A két dalnok

Azt mesélik, hogy két szomszédos faluban, Hegyköz és Rétalja határán, élt egyszer két dalnok, akiknél nem volt híresebb egész vidéken, és akiknél nem volt egymásra haragosabb sem. Hegyköz a hegyoldalban feküdt, ahol a föld köves volt, de a levegő éles, és a népe állítólag ezért szeretett olyan zenét, amitől hevesen mozog a vér. Rétalja lejjebb terült el, a folyó menti, lágy füvű rétek közt, ahol a nép állítólag ezért szeretett olyan dalokat, amik lassan, méltóságteljesen hömpölyögnek, mint a víz maga. Az egyiket Benedeknek hívták, Hegyköz szülöttjét, aki úgy húzta a hegedűt, hogy a legfáradtabb lábak is táncra perdültek tőle. A másikat Kálmánnak hívták, Rétalja fiát, akinek a hangja úgy szólt, mint a mély kút vize: hideg, tiszta, és olyan mélyről jött, hogy az ember azt hitte, a saját csontjaiban hallja.

Mindketten azt állították magukról, hogy ő a vidék legnagyobb dalnoka, és mindketten készek voltak bármikor bebizonyítani ezt, ha kellett, akár egymás torkának is ugorva érte — bár, igazság szerint, inkább a nyelvükkel vágtak egymáshoz, mint a kezükkel, mert mindketten büszkék voltak arra, hogy ők „művészek”, nem „parasztlegények, akik ökölre mennek”.

Ha egy idegen megkérdezte volna bármelyik faluban, miért is haragszanak ezek a ketten annyira egymásra, a válasz sosem lett volna ugyanaz kétszer. Némelyek azt mondták, a rivalizálás egy régi földvitából eredt a két falu között, mások szerint egy még régebbi, elfeledett szerelmi háromszögből, amibe a két dalnok nagyszülei is belekeveredtek. A valóság, mint annyiszor, egyszerűbb volt minden legendánál: két tehetséges, büszke ember egyszerűen nem bírta elviselni, hogy van valaki, aki esetleg jobb lehet náluk valamiben, amit a saját életük értelmének tartottak.

Benedek napjai úgy teltek, hogy reggel megnézte magát egy repedt tükörben, hogy ellenőrizze, elég daliásan áll-e a hegedűje a nyakánál, aztán egész nap gyakorolt, és esténként mindenkinek, aki hallani akarta — és néhány embernek, aki nem akarta —, elmesélte, melyik faluban, melyik lakodalmon milyen tapsot kapott. Kálmán napjai úgy teltek, hogy reggel elolvasott egy régi balladát, hogy „frissen tartsa az elméjét a nagy költészet számára”, aztán egész nap a hangját gyakorolta a folyóparton, mert azt hitte, a víz közelsége javítja a hangszínét, és esténként ő is mindenkinek elmesélte, hányszor sírt el egy egész lakodalmas sátrat a saját balladájával.

A viszályuk oda vezethető vissza, mesélik, amikor még fiatal legények voltak, és egy közös ismerősük lakodalmára hívták meg mindkettőjüket, nem tudva, hogy ezzel örök haragot szítanak. A vőlegény családja Benedeket akarta hallani a talpalávalóhoz, a menyasszony családja pedig Kálmánt a lakodalmi búcsúztatóhoz, és mire eljött az este, mindketten ott álltak egymás mellett a lakodalmi sátorban, és senki sem tudta eldönteni, kinek engedjen elsőbbséget.

Benedek, aki akkor már híres volt a gyors ujjairól, azt javasolta, hogy ő kezdjen, „mert a jókedvet könnyebb fenntartani, ha azzal indul az ünnep”. Kálmán erre azt felelte, hogy „egy lakodalom nem ér semmit jó szó nélkül, és az én hangom hordozza azt, amit a hegedű sosem tud kimondani”. A vőlegény apja próbálta közvetíteni, azt javasolva, hogy „talán felváltva” játszhatnának, de mindketten egyszerre vágták rá, hogy „az ő tudásának a felváltás méltatlan lenne”. Végül mindkettő egyszerre kezdett játszani, dacosan, egymásra sem nézve, és a két muzsika úgy csapott össze a sátor alatt, mint két kakas a baromfiudvaron, és a végén senki sem tudta, sírjon vagy táncoljon, mert a két dallam annyira ellentétes volt egymással, hogy az egész lakodalom zűrzavarba fulladt. Az öregek, akik jelen voltak, még évekkel később is úgy emlegették azt az estét, mint „azt a lakodalmat, ahol két dalnok egyszerre akarta megnyerni a menyasszonyt is, a vendégeket is, és végül senkit sem nyertek meg”.

Azóta, mondják, se Benedek, se Kálmán nem tudott megbocsátani a másiknak azért, hogy „elrontotta” azt az estét — bár valójában mindketten egyformán hibásak voltak benne, csak ezt egyikük sem volt kész beismerni.

A vőlegényt Mihálynak hívták, a menyasszonyt Katinak, és a lakodalom máig legendás a két faluban nem a boldog pár miatt — akik, mellesleg, állítólag boldogan éltek, és sosem hívtak több dalnokot egyetlen lakodalomba sem, csak egy egyszerű citerást —, hanem a két dalnok miatt. Mihály, aki végül mindkettőjüknek fizetett, bár csak feleannyit, mint amennyit külön-külön kértek volna, azóta is azt meséli, hogy ő volt az egyetlen ember a történetben, aki igazán jól jött ki belőle. A menyasszony pedig, mondják, sosem bocsátotta meg nekik, hogy a saját lakodalma emléke örökre összekeveredett két egymással versengő muzsika kavalkádjával, és amikor évekkel később Benedek vagy Kálmán megemlítette neki, hogy ők ketten léptek fel a nagy napján, csak annyit felelt: — Igen, emlékszem. Sajnos.

A két falu között évről évre megismétlődött a viszály, mert minden esztendőben, Szent Iván havában, megtartották a nagy dombvásárt, ahol a környék minden falujából összegyűltek az emberek vásárolni, mulatni, és — egyre inkább — hogy lássák, idén ki győz a két dalnok közül.

A vásár bírája, Simon, aki immár tizenöt esztendeje szervezte az ünnepséget, és akinek a haja évről évre egy kicsit ritkábbá vált, valahányszor Benedek és Kálmán nevét meghallotta, minden évben ugyanazzal a fáradt sóhajjal kezdte a napot:

— Istenem, add, hogy idén legalább ne égessék fel egymás sátrát.

