Az Időjáráskő

Ilona néni haláláról sms-ben értesültem, egy keddi délelőttön, miközben a Blaha Lujza téri villamosmegállóban álltam, egy kávét próbálva kortyolni úgy, hogy ne égessem meg a nyelvem, mielőtt beérek egy megbeszélésre. Anyám üzenete rövid volt, szinte telegrafikus: „Ilona néni elment az éjjel. Margit találta rá reggel, a kertben akarta megetetni a tyúkokat.” Álltam a megállóban, a telefonomat néztem, és körülöttem továbbra is zajlott a reggel, valaki sietett a metró felé, egy kutya ugatott egy pórázon, és én nem tudtam eldönteni, mihez is kellene most igazítanom az arckifejezésemet. Nem sírtam. Nem azért, mert hidegszívű lennék, inkább azért, mert Ilona néni egész életében olyan távolságot tartott mindenkitől, hogy halála inkább egy ismeretlen szomszéd elvesztéséhez hasonlított, mint egy nagynénihez. Gyerekkoromban kétszer találkoztam vele, egyszer egy keresztelőn, egyszer egy temetésen, és mindkét alkalommal úgy ült a terem végében, mintha csak átutazó lenne, aki nem akar részt venni semmiben, csak jelen akar lenni.

Harminckét éves voltam akkor, a Józsefvárosban laktam egy udvari, egyszobás lakásban, amiben a fürdőkádat csak derékig lehetett megtölteni, mert a bojler öregebb volt, mint én. Szabadúszó fordítóként dolgoztam, németről és angolról magyarra, főleg használati utasításokat, szerződéseket, időnként egy-egy regényt, ha szerencsém volt, és az élet olyasféle egyenletes szorongásban telt, amiben az ember sosem éhezik, de minden hónap huszadika körül újraszámolja, mi fér bele a maradékba. Két hónappal azelőtt szakítottam egy négyéves kapcsolatból, nem drámaian, csak úgy, ahogy egy fa dönt le magától egy vihar után — lassan, aztán hirtelen egyszerre. A pasim, Dani, grafikusként dolgozott egy reklámügynökségnél, és az utolsó évben egyre többször fordult elő, hogy este kilenckor ért haza, és csak annyit mondott, fáradt, majd holnap beszéljünk, ami aztán sosem történt meg. A barátaim azt mondták, jól csináltam. Én nem voltam biztos semmiben, és néha, amikor péntek este egyedül ültem a konyhában egy pohár borral, azon kaptam magam, hogy Dani régi hangüzeneteit hallgatom vissza a telefonomon, csak hogy halljam megint a hangját.

A nagyanyám húga volt, Varga Ilona, egész életében egyedül élt egy Mórahalom melletti faluban, egy alacsony, sárgára festett házban, amit még a szülei építettek. Volt egy férje, Gyula, de ő már évtizedekkel azelőtt meghalt, hogy én megszülettem volna, és a családban soha senki nem beszélt róla részletesen, csak úgy, mint egy dátumot: „még Gyula előtt” vagy „már Gyula után.” Ilona néni különc volt, abban az értelemben, ahogy a falvakban különcnek lenni nem bűn, csak állapot: nem járt templomba, de a tyúkjai mindig egészségesek voltak; nem fogadott vendéget, de ha valakinek baja volt, néha, ritkán, bekopogtatott hozzá, és másnap a baj valahogy magától megoldódott. Ezt persze csak évekkel később hallottam, amikor már nem volt kitől megkérdezni, mennyi igaz belőle.

A házáról annyit tudtam, hogy mindig kint volt a kertben egy rozsdás biciklikerék, amire futórózsát futtatott, és hogy a bejárati ajtó fölött egy patkó lógott, fordítva, fejjel lefelé, amiről anyám egyszer azt mondta, „biztos elfelejtette, melyik oldalára kell.” Ilona néni az utolsó húsz évében alig mozdult ki a faluból, nem jött el semmilyen családi összejövetelre, és ha valaki felhívta, két-három mondatban elintézte a beszélgetést, majd azt mondta, „na jó, megyek, a tyúkok.” Volt benne valami, amit a felnőttek egymás között „nehéz természetnek” neveztek, de soha nem fejtették ki pontosan, mit értenek alatta.

A temetésre nem tudtam elmenni. Egy fordítói határidő miatt, egy német cég termékleírásai miatt, amiket péntek estig kellett leadnom, különben elesem egy hónapra elég megbízástól. Szégyelltem magam, de nem annyira, hogy végül mégis elutazzak. Anyám azt mondta, érti, Ilona néni is biztos érti, ő se igazán szerette a felhajtást. Ebben volt egy kis keserűség, de hagytam, hadd legyen.

Péntek este, amikor elküldtem az utolsó fájlt, és végre kialudtam a monitor fényétől káprázó szemeimet, eszembe jutott, hogy épp akkor, amikor a temetés zajlott, én egy mosogatógép működési elvét fordítottam németből, és hogy ebben van valami szánalmasan igaz a saját életemre. Nem azért nem mentem el, mert nem tudtam volna elmenni — a határidőt el lehetett volna húzni egy nappal, a megrendelő nem lett volna ettől ellenségem —, hanem azért, mert valahol megkönnyebbülés volt, hogy van rá okom, hogy ne kelljen szembenéznem egy koporsóval, ami egy olyan nőhöz tartozott, akit valójában soha nem ismertem meg. Ezt akkor nem mondtam ki magamnak ilyen egyenesen. Csak dolgoztam tovább, és másnap bűntudatosan túl sokáig aludtam.

A hagyatékból nekem semmi nem járt volna, logikusan. Anyám, mint Ilona néni egyetlen még élő unokahúga, örökölte a házat, amit aztán el is adott pár hónap múlva egy fiatal párnak, akik vendégházat akartak csinálni belőle. A hagyatéki tárgyalás egy mórahalmi ügyvédi irodában volt, egy alacsony mennyezetű, dohos szobában, ahol az ügyvéd, egy kövér, kedves, de sietős férfi, három doboznyi papírt és tárgyat rakott ki egy asztalra, és sorban felolvasta, mi kihez kerül. A bútorok és a ház anyámhoz, egy régi varrógép a szomszéd lányához, egy láda könyv a helyi könyvtárba. Aztán az ügyvéd előhozott egy kis fémdobozt az asztal alól, és zavartan nézte a tetejére ragasztott papírcetlit.

— Ez furcsa — mondta. — Itt az áll, hogy „Zsófikának.” Van itt valaki, aki Zsófia?

Felemeltem a kezem, mint egy iskolában. Anyám összenézett a nagybátyámmal, és láttam az arcukon, hogy mindketten ugyanazt gondolják: miért éppen én, aki talán összesen négyszer találkoztam Ilona nénivel egész életemben, egyszer egy keresztelőn, egyszer egy temetésen, kétszer pedig valami családi összejövetelen, ahol alig szóltunk egymáshoz néhány mondatnál többet. Anyám megvonta a vállát, és azt mondta, biztos valami emlék, egy gomb, egy fotó, ki tudja, Ilona néninek furcsa elképzelései voltak arról, kihez mi tartozik. A nagybátyám hozzátette, félig viccesen, hogy talán Ilona néni egyszerűen csak megkedvelt, amikor tízéves koromban egy egész délutánon át hallgattam, amíg a kertjéről beszélt, és senki más nem volt hajlandó ott ülni vele ennyi ideig.

