Follow my stories

Azt mesélik, hogy réges-régen, amikor a tél még nem ismerte a határt, Malomszeg falujában élt egy molnárlegény, akit Balázsnak hívtak. Nem volt ő se különösebben erős, se különösebben szép, de volt benne valami, amit a falubeliek csak úgy hívtak: a motolla. Mert ahogy a malomkerék forog és forog, és sosem áll meg, úgy forgott Balázs feje is, mindig talált ki valamit, mindig volt egy ötlete, és ha egyszer belekapott valamibe, nem eresztette, míg nem lett belőle valami.

A falu a Fagytető-hegy lábánál feküdt, egy széles, termékeny völgyben, ahol a búza magasra nőtt, és a Maros-ág vize forgatta Korpás Gáspár malmának kerekét. Gáspár gazda már öregecske volt, a szeme sem látott úgy, mint hajdan, ezért vette maga mellé Balázst, hogy tanulja ki a mesterséget. A legény gyorsan tanult, de a molnárságnál is jobban szeretett a falu népével lenni esténként, amikor a tűz mellett összegyűltek, és a vénebbek a régi télkirályokról meséltek.

Mert minden évben más Télkirály jött le a hegyről — némelyik esztendőben szelídebb volt, csak egy hónapig maradt, befödte a földet, és elvonult; máskor zordabb, hosszabb, mogorvább. Vén Mátyás nagyapja, úgy mesélték, egyszer egy olyan télkirállyal találkozott, aki egy egész héttel tovább maradt a kelleténél, csak mert megsértődött, amiért valaki az ő havát „csak egy kis fehér porként” említette a vásártéren. Azt a télkirályt végül egy zsák mogyoróval és sok hajbókolással sikerült elküldeni, és a falu abban az évben megfogadta, hogy soha többé nem beszélnek csúnyán a télről, nehogy megint magukra vonják a haragját. De azóta a gyerekek is tudták: a tél nem egyszerűen hideg idő, hanem valaki, akinek megvan a maga esze, a maga büszkesége, és a maga sértődöttsége is.

Mert úgy mondták az öregek, hogy a tél nem csak hideg idő, hanem valóságos uralkodó, aki minden esztendőben lejön a Fagytető-hegy csúcsáról, ráül a völgyre, és addig marad, amíg jónak látja. Nevét Télkirálynak hívták, és azt beszélték róla, hogy büszkébb minden pávánál, és hiúbb minden tükör előtt pöffeszkedő nemesúrnál. Jégszakálla a földig ért, koronáját jégcsapokból fonta, és szolgája, a széltől született Viharfi kürtölte szét a hírét minden tájon, mielőtt megérkezett volna.

Azelőtt a tél mindig csak addig maradt, amíg a földnek jót tett: befödte hóval a magot, pihenni hagyta a fákat, aztán elvonult, hogy a tavasz jöhessen a helyére. De azon az esztendőn, amiről ez a mese szól, valami megváltozott. Télkirály lejött a hegyről, körbejárta a falut, és annyira megtetszett neki a saját munkája — a fehérségbe burkolt tetők, a jégcsapos eresz, a befagyott malomkerék —, hogy kijelentette: ezúttal nem megy el soha többé.

Először csak mendemondaként terjedt a hír, aztán magától Viharfitól hallották, aki végigkürtölte a falu utcáit:

— Halljátok, emberek! Uram, a dicsőséges Télkirály, úgy határozott, hogy ez a völgy ezentúl az ő örök birodalma lesz! Nem lesz itt több tavasz, nem lesz itt több aratás, csak jég és hó, amíg a világ világ!

A falu népe összegyűlt a templom előtti téren, és egymásra néztek rémülten. Vén Mátyás, a falu bírája, aki már vagy negyven esztendeje viselte ezt a tisztséget, megvonta a vállát, és azt mondta, amit mindig mondott, ha nem tudta, mit kell tenni:

— Majd csak kitalálunk valamit.

Néhány nappal később Boros Pál, a falu legtöbbet panaszkodó, de legjószívűbb gazdája, úgy döntött, maga intézi el a dolgot. Megpakolt egy szán szekeret a legjobb sonkájával, három hordó borral és egy egész kerék sajttal, és egymaga indult neki a hegynek, azt remélve, hogy egy jóllakott, boldog télkirály talán hamarabb elunja magát, és hazamegy. Három nap múlva tért vissza, üres kézzel, megfagyott szakállal, és olyan arckifejezéssel, mint akit most csaptak be életében a legjobban.

— Megette az egészet — morogta, amikor beesett a kocsmába, és egyenesen a kályha mellé ült. — A sonkát, a sajtot, a bort is mind. Azt mondta, köszöni, ízlett neki, és hogy ez bizonyítja, mennyire szeretjük, és hogy szívesebben marad egy ilyen bőkezű falunál, mint bárhol máshol. Aztán még egy jégcsapot is rám küldött búcsúzóul, amitől majdnem elvesztettem az orromat.