Ez a mondat annyira híressé vált a vidéken, hogy a helyi kocsmáros egy táblát is festett belőle, amit minden Szent Iván napján kitett az ajtaja fölé, és az emberek minden évben megálltak elolvasni, és jót nevettek rajta, mielőtt a piactér felé vették az irányt, hogy lássák, idén mi lesz a dalnokok újabb csínytevése.

Mert az évek során a rivalizálás egyre furcsább formákat öltött. Egyszer Benedek hegedűjének egyik húrja „véletlenül” elszakadt, pontosan azelőtt, hogy fel kellett volna lépnie, és bár sosem bizonyult rá semmi, mindenki Kálmán egyik unokatestvérét gyanította, aki aznap reggel különösen barátságosan érdeklődött Benedek hegedűje felől. Máskor Kálmán hangja „rejtélyesen” berekedt a fellépés reggelén, és ő esküdött rá, hogy valaki forró paprikát kevert az éjjeli teájába, bár sosem sikerült bizonyítékot találni erre sem.

Volt olyan év is, amikor Benedek sátrát úgy állították fel, hogy pontosan a nap delelőjekor a fény az ő szemébe világított, amíg játszott, és ő esküdött rá, hogy ezt Kálmán intézte el a sátorállító mesterekkel egy üveg pálinka fejében. Egy másik évben Kálmán hangjegyekkel teleírt papírjait — amikre, állítása szerint, egyáltalán nem volt szüksége, csak biztonság kedvéért hordta magával — valaki összekeverte egy szakácskönyv receptjeivel, úgyhogy Kálmán az egész nap folyamán rosszkedvűen motyogta, hogy „ki hallott már olyan balladáról, amiben két tojást és egy csipet sót kell hozzáadni a harmadik versszak után”. Mindkét dalnok esküdött, hogy ő ártatlan minden ilyen incidensben, miközben mindkettőjük inasa és segítője jól tudta az igazságot, csak sosem mondták el a gazdájuknak, mert féltek, hogy a leleplezés csak újabb bosszúhadjáratot indítana el.

A legnagyobb botrány talán az az év volt, amikor Benedek, hallván, hogy Kálmánt meghívták egyedül fellépni egy rétaljai keresztelőre, egyszerűen betévedt az ünnepségre „véletlenül”, hegedűjével a hóna alatt, és addig könyörgött a háziaknak, hogy legalább egy dalt hadd adjon elő tiszteletből, míg végül beengedték — annak ellenére, hogy a háziak jól tudták, Benedek háza a keresztelőtől három faluval arrébb feküdt, és semmiképpen sem „vetődhetett” oda „véletlenül”. Kálmán olyan dühös lett, hogy a keresztelő hátralevő részében egy szót sem szólt hozzá, és hazafelé menet egy teljes mérföldön át hangosan sorolta Zsuzsának mindazt, amit Benedekről gondol, miközben Zsuzsa csak bólogatott, és magában azon gondolkodott, vajon Samu is pontosan ugyanezt csinálja-e most a saját mesterével a másik úton.

Simon maga is egy régi dalnokcsalád leszármazottja volt, bár ő maga sosem tanult meg igazán énekelni vagy hangszeren játszani, amit mindig egy kicsit szomorúan emlegetett, de ami végül arra vezette, hogy ő legyen az, aki szervezi és bíráskodja a versenyeket, mert legalább így közel maradhatott azokhoz a dolgokhoz, amiket legjobban szeretett, még ha maga sosem is tudta előadni őket. Ebben az évben azonban Simon úgy döntött, elege van a féligazságokból, a gyanúból, a sátrak körüli huzavonából, és bejelentette, hogy egyszer s mindenkorra el akarja dönteni, ki a vidék nagyobb dalnoka. Nagy, nyilvános versenyt hirdetett, bírákkal, szabályokkal, és egy díjjal, amit mindkét falu méltónak tartott a küzdelemre: a győztes egy teljes esztendeig viselheti „a vidék hangja” címet, és ő énekelhet majd a földesúr névnapi lakodalmán is, aminél nagyobb megtiszteltetés arrafelé nem létezett. A földesúr maga sosem hallotta még élőben sem Benedeket, sem Kálmánt, de hallott már róluk pletykákat annyi szomszédos településről, hogy kíváncsian várta, kit fog végre a saját udvarába hívhatni, és állítólag külön üzenetet küldött Simonnak, hogy „akárki nyerjen, remélem, nem fog a másikkal is versengeni az én lakodalmamban”.

A hír gyorsan elterjedt, és mind Hegyköz, mind Rétalja népe lázba esett. Benedek, amikor meghallotta, azonnal összehívta a falu legényeit, és bejelentette, hogy ezúttal „egyszer s mindenkorra” megmutatja Kálmánnak, ki az igazi dalnok. A legények éljeneztek, bár néhányan közülük titkon azt gondolták, hogy ezt ugyanezzel a lelkesedéssel mondta el már vagy tíz évvel korábban is, és a „egyszer s mindenkorra” szavak kezdtek egy kicsit kiüresedni az ismétlődő használattól.

— Az a rétaljai siránkozó azt hiszi, hogy a hangjával bárkit megríkat — mondta Benedek a kocsmában, hegedűjét féltőn a térdén tartva. — De a sírás nem művészet. A művészet az, amitől az ember lába magától mozdul, és nem bírja megállni, hogy ne táncoljon. Ezt én tudom, ő nem.

Kálmán, amikor ő is meghallotta a hírt, hasonlóan dühös lett, bár ő a saját módján fejezte ki ezt — nem kiabálva, hanem hosszan, méltóságteljesen sóhajtva, ami mindenkinek egyértelművé tette, mennyire fel van háborodva. Ez a sóhajtás-technika annyira híres volt már Rétalján, hogy a gyerekek néha utánozták egymás között, amikor valami bosszantó dolog történt velük, és azt mondták: „most Kálmán módra sóhajtok”, mire mindenki tudta, miről van szó.

— Az a hegyközi handabandázó azt hiszi, hogy néhány gyors ujjmozdulattal felér egy igazi dallal — mondta Kálmán a saját háza előtt összegyűlt szomszédainak. — De a tánc elmúlik, amint abbamarad a muzsika. Egy jó ballada viszont ott marad az emberben egész életére. Ezt én tudom, ő nem.

Egy öreg rétaljai gazda, aki hallotta ezt a beszédet, csak bólogatott, bár magában azt gondolta, hogy ő bizony szívesebben hallgatná még egyszer Benedek talpalávalóját, mint egy újabb hosszú, szomorú balladát Kálmántól, de ezt sosem merte volna hangosan kimondani a faluban, mert tudta, hogy az ilyen vélemény gyorsabban terjedne a szomszédok közt, mint egy jó pletyka a vásárban.