Ekkor jutott eszembe, hogy ez tényleg megtörtént, bár addig a pillanatig el is felejtettem. Egy családi összejövetelen volt, talán egy keresztelő utáni délután, és az unokatestvéreim mind a focilabda körül csoportosultak az udvaron, én pedig, mint mindig, kimaradtam valahogy, és bementem a konyhába, ahol Ilona néni éppen befőttet csinált. Leültettem magam egy székre, és ő, anélkül, hogy megkérdezte volna, akarok-e segíteni, egyszerűen rám bízott egy kosár ribizlit, hogy szemezzem le. Közben a kertjéről beszélt, a rózsáiról, arról, hogy melyik ágynak kell több víz, melyiknek kevesebb, és egyszer, csak úgy mellékesen, megkérdezte, érzem-e, ha valaki rosszul van a szobában, mielőtt az a valaki még mondana valamit. Azt válaszoltam, nem tudom, és ő csak bólintott, mintha ez lenne a helyes válasz. Soha többé nem hozta fel ezt a témát, és én tizenévesen már el is felejtettem, csak most, a hagyatéki iroda dohos szobájában bukkant fel újra, mint egy fénykép, amit az ember egy fiók aljára tol, aztán évekig nem is gondol rá.

A dobozt magammal hoztam Budapestre, és három hétig nem nyitottam ki. Nem azért, mert különösebben tartottam volna tőle valamitől, egyszerűen nem volt hozzá energiám. Akkoriban két fordítási projekt között próbáltam lélegzetet venni, a lakbérem minden hónap elején egy kicsit nagyobb falat volt, mint amennyit könnyen el tudtam viselni. A doboz ott állt a könyvespolcomon, a Kundera-regények mellett, egy kis rozsdás fémdoboz, aminek a tetején egy elmosódott virágminta látszott, talán valaha kekszet tartottak benne. Néha, esténkénti takarítás közben, a kezem végigsöpört rajta egy porvászonnal, és mindig arra gondoltam, hogy egyszer majd leülök vele, kinyitom, és végre szembenézek azzal, mit is jelent, hogy egy nő, akit alig ismertem, pont nekem hagyott valamit, miközben a saját gyerekeinek — mert volt két fia, akik Ausztriában éltek, és évek óta nem beszéltek vele — semmit sem. De mindig jött valami közbe: egy határidő, egy mosatlan edény, egy sorozat, amit épp néztem. A gyász furcsa így, apró halogatásokból épül fel, nem nagy jelenetekből.

Áprilisban volt a megemlékezés a faluban, négy hónappal a temetés után, amit a rokonok terveztek, hogy legyen egy nap, amikor mindenki összejöhet, aki a temetésre nem tudott eljönni. Ezúttal elmentem volna, mindenáron, részben a lelkiismeret miatt, részben mert anyám a telefonban olyan hangsúllyal kérdezte meg, hogy jövök-e, amiből éreztem, hogy ez most nem válaszolható el egy „majd meglátom”-mal. A vonatom délután négykor indult volna a Nyugatiból, de a kijelzőn, amikor odaértem, ott állt vastag betűkkel: TÖRÖLVE. Jelzési hiba, mondta egy hangosbemondó, később induló pótvonat, bizonytalan időpont.

Fél óráig álltam a pályaudvaron a nagy óra alatt, a telefonomon próbáltam menetrendeket és buszjegyeket keresni, miközben a hangosbemondó minden tíz percben megismételte ugyanazt a bocsánatkérő, személytelen mondatot. A csarnok huzatos volt, galambok kerülgették a padokat, és egy biztonsági őr unottan nézte a kamerákat egy kis fülkéből. Elkezdtem úgy érezni, hogy ez az egész nap megint csak egy újabb bizonyíték lesz arra, hogy mennyire nem veszem komolyan a családomat — hogy a sors, vagy bárki, aki fentről ilyeneket intéz, pontosan tudja, melyik napon kell elromlania valaminek, hogy igazolja a legrosszabb véleményemet önmagamról.

Idegességemben elkezdtem a táskámban rendet rakni, csak hogy legyen mivel elfoglalni a kezem, és akkor ért hozzá az ujjam a kis fémdobozhoz, amit hetekkel korábban bedobtam a táskámba, mert úgy gondoltam, magammal viszem a faluba, hátha ott jobban tudom, mit kezdjek vele, talán megkérdezem anyámat, ő tudja-e, mit jelenthet. Kinyitottam a tetejét, ami résnyire elakadt a rozsdától, és egy halk nyikorgással engedett.

Belül egy darab szürkészöld, lapos kavics volt, akkora, mint egy nagyobb érme, kissé ovális, az egyik oldalán még látszottak a folyami kopás apró, vízszintes csíkjai. Középen egy természetes lyuk húzódott át rajta, nem nagyobb egy ceruza végénél, amit a víz koptatott bele valahol egy folyóban, talán évtizedekkel, talán évszázadokkal azelőtt — ilyen köveket a falusi hiedelem „szerencsekőnek” vagy „boszorkánykőnek” nevez, azt mondják, ha átnézel a lyukán, olyat láthatsz, amit másképp nem. Egy vékony bőrszíj volt rákötve, kopott, sötétbarna, alig tartotta már össze a csomó, mintha már sokszor újra kellett volna kötni. A kő alatt egy kis kockás füzet lapult, de akkor még nem nyitottam ki, csak kivettem a kavicsot, és gépiesen, ahogy az ember egy talált tárgyat a fényhez emel, hogy jobban lássa, a lyukon át néztem a kijelzőre.

Nem gondolkodtam semmin. Nem kívántam semmit tudatosan. Csak álltam a hideg csarnokban, fél szemmel a kőlyukon át a TÖRÖLVE szóra néztem, és lassan fújtam ki a levegőt, mint aki egy gyertyát próbál eloltani messziről.

A kijelző villant egyet. A TÖRÖLVE felirat eltűnt, helyette egy új sor jelent meg: 16:04, 3-AS VÁGÁNY, KÉSÉS 9 PERC.

Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Miért is tulajdonítottam volna? A vasúttársaság híres arról, hogy percekkel azután, hogy bejelent valamit, visszavonja, a jelzési hibák gyakran csak átmeneti összeomlások a rendszerben, egy diszpécser ideges délutánjának következményei. Visszatettem a kavicsot a dobozba, a dobozt a táskámba, és amikor a MÁV-alkalmazás mégegyszer frissült, és megjelent a 3-as vágány a kilenc perces késéssel, csak annyit gondoltam, hála istennek, és rohantam a lépcső felé.