A falu népe erre már igazán megrémült, mert rájöttek: minden ajándék, amit a télkirálynak küldenek, csak megerősíti abban a hitében, hogy jó itt neki, és hogy méltán marad. Pál esete gyorsan végigfutott a falun, és estére már mindenki tudta: az ajándékozás útja zsákutca, valami egészen más kell.

Mivel a kedveskedés nem ért célt, a fiatalabb legények — élükön Gyulai Ferenc kovaccsal, aki büszke volt arra, hogy ő a falu legerősebb embere — úgy döntöttek, erővel oldják meg a dolgot. Fölfegyverkeztek kaszával, vasvillával, néhányan még az öreg, rozsdás kardot is előhozták a templom padlása alól, amiről senki sem tudta, honnan került oda, és nekiindultak a hegynek, hogy „jó szóval vagy rossz szóval” elküldjék Télkirályt.

Télkirály, amikor meglátta a feléje masírozó, fegyveres legényeket, nem is haragra gerjedt, inkább jót mulatott rajtuk.

— Nézzétek csak, apró emberkék jönnek, hogy megküzdjenek a téllel! — nevetett, és a nevetésétől akkora hóvihar kerekedett, hogy a legények térdig süppedtek a hóba. Majd egyetlen fuvallattal — amit Viharfi küldött a parancsára — az egész kis sereg lába alatt jéggé fagyott az ösvény, és Ferenc és társai visítva, egymást taszigálva csúsztak vissza egészen a falu aljáig, ahol egy nagy kupacban, kaszákkal, vasvillákkal összegabalyodva értek földet a piactéren, éppen akkor, amikor az asszonyok kimentek vizet húzni a kútból.

— Hát ez sem sikerült — állapította meg Ferenc, miközben kimászott a jeges kupac alól, és egy vasvillát húzott ki a kabátja alól. — A téllel nem lehet erővel szembeszállni. Az olyan, mint ököllel verekedni a széllel.

Így a falu immár kétszer próbálkozott — egyszer kedveskedéssel, egyszer erővel —, és mindkétszer kudarcot aratott. Ezért gyűltek össze aznap este, amikor a hideg annyira rákapott a faluházra, hogy a gyertyák lángja is megremegett, hogy végre valami harmadik utat találjanak.

De hetek teltek, és semmi sem változott. A búzamag ott feküdt a fagyott földben, és nem volt mód elvetni. A tehenek az istállóban bőgtek éhükben, mert a legelő jég alatt feküdt. A gyerekek már nem örültek a hónak, mert attól féltek, sosem látják többé a zöld mezőt. Egy éjjel, amikor a hideg annyira rákapott a faluházra, hogy a gyertyák lángja is megremegett, összegyűltek a tanácsba a legokosabb emberek: Gáspár gazda, Pék Döme a maga süteményszagú kabátjában, Fazekas Ilona, a még mindig sértett Boros Pál, és persze Balázs is, aki a molnármester mögött ült a padon, és csak hallgatott.

— Könyöröghetnénk neki — vetette fel Döme. — Hátha megszánja a gyerekeket.

— Télkirály nem ismeri a szánalmat — szólt közbe egy öregasszony a sarokból. — Csak a dicsőséget ismeri, és azt, hogy mindenki féljen tőle.

— Akkor ajándékozzunk neki valamit! — próbálkozott Ilona. — A legszebb teheneinket, az utolsó gabonánkat…

— Már próbáltam! — csattant fel Pál, és öklével az asztalra csapott, úgy, hogy a gyertya lángja megugrott. — Megetette magát velem háromszorosan, aztán kiröhögött, és egy jégcsapot küldött a nyomomba! Az ajándék csak abban erősíti meg, hogy ő az úr, mi pedig a szolgái vagyunk, akik hordjuk neki a kaját!

— Akkor mit csináljunk, hallgassunk és fázzunk tovább? — vágott vissza Ilona.

— Azt mondom, harcoljunk! — jelentette ki Pál, felpattanva, bár azonnal el is bizonytalanodott, mert nem igazán tudta, hogyan lehetne fegyverrel megküzdeni egy hegynagyságú jégkirállyal.

— Harcolni a téllel? — nevetett föl Döme, de nem rosszindulatból. — Pál, azzal úgy harcolnál, mint egy légy a viharral.

Erre Balázs felállt, és bár a hangja remegett egy keveset, mert sosem szokott ő a vének előtt szólni, mégis kimondta, amit gondolt:

— Ha odaadjuk neki, amink van, attól csak még hiúbb lesz, és azt hiszi, igaza van: hogy ő az úr, és mi a szolgái vagyunk. Nem azt kell neki adni, amit akar. Azt kell neki adni, amit megérdemel. Olyasvalamit, ami első pillantásra ajándéknak látszik, valójában pedig csapda, és amit ő maga kér el tőlünk, mert azt hiszi, hogy mi vagyunk az ostobák, nem ő.