A hír hallatán mindkét falu népe azonnal két táborra szakadt — nem hivatalosan, persze, hiszen a hegyköziek és rétaljaiak amúgy is kereskedtek, házasodtak, ünnepeltek egymással, de amint a versenyről volt szó, mindenki hirtelen emlékezett rá, melyik oldalon áll a szíve. Az öregasszonyok a kútnál már hetekkel előre azon vitatkoztak, kinek lesz igaza, és néhány régebbi, elfeledett sértés is felszínre került, amiket a két falu között évtizedek óta nem forgattak elő, csak most, a verseny lázában.

Mindketten hetekig gyakoroltak, mindketten új dalokat költöttek, amik — bár sosem mondták ki nyíltan — jórészt a másik kigúnyolásáról szóltak. Benedek egy kis dalt írt egy „rétaljai varangyról, aki azt hiszi, hogy a kuruttyolása éneknek számít”, Kálmán pedig egy balladát egy „hegyközi szarkáról, aki a saját csillogó tollait a világ legszebb muzsikájának hiszi”.

A vásár előtti éjszakán mindkét dalnok, bár egymástól órákra, ugyanazt csinálta: fel-alá járt a házában, próbálta a hangját, igazgatta a hangszerét, és közben hangosan magában beszélt arról, mennyire biztos a győzelemben, miközben belül remegett a bizonytalanságtól. Benedek háromszor is újrahúrozta a hegedűjét, mert úgy érezte, a hangja „nem elég fényes”, bár Samu szerint semmi baja nem volt az eredeti húroknak. Kálmán pedig hétszer is végigénekelte a döntő próbára tervezett balladáját, mire a hangja annyira berekedt a gyakorlástól, hogy Zsuzsa reggel forró teával és mézzel kellett hogy ébresztgesse, nehogy a saját idegessége tegye tönkre azt, amit a rivalizálás még sosem sikerült.

A vásár napján mindkét falu egy-egy sátrat állított fel a piactér két szélén, egymással szemben, mint két ellenséges tábor, és bár a köztük lévő tér tele volt vásári árusokkal, pékekkel, állatkereskedőkkel és portékájukat kínáló mesterekkel, mindenki érezte, hogy a nap igazi középpontja a két dalnok lesz. A levegő tele volt a sült kolbász illatával, a friss kalács melegével, a kovácsok üllőjének csengésével, és a lovak nyerítésével, amiket a vásárosok hoztak eladásra vagy szekérhúzásra. Gyerekek futottak az árusok közt mézeskalácsot kunyerálva, és néhány fiatal legény már reggel elkezdett fogadásokat kötni arról, hányadik versszaknál fog Benedek elsírni magát a saját hegedűjétől, bár ő maga sosem sírt, csak játékosan úgy tett, mintha majdnem.

A három bíróasszonyt, akiket mindkét falu elfogadott, egy közeli, harmadik faluból, Középhomokról hívták meg minden évben. Vén Borbála, a legidősebb, arról volt híres, hogy olyan szigorú tekintettel bír, amitől még a legmakacsabb gazda is elhallgat egy vitában. A másik kettő, Zsófika és Erzsi nővérek, akik sosem házasodtak meg, mert — mint mondták — „egyetlen férfi hangja sem volt elég szép ahhoz, hogy lekösse a figyelmüket”, most évek óta ülték végig a versenyeket, és mindig egyformán élesen bírálták mindkét dalnok leggyengébb pillanatait.

Benedek apró inasa, Samu, aki azért kísérte mesterét mindenhová, hogy tanuljon tőle, idegesen hangolta a hegedűt a sátor mélyén, és azt kérdezte:

— Mester, mi lesz, ha mégsem győzünk?

— Győzni fogunk, Samu — felelte Benedek magabiztosan, bár a keze egy kicsit remegett, amikor meghúzta a húrokat. — Mert mi vagyunk az igazi muzsika, és az igazság mindig győz. Vagy legalábbis majdnem mindig.

A másik sátorban Kálmán segítője, Zsuzsa — aki egyébként titkon imádta Benedek talpalávalóit, bár ezt sosem merte volna bevallani a saját falujában — próbálta megnyugtatni a mesterét, aki idegesen járt fel-alá.

— Mester, az emberek szeretik a hegyközi dalokat is — mondta óvatosan.

— Az emberek szeretik, amitől a lábuk mozog, nem azt, amitől a lelkük mozog — vágta rá Kálmán. — De ma majd megtanítom nekik a különbséget.

Samu és Zsuzsa, akik évek óta kísérték mesterüket ugyanerre a vásárra, és akik — bár erről sosem beszéltek nyíltan — titkon jó barátságba keveredtek egymással minden alkalommal, amikor a dalnokok nem figyeltek, most összefutottak a két sátor közötti szűk résben, vizesvödrökkel a kezükben.

— A mesterem megint egész éjjel gyakorolt — súgta Zsuzsa. — Alig aludt valamit, és reggel már a hangját próbálta, nem is reggelizett.

— Az enyém is — felelte Samu. — Azt hiszem, ha most megkérdeznéd tőlük, melyik évszak van, mindketten azt felelnék, hogy „versenyidőszak”.

Mindketten elmosolyodtak, és egy pillanatra elfeledkeztek arról, hogy a szalagjuk színe szerint nekik is ellenséges táborokhoz kellene tartozniuk. Aztán gyorsan szétváltak, mielőtt a mestereik kereshetnék őket, mert mindketten tudták, hogy egy ilyen barátságos pillanatot jobb titokban tartani, legalábbis addig, amíg Benedek és Kálmán még a régi haragjukban élnek.

Mielőtt a verseny elkezdődött volna, Simon bíró odahívta mind Benedeket, mind Kálmánt a láda mellé, és csendesen, de határozottan megjegyezte:

— Figyeljetek rám, mindketten. Idén nem lesz se elszakadt húr, se berekedt hang, se semmi „véletlen” baleset, mert személyesen fogok őrködni mindkét sátor fölött egész nap. Ha bármi gyanús történik, mindkettőtöket kizárom, és akkor a vidék hangja címet egyszerűen egy harmadik falu dalnokának adom oda, aki talán kevésbé tehetséges, de legalább nem próbál csalni.

Benedek és Kálmán mindketten méltatlankodva tiltakoztak, hogy ők sosem csalnának, de egyikük sem nézett a másik szemébe, amikor ezt mondta, amiből Simon pontosan azt a következtetést vonta le, amit gondolt.