Felszálltam a vonatra, kilenc perc késéssel, és az ablak melletti ülésen, miközben a Duna menti lapos mezők elsuhogtak mellettem, még egyszer kinyitottam a dobozt, csak hogy megnézzem a követ. A fényben most észrevettem, hogy a lyuk szélei simábbak, fényesebbek, mint a kő többi része, mintha generációkon át ugyanannyi ujj érintette volna pontosan ugyanazon a helyen. Eltettem, és csak a faluban, amikor már a temető felé sétáltam anyámmal, jutott eszembe, hogy a zsebemben van, és hogy végig a kezemben szorongattam, amikor elindultam a peronon felé.

A megemlékezésen Margit nénit is láttam először, Ilona néni szomszédját, egy nyolcvan körüli, apró, kesze-kusza hajú asszonyt, aki egész életében ott lakott két házzal arrébb, és aki most egy fekete kardigánban állt a sírkő mellett, egy csokor műanyag szegfűt szorongatva, mintha nem bízna abban, hogy a valódi virág kitart addig, amíg mindenki el nem megy. Nem beszéltünk sokat akkor, csak annyit mondott, hogy örül, hogy eljöttem, és hogy Ilona biztos örülne, ha tudná, aztán hozzátette, félig magának: „Furcsa egy asszony volt, de a magáé.” Nem értettem, mire gondol, és nem is kérdeztem. Nem gondoltam, hogy még találkozunk.

Hazafelé a vonaton kinyitottam a füzetet. Kockás, A6-os méretű, a borítóján egy elhalványult felirat: Lenin Kohászati Művek, ajándék-notesz, 1976. A lapok szélei megbarnultak, néhol penészfoltos, mintha évekig egy nedves fiókban feküdt volna. Belül ceruzával írt bejegyzések, kettesével, oszloposan, dátumokkal, két oszlopba rendezve, mintha Ilona néni egyfajta könyvelést vezetett volna, csak nem forintokról és fillérekről, hanem valami másról. Az első néhány oldalon:

1979. szept. 12 — K. fia (láz).
1979. szept. 15 — a Berki tehén.
1979. szept. 22 — Margit varrógépe.
1979. szept. 30 — a postás biciklije.

Nem volt magyarázat, csak dátumok és pár szavas utalások, amikből semmit nem lehetett biztosan kiolvasni, és az első pillantásra olyan jelentéktelennek tűntek, mint egy vidéki asszony bevásárlólistája. Néhány oldal után a bejegyzések sűrűsödni kezdtek, egyre rövidebb időközökkel, mintha abban az ősszel valami megszorult vagy felgyorsult volna, aztán hirtelen, egy ponton, egy sor erősen áthúzva, annyira, hogy a ceruza átszakította a papírt:

1979. okt. 3 — Erzsi láza megtört.
1979. okt. 9 — Gyula keze.

Ez volt az utolsó páros bejegyzés egy darabig. Utána két teljesen üres oldal, majd egy magányos sor, más kézírással, mintha évekkel később, remegőbb kézzel írták volna:

Nem én döntöm el, kinek. Csak azt, hogy legyen.

Becsuktam a füzetet, és egy darabig csak az ablakon kinéztem, a szántóföldeket néztem, ahogy elfolynak mellettem, és próbáltam nem túl sokat gondolni bele a dologba. Egy öregasszony feljegyzései voltak, gondoltam, talán babonás listák, talán egy helyi gyógyító füveskönyve, akinek nem volt mersze kimondani, mivel is foglalkozik valójában, csak kódolva, saját magának írta le. Akkoriban még nem tudtam, mit jelentenek ezek a sorok, csak egy furcsa hideg érzés futott át rajtam, amit könnyű volt a vonat huzatjára fogni, és amit tényleg rá is fogtam, mert egyszerűbb volt, mint bármi más magyarázat.

Hetekkel később kaptam egy e-mailt egy müncheni ügyféltől, akinek három hónapja fordítottam egy használati utasítás-sorozatot, körülbelül háromszáznegyvenezer forintnyi munkát, amit sosem fizetett ki. Az e-mail azt közölte, hogy „átmenetileg felfüggesztik az együttműködést”, a cég belső átszervezés alatt áll, és minden kifizetést felülvizsgálnak, aminek a gyakorlatban annyi az eredménye, hogy a pénzt el felejthetem. Ez pont abba a hónapba esett, amikor a lakbéremet is emelte a tulaj, telefonon, kedves, de visszautasítást nem toleráló hangon, és a bankszámlám egyenlege már annyira közel volt a nullához, hogy minden vásárlásnál végigszámoltam a fejemben, mennyi marad utána. Egy este, amikor a hűtőben már csak egy fél fej káposzta és három tojás volt, leültem a konyhaasztalhoz, és sírtam egy kicsit, nem is annyira a pénz miatt, inkább attól, hogy harminckét évesen még mindig így kell élnem.

Akkor este, a konyhaasztalnál ülve, előszedtem a dobozt. Nem tettem úgy, mintha ne tudnám, mire készülök. Kivettem a kavicsot, a bőrszíjat az ujjam köré csavartam, és felemeltem a konyhai lámpa fénye elé. A lyukon át az asztalon fekvő telefonomra néztem, a képernyőn nyitva volt az e-mail, és lassan, tudatosan kifújtam a levegőt, ahogy a peronon tettem, csak most koncentráltabban, mintha egy célpontra lőnék.

Két nappal később a cég könyvelője írt. Kiderült, hogy „egy belső félreértés miatt” a számlám mégis kifizetésre került, sőt, egy technikai hiba miatt duplán utalták el az összeget, amiből a felét visszakérték, de a maradék is pont annyi volt, amennyivel a lakbéremet tudtam fedezni. Örültem. Természetesen örültem, és egy pillanatra sem gondoltam bele, hogy ennek bármi ára lenne.

Három nappal később a lépcsőházban találkoztam Teréz nénivel, az első emeleti szomszédommal, aki évek óta egyedül él, a galambokat eteti az ablakában, és mindig van ideje elmesélni, mit főzött vasárnap, és aki nekem szokta adni a felesleges paradicsomait a balkonkertjéből minden augusztusban. Most sápadtabb volt a szokásosnál, a szemhéja alatt sötét gyűrűk, a keze kissé remegett, amikor a postaládájába nyúlt.

— Jaj, kislányom, ne is kérdezd a hetemet — mondta, amikor rákérdeztem, hogy van. — A nyugdíjam négy napig nem jött meg, valami bankhiba miatt. Azt mondták, mintha sosem létezett volna az utalás, aztán hirtelen megint ott volt, csak már négy nap késéssel. Közben elfogyott a szívgyógyszerem, és tudod, milyen az, ha az ember egy napot is kihagy belőle, remeg a keze, szédül. Szerencsére Darázs bácsi kisegített a saját pénzéből, különben nem tudom, mit csináltam volna.

A hangjában nem volt harag, inkább csak belefáradt beletörődés, olyasvalakié, aki egész életében megtanulta, hogy a rendszer időnként egyszerűen elfelejti az embert, és nincs mit tenni ellene, csak várni, amíg eszébe jut újra. Bólogattam, mondtam, milyen szörnyű, és feljöttem a lakásomba, ahol a pénz, amiért két nappal korábban könnyeztem a konyhaasztalnál, már ott volt a számlámon.