— És mit érdemel, fiam? — kérdezte Gáspár gazda, és a szeme hirtelen fölcsillant, mert ismerte már ezt a hangsúlyt Balázs hangjában, azt, ami mindig valami huncutságot jelentett.

— Egy jó leckét — felelte Balázs. — Mert aki ennyire büszke, az bizony el is bízza magát. És aki elbízza magát, azt könnyű becsapni.

A tanács nevetett, de nem a gúny nevetésével, inkább a reménységével. Mert aki fuldoklik, az minden szalmaszálba belekapaszkodik, és Balázs ötlete legalább egy szalmaszálnál többnek tűnt: egy egész tervnek.

*

Másnap reggel Balázs fölvette a legjobb kabátját — igaz, ez nem sokat jelentett, mert a molnárlegénynek nem sok szép ruhája volt —, és nekiindult a Fagytető-hegynek. Vele jött Zsófi is, Döme pék lánya, aki híres volt éles eszéről és még élesebb nyelvéről, és aki azt mondta, hogy ha már valaki becsapja a télkirályt, ő is ott akar lenni, hogy lássa az arcát, amikor rájön.

A hegy oldalában a fák mind jégbe öltöztek, és minél feljebb mentek, annál csendesebb lett a világ, mintha a hó elnyelte volna a hangokat. Zsófi egyszer megcsúszott egy jeges kövön, és Balázs elkapta a karját, mire mindketten elnevették magukat, bár a nevetésük inkább az idegességet rejtette, mint a jókedvet — hiszen senki sem tudta igazán, mi vár rájuk odafönt, és az öregek történetei arról, hogy milyen egy valóban dühös télkirály, nem sok bátorságot adtak. A csúcson, egy szikla tetején állt Télkirály jégpalotája — még csak a kezdetleges formája, hiszen akkor még nem volt olyan, amilyenné később vált, de már akkor is elég volt ahhoz, hogy Balázsnak elakadjon a lélegzete. Csillogó jégoszlopok, hósüveges tornyok, és a bejáratnál ott állt Viharfi, aki éppen a saját orrát fagyta le, amikor meglátta a jövevényeket, és ijedten kürtölt egyet.

— Emberek! Emberek jönnek! Uram! Uram!

Télkirály előlépett a palota mélyéről. Magas volt, mint három ember egymás hegyén-hátán, jégszakálla csilingelt, mint apró csengettyűk, és amikor rájuk nézett, a szeme olyan volt, mint a befagyott tó: kék, de alatta semmi melegség.

— Mit akartok, emberkék? — kérdezte, és a hangja úgy dörgött, hogy a hó megremegett a fák ágain. — Idejöttetek könyörögni? Hiába, nem megyek el. Ez most már az én birodalmam.

— Nem könyörögni jöttünk — felelte Balázs, és igyekezett, hogy a hangja ne remegjen. — Hallottuk, hogy felséged a legbölcsebb minden teremtmény közt, aki csak a hidegben él.

Télkirály szeme résnyire szűkült, de látszott rajta, hogy a hízelgés kezdte megtenni a hatását.

— Ez igaz — mondta lassan. — Bölcsebb vagyok minden hónál, minden jégnél, minden fagyos szélnél.

— Akkor felséged bizonyára szeret a találós kérdésekben is versenyezni — folytatta Balázs. — Mert azt mondják, csak az igazán bölcs mer kockáztatni egy fogadást.

Viharfi a palota bejárata mögül kukucskált ki, és halkan füttyentett, mintha azt mondaná: ejnye, de ravasz ez a legényke. Télkirály azonban felkapta a fejét, és a szemében megjelent valami, ami talán érdeklődésnek is nevezhető volt, ha egy jégkirály szemében egyáltalán megjelenhet ilyesmi.

— Fogadás? — ismételte. — Miféle fogadás?

— Mi, a falu népe, föladunk felségednek három találós kérdést. Ha mind a hármat megfejti, mi soha többé nem zavarjuk, sőt, minden esztendőben háromszoros tisztelettel köszöntjük, amikor lejön a hegyről. De ha csak egyet is elront, akkor felségednek egy hónappal korábban kell elvonulnia, mint szándékozott.

Télkirály felnevetett, és a nevetése úgy zengett, mint amikor a jég megreped a tavon kora tavasszal.

— Három találós kérdés? Emberkék, én vagyok a tél maga! Nincs rejtély, amit meg nem fejtenék, nincs talány, ami kifogna rajtam. Legyen meg a fogadásotok, és örüljetek, hogy ilyen kegyesen állok ki ellenetek.

Így kezdődött az első csel.

*

Visszamentek a faluba, és összegyűjtötték a három legjobb találós kérdést, amit a falu bölcsei ki tudtak gondolni. De nem akármilyen kérdéseket választottak: olyanokat kerestek, amiket csak az ismerhet, aki valaha élt már meleg napon, érezte a kenyér illatát a kemencében, vagy hallott bölcsődalt egy gyermek fölött. Mert Télkirály, bármilyen bölcs volt is a magáéban, sosem ismerte ezeket a dolgokat — hiszen ő mindig csak a hideg oldalán állt.