Bíró Simon felállt egy ládára a piactér közepén, és bejelentette a verseny szabályait. Három próbát tartanak: elsőként a legvidámabb, legpezsgőbb dalt kell előadniuk, amitől a legfáradtabb láb is táncra perdül. Másodikként a legmélyebb, legmegindítóbb éneket, amitől a legszárazabb szem is könnybe lábad. Harmadikként egy olyan dalt, ami megnevetteti a közönséget — mert, mint Simon megjegyezte, „egy igazi dalnoknak mindenre kell tudnia hangolni a hallgatóját, nem csak egyfajta érzésre”. A bírák — három tisztes öregasszony a szomszédos falvakból, akiket mindkét fél elfogadott, mert senkinek nem volt köze se Hegyközhöz, se Rétaljához — majd eldöntik, ki nyert minden próbában, és a végén kihirdetik a végső győztest.

Mielőtt a próbák elkezdődtek volna, mindkét falu népe birtokba vette a piactér egy-egy felét, és bár a vásárban mindenki keveredett egymással kereskedés közben, amint a versenyről volt szó, hirtelen láthatóvá vált, ki hová tartozik. A hegyköziek piros szalagot kötöttek a karjukra Benedek tiszteletére, a rétaljaiak kék szalagot Kálmánért, és a két szín úgy úszott a tömegben, mint két folyó, amely még nem döntötte el, hol fognak összefolyni. Voltak persze olyanok is — főként a két falu közt házasodott családok —, akik mindkét szalagot felkötötték, egyet-egyet a karjuk két felére, és amikor megkérdezték tőlük, melyiknek szurkolnak, csak büszkén annyit feleltek: — Mindkettőnek, és senkinek sem fogunk bocsánatot kérni ezért.

Az első próbánál Benedek lépett fel elsőként, mert sorsot vontak, és ő nyert. Fölállt a piactér közepén emelt kis dobogóra, meghajolt — kissé túlzottan is, Kálmán szerint —, és belevágott egy olyan csárdásba, hogy a vásár népe azonnal mozgásba lendült. Lábak dobogtak, szoknyák pörögtek, még az öregek is bólogattak a ritmusra, egy kovácslegény fölkapott egy fiatal lányt és körbeperdült vele kétszer, mire mindketten nevetve a földre zuhantak, egy kövér hentes, aki addig a saját portékáját kínálta, letette a kését, és könnyed léptekkel, meglepő ügyességgel kezdett táncolni, amitől a körülötte állók csodálkozva néztek rá, és mire a dal végére ért, fél Hegyköz és néhány Rétaljai is táncolt a piactéren, kipirult arccal, nevetve, úgyhogy a piros szalagosok diadalittasan néztek a kék szalagosokra.

Kálmán, aki a sátra mélyéről hallgatta, fogát összeszorítva nézte, hogy a saját falujabeliek közül is páran táncra perdültek, de amikor rá került a sor, higgadtan lépett a dobogóra, és — mintha dacból tenné — ő is egy vidám, pergő dalt kezdett, bár a hangja nem olyan könnyedén szólt, mint Benedeké, inkább úgy, mint egy folyó, amely próbál gyorsabban folyni, mint a természete engedné. A közönség mosolygott, néhányan táncoltak is, de nem úgy, mint Benedek dalánál — inkább tiszteletből, mint valódi lendületből.

A három bíróasszony összedugta a fejét egy pillanatra, Vén Borbála néhány szót váltott Zsófikával és Erzsivel, majd mindhárman bólintottak. A bírák egyhangúan Benedeknek adták az első próba győzelmét. Benedek sátrából diadalittas kiáltás hallatszott, amit Samu egy gyors, büszke dobbantással is megerősített, Kálmán pedig csak annyit mormolt magában, hogy „ez még semmit sem jelent, a következő próba az igazi mérce”.

A második próbánál most Kálmánra került a sor elsőként. Fölállt a dobogóra, lehunyta a szemét egy pillanatra, és aztán olyan éneket kezdett, amely egy apáról szólt, aki búcsút vesz a fiától, mielőtt elindulna a háborúba, és sosem tudja, visszatér-e.

„Fiam, ha elmégy, ne nézz hátra rám,
Ne lássad könnyem az öreg kapun át,
Vidd a nevem a harcba, vidd a szívem is,
És hozd vissza, ha Isten úgy akarja is.”

A hangja mélyen, lassan hömpölygött, mint egy folyó, amely nem siet sehová, és minden szava úgy ült le a hallgatók szívén, mint egy súlyos kő. Egy öregasszony a tömeg szélén, aki maga is elvesztett egy fiát régen, hangosan felzokogott, és a mellette álló asszonyok átkarolták, miközben saját könnyeikkel küszködtek. Mire a dal végére ért, a piactéren nem volt egyetlen száraz szem sem — még Simon bíró is a szemét törölgette, és Benedek sátrából is hallatszott egy fojtott szipogás, amit ő maga hevesen tagadott később, azt állítva, hogy „csak a vásár pora ment a szemembe”. Samu, aki ott állt mellette, és pontosan látta, hogy semmilyen por nem volt a levegőben abban a pillanatban, csak bölcsen bólogatott, és nem szólt semmit, mert tudta, mikor kell hallgatnia a mestere becsülete érdekében.

Benedek, amikor rá került a sor, próbált hasonlóan megindító dalt előadni egy halászról, aki elveszíti a csónakját a viharban, de a hangja nem volt arra teremtve, hogy ilyen mélységekbe ereszkedjen, és bár a dal szép volt, nem érintette meg úgy a közönséget, mint Kálmáné. Néhányan meg is jegyezték, félig csak egymásnak, hogy „Benedek a lábakhoz szól, nem a szívhez”.

A bírák ezúttal Kálmánnak adták a győzelmet, és most az ő sátrából hallatszott a diadalittas kiáltás, míg Benedek dühösen pengette a hegedűje húrjait, mintha azokra akarná kiadni a haragját. Samu próbálta megnyugtatni, azt mondva, hogy „a tánc próbáját már megnyertük, mester, most csak egyenlítettek”, de Benedek csak annyit mordult vissza, hogy „egyenlítés? Ez vereség, Samu, csak szépen kimondva”.

A harmadik próba, a nevettető dal, egészen más fordulatot vett. Benedek egy dalt adott elő egy hiú szarkáról, aki annyira szereti a saját csillogó tollait, hogy végül egy folyóba repül, mert azt hiszi, a saját tükörképe egy másik, még szebb szarka, és minden versszak végén hozzátette: „s a szarka még zuhanás közben is azt hitte, milyen jól mutat” — és a közönség, felismerve, kire is céloz valójában a dal, kacagva dőlt hátra, néhányan Kálmán felé fordulva, aki a sátrából próbált méltóságteljes arcot vágni.