Nem kötöttem össze a kettőt. Akkor még nem. De aznap este, amikor lefeküdtem, eszembe jutott a füzet két áthúzott sora, és hogy milyen furcsa, hogy az ő nyugdíja is pont négy napra tűnt el, pont azokban a napokban, amikor az én pénzem megjött.

Felhívtam Feri unokabátyámat, aki még mindig a faluban élt, két utcával Ilona néni háza mögött, és valahogy ráéreztem egy kerülő úton a beszélgetésre, amiről aztán rögtön szégyelltem is magam, amiért ilyen ürüggyel telefonálok. Megkérdeztem, emlékszik-e, mi volt az a jelzési hiba azon az áprilisi napon, amikor a vonatom törölve volt, aztán mégis elindult. Feri nevetett, és azt mondta, hallotta, hogy a mórahalmi leágazásnál a forgalomirányító, egy Szekeres nevű, már nyugdíj előtt álló férfi, aznap este rosszul lett a fülkéjében, valami szívritmuszavar, kivitte a mentő, de másnapra már jobban volt, és a kollégája vette át a műszakot „elég gyorsan ahhoz, hogy a vonatok nagy része menjen tovább.” Megkérdeztem Ferit, tudja-e, hogy van most Szekeres bácsi, és ő azt mondta, jól, nyugdíjba ment azóta, néha látja a piacon, hordja magával egy szívritmus-mérőt a karján, de egyébként panasz nélkül él. Ettől valamelyest könnyebb lett a szívem, bár tudtam, hogy ez a könnyedség is csak egy másik történet, amit magamnak mesélek, hogy aludni tudjak. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel az információval. Lehet, hogy semmi, egy ötvenes férfi bármikor rosszul lehet, függetlenül tőlem, egy budapesti pályaudvartól, egy lyukas kavicstól. De a dátum egyezett, és az óra is, amennyire Feri emlékezett rá, körülbelül egyezett, és onnantól ez a kis, bizonyíthatatlan tény ott motoszkált bennem, mint egy kavics a cipőben, amit nem lehet kiszedni anélkül, hogy leülnél és leoldanád a fűzőt.

Innentől kezdve másképp figyeltem a kavicsra. Vettem egy saját füzetet, egy olcsó spirálfüzetet a sarki boltból, és elkezdtem feljegyezni, mikor használtam, és mi történt körülöttem utána — nem valami tudományos alapossággal, inkább úgy, ahogy valaki egy gyanút próbál igazolni vagy megcáfolni önmaga előtt. Hármat írtam fel az első hónapban. Egyszer, amikor elvesztettem a lakáskulcsomat és a bukszámat egyszerre, egy rossz péntek estén, egy barátnőm szülinapi bulija után, ahol többet ittam a szokásosnál, és félig émelyegve próbáltam visszaemlékezni, melyik bárban hagyhattam el a táskám tartalmát, amikor már a tizedik zsebemet forgattam ki hiába, előkerestem a kavicsot otthon a pótkulccsal kinyitott lakásban, és a lyukon át a bejárati ajtóra néztem, mintha azon keresztül láthatnám, hol a kulcsom. Tíz perccel később megtaláltam mindkettőt — a lábtörlő alatt, pontosan azon a helyen, amit már kétszer átnéztem azelőtt, és ahol egész biztosan nem voltak korábban.

Aznap éjjel Darázs bácsi, a házfelügyelő, aki egy órával korábban még kint állt az utcán cigarettázni, elcsúszott a lépcsőházban, pont azon a lábtörlőn, és eltört a csuklója. Hallottam a mentő szirénáját, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy beemelik a hordágyra, a karja furcsa szögben feküdt a testéhez szorítva, az arca szürke volt a lépcsőházi lámpa fényében. Nem én hívtam a mentőt, egy másik szomszéd volt, de én álltam ott az ablaknál, a kezemben még a kővel, és néztem, ahogy elviszik.

Ez volt az első alkalom, amikor tényleg megijedtem. Nem a kő ijesztett meg — a kő csak egy kavics volt, egy lyukkal —, hanem az, hogy milyen pontosan, milyen szorosan illeszkedett egymáshoz a kettő: az én apró megoldásom és valaki más apró katasztrófája, ugyanazon az estén, ugyanabban a házban, majdnem ugyanazon a métercentin. Két héttel később, amikor Darázs bácsi már visszajött dolgozni, egyik karja még gipszben, találkoztunk a postaládáknál, és én bénán, feleslegesen bocsánatot kértem tőle valamiért, amiről nem is tudott, mire ő csak furcsán nézett rám, és azt mondta, „ugyan, kislányom, ki tudja, mikor csúszik meg az ember, nincs abban semmi személyes.” Hazamentem, és sokáig ültem a lépcső legalsó fokán, mielőtt felmentem volna, mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy a jósága csak azt bizonyítja, mennyire nem tudja, mit kellene nekem megbocsátania.

Egy hét múlva, még mindig ezen rágódva, elhatároztam, hogy próbát teszek — nem magamért, hanem hogy végre megértsem, miről is van szó. Egy idegennel próbáltam ki, valakivel, akit nem ismerek, akihez semmi nem köt, hogy lássam, igaz-e, hogy a közelség számít. A Blaha Lujza téri aluljáróban ült mindig egy hajléktalan férfi, akinek sosem tudtam meg a nevét, de mindig volt nála egy kartonlap, amin az állt, hogy műtétre gyűjt a lábára. Egy szerdai estén leültem egy padra nem messze tőle, kivettem a kavicsot a táskámból, és a lyukon át őrá néztem, próbálva valami konkrétumot elképzelni — hogy legyen pénze, hogy valaki segítsen neki —, és kifújtam a levegőt, lassan, ahogy mindig.

Nem történt semmi látható. Sem akkor, sem a következő napokban, legalábbis semmi, amiről tudtam volna. Furcsa módon ez volt a legnyugtalanítóbb az egész kísérletben: nem az, hogy működött, hanem az, hogy nem tudtam ellenőrizni, és hogy pont ettől kaptam rá magam, hogy egy idegen emberrel kísérleteztem, mintha egy laboratóriumi egér lenne, akinek a sorsa nem számít annyira, hogy felelősséget kelljen érte vállalnom. Nem próbáltam ki még egyszer idegenen.

A saját füzetemben akkoriban már négy bejegyzés volt, és esténként újraolvastam őket, próbálva valami szabályszerűséget találni, ahogy egy nyelvtanban az ember a kivételeket próbálja rendszerbe szedni. A vonatos ügy — egy kilencperces késés visszavonása — talán egy enyhe rosszullétet ért a jelzőházban. A háromszáznegyvenezer forintos számla egy négynapos nyugdíjkimaradást. A kulcsom és a bukszám megtalálása egy eltört csuklót. Mintha a súlyosság mindig arányban állna azzal, mekkora volt a kérésem, és mintha a közelség is számítana: a két közelebbi eset — Teréz és Darázs bácsi — ugyanabban a házban élt velem, míg a legkisebb, legtávolabbi eset egy vasúti dolgozóval történt, akit sosem láttam. Nem volt ebben semmi tudományos bizonyosság, csak egy mintázat, amit az agyam addig csiszolt, amíg végre valamilyen formát nem öltött, és ez a forma annyira kényelmetlen volt, hogy hetekig próbáltam nem gondolni rá.