A találós kérdések kiválasztása maga sem ment könnyen. Az első este, amikor a falu összegyűlt ötleteket gyűjteni, Boros Pál azzal állt elő, hogy kérdezzék meg Télkirálytól, hány szőrszál van a saját szakállában — „biztos sosem számolta meg, attól úgy megzavarodik, hogy rögtön elmegy”. Mátyás erre csak a fejét csóválta, és azt mondta, ez nem találós kérdés, csak egy rosszindulatú csipkelődés, és Télkirályt nem zavarba kell hozni, hanem túljárni az eszén. Egy másik gazda azt javasolta, kérdezzék meg, melyik hóhullás a legszebb — de erre Zsófi rögtön rávágta, hogy ez nem talány, csak egy olyan kérdés, amire Télkirály bármit válaszolhatna, és büszkén elhencegne vele egy óráig.

Végül Mátyás, Zsófi és Balázs külön-külön gondolkoztak el a kérdéseiken, és csak akkor mutatták meg egymásnak, amikor már biztosak voltak bennük, hogy a kérdéseik olyan dolgokról szólnak, amiket egy jégkirály — aki sosem élt melegben, sosem evett friss kenyeret, sosem hallott bölcsődalt — soha nem fejthet meg, bármilyen bölcs is egyébként.

Három nap múlva az egész falu fölment a hegyre, hogy lássák a fogadás beteljesülését. Télkirály ott ült jégtrónján, Viharfi mellette fújt-fújt, mint aki alig várja, hogy megint kürtölhessen valamit.

Vén Mátyás, mint a falu bírája, előállt az első kérdéssel:

— Mi az, ami egyre nő, ha egyre többet vesznek el belőle?

Télkirály hosszan gondolkodott, és Viharfi izgatottan fújt körülötte, mintha a saját szelével akarná besegíteni gazdája gondolatait.

— A hó! — kiáltotta Télkirály elsőre. — Minél többet hordanak el belőle, annál több hull helyette az égből!

— Nem, felség — felelte Mátyás szelíden.

— Akkor a dicsőségem! — próbálkozott újra. — Minél többször próbálják elvenni tőlem, annál nagyobb lesz!

A falu népe összenézett, és némelyek alig bírták visszatartani a mosolyukat.

— Az sem az, felség — mondta Mátyás. — Gondolkodjon még.

Télkirály a jégszakállát pödörte, és végül büszkén vágta ki: — A jég! Minél jobban faragják, annál nagyobbnak látszik!

— Nem — szólt Mátyás. — A lyuk, felség. Minél többet vesznek ki a földből, annál nagyobb lesz a gödör.

Télkirály szeme összeszűkült, de türelmesen bólintott. — Folytassátok.

Ekkor Zsófi lépett elő a második kérdéssel:

— Mi az, ami meleg, mégsem éget, édes, mégsem cukor, és mindig megvárja, míg kész lesz, soha nem lehet elkapkodni?

Télkirály most már toporzékolt egy kicsit, a jégpalota alja megremegett tőle.

— A napsütés! — próbálta először. — Meleg, és mégsem éget, ha nem nézel bele!

— Nem egészen, felség — mondta Zsófi.

— Akkor a dicséret! — vágta ki Télkirály diadalmasan. — Meleg a szívnek, édes a fülnek, és mindig jól jön, bármikor kapja az ember!

A falubeliek most már hangosan felnevettek, mert épp azzal hízelegtek neki egész úton fölfelé, és Télkirály, aki ezt nem értette, zavartan körbenézett.

— A tűz! — próbálkozott harmadszorra. — Meleg és nem éget, ha messze vagy tőle!

— Nem — felelte Zsófi mosolyogva. — A frissen sült kenyér, felség, amit édesanyám vesz ki a kemencéből. Felséged bizonyára sosem evett még belőle, mert ő mindig csak a hideg oldalon él.

Erre a falu népe nem tudta visszafojtani a nevetését, és bár igyekeztek halkan kuncogni, Télkirály jól hallotta, és a füle hegyéig elvörösödött — vagyis inkább elkékült, mert az ő arcán a dühöt a jég kék színe jelezte.

Harmadikként Balázs állt elő, mert ő tartotta fenn a legnehezebb kérdést a végére:

— Mi az, ami csendben van, amikor minden más zajos, és csak az hallja igazán, aki szeret valakit annyira, hogy éjszaka se hagyja egyedül?

Télkirály most már ordított a dühtől, mert sejtette, hogy ez olyan kérdés, amit sosem fog kitalálni. Próbálkozott a csenddel, a hóval, a holddal, de mindegyik válasza rossz volt.