Kálmán válaszul egy balladát adott elő egy varangyról, aki azt hiszi, hogy a kuruttyolása a legszebb muzsika a világon, és annyi hangversenyt ad a tóparti nádasban, hogy a többi állat könyörögve kéri, hallgasson el, de ő csak annál büszkébben kuruttyol, míg egy gólya le nem nyeli, mert az is csak egy újabb hangos zajnak hitte, amit érdemes elhallgattatni. A közönség most Benedek sátra felé nézve nevetett, és Benedek, bár igyekezett méltóságteljesen állni, és közben a hegedűjét szorongatta, mint aki attól tart, hogy elhajítja, látszott rajta, hogy forr belül. Samu óvatosan hátrább lépett a sátorban, mert jól ismerte már azt a tekintetet, és tudta, hogy a következő néhány percben jobb, ha nem kerül a mestere útjába.

Ez a próba döntetlennel zárult — a bírák nem tudtak megegyezni, mert mindkét dal egyformán megnevettette a közönséget, csak másképp, és mindkét fél közönsége a saját dalnokát éltette a leghangosabban. Vén Borbála azt mondta, hogy Benedek dala „ravaszabb volt, mert finomabban célzott”, Zsófika azt mondta, hogy Kálmán dala „mélyebb volt, mert a nevetés mögött egy kis igazság is bujkált benne”, és Erzsi, aki nem akart dönteni, csak annyit jegyzett meg, hogy „mindketten tudnak nevettetni, csak másképp hülyéskednek”.

Így állt a verseny: egy győzelem mindkettőnek, egy döntetlen. A piactéren a hangulat a tetőfokára hágott — a piros szalagosok és a kék szalagosok egymást méregetve álltak, mint két hadsereg, amely a végső csatára készül, és néhány fiatal legény már azon vitatkozott, hogy ha a döntő próba is döntetlen lesz, vajon kell-e valami még nagyobb versenyt tartani, hogy végre eldöntsék a kérdést egyszer s mindenkorra. Simon bíró bejelentette, hogy egy utolsó, döntő próbára van szükség — mindegyik dalnok előadhat egy saját választású, tetszés szerinti művet, amiről úgy gondolja, hogy a legjobban bemutatja a tehetségét, és a bírák ez alapján hirdetik ki a végső győztest.

Mindkét dalnok visszahúzódott a sátrába, hogy felkészüljön az utolsó próbára, és a vásár népe izgatottan várta a folytatást, miközben az ég — amire kevesen figyeltek, annyira lekötötte mindenkit a verseny — lassan, de biztosan elkezdett besötétedni nyugat felől.

A piactéren mindenki arról beszélt, mire készülhet a két dalnok a döntő próbára. A piros szalagosok azt híresztelték, hogy Benedek egy teljesen új, soha nem hallott hegedűtechnikát tanult egy vándorló muzsikustól, aki egyszer átutazott Hegyközön. A kék szalagosok viszont azt állították, hogy Kálmán egy olyan ősi balladát talált egy öreg könyvben, amit állítólag még a nagyapja nagyapja sem hallott soha, és amitől a kövek is sírva fakadnak. Senki sem tudta biztosan, mi igaz ezekből, de a fogadások egyre hevesebbek lettek, és Simon bíró kétszer is kénytelen volt szétválasztani két heves szóváltásba keveredett embert, akik különböző összegeket tettek fel a győztesre. Egy öreg pásztor, aki minden évben eljött a vásárra csak a verseny miatt, azt állította, hogy ő már látta előre a jövőt egy álmában, amiben „mindkét dalnok egyszerre nyer és veszít is”, amit a környezete akkor csak egy öregember zavaros álmaként kezelt, de amire évekkel később sokan visszaemlékeztek, és csóválták a fejüket, hogy talán végül is igazat álmodott.

Samu, Benedek inasa, aki kiment vízért, az égre nézve megjegyezte:

— Mester, úgy nézem, vihar közeledik.

— Majd ha végeztünk — felelte Benedek, aki túlságosan a hegedűje hangolásával volt elfoglalva, hogy figyeljen az égre.

— De mester, a felhők egészen feketék nyugaton, és a madarak már leszálltak a fákról —, próbálkozott tovább Samu, mert ő gyermekkora óta figyelte az időjárás jeleit a nagyapjától tanultak szerint.

— Samu, ha ennyire félsz egy kis esőtől, menj be a sátorba — csattant fel Benedek, bár a hangjában volt némi idegesség, amit igyekezett elrejteni. — Nekem most a döntő próbára kell gondolnom, nem a felhőkre.

Hasonló jelenet játszódott le a másik sátorban is, ahol Zsuzsa figyelmeztette Kálmánt, de ő is csak annyit felelt, hogy „a vihar várhat, amíg én nem végeztem a vidék legnagyobb balladájával”.

A döntő próba épp akkor kezdődött volna, amikor az első mennydörgés végigfutott a dombok fölött, és a piactér népe felnézett, némi aggodalommal, de senki sem akarta elhagyni a helyét, mert a verseny izgalma erősebb volt a vihar félelménél — legalábbis addig, amíg a vihar még csak távoli morajlás volt.

Benedek lépett fel elsőként, és egy olyan dalt kezdett, amiről azt állította, hogy „minden idők legnagyobb müve”, egy hosszú, bonyolult, gyors ujjmozdulatokkal teli hegedűszólót, amely annyira összetett volt, hogy a közönség inkább ámult rajta, mint élvezte. Félúton azonban egy erős szélroham söpört át a piactéren, felkapva a sátrak széleit, és az emberek kapkodni kezdtek a portékáik után, miközben próbáltak továbbra is figyelni a dalnokra.

Kálmán, amikor rá került a sor, egy még hosszabb, még bonyolultabb balladát kezdett, hét versszakosat, egy ősi hegyközi-rétaljai háborúról, és a közönség, bár a szél már egyre erősebben rángatta a sátrak sarkait, próbált kitartóan figyelni, mert senki sem akarta kihagyni a döntő próba végét. De alig ért a harmadik versszak végére, amikor az eső is megeredt, előbb csak néhány csepp, aztán zuhogva, és a mennydörgés most már nem távoli morajlás volt, hanem közeli, éles csattanás, amitől mindenki összerezzent, és néhány árus kapkodva kezdte menteni a portékáját a hirtelen vízfolyamok elől.

És akkor, a piactér szélén kikötött lovak — amiket a vásárosok hoztak magukkal, hogy szekereiket vonják — megriadtak a mennydörgéstől, és egyszerre kezdtek el rángatni a kikötéseiken, nyerítve, megbokrosodva, és néhányuk kötele elszakadt, amitől egy kis csapat ló megindult, pánikszerűen, egyenesen a piactér közepe felé, ahol a legtöbb ember állt.