Júniusban visszamentem a faluba, hogy segítsek anyámnak kipakolni Ilona néni házát, mielőtt átadják az új tulajdonosoknak. A ház már félig üres volt, a bútorok egy részét elárverezték, a falakon még ott voltak a kiszögezett szentképek halvány árnyékai, ahol évtizedekig lógtak, mire levették őket, és a konyhában még ott állt a hűtőszekrény, kikapcsolva, ajtaja résnyire nyitva, hogy ne legyen benne szaga. A kert felől beáramló meleg levegőben érezni lehetett a futórózsa illatát, ami még mindig virágzott a rozsdás biciklikerék körül, mintha nem tudná, hogy már nincs, aki gondozza.

Margit néni átjött, hogy segítsen, és hozott egy kanna házi szörpöt, mintha ünnepség lenne, nem pedig egy halott ember életének szétszedése. Hozott is magával néhány konzervdobozt, amiket Ilona néni egyszer neki adott kölcsön, és most, „mielőtt elfelejtem,” vissza akarta hozni, pontosan abba a szekrénybe, ahonnan származtak, mintha a rendnek ezen a szintjén még helyre lehetne állítani valamit.

Miközben anyám a hálószobát pakolta, én és Margit néni a konyhában ültünk, és ő elkezdett mesélni, úgy, ahogy az idősebb emberek szoktak, lassan, kitérőkkel, mintha az egész falu történetét egyszerre akarná elmondani egyetlen délután alatt. Megkérdeztem, milyen asszony volt valójában Ilona néni, mert én sosem ismertem igazán.

— Fiatal korában nagyon szép volt — mondta Margit néni, és a szörpöt kavargatta a pohárban, a szalvétáját összehajtva, kisimítva, majd újra összehajtva, mintha a kezének szüksége lenne valami elfoglaltságra, amíg a szája beszél. — És volt neki valami… jó szeme. Így hívtuk. Nem rontás, nem babona, csak annyi, hogy ha valakinek nagy baja volt, és szólt neki, néhány nap múlva megoldódott. A Berki tehene, ami már dögrováson volt, egyszer csak felállt és legelt, pedig az állatorvos már azt mondta, vágóhídra kell vinni. A Katica fia, aki skarlátos volt, egyik napról a másikra lement a láza, pedig az orvos már a kórházba vitelt fontolgatta. Volt egy varrógépem is, ami évekig nem akart beindulni, egy este bevittem hozzá panaszkodni, csak úgy, beszélgetésképp, és másnap, mintha sosem lett volna semmi baja.

— Miért éppen hozzá fordultak az emberek? — kérdeztem. — Volt valami szertartása, valami, amit csinált?

Margit néni megvonta a vállát, de láttam, hogy gondolkodik, mintha most, hetven évvel később próbálná először összerakni, amit addig sosem kérdezett meg magától.

— Nem csinált semmi látványost. Beült egy kicsit, hallgatott, aztán elment. De utána mindig olyan fáradtnak nézett ki, mint aki egy egész napot kapált. Pedig csak ült. — Kis szünetet tartott, és a poharát nézte. — Egyszer azt mondta nekem, hogy szeretné, ha tudnám, hogy ő nem csodát tesz. Csak „átrendez” valamit, ami már eleve megvolt, csak máshol. Nem értettem akkor, és most se nagyon.

— És tudta, hogy csinálja? — kérdeztem, igyekezve könnyednek tűnni, mintha csak a falusi pletykák érdekelnének.

— Azt sosem mondta el senkinek. Volt egy kis vacak kavicsa, amit mindig magánál tartott, de arról sose beszélt. — Margit néni elhallgatott egy pillanatra, aztán hozzátette: — Aztán egyszer, hetvenkilencben, abban az ősszel, amikor a húga, a te nagymamád, Erzsi, olyan beteg volt tüdőgyulladástól, hogy már a papot is odahívták, mert azt hitték, kiadja a lelkét még azon a héten… egyik napon Ilona bezárkózott a szobájába egész délutánra, nem engedett be senkit, még Gyulát sem. Másnap reggel Erzsinek megtört a láza, olyan hirtelen, hogy az orvos nem akarta elhinni, visszajött kétszer is megnézni, mert biztos volt benne, hogy rosszul mérte korábban. Egy hét sem telt el, és Gyula, a férje, otthagyta három ujját a kombájnban egy szombat délután, amikor már mindenki más hazament, és ő egyedül próbálta megjavítani a dobszerkezetet, amiben nem volt semmi gyakorlata, mert azt máskor mindig a gépész csinálta.

Hallgattam. A szörpöm langyos volt már a kezemben, a pohár külső falán végigcsordult egy csepp, és a combomra esett, hidegen.

— Azután Ilona abbahagyta — folytatta Margit néni. — Vagy legalábbis nem tudok senkiről, akinek még segített volna, legalábbis nem úgy, mint régen. Egy-két évvel azután még egyszer-egyszer megesett, egy kutya, egy gyerek lába, apró dolgok, aztán az is elmaradt. Bezárkózott. Nem ment férjhez újra, pedig Gyula halála után kérték a kezét, de nemet mondott mindenkinek, és egyre kevesebbszer jött ki a házból. A faluban féltek is tőle egy kicsit, de szerették is, furcsa keverék volt ez, úgy beszéltek róla, mint egy jó és rossz idő határvonaláról, aki soha nem lehet biztosan tudni, melyik oldalára esik éppen.

Egyszer, sokkal később, egy lakodalomban, ami nála ritkaság volt, mert alig ment el bárhova, egy pohár bor után azt mondta nekem: „Margit, mindenkinek megvan a maga időjárása. Csak néha átfúj máshova.” Soha nem kérdeztem meg, mit jelent ez. Azt hittem, csak a bortól beszél, és hogy valami falusi mondás, amit még az anyjától hallott.

Megkérdeztem Margit nénit a fiúkról is, Ilona néni két fiáról, akik Ausztriában éltek, és akikről a családban mindig csak annyit mondtak, hogy „elmentek, és nem jönnek vissza.” Margit néni sóhajtott, és azt mondta, a nagyobbik, Jóska, még a nyolcvanas években disszidált, hivatalosan munka miatt, de a faluban mindenki tudta, hogy valójában menekült valami elől, amit nem tudott megnevezni. A kisebbik, Feri — nem az unokabátyám, egy másik Feri —, tíz évvel később ment utána, és onnantól csak karácsonyi lapokat küldtek, egyre rövidebb szöveggel, mígnem már csak aláírás maradt. — Egyszer Jóska, még mielőtt elment, azt mondta nekem — tette hozzá Margit néni —, hogy nem akar olyan anya mellett felnőni egy gyereket nevelni, aki „mindig tudja, kit kell feláldozni.” Akkor nem értettem, mire gondol. Azóta sem igazán.