— A bölcsődal — mondta végül Balázs csendesen. — Amit egy anya dúdol a gyermeke fölött, amikor mindenki más alszik már. Felséged ezt nem ismerheti, mert felségednek nincs otthona, ahová hazamehetne.

Egy pillanatra, mielőtt a dühe átvette volna az uralmat, Télkirály arcán valami egészen más jelent meg — talán szomorúság, talán csak zavar, nehéz megmondani egy olyan lényen, akinek az arca jégből van. A falu népe közül néhányan később azt mondták, hogy abban a pillanatban majdnem megszánták, de ez a pillanat gyorsan elmúlt, mert Télkirály, mint mindig, inkább a büszkeségébe menekült, mint a szomorúságába.

Ez volt az a mondat, ami Télkirályt valóban megdöbbentette — nem a kérdés nehézsége, hanem az, hogy ráébresztette: ő, aki azt hitte, mindent ismer a világban, valójában sosem tapasztalta meg azt a néhány apró, meleg dolgot, amiért az emberek egyáltalán kibírják a hosszú teleket.

De a büszkeség erősebb volt nála, mint a megdöbbenés. Felpattant trónjáról, és a hangja úgy robajlott, hogy lavinák indultak el a hegy oldalán.

— Csalás! — bömbölte. — Ezek nem igazi találós kérdések, ezek csak emberi szamárságok, amiket egy jégkirálynak nem is kellene ismernie! Nem fogadom el a vereséget!

És dühében, hogy bebizonyítsa, mennyire nem szorult vereségre, nemhogy egy hónappal hamarabb ment volna el, hanem bejelentette, hogy most már két hónappal tovább marad, csak hogy megmutassa, ki az úr a völgy fölött.

A falu népe csüggedten indult haza. Az első csel visszafelé sült el — vagy legalábbis úgy tűnt akkor.

*

Aznap este a malomban gyűltek össze újra, és most már Balázs is lógó fejjel ült a zsákok közt. Boros Pál, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy emlékeztesse mindenkit az ő korábbi figyelmeztetésére, megjegyezte:

— Megmondtam, hogy a szép szóval nem érünk célt nála. Most meg itt vagyunk, két hónappal hosszabb téllel a nyakunkban.

— Legalább megtudtuk, milyen a módja a gondolkodásának — vágott vissza Ferenc, aki azóta egészen más tisztelettel beszélt Balázsról, mint amikor még a hegyre masírozott kaszával a kezében. — Az erő nem fogott rajta, a szép szó sem. Talán a kérdések közelebb álltak az igazsághoz, csak nem voltunk elég ravaszak hozzá.

— Rosszul csináltam — mondta Balázs csendesen. — Alábecsültem a büszkeségét. Egy ilyen hiú teremtmény sosem fogja elismerni, hogy veszített, még akkor sem, ha a saját szemével látja.

Zsófi, aki apja kemencéje mellett nőtt fel, és aki tudta, hogyan kell kezelni a nehéz, dagadó tésztát, amely sosem úgy viselkedik, ahogy az ember szeretné, most fölnézett, és azt mondta:

— Akkor nem azt kell bebizonyítani neki, hogy veszített. Azt kell elérni, hogy ő maga akarja csinálni azt, amitől veszít.

— Mire gondolsz? — kérdezte Gáspár gazda.

— Arra, hogy ha annyira büszke, hadd legyen még büszkébb. Hadd épüljön neki valami, amiről azt hiszi, hogy az ő dicsőségének örök emléke lesz. És mi, csendben, beletesszük azt, ami majd elpusztítja.

— Mégis mit tehetnénk bele egy jégpalotába, ami elpusztítja? — kérdezte Mátyás, aki még mindig nem egészen értette, hová vezet ez a gondolat.

— A napot — felelte Zsófi egyszerűen. — Vagy inkább azt, ami összegyűjti a napfényt. Gondoljatok csak bele: amikor anyám kenyeret süt, néha a kemence szájába egy fényesített cinlapot állít, hogy a tűz melegét visszaverje a tészta felé, és gyorsabban keljen meg. Ha egy ilyen lap összegyűjti a tűz melegét, egy palotányi tükör és csillogó fémdarab vajon mit tenne a nap melegével, pontosan a megfelelő napon, a megfelelő órában?

A teremben csend lett, majd Gáspár gazda, aki eddig csendben hallgatott a pipája mögül, lassan bólintott.

— Ez az, lányom. Ez az, amit keresünk. Nem erővel, nem könyörgéssel — a saját hiúságával fogjuk legyőzni.

Balázs lassan elmosolyodott, és a motolla a fejében megint forogni kezdett.

*

Harmadnap ismét fölmentek a hegyre, de most már más tervvel. Télkirály még mindig mogorva volt az előző kudarc miatt, de amikor meglátta, hogy visszatértek, és nem panaszkodni jöttek, inkább kíváncsi lett.

— Megint itt vagytok? — kérdezte gyanakodva. — Talán újabb ostoba kérdésekkel akartok traktálni?