A kavarodásban egy kislány, a négyéves Marcsi, aki a hegyközi kovács lánya volt, és akit az anyja aznap hozott el először a nagy vásárra, mert úgy gondolta, Marcsi már elég nagy ahhoz, hogy lássa a híres dalnokversenyt, elvesztette az anyja kezét, amikor mindenki hátrálni kezdett a lovak elől, és egyenesen a megbokrosodott lovak útjába került. Túl kicsi volt, túl ijedt ahhoz, hogy elfusson — csak állt ott, sikoltva, a szekerek és a rohanó lovak között, kis kezében még mindig egy félig megrágott mézeskalácsot szorongatva, amit az anyja vett neki alig egy órával korábban.

Marcsi anyja kétségbeesetten kiáltott a lánya nevét, de túl messze volt ahhoz, hogy odaérjen időben — egy felborult gyümölcsösszekér állt az útjában, almák gurultak szét mindenfelé, és minél jobban próbált átjutni rajta, annál inkább belegabalyodott a saját szoknyájába. Simon bíró próbált rendet tartani, karjaival hadonászva, hogy az emberek hátrébb álljanak, de a kavarodás túl nagy volt, és a hangja elveszett a vihar és a nyerítés zajában. Egy öreg árus, aki a legközelebb állt Marcsihoz, megpróbált felé nyúlni, de a lovak már túl közel voltak, és ő is hátrálni kényszerült, nehogy maga is a paták alá kerüljön.

Benedek, aki a dobogón állt, a hegedűjét még a kezében tartva, látta, mi történik, és azonnal felkiáltott, próbálva a hangjával irányítani az embereket, majd kétségbeesésében még a hegedűjén is rázendített egy éles, magas futamra, remélve, hogy legalább azzal felhívja magára a figyelmet, de a hegedűje hangja — bármilyen gyors és fényes volt is a táncban — nem volt elég erős ahhoz, hogy áthatoljon a vihar és a ló-nyerítés zaján.

Kálmán, aki a dobogó másik oldalán állt, próbálta a maga mély, erőteljes hangjával megnyugtatni a lovakat, énekelve, majd kiáltva, majd ismét énekelve, de a hangja, bármilyen megindító volt a balladákban, nem volt elég éles, elég hasító ahhoz, hogy a lovak odafigyeljenek rá a kavarodásban, és csak annyit ért el, hogy saját torka is berekedt az erőlködéstől.

Simon bíró futott körbe-körbe, próbálta elhajtani a bámészkodókat az útból, próbált segítséget kérni a közelben álló erősebb férfiaktól, de senki sem mert a megbokrosodott lovak közelébe menni, mert azok immár teljesen irányíthatatlannak látszottak, forgolódva, nyihogva, patáikkal felkavarva a sárrá vált port. Ekkor Simon bíró, aki kétségbeesetten próbált valami megoldást találni, hirtelen megragadta a dobogó mellett álló állványt, amin a vásár nagy, díszes ikerkürtje függött — az a két összekapcsolt kürt, amit minden évben csak a vásár megnyitásakor és zárásakor fújtak meg, és amiről azt mondták, egyetlen kürt sosem tudja kiadni belőle az igazi hangot, csak ha mindkettőt egyszerre, összehangoltan fújják meg, mert úgy készítették őket, egy pár számára, nem egynek.

— Fogjátok meg! — kiáltotta Simon, egyet-egyet a két dalnok kezébe nyomva. — Ez az egyetlen dolog, ami elég hangos ahhoz, hogy áthatoljon ezen a zajon, de egy ember nem tudja megfújni mind a kettőt egyszerre, és egyedül, külön-külön fújva semmi, csak egy sípoló, erőtlen hang jön ki belőle!

Benedek és Kálmán egymásra néztek, egy hosszú, feszült pillanatig, amiben benne volt minden évnyi rivalizálásuk, minden „véletlenül” elszakadt húr, minden „rejtélyesen” berekedt hang, minden gúnydal a varangyról és a szarkáról. Benedek szeme azt mondta: „Ha ezt elrontod, sosem bocsátom meg.” Kálmán szeme azt felelte: „Ha te rontod el, én sem.” De mindkettőjük szeme ugyanazt az aggodalmat is hordozta, amit senki más nem vehetett észre a kavarodásban: a félelmet, hogy esetleg nem lesz elég idejük.

De a lovak egyre közelebb voltak, és Marcsi sikoltása egyre élesebb.

— Most! — kiáltotta Kálmán, és ajkához emelte a kürtjét.

— Most! — kiáltotta Benedek, és ő is ajkához emelte a magáét.

És egyszerre fújtak bele.

Néhány szempillantásig semmi sem történt — Simon szíve megállt egy pillanatra, mert attól félt, hogy a terve nem fog működni, és akkor már semmi mást nem tud kitalálni. A hang, amely a két kürtből felszállt, nem hasonlított semmire, amit korábban bármelyikük is kiadott magából. Nem volt olyan éles, mint Benedek hegedűje, és nem volt olyan mély, mint Kálmán hangja — valami egészen más volt, egy harmadik hang, amely mindkettőjük erejét magába foglalta, de túl is lépte azt, egy olyan, hasító, mégis gazdag zengés, amely végigszaladt az egész piactéren, túlharsogva a mennydörgést is. Olyan volt, mintha évek óta két külön folyó futott volna egymás mellett, sosem találkozva, és most hirtelen egyetlen nagy áramlattá egyesültek volna, amely erősebb volt mindkét eredeti folyásánál külön-külön.

A lovak, amelyek a hangot hallva összerezzentek, megálltak egy pillanatra, fülüket hegyezve, zavartan — mert ez a hang egyszerre volt ismerős, mint egy régi hívó szó, amire a falvak lovai generációk óta betanultak válaszolni a vásár kezdetén és végén, és egyszerre volt új, olyan erővel bírva, hogy nem lehetett nem odafigyelni rá.

Benedek és Kálmán, látva, hogy a lovak megálltak, újra belefújtak a kürtökbe, most már egymásra nézve, egymás ritmusát keresve — Benedek a megszokott gyors reflexeivel igazodott Kálmán lassabb, mélyebb leheletéhez, Kálmán pedig, a saját meglepetésére, könnyebben követte Benedek ütemét, mint azt bármikor is gondolta volna róla. A hang másodszorra még erősebb, még összeszedettebb lett, egy olyan zengés, ami nem engedte, hogy bárki a piactéren másra figyeljen, és a lovak, mintha végre megértenék, mit kérnek tőlük, lassan megfordultak, és elkezdtek visszafelé baktatni, a kikötések felé, elhagyva azt az utat, amin Marcsi állt.