Nem mondtam el Margit néninek a kavicsot. Nem is tudtam volna, hogyan kezdjem, és féltem, hogy ha kimondom, az egész olyasmivé válik, amiből nincs visszaút.

A hazafelé úton a vonaton újra kinyitottam Ilona néni füzetét, ezúttal lassabban, oldalanként, és most már észrevettem apróságokat, amiket korábban átugrottam. A bejegyzések első fele sűrű volt, néhány naponta egy-egy sor, mintha Ilona néni akkoriban aktívan keresett volna alkalmakat, vagy legalábbis nem zárkózott volna el előlük. A hetvenkilences ősz után a bejegyzések megritkultak, elvékonyodtak, hosszú hónapok teltek el két sor között. A nyolcvanas évek közepén egy bejegyzés, egyetlen szó: „Margit kutyája.” Utána megint csend, majdnem egy évtizedig. Majd egy utolsó, dátum nélküli oldal, a kézírás már öregebb, bizonytalanabb:

Azt hittem, ajándék. Most azt hiszem, csak egy nyitott csap, és nekem kell eldönteni, mikor engedem, hogy folyjon. De nem én választom, hova folyik. Soha nem tudtam, hova folyik.

Ez volt az utolsó sor az egész füzetben.

Visszalapoztam az elejére, és most, hogy tudtam Gyuláról, egészen más fénybe kerültek a korai bejegyzések is. Megszámoltam: a hetvenkilences szeptemberben hét bejegyzés volt egy hónap alatt, majd az ősz után, egészen a nyolcvanas évek közepéig, összesen talán tizenkettő, nagy, néma hónapokkal közöttük. Mintha Ilona néni minden egyes alkalommal megállt volna egy pillanatra a keze, mielőtt újra hagyta volna, hogy folyjon az a bizonyos csap, amiről az utolsó oldalon írt. Az utolsó előtti oldalon volt még egy apró rajz is, amit elsőre nem vettem észre: egy kör, benne egy kisebb kör, és közöttük sraffozott vonalak, mint egy célkereszt vagy egy Vénusz-jel, nem tudtam biztosan, mit ábrázol, talán magát a követ, talán valamit, amit sosem fogok megérteni.

Augusztusban anyám felhívott, és a hangjából azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben, még mielőtt bármit mondott volna. A rutinszűrésen talált egy árnyékot a mammográfián, és a radiológus azt mondta, nem szeretik a formáját, be kell vonni egy biopsziát, és addig minden kérdésre csak azt válaszolta, hogy „majd meglátjuk, ne essünk kétségbe előre.” Anyám hangja nyugodt volt, túlságosan is nyugodt, azzal a fajta nyugalommal, amit az emberek akkor vesznek fel, amikor minden erejüket arra kell fordítaniuk, hogy ne hallják meg a saját félelmüket.

A biopszia eredményére két hetet kellett várni. Azok alatt a két hét alatt alig aludtam. Dolgoztam, fordítottam, vettem a boltban tejet és kenyeret, válaszoltam a húgom, Nóra, aggódó üzeneteire, mintha minden a megszokott rendben menne, de a fejemben állandóan csak egyetlen gondolat futott körbe: a dobozban lévő kavics, amit otthon tartottam a könyvespolcon, és ami, ha a füzetnek igaza van, talán képes lenne arra, hogy anyám biopsziája rossz hírt rejtő árnyékból üres semmivé váljon.

Egy vasárnap lementem anyámhoz, Kecskemétre, és az egész délutánt azzal töltöttük, hogy nem beszéltünk arról, ami mindkettőnk fejében ott motoszkált. Főztünk, töltött káposztát, amit anyám mindig túlfűszerez, és néztünk egy régi filmet, amit már vagy tizedszer láttunk együtt. Csak este, amikor a kapuban álltunk, és vártuk a taxit, ami visszavisz a buszmegállóhoz, mondta ki anyám, csendesen, mintha csak az időjárásról beszélne:

— Ha rossz lesz, Zsófikám, nem akarom, hogy bárki itt sopánkodjon körülöttem. Megvolt a jó életem. — Elhallgatott, aztán hozzátette, mintha csak most jutna eszébe: — Bár azt nem bánnám, ha megérném, hogy a Bence iskolába megy.

Hazafelé a buszon a kezemben szorongattam a telefonomat, és azon gondolkodtam, vajon anyám gondolt-e már arra is, hogy talán nem éri meg. Nem mertem megkérdezni tőle, és ő sem erőltette, hogy elmondja.

A következő napokban a munkám is megszenvedte a feszültséget. Egy osztrák cégnek fordítottam egy biztonsági adatlapot ipari oldószerekről, és kétszer is ugyanazt a bekezdést kellett újraírnom, mert valahányszor a „kockázat” szóhoz értem, elkalandoztak a gondolataim. A megrendelő türelmesen jelezte, hogy csúszok a határidővel, és én, ahelyett, hogy bármit is mondtam volna az okról, csak annyit írtam vissza, hogy másnapra kész lesz. Éjfél után fejeztem be, a konyhaasztalnál, a dobozzal néhány méterre tőlem a könyvespolcon, és minden alkalommal, amikor felnéztem a monitorról, úgy éreztem, hogy a doboz is visszanéz rám.

Nem akartam használni. Napokig mondtam ezt magamnak, mint egy mantrát. Gondoltam Darázs bácsi törött csuklójára, Teréz néni négy napra elmaradt nyugdíjára, és egy olyan következményre, amit nem ismerek, nem láthatok, és aminek a súlyát soha nem fogom tudni felmérni, csak sejthetem, hogy valahol, valakinek, egyenértékű fájdalmat fog jelenteni.

Egyik este kivettem a saját spirálfüzetemet, és próbáltam leírni, mi szól mellette, mi ellene, mintha egy fordítói szerződés feltételeit mérném fel. A papíron ott állt: „mellette — anyám”, és semmi más, mert minden más, amit le akartam írni, nevetségesen könnyűnek tűnt mellette. Az „ellene” oldalra felírtam: „Darázs bácsi karja”, „Teréz négy napja”, „a hajléktalan férfi, akiről semmit nem tudok meg soha”, és az oldal alján, kis betűkkel, amiket utána ki akartam radírozni, de nem tudtam: „lehet, hogy Bence.” Nem tudtam, miért pont ő jutott eszembe, talán mert ő volt a legkisebb, a legvédtelenebb a családban, az, akiért a legkevésbé tudtam volna elviselni, hogy bármi baja essék.

De minden alkalommal, amikor ezt végiggondoltam, ott volt a másik oldalon anyám arca, ahogy a konyhaasztalnál ült karácsonykor, és azzal viccelt, hogy idén biztos ő főzi a legjobb halászlét, mert „még van pár éve gyakorolni.” Nem volt ebben semmi filozófiai egyenleg. Csak egy mérleg, amin az egyik oldalon anyám volt, a másikon egy ismeretlen, formátlan „valaki,” és egy olyan éjszaka, amikor ez a mérleg egyszerűen eldöntötte magát, anélkül, hogy megkérdezett volna.

Az utolsó este, mielőtt a biopszia eredménye megjött volna, Nórával telefonon beszéltem. A kisfia, Bence, akkor négyéves volt, aznap este épp lázasan feküdt le, de Nóra azt mondta, biztos csak egy vírus, az óvodában mindenki beteg most, semmi komoly. Megkérdeztem, mennyi láza van. „Harminchét-nyolc, semmi az égvilágon” — mondta Nóra, és áttért más témára, hogy milyen színű ruhát vegyen a jövő heti esküvőre.

Aznap este, amikor letettem a telefont, előszedtem a dobozt. A lakás csendes volt, csak a hűtő zümmögött a konyhában, és valahol az utcán egy kutya ugatott kétszer, aztán elhallgatott.

Nem gondolkodtam sokat. Vagy inkább: azt hiszem, már hetekkel korábban eldöntöttem, csak nem mondtam ki magamnak, mert addig, amíg ki nem mondom, visszavonhatónak tűnt. Kivettem a kavicsot, a bőrszíjat most is az ujjam köré csavartam, ahogy mindig, és leültem a konyhaasztalhoz, kikerestem a telefonomon egy tavaly nyári fotót, amin anyám a Balatonnál mosolyog, napszemüveggel a feje tetején, egy fagylalttal a kezében, és a lyukon át ránéztem, a fényképre.

Egy pillanatra megálltam. Gondoltam Bencére, a saját füzetem alján a kis betűkre, amiket nem tudtam kiradírozni. Gondoltam arra is, hogy talán nem is Bence lesz, talán valaki más, valaki, akit nem is ismerek, egy idegen egy másik városban, és hogy ez a bizonytalanság valahogy jobban megnyugtatott, mint ha biztosan tudtam volna, kire esik. Ez önmagában elég ijesztő volt ahhoz, hogy egy pillanatra abbahagyjam a lélegzést.

Aztán mégis kifújtam a levegőt, hosszabban, mélyebben, mint bármikor azelőtt, mintha ezúttal nagyobb súlyt akarnék átnyomni valamin, ami ellenáll.

A kő, most először, egy pillanatra melegnek tűnt a kezemben, majdnem forrónak, annyira, hogy ösztönösen összerándult az ujjam. Lehet, hogy csak a tenyerem hőjét éreztem vissza, felfokozva a félelemtől. Nem tudom. Visszatettem a dobozba, és sokáig ültem még a sötét konyhában, mielőtt lefeküdtem volna.

Alig aludtam azon az éjjelen. Hajnali négy körül felkeltem, kimentem a konyhába vizet inni, és megálltam a polc előtt, bár akkor már nem volt ott mit eldönteni, a döntés megtörtént néhány órával korábban. A konyhaablakon beszűrődő utcai fény sárgás csíkot vetett a padlóra, és én csak álltam ott pizsamában, és azon gondolkodtam, vajon mennyi idő alatt ér célba az, amit elindítottam, és hogy lesz-e bármilyen jele, bármilyen előzetes figyelmeztetés, mielőtt megtörténik.

Másnap reggel anyám felhívott, és a hangjában most más volt a nyugalom — valódi, könnyed, egy kicsit zavart. A radiológus, akit korábban annyira aggasztott az árnyék formája, most azt mondta, hogy „valószínűleg csak egy műtermi hiba volt a korábbi felvételen, egy elmosódás a lencsén,” és az új vizsgálat semmit nem talált, a szövettan tiszta, teljesen tiszta, és ő maga is furcsának találta, milyen magabiztosan beszélt korábban egy olyan dologról, ami most, visszamenőleg, nem is volt ott. Anyám nevetett a telefonban, egy kicsit hisztérikusan, azt az örömöt, amiben benne van a két hét felgyűlt félelme is.

Én is nevettem. Közben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemben még ott volt a kő, mert az éjjel elfelejtettem visszatenni a dobozba, csak úgy hagytam az asztalon, és most ott fogtam, miközben anyámmal beszéltem, és próbáltam nem arra gondolni, mi mást jelenthet ez a hívás.

Fél órával később csörgött a telefonom újra. Nóra volt, és a hangja egészen más volt, mint tegnap este.

— Bence éjjel rohamot kapott — mondta, és a szavak egymásba csúsztak, mintha túl gyorsan próbálná kimondani őket, mielőtt sírva fakadna. — Lázgörcs. A mentő kijött, bevitték a sürgősségire, most figyelik, azt mondják, ez simán megesik ennyi idős gyerekeknél magas láznál, nem kell annyira… de Zsófi, úgy nézett ki, mintha… — Elakadt. — A szemei hátrafordultak, Zsófi. Nem mozdult. Három percig.

Megkérdeztem, mennyi láza volt éjjel.

— Harminckilenc-kilenc — mondta Nóra. — Tegnap este még semmi, és éjfél körül hirtelen felment, nem is értjük, ilyen gyorsan hogy történhetett.

Nem mondtam semmit a kőről. Mit is mondhattam volna? Hogy ellenőriztem az időt — fél tizenegy körül fújtam ki a levegőt a fényképre, és Nóra azt mondta, éjfél körül szökött fel a láz, egy óra, talán másfél óra különbséggel, elég közel ahhoz, hogy ne tudjam nem észrevenni, elég távol ahhoz, hogy sose bizonyíthassam.

Kikocsiztam Budára a sürgősségi gyermekosztályra, ahol Nórát és Bencét találtam egy fémágyon, a kisfiú már ébren volt, kezében egy plüssnyúllal, amit a nővér adott neki, és amikor meglátott, azt kérdezte, hoztam-e neki csokit. Hoztam. Nóra szeme vörös volt a sírástól, de már nyugodtabb, és az orvos, aki bejött megnézni, biztosított róla, hogy a lázgörcs önmagában nem hagy következményt, ez minden húszból egy gyereknél megesik, és hogy „semmi összefüggés nincs vele más betegséggel.” Bólogattam, és végig arra az egy órára, másfél órára gondoltam, és arra, hogy pontosan ilyen mondatokat kellene elhinnem, ha azt akarom, hogy normálisan tudjak tovább élni.

Bence másnap délutánra jól volt, futkározott a kórház játszószobájában, egy műanyag kockavárat épített, amit büszkén megmutatott mindenkinek, aki csak arra járt, és három nap múlva már az óvodáról beszélt, mintha semmi sem történt volna. De én ültem a kórházi váróban, a zsebemben a kő, és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy gyerekkori véletlen, amilyen minden húszadik kisgyereknél megesik egyszer, és nem egy számla, amit valahol, valakinek, ki kellett egyenlítenie épp azon az éjszakán.

Nem tudom biztosan. Ez a legnehezebb rész: nem tudom biztosan, soha nem fogom tudni biztosan, mert a kő nem ad nyugtát, nem küld számlát, nem magyaráz semmit. Csak egy lyukas kavics egy bőrszíjon, ami talán csak egy folyó játéka volt egyszer, és talán egy egész családi történet, amit soha senki nem írt le egészen, csak foszlányokban hagyott hátra egy kockás füzetben és egy öregasszony fél mondatában egy lakodalom után.

Anyámnak egyszer majdnem elmondtam. Karácsony másnapján volt, mindannyian ott ültünk az ő konyhájában, Nóra a mosogatónál állt, Bence a földön játszott egy új tűzoltóautóval, és anyám, kicsit kávétól és bortól fáradtan, megkérdezte, mi van a dobozzal, amit Ilonától kaptam, mert sosem beszéltem róla többet azóta. Azt mondtam, csak egy régi kő volt benne, semmi különös, talán valami családi emlék, amit Ilona néni fiatalkorában talált a folyónál. Anyám bólintott, elfogadta, és áttért arra, hogy jövőre ki fogja főzni a szilvalekvárt, mert idén a szomszéd fájáról annyi szilva lett, hogy kár lenne veszni hagyni. Néztem Bencét, ahogy a tűzoltóautót végighúzza a padlón, a száját kicsit nyitva tartva, úgy, ahogy a gyerekek szoktak, amikor teljesen belemerülnek egy játékba, és arra gondoltam, milyen könnyű lenne, ha most elmondanám mindenkinek, és milyen lehetetlen is egyszerre. Nóra a mosogatónál állva odaszólt, hogy segítsek neki a tányérokkal, és én felálltam, és segítettem, és ez volt az egész, ennyi maradt abból a pillanatból, amikor majdnem elmondtam.

Azóta nem használtam. Nem azért, mert megfogadtam, hogy soha többé nem fogom — ilyen fogadalmat nem tettem, és nem is hiszem, hogy igazat mondanék, ha most azt állítanám, hogy képes lennék rá. Egyszerűen csak nem volt rá… alkalom. Vagy nem engedtem, hogy legyen. Volt egy este márciusban, amikor megint elromlott a bojlerem, és egy másik, amikor egy fontos megbízást majdnem elvesztettem egy félreértés miatt, és mindkét alkalommal ott álltam a könyvespolc előtt tíz-tizenöt másodpercig, a kezem félig kinyújtva, mielőtt visszafordultam és inkább felhívtam a vízvezeték-szerelőt, vagy megírtam egy türelmes, magyarázó e-mailt. A doboz most is a könyvespolcomon áll, a Kundera-regények mellett, és néha, amikor valami apró rosszul megy — egy elkésett villamos, egy elutasított számla, egy fejfájás, amiből nem akar elmúlni semmi —, a kezem automatikusan arrafelé indul, és akkor megállítom, nem mindig könnyen.

Nórának sosem mondtam el. Anyámnak sem. Néha, amikor Bence átjön hozzám, és a kanapén ücsörögve a kirakóját rendezi, és felnéz rám azzal az ártalmatlan, négyéves bizalommal, amivel a gyerekek az embert nézik, eszembe jut a füzet utolsó mondata, amit Ilona néni, feltehetően már öregen, bizonytalan kézzel írt bele:

Nem én döntöm el, kinek. Csak azt, hogy legyen.

Múlt héten Margit néni felhívott, amire nem is számítottam, mert azelőtt sosem volt meg egymás telefonszáma, valaki más adta meg neki a miémet, talán anyám. Azt mondta, csak hallani akarta a hangomat, és megkérdezte, mi van velem, dolgozom-e eleget, van-e már férjem — ezen jót nevettünk mind a ketten, és egy darabig a falu pletykáiról beszélt, hogy kinek ég le a kéménye, kinek született unokája —, aztán, mielőtt letette volna, hozzátette, mintha csak most jutna eszébe, a hangja egy fokkal csendesebb lett: „Azt a kis dobozt, amit Ilonától kaptál, megtartottad?” Mondtam, hogy igen. Egy kis csend volt a vonal végén, hallottam a háttérben egy óra ketyegését is, aztán csak annyit mondott: „Jó. Ő is így csinálta, tudod. Megtartotta, és néha nem nyitotta ki hónapokig. Aztán megint kinyitotta.” Nem kérdeztem tovább, és ő sem mondott többet, csak annyit, hogy jó éjszakát, és hogy látogassam meg ősszel, amikor a szőlő érik.

Néhány hete egy makacs fejfájással jártam be a háziorvoshoz, aki beutalt egy MR-vizsgálatra, „csak hogy kizárjunk pár dolgot,” ahogy mondta, azzal a megnyugtató hangsúllyal, amit az orvosok akkor használnak, amikor pontosan tudják, hogy a páciens percekig nem fog másra gondolni, mint a rosszra. A vizsgálat előtti éjjel, amikor a szokásosnál is nehezebben jött álom, felkeltem, odaálltam a polc elé, és ez alkalommal nem csak néztem. Levettem a dobozt, kinyitottam, a tenyerembe tettem a kavicsot, és percekig ültem vele a konyhaasztalnál, a lyukon át a plafonra nézve, mintha ott valahol a saját jövőm lenne felírva.

Nem fújtam ki a levegőt. Nem azért, mert erősebb lettem volna, vagy mert hirtelen megértettem volna valamit, amit korábban nem — egyszerűen eszembe jutott, hogy ha magamra használom, akkor is valakitől veszek el valamit, csak most a saját félelmem árán, és hogy ez nem kevésbé súlyos csak azért, hogy én vagyok az, aki kéri. Visszatettem a kavicsot a dobozba, és lefeküdtem. Az eredmény egy hét múlva jött meg: semmi, feszültségtől eredő fejfájás, pihenés és kevesebb képernyő ajánlott. Nem tudom, segített volna-e a kő valamin, ami egyébként sem volt ott, és ez a bizonytalanság, hogy talán soha semmi szükség nem volt rá, önmagában is egy fajta megkönnyebbülés volt — bár egy olyan megkönnyebbülés, amit senkinek nem tudtam elmondani. Amikor az orvos a telefonban közölte az eredményt, és hozzátette, hogy pihenjek többet, kevesebbet nézzem a képernyőt, inni is kellene többet, szinte el akartam nevetni magam azon, milyen banálisan hangzik ez egy olyan éjszaka után, amikor arról döntöttem, kihez nem leszek elég bátor fordulni segítségért.

A doboz a helyén van. A kő is. Néha éjszaka felkelek, odaállok a polc elé, és csak nézem, anélkül, hogy hozzáérnék, és próbálom elképzelni, hány ilyen éjszakája lehetett Ilona néninek, egyedül abban a sárga házban, a futórózsa alatt, egy fordított patkó alatt, amiről talán mégsem felejtette el, melyik oldalára kell. Néha arra gondolok, hogy egyszer majd Bence is megkapja ezt a dobozt, egy papírcetlivel a tetején, az ő nevével, és hogy akkor talán ő is, egy esős délutánon, egy vonaton vagy egy kórházi váróteremben, kinyitja, és a lyukon át néz valamire, amiről még nem tudja, mit kér valójában.