— Nem, felséges Télkirály — felelte Balázs, és meghajolt, amilyen mélyen csak tudott. — Idejöttünk, hogy bevalljuk: a találós kérdésekkel valóban csúnyán próbáltuk megszégyeníteni felségedet, és ez méltatlan volt hozzánk. Felséged olyan nagy úr, hogy nem kis szócsavarokkal kellene mérni a dicsőségét, hanem valami nagyobbal. Valami, ami megmarad, ami örökre hirdeti, hogy itt járt a leghatalmasabb Télkirály, aki csak létezett.

Télkirály szeme felcsillant. — Folytasd.

— Építsen felséged egy palotát — mondta Balázs. — Nem akármilyet, hanem olyat, amilyet még nem látott a világ. Olyan nagyot, olyan fényeset, hogy amikor elkészül, az egész völgy népe fölmegy ide, és felséged előtt hajol meg, és kikiáltja felségedet Örök Télnek, akinek soha nem kell elmennie, mert senki más nem érdemli meg ezt a völgyet úgy, mint felséged.

Viharfi a háttérben olyan izgatottan fújt, hogy egy kis hózivatart kavart a saját lábánál.

— És ha nem sikerül elég nagyra, elég fényesre? — kérdezte Télkirály gyanakodva, mert ravasz volt ő is, csak éppen a hiúsága mindig erősebb volt a ravaszságánál.

— Akkor — felelte Balázs lassan, mintha nehezére esne kimondani — a falu minden esztendőben maga választja meg azt a napot, amikor felségednek távoznia kell, és felséged soha nem vitathatja meg ezt velünk többé.

Télkirály gondolkodott. Odahívta Viharfit, és félrevonulva, de olyan hangosan, hogy Balázs és Zsófi minden szót hallott, megtárgyalta vele a dolgot.

— Mit gondolsz, Viharfi? Vajon képes vagyok rá?

— Uram, felséged bármire képes — felelte Viharfi, bár közben idegesen köhögött egyet, mert ő már most sejtette, hogy ebben a mondatban van valami csapda, csak nem tudta megmondani, hol. — De talán… talán nem kellene elhamarkodni a döntést?

— Elhamarkodni? — csattant föl Télkirály. — Azt hiszed, félek egy kis építkezéstől? Azt hiszed, egy jégkirály, aki hegyeket tud befödni hóval egyetlen éjszaka alatt, ne tudna megépíteni egy palotát?

— Nem, uram, dehogy, csak…

— Akkor nincs mit megbeszélni! — vágta rá Télkirály, és visszafordult az emberekhez, akik türelmesen álltak odébb, mintha nem is hallották volna az egész párbeszédet.

A puszta gondolat, hogy neki, a legbüszkébb és leghatalmasabb télkirálynak, egy emberi falu szabná meg a jövetelét-menését, felháborította — de ennél még jobban felháborította a lehetőség, hogy esetleg nem képes megépíteni a legnagyobb, legfényesebb palotát, amit a világ látott. Végül a büszkesége — mint mindig — felülkerekedett az óvatosságán.

— Legyen — dörögte. — Építek egy palotát, amilyet még nem látott a világ, és ti mind eljöttök, és letérdeltek előttem, és Örök Télnek hívtok. Viharfi! Hívd a felhőket, hívd a fagyot, hívunk minden havat, amink van!

*

Télkirály azon nyomban elküldte Viharfit, hogy kürtölje szét a hírt minden irányba: a hegyen hamarosan a világ legcsodálatosabb palotája épül majd föl, és minden teremtmény, aki csak hallja a hírt, siessen megcsodálni, mihelyt elkészül. Viharfi, aki igyekezett a lehető legbüszkébb hangot megütni, végigszáguldott a völgyeken, és mindenhol ugyanazt a mondatot kürtölte:

— A dicsőséges Télkirály palotát épít, amilyet még nem látott a világ! Jöjjetek, és csodálkozzatok!

A malomszegiek, amikor meghallották ezt lentről, egymásra néztek, és bár tudták, hogy ez csak a csel első lépése, nem tudták megállni, hogy el ne mosolyodjanak azon, milyen készségesen rohan bele Télkirály a saját vesztébe.

Így kezdődött a nagy építkezés, amely híresebb lett minden télkirályi tettnél, amiről korábban meséltek.

Télkirály napokig dolgozott, jeget faragott, hótornyokat emelt, csipkés jégablakokat vágott a falakba. A falu népe minden nap fölment megnézni a munkát, és — ahogy Balázs tanácsolta — mindig csodálattal áradoztak róla, bár a csodálatuk félig valódi volt, mert a palota valóban gyönyörű lett, félig pedig színjáték, mert tudták, mi vár rá.