A lovak gazdái, akik a kavarodás alatt tehetetlenül álltak, most lassan előmerészkedtek, és elkezdték visszafogni az állatokat, csendesen beszélve hozzájuk, hálásan nézve a dobogó felé, ahol a két dalnok még mindig a kürtöket tartotta, mintha nem akarnák elhinni, mit tettek. Marcsi anyja, amint a lovak elfordultak, berohant, és felkapta a lányát, mindketten sírva, de már a megkönnyebbülés könnyeivel, nem a félelemtől. — Nem hallottalak, kicsim, de a hangot, azt a nagy hangot, azt meghallottam volna a világ végéről is — mondta neki, miközben erősen magához szorította. Marcsi, aki még most is remegett, csak annyit tudott kinyögni: — A két bácsi… a két bácsi trombitája megmentett engem. Ezt a mondatot később a falu gyerekei évekig ismételték egymásnak, amikor a két dalnokról meséltek.

A vihar, mintha megelégedett volna azzal, hogy ezt az egy drámai pillanatot okozza, kezdett csitulni, az eső enyhébbé vált, és a piactér népe, amely az imént még rémülten szétszéledt, most lassan visszagyűlt a dobogó köré. Az árusok elkezdték összeszedni a szétgurult portékájukat, egy gazda felállította a felborult gyümölcsösszekerét, és néhányan még mindig kissé sápadtan, de már mosolyogva segítettek egymásnak rendet rakni a kavarodás után. Aztán, mintha mindenki egyszerre jutott volna el ugyanarra a gondolatra, a tömeg egyszerre kezdett el éljenezni — nem Benedeknek, nem Kálmánnak külön-külön, hanem mindkettőjüknek együtt.

Simon bíró, még mindig kissé sápadtan a rémülettől, felállt a ládájára, és azt kiáltotta:

— Láttátok! Láttátok, mit tettek! Egyedül senki sem tudta volna megállítani azokat a lovakat, de együtt…

A szava elakadt, mert nem igazán tudta, hogyan fejezze be a mondatot anélkül, hogy ne hangozzon túl nagyképűen, de a közönség megértette, amit mondani akart, és tovább éljenzett.

A piactér közönsége közben lassan megnyugodott, és bár mindenki a két dalnokot bámulta, senki sem akart túl közel menni hozzájuk, mintha mindannyian éreznék, hogy ez a pillanat valahogy nem tartozik rájuk, csak a két férfira, akik most egymás mellett álltak, kezükben a kürtökkel. Benedek és Kálmán, akik még mindig a kezükben tartották azokat, egymásra néztek, és most már nem haraggal, nem is diadalittasan, hanem valami egészen más kifejezéssel, amit talán zavarnak is nevezhetnénk, mert mindketten érezték, hogy valami történt, amit nem egészen értettek, de amit nem is tudtak letagadni. Samu és Zsuzsa, akik szintén futva érkeztek a dobogóhoz, csak néztek, és egy pillanatra ők is elfeledkeztek a saját szalagjaik színéről.

— Ez… — kezdte Benedek, és nem igazán tudta, hogyan folytassa.

— Ez más volt — fejezte be Kálmán helyette.

— Jobb volt — tette hozzá Benedek, csendesen, mintha félne, hogy ha túl hangosan mondja ki, az egész pillanat szertefoszlik.

— Jobb volt, mint bármelyikünk egymaga — ismerte be Kálmán, és ez volt talán az első alkalom egész életében, amikor nyíltan elismerte, hogy valami Benedekhez köthető jobb lehet, mint amit ő egyedül létre tudna hozni.

A három bíróasszony, akik a dobogó mellett ültek, összesúgtak egy darabig, aztán a legidősebb, akit Vén Borbálának hívtak, felállt, és bejelentette:

— A versenyt nem tudjuk lezárni úgy, ahogy eredetileg terveztük. Benedek és Kálmán egy-egy próbát nyertek, egy döntetlen volt, és a döntő próbát a vihar megszakította. De valamit láttunk ma, ami fontosabb volt minden próbánál: azt, hogy amikor igazán szükség volt rá, ők ketten olyat tudtak létrehozni együtt, amit külön-külön sosem tudtak volna. Ezért a bíróság úgy határoz, hogy ebben az évben nincs egyetlen győztes. A cím, „a vidék hangja”, ezúttal mindkettőjüket illeti — együtt.

A tömeg éljenzett, bár néhány hegyközi és néhány rétaljai hangosan morgott, mert ők bizony a saját falujuk dalnokát szerették volna egyedüli győztesnek látni. Egy piros szalagos öregember azt kiabálta, hogy „ez csalás, Benedek egyedül is megállította volna azokat a lovakat”, mire egy kék szalagos asszony visszavágott, hogy „dehogy, Kálmán hangja nélkül Benedek hegedűje csak még jobban megriasztotta volna őket”. De a legtöbben, akik látták, mi történt a lovakkal, és különösen azok, akik Marcsi anyjának arcát látták, amikor a lányát visszakapta, egyetértettek: ez volt a helyes döntés, és a vita hamar elhalt a két tábor között, mert senki sem akart úgy tűnni, mintha egy kisgyerek megmenekülésénél a saját büszkesége fontosabb volna neki.

Benedek és Kálmán aznap este, miután a vásár népe lassan hazaszéledt, még ott álltak a piactér közepén, a kialvó tüzek fényénél, a kürtöket még a kezükben tartva, mert egyikük sem gondolt arra, hogy visszaadja Simonnak.

— Nem hiszem el, hogy együtt kellett dolgoznunk ahhoz, hogy valami igazán jó szülessen — mondta Benedek, félig morogva, félig nevetve.

— Én sem hiszem el, hogy a hegedűd képes volt bármi értékeset hozzátenni a hangomhoz — vágott vissza Kálmán, de a hangjában nem volt már az a régi él.

— Talán próbáljuk meg még egyszer? — kérdezte Benedek, és felemelte a kürtjét. — Csak hogy lássuk, nem volt-e véletlen.

Kálmán egy pillanatig habozott, aztán felemelte a saját kürtjét is.

— Csak hogy lássuk — egyezett bele.

És újra belefújtak, most nem vihar, nem menekülő lovak, nem sikoltó gyerek miatt, csak azért, hogy hallják újra azt a hangot, amit csak ketten tudtak létrehozni. És a hang most is ugyanolyan gazdag, ugyanolyan erős volt, mint korábban, és visszhangzott a piactér fölött, egészen a két falu házaiig.

Samu és Zsuzsa, akik a sátrak mellől figyelték az egészet, összenéztek, és Zsuzsa megjegyezte:

— Azt hiszem, a mestereink most először értettek meg valamit, amit mi már évek óta tudunk.

— Mármint hogy könnyebb együtt, mint egymás ellen? — kérdezte Samu.

— Mármint azt, hogy nem kell egy színt viselni ahhoz, hogy valaki kedves legyen nekünk — felelte Zsuzsa, és bár nem nézett Samura, amikor ezt mondta, a füle hegyéig elpirult.

Samu elmosolyodott, és nem szólt semmit, de attól a naptól kezdve minden vásáron megtalálta valamilyen ürüggyel az utat Zsuzsa sátra felé, és Zsuzsa sosem küldte el.

Azóta minden esztendőben, amikor eljön a dombvásár ideje, Hegyköz és Rétalja népe még mindig lázba esik, még mindig megvannak a maguk pártjai, még mindig büszkén állítják, hogy az ő dalnokuk a jobb — mert Benedek és Kálmán, igazság szerint, sosem hagyták abba a versengést. Benedek még ma is azt állítja, hogy az ő hegedűje a vidék legszebb hangja, Kálmán még ma is azt állítja, hogy egy jó ballada többet ér minden táncnótánál, és a vásáron minden évben megtartják a három próbát, a vidámat, a megindítót, a nevettetőt, és minden évben van győztes mindegyikben, és a két falu minden évben ugyanolyan hévvel vitatkozik azon, kié volt jobb.

Simon bíró, aki azóta is szervezi a vásárt, bár már a haja is egészen megfehéredett, minden évben megjegyzi, félig panaszkodva, félig mosolyogva, hogy „ezek a ketten még a saját temetésükön is versenyeznének, hogy kinek szebb a gyászbeszéde”. Benedek és Kálmán ezt mindketten hallották már többször, és mindketten egyformán sértődötten, de titokban nevetve reagáltak rá, mert tudták, hogy Simon igazat mond.

Van egy dolog, amit sem Hegyköz, sem Rétalja népe nem tud biztosan, csak gyanítja: hogy a vásár utáni éjszakán, amikor mindenki más hazatér a saját falujába, Benedek és Kálmán néha — nem minden évben, de néha — együtt ülnek le egy útszéli kocsmában, félúton a két falu között, és néhány pohár bor mellett megbeszélik, melyik dalt kellene jövőre előadniuk, és melyik próbán kellene jobban figyelniük a másikra. Senki sem látta még őket nyilvánosan elismerni, hogy ezek a találkozások baráti jellegűek volnának — mindketten inkább azt állítanák, hogy „csak stratégiai megbeszélésről” van szó —, de a kocsmáros, aki mindig kiszolgálja őket, azt mondja, sosem látott még két embert, aki annyit nevetett volna egy „stratégiai megbeszélés” közben.

A régi csínyek sem szűntek meg teljesen — egy-egy „véletlenül” elszakadt húr, egy-egy „rejtélyesen” berekedt hang még előfordul néha, de azóta mind Samu, mind Zsuzsa, akik a maguk módján szót értenek egymással, résen vannak, és ha az egyik mester túlságosan messzire menne a csínytevésben, a másik segítője diszkréten figyelmezteti rá a saját mesterét, mielőtt bármi helyrehozhatatlan történne. Így a rivalizálás megmaradt játékosnak, sosem fajult igazán rosszindulatúvá, mint azelőtt.

De van egy dolog, amit azóta minden évben együtt csinálnak: a vásár zárásakor, amikor a nap lemegy, Benedek és Kálmán fölmegy a dobogóra, kézbe veszi a két kürtöt, és együtt belefúj, és az a hang, amit ketten csinálnak, mindig ugyanolyan erős, ugyanolyan gazdag, mint azon a viharos napon volt, és mindkét falu népe, akármennyire is a saját dalnokát szereti jobban különben, ezt a pillanatot egyenlő büszkeséggel és egyenlő örömmel hallgatja végig, mert ez az egyetlen hang a vásáron, amelyik nem Hegyközé, és nem Rétaljáé, hanem mindkettőjüké egyszerre.

Marcsi, aki azóta felnőtt lánnyá serdült, minden esztendőben eljön a vásárra, és mindig ott áll legelöl a dobogó előtt, amikor a két kürt megszólal, mert — mint mindenkinek elmeséli, aki megkérdezi — ő az egyetlen a vásáron, aki pontosan tudja, mit jelent az a hang, amikor igazán szükség van rá. Egyszer meg is kérdezte Benedeket és Kálmánt, hogy nem haragszanak-e még egymásra amiatt, hogy együtt kellett dolgozniuk, és mindketten egyszerre felelték: — Haragszunk! — majd egymásra nézve mindketten elnevették magukat, mert tudták, hogy ez már csak egy régi, kedves szokás közöttük, nem igazi harag.

A bírák, Vén Borbála és társai, akik minden évben visszatérnek ítélkezni, azóta is megjegyzik, hogy ritkán látnak olyan versenyt, ahol a végső győzelem nem azt dönti el, ki jobb, hanem azt bizonyítja, hogy a kérdés maga rossz volt kezdettől fogva.

A dombvásár maga is egyre nagyobb lett az évek során, híre messzire elterjedt, és ma már nem csak a két falu, hanem egész vidékről érkeznek vásárosok és kíváncsi vendégek, akik hallottak a híres „vihar-duettről”, és el akarják azt is hallani, nem csak a próbákat. Samu, aki Benedek mellett öregedett meg, és Zsuzsa, aki Kálmán mellett, mára maguk is házasok, és a saját gyerekeik is a vásár körül futkorozva nőnek fel, félig hegyközinek, félig rétaljainak, és senki sem tudja igazán megmondani, melyik faluhoz tartoznak jobban, ami mindkét falu legnagyobb bosszúságára a gyerekek eddig mindig csak nevetve vették tudomásul.

A gyerekek, akik ott nőnek fel a két falu között, már egészen máshogy tanulják meg a történetet, mint a nagyszüleik: nekik Benedek és Kálmán nem két haragos vetélytárs, hanem két vén bolond, aki hetvenéves kora ellenére is azon vitatkozik, kinek a hangja szebb, miközben mindketten ugyanazon a padon ülnek, ugyanazt a bort isszák, és ugyanazt a kürtöt adják körbe egymásnak, hogy megnézzék, melyikük bírja tovább fújni. Ez talán a legszebb bizonyíték arra, hogy a harag és a barátság néha ugyanabból a tűzből táplálkozik, csak másképp lobog.

A faluban azóta is mondják: két jó hang versenyben marad egymással egész életében, de egy jó pillanatban megtanulja, hogy a legszebb hang az, amit nem egyedül, hanem együtt adnak ki. És amikor valaki megkérdezi Benedektől vagy Kálmántól, melyikük az igazi győztes, mindketten ugyanazt a választ adják, mindig egy kicsit bosszúsan, mintha a kérdés maga sértő volna: — Majd a kürtök megmondják, ha ismét szükség lesz rá.