy középkorú nő szolgált ki, akit addig nem láttam, és aki, amikor megmondtam, hol szálltam meg, egy pillanatra megállt a pénztárgép mögött, a kezében a kenyeremmel, mintha újra kellene gondolnia, amit mondani akar.

– A Fazekas-háznál – ismételte, nem kérdésként, inkább magának. – Jó, hogy a kutya van magával. – Aztán, mielőtt bármit mondhattam volna, hozzátette: – Ne hagyja egyedül este a kutyát a házban, akármi történjék is.

Megkérdeztem, mire gondol, de ő csak a kenyeret csúsztatta át a pulton, és azt mondta, hogy sok dolga van, hogy bocsássak meg, és hogy a fiát kell elhoznia az óvodából. Nem hívott senkit, nem adott telefonszámot, csak annyit tanácsolt, hogy próbáljak Pista bácsitól segítséget kérni, mert ő ismeri a házakat arrafelé.

Visszafelé menet az üres, iskola felőli utcán egy idősebb asszonnyal találkoztam, aki egy szatyrot vonszolt magával, és aki, amikor köszöntem neki, nem állt meg, csak biccentett, és sietve elfordította a fejét, mintha nem akarna hosszabban az arcomba nézni. Hollóaljára akkor már úgy gondoltam, mint egy olyan helyre, ahol mindenki tud valamit, amit egymás között talán megbeszélnek, de egy idegennek, aki csak néhány hétre jött, soha nem mondanak el teljesen.

Az ötödik napon, ami valójában az ötödik és hatodik nap közti éjszaka volt, úgy döntöttem, hogy teszek valamit a lyuk ellen, amit kinyitottam. Elhatároztam, hogy betáblázom, egy vastag deszkával és néhány hosszú szöggel, amit a csűrben találtam, és utána úgy pakolom el elé a befőttes polcot, hogy teljesen eltakarja. Ha nem tudom, mi van ott, legalább azt elérhetem, hogy ne jöjjön át.

A munka tovább tartott, mint vártam, mert a fal kemény volt, és a szögek nehezen fogtak a téglába, ami a lyuk körül már kezdett mállani. Mikor végre befejeztem, és hátraléptem, hogy megnézzem a munkámat, az este már rég leszállt, és a konyhai villanyóra azt mutatta, fél kilenc van.

Aznap este, miután megetettem Buksit, és ő megint csak körbe-körbe járt, nem akarva leülni, úgy döntöttem, hogy a hálószobaajtót is eltorlaszolom, egy komódot húztam elé, amit a hálófülkéből hoztam át, és bedugtam egy törölközőt a résnél, hogy a huzat ne jöjjön be. Tudtam, hogy ez valahol nevetséges, egy felnőtt nő, aki bútorokkal barikádozza magát be egy vidéki háznál, de nem éreztem úgy, hogy választásom volna a méltóság és a biztonság között.

Miközben a komódot vonszoltam, ami nehezebb volt, mint gondoltam, és közben kétszer is meg kellett állnom pihenni, azon gondolkoztam, hogy mégis mit képzelek, mi ellen védekezem. Egy betörő ellen a zár elég lett volna, egy állat ellen elég lett volna egy csukott ajtó. A komód, a törölköző a résnél, a fejsze, amit most az ágy mellé támasztottam, mind olyan óvintézkedés volt, amit az ember akkor hoz, ha nem tudja, mi ellen védekezik, csak azt tudja, hogy minél nehezebb, annál jobb. Ez magában is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire megváltozott bennem valami az elmúlt napokban: már nem azt kérdeztem magamtól, hogy képzelem-e, hanem azt, hogy mennyi időm van, mire bebizonyosodik, hogy nem.

Még egyszer megpróbáltam elérni Editet, csak hogy halljak egy élő emberi hangot, mielőtt besötétedik, de a térerő, ami a faluban már egyébként is csak foltokban volt elérhető, most egyetlen szál sem mutatott, csak egy üres, kereső ikon a kijelző tetején. Kiálltam az udvarra, felemeltem a telefont a kapu felé, mert emlékeztem, hogy az első napokban ott néha sikerült egy üzenetet kiküldeni, de most semmi nem jött át. Az ég nyugat felől már egy egyenletes, sötét szürke fallá vált, és a levegő olyan feszes volt, mint egy dob bőre, abban a pillanat előtti csendben, amit az ember a bőrén érez, mielőtt az első mennydörgés megszólal.

Vihar közeledett, azt már délután lehetett sejteni a sötétedő égből, és este kilenc óra körül megérkezett, előbb csak néhány erős szélroham formájában, amitől a zsalugáterek nekicsattantak a falnak, aztán esővel, végül, valamivel tíz után, egy villanással és egy durranással, ami, úgy sejtettem, egy transzformátort érhetett a falu valahol, mert a villany egyszerűen kialudt, az egész házban, az egész utcában, amennyire kilátszott az ablakon.

A sötétség, ami ezután jött, más volt, mint amit az ember városi lakásban megszokott, ahol még akkor is van valami fény, egy kijelző, egy utcai lámpa, egy szomszéd ablaka. Ez teljes volt, olyan teljes, hogy néhány másodpercig nem is tudtam, merre nézzek, mert a szemem semmibe nem tudott belekapaszkodni. A kályha már csak hamuvá omlott parazsat tartott, ami egy icipici, vörös fénypöttyé zsugorodott a sarokban, túl gyengén ahhoz, hogy bármit megvilágítson, mégis elég ahhoz, hogy az ember tudja, merre van a szoba sarka.

A telefonom, amit korábban feltöltöttem, de ami a faluban mindig csak gyenge, szaggatott térerőt kapott, most teljesen jelzés nélkül állt. Nem tudtam hívást indítani, nem tudtam internetezni. A zseblámpa funkciója még működött, egy darabig.

Buksi, aki addig a lábamnál feküdt a sötétben, hirtelen felállt, és a hálószoba ajtaja felé fordult, amit eltorlaszoltam a komóddal. Nem morgott, nem ugatott. Csak állt, mozdulatlanul, a szőre felállt a nyakán, és a füle, mind a kettő, még a süket is, előrefordult.

A konyhából, a komód és a torlaszolt ajtó résein át is hallani lehetett, hogy valami mozog. Nem a kamra felől, nem a falban, hanem odakint, a konyhában, a nyitott térben, lépésekhez hasonló, de nem egészen lépésekhez hasonló hangok, súlypontáthelyezések, mintha valami nagy, de bizonytalan dolog próbálna kitapasztalni egy ismeretlen helyiséget a sötétben.

Ültem az ágyon, mozdulatlanul, és vártam, hogy a hang abbamaradjon, vagy hogy legalább megváltozzon valamilyen irányban, amiből tudhatnám, mit tegyek. Nem maradt abba, de nem is erősödött, csak folytatódott, egyenletesen, mintha annak, ami odakint csoszogott, bőven lenne ideje, mintha tudná, hogy reggelig nem mehetek sehova, és nem is kell sietnie. Ez a tudás, hogy valaminek nem kell sietnie velem kapcsolatban, rosszabb volt, mint maga a hang.

Felkeltem, kézbe vettem a telefont, zseblámpás funkcióval, és néhány másodpercig csak álltam, próbálva eldönteni, kinyitom-e az ajtót, vagy inkább a torlaszolt bútor mögött várom meg a reggelt. De arra gondoltam, hogy ha bármi áttöri azt a deszkát a kamrában, amit délután szögeltem fel, akkor jobb, ha most, amíg még van némi fény a telefonban, megnézem, mi vár rám, mint ha a sötétben lep meg.

Elhúztam a komódot, elég hangosan, hogy a saját mozgásom elnyomja egy pillanatra a kintről jövő hangokat, és kiléptem a konyhába.

A szoba üres volt, amennyire a zseblámpa fénye megmutatta, a bútorok a helyükön, a hideg kályha a sarokban feketén állt. De a kamra ajtaja, amit szintén becsuktam este, most tágra nyitva állt, és a nyíláson át látszott, hogy a polc, amit a lyuk elé húztam, most félrevan lökve, a befőttesüvegek egy része a földön, néhány összetörve, a lekváros, paradicsomos massza szétfolyva a kőpadlón.

A deszka, amit felszögeltem a lyukra, most ott állt a kamra padlóján, a faltól elválasztva, és nem úgy, mintha betörték vagy letaposták volna. Hanem ott hevert, szögeivel felfelé, letéve, szépen, oldalra fordítva, mintha valaki óvatosan kivette volna a helyéről és letámasztotta volna, nehogy felboruljon. A lyuk, amit azzal a deszkával próbáltam elzárni, most jóval nagyobb volt, mint amit én csináltam: a tégla egy nagy darabja hiányzott belőle, és a kiszedett darabok ott álltak egymásra pakolva, rendezett kis oszlopban a fal mellett, mint amikor valaki rendet szeret tartani, miközben dolgozik.

A lyukon túl, ameddig a zseblámpa fénye elért, egy szűk, négyszögletes akna húzódott felfelé a sötétbe, pontosan olyan, amiről Pista bácsi beszélt. De nem csak felfelé. Oldalra is elágazott, egy irányba, ami, ha jól becsültem a ház alaprajzát, a hálószoba felé vezetett volna, pontosan ahhoz a falhoz, ahol az ágyam állt.

Beljebb hajoltam, pár centivel, nem többel, és a fény végigsiklott a tégla- és habarcsdarabokon, amiket valaki olyan türelemmel pakolt egymásra, mint aki szeret rendet tartani a saját munkája körül. Az egyik darab tetején, pontosan a legfelsőn, ott feküdt a fémgomb, amit napokkal korábban én szedtem ki a lyukból, és amiről biztos voltam, hogy a kabátom zsebébe tettem, és amit, most, hogy belenyúltam a zsebembe, hogy ellenőrizzem, nem találtam ott.

Buksi, aki mögöttem állt a konyha közepén, most felvakkantott, egyetlen, rövid, éles hangot, aztán elhallgatott, teljesen, ahogy addig sosem hallottam tőle, mintha valaki, vagy valami, kézzel fogta volna be a száját.

Megfordultam. A kutya ott volt, ahol előbb, az ajtóhoz közel, mozdulatlanul, de nem rám nézett. A hálószoba felé nézett, a nyitott ajtó felé, amin át a torlaszolt bútor most félrehúzva állt, bár biztos voltam benne, hogy nem én húztam el, nem mentem vissza oda, mióta kijöttem.

Egy pillanatra azt hittem, hogy talán mégis Buksi csinálta, hogy a kutya, rémülten, maga is nekiment a bútornak, és ettől az eshetőségtől, amilyen valószínűtlen is volt, egy picit könnyebben lélegeztem. Aztán eszembe jutott, hogy a komód túl nehéz volt ahhoz, hogy egy tizenkét kilós kutya elmozdítsa, és hogy azt, kifelé, nem befelé húztam, úgy, hogy a szoba felől kellett volna nekimennie, nem a konyha felől.

A telefon zseblámpája ekkor pislákolni kezdett, az akkumulátor jelezte, hogy lemerül, bár biztosan tudtam, hogy délután még nyolcvan százalékon volt. Az utolsó néhány másodpercben, mielőtt a fény teljesen elhalt, a hálószoba ajtajában, a sötétség egy kicsit sűrűbb foltjában, úgy tűnt, mintha egy forma állna, túl magas, túl keskeny a vállban, a feje egy kicsit oldalra dőlve, mintha hallgatna valamit, vagy figyelne engem olyan türelemmel, amit semmilyen élő ember vagy állat nem tudna fenntartani.

A fény kialudt.

Nem emlékszem, hány másodpercig álltam úgy, mozdulatlanul, a telefont még a kezemben tartva, mintha a puszta akarat visszahozhatná a fényt. A sötétség most nem csak hiánya volt valaminek, hanem jelenléte, egy súly, ami rátelepedett a bőrömre, a fülemre, a szemhéjamra. Hallottam a saját pulzusomat a halántékomban, olyan hangosan, hogy biztos voltam benne, bármi is van a szobában, azt is hallja.

A sötétben, ami most teljes volt, hallottam a lépéseimet, a saját lélegzetemet, és Buksi hirtelen, végső csendjét. Elindultam, kéz a kézben a falakkal, a bejárati ajtó felé, amit tudtam, hogy hol van, hiszen minden lépést már korábban megtanultam ebben a házban, az asztal sarkát megkerülve, a kályha mellett elhaladva, a bejárati ajtó irányába tartva, ahol a kulcsot, ha emlékezetem nem csal, bentről fordítva hagytam.

Valahol a hátam mögött, nagyon közel, érzékelhető közelségben, egy légzés hallatszott, lassú, mély, és pontosan, tökéletesen egyszerre a saját lélegzetemmel, mintha összehangolódott volna hozzá, lépésről lépésre, belégzésről belégzésre, mintha valami gondosan, hosszú idő óta gyakorolta volna ezt az ütemet.

Megálltam. Nem azért, mert el akartam, hanem mert a lábam egyszerűen nem engedelmeskedett, mintha a test tudott volna valamit, amit az agyam még nem akart elfogadni: hogy a megállás, a mozdulatlanság, valaha, réges-régen, egy ősi, el nem felejtett túlélési stratégia volt, amikor valami nagyobb nálad van a közeledben, és a mozgás csak felhívja rá a figyelmet. De már késő volt hozzá. Tudta, hogy ott vagyok. Lélegzett velem.

Egy hang, alig több mint egy kilégzésnél, kimondta a nevemet. Nem kiáltva, nem suttogva igazán, inkább úgy, mintha most próbálná ki először a hangját, ismerkedne a formájával a szájában, vagy abban, ami a szája lehetett, és pontosan úgy ejtette ki, ahogy kellett, minden szótagját a helyén, úgy, ahogy csak valaki mondhatja ki, aki már nagyon régóta, nagyon figyelmesen hallgat engem.

A padló mögöttem megnyikordult, egyetlen, súlyos pontban, mintha valami most engedte volna rá a testsúlyát egy meztelen talpra, közvetlenül a hátam mögött, karnyújtásnyira, talán kevesebbre.

Nem fordultam meg.