Közben Balázs és Zsófi minden alkalommal hoztak valami ajándékot a „dicsőség növelésére”. Először egy halom polírozott rézkanna érkezett Döme pékségéből, amiket Zsófi úgy mutatott be, mint „a nap fényét ezerszer visszaverő tükröket, amelyek minden irányból megsokszorozzák felséged ragyogását”. Télkirály, aki falta a hízelgést, mint a mókus a mogyorót, boldogan beillesztette a kannákat a palota falaiba, csillogó mintákat formálva belőlük.

Másnap Gáspár gazda hozott egy szekérderék tükörcserepet, amiket a falubeliek éveken át gyűjtöttek a törött ablaktükrökből, azzal a mesével, hogy „minden igazi király palotájának ezer szemmel kell néznie a világra, hogy senki ne tudjon meglepni”. Télkirály ezt is beépítette, méghozzá olyan büszkén, hogy egész nap csak azzal foglalkozott, hogyan rendezze el a cserepeket a legfényesebb mintába.

Harmadnap érkezett Fazekas Ilona a fényesített cintányérjaival, amiket a lakodalmakon szoktak használni, és azt mondta, hogy „a cin csengése és fénye egyszerre hirdeti a hatalmat”, és Télkirály ezeket is a palota tetejére illesztette, mint apró, csilingelő koronákat.

Viharfi közben egyre gyanakvóbb lett, mert ő, bár nem volt a legélesebb eszű teremtmény, érezte, hogy valami nem stimmel ennyi tükörrel és fénnyel. Egyszer meg is kérdezte gazdáját:

— Uram, nem gondolja, hogy túl sok ez a csillogás? Mire való ennyi tükör egy jégpalotán?

— Hallgass, Viharfi! — csattant fel Télkirály. — Te csak egy szélfuvallat vagy, nem érted a dicsőség nyelvét. Minél több tükör, annál messzebbre ragyog a hírem!

És valóban, a palota napról napra fényesebb lett, és messziről is látszott, hogy a Fagytető-hegy csúcsán valami csodálatos készül. A szomszéd falvakból is eljöttek nézni, és Télkirály, aki sosem kapott még ennyi figyelmet, egyre jobban beleszeretett a saját alkotásába — és abba a gondolatba, hogy örökre itt marad, és örökre ezt a csodálatot kapja.

Nem minden nap ment azonban zökkenőmentesen. Egy alkalommal Télkirály, aki munka közben szeretett büszkén föl-alá járkálni, és nem nagyon figyelt a lába elé, véletlenül rálépett egy eltévedt tehénre, amely fölkóborolt a hegyoldalban, és dühös csodálkozásában egy pillanat alatt jégcsappá fagyasztotta szegény állat egész hátsó felét. A tehén olyan panaszosan bőgött, hogy még a palota tetején dolgozó Télkirály is összerezzent, és Balázsnak két egész napig kellett dörzsölnie, melegítenie és rimánkodnia a tehénnek, mire az talpra tudott állni, és hazadöcöghetett a faluba, ahol aztán hetekig úgy mutatták be mindenkinek, mint „azt a tehenet, amelyik Télkirállyal találkozott, és győzött”.

Máskor a falu gyerekei, akik titokban fölszöktek a hegyre, hogy lássák a híres jégpalotát, hógolyózni kezdtek a palota lábánál, és egy eltévedt hógolyó épp Télkirály fényesen kidolgozott orrát találta telibe. A télkirály olyan haragra gerjedt, hogy három völgynyi hóvihart küldött a gyerekek után, akik visítva, de boldogan menekültek lefelé a hegyről, és még napokig büszkén mesélték egymásnak, hogy ők azok, akiket a Télkirály személyesen kergetett meg.

Boros Pál, aki még mindig neheztelt az elfogyott sonkája miatt, eleinte nem akart részt venni „ebben az egész tükrös bolondságban”, mint ő nevezte. De amikor meglátta, hogy a szomszédai mind hoznak valamit, és hogy a palota valóban egyre fényesebb, egy reggel ő is fölcsoszogott a hegyre, egy hatalmas, aranykeretes tükörrel a hóna alatt, amit még a nagyanyjától örökölt.

— Ezt is vigye el, felség — mondta kelletlenül, de igyekezett olyan hangot megütni, mint aki örömmel teszi. — Hátha ebben is jól mutat a felséges orra.

Télkirály, aki mostanra már minden ajándékot egyformán imádott, nagy örömmel fogadta a tükröt, és azonnal a palota főkapuja fölé illesztette, ahol — bár akkor még nem tudta — az egész déli napfényt pontosan a palota szívébe fogja majd irányítani, amikor eljön az ideje.

Hamarosan a hír átszállt a szomszédos völgybe is, Hegyestorok falujába, ahol a lakók féltékenyen hallották, hogy Malomszeg fölött ilyen csodálatos palota épül. Egy küldöttség jött át, hogy saját szemükkel lássák, és amikor meglátták a félig kész, csillogó tornyokat, azt kérdezték Télkirálytól, hogy nem építene-e nekik is egy hasonlót a saját hegyük csúcsára.

A hegyestoroki küldöttség vezetője, egy kövér, bundás kalapos ember, aki folyton a saját szakállát simította, miközben beszélt, próbálta rábeszélni Télkirályt, hogy inkább nekik építsen palotát, mondván, hogy Hegyestorok sokkal szebb hegy, sokkal messzebbre látszik onnan, és sokkal több nép csodálhatná meg a munkáját.

— Malomszegen csak egy marék paraszt lakik — mondta a kalapos ember lekicsinylően —, de Hegyestorokban háromszor annyi ember él, és mindannyian hálásak lennének felségednek.

Télkirály, akinek a dicsőséghez való vágya ezen a ponton már minden más érzését túlszárnyalta, kijelentette, hogy Hegyestorok csak akkor kaphat palotát, ha előbb ez, az eredeti, elkészül, mert „egy igazi mesterműnek egyedinek kell lennie, amíg a világ meg nem csodálja”. A kalapos küldött dolgavégezetlenül távozott, de megígérte, hogy visszatér, amint a palota elkészül, és ez éppen eléggé felbőszítette Télkirályt, hogy még keményebben nekifeküdjön a munkának, még figyelmetlenebbül fogadva minden csillogó ajándékot, amit a malomszegiek fölhoztak neki. Ez pedig éppen azt szolgálta, amit Balázs akart: a szomszéd falu féltékenysége csak még jobban sürgette Télkirályt, hogy minél hamarabb, minél fényesebben fejezze be az építkezést, és egyre kevesebb figyelmet fordított arra, hogy alaposan megvizsgálja, mit is épít be valójában a falai közé.

Közben azonban a tavasz sürgetett. A nap minden nappal egy kicsit magasabbra kúszott az égen, egy kicsit tovább sütött, és a hó alatt, a fagyott föld alatt a gyökerek már türelmetlenül vártak.

*

Amikor a palota elkészült — s valóban csodálatos volt, hat magas toronnyal, csipkés jégerkélyekkel, és minden egyes felületén ezernyi tükörrel, cserépdarabbal és fényes fémmel kirakva —, Télkirály összehívta a falut a nagy leleplezésre.

— Felséged bizonyára az éjszakát választja az ünnepségre — jegyezte meg Balázs óvatosan, amikor a dátumról tárgyaltak —, mert a jég az éjszaka a legfenségesebb, a csillagok fénye alatt…

— Nem! — vágott közbe Télkirály azon nyomban, pontosan úgy, ahogy Balázs sejtette, hogy fog. — Nappal! Délben, amikor a nap a legmagasabban áll, hogy minden sugara végigfusson a tükreimen, és az egész völgy lássa, hogyan ragyog a palotám, mint ezer csillag egyszerre! Az éjszaka csak a gyengéknek való, akik félnek megmutatni magukat a fényben!

Balázs lehajtotta a fejét, hogy Télkirály ne lássa az arcán megjelenő mosolyt.

*

Az utolsó éjszakán, mielőtt a nagy leleplezésre sor került volna, a falu népe nem tudott nyugodni. Balázs és Zsófi még egyszer föllopakodtak a palotához, amíg Télkirály és Viharfi a saját dicsőségükről álmodozva szuszogtak a trónterem egyik sarkában, és sorban végigjárták a tükröket, cserepeket, fényes fémeket, ellenőrizve, hogy mind pontosan úgy állnak-e, ahogy eltervezték.

— És ha nem sikerül? — kérdezte Zsófi halkan, miközben egy kicsit megigazított egy cintányért. — Ha a felhők eltakarják a napot, vagy ha az idő mégsem lesz elég erős?

— Akkor kitalálunk valami mást — felelte Balázs, bár a hangjában volt egy csipetnyi bizonytalanság is, amit igyekezett elrejteni. — De azt hiszem, sikerülni fog. Télkirály maga építette a saját csapdáját. Csak annyit kell tennünk, hogy hagyjuk, hadd záruljon rá.

Lent a faluban Gáspár gazda összehívta a népet a malom elé, és bár ő maga sem volt biztos a sikerben, olyan hangon beszélt, mintha már tudná a végét.

— Emberek! — kiáltotta. — Holnap vagy győzünk, vagy újra próbálkozunk. De ne feledjétek: már kétszer próbálkoztunk rosszul, és egyszer talán jól. Bízzunk a gyerekeinkben, akik okosabbak, mint mi hittük.

A nép csendben, de reménnyel hallgatta, és sokan nem is aludtak azon az éjjelen, hanem az ablakukból nézték a hegyet, ahol a palota halványan, kékesen derengett a sötétben, mint egy óriási, alvó szörnyeteg, amely nem tudja, hogy reggelre a saját méregfogai által fog elpusztulni. Néhány gyerek még álmában is a palotáról motyogott, és egy kis fiú, aki a kemence mellett aludt el, egész éjjel azt kiabálta álmában: „ragyog, ragyog!”, mire az anyja csitítva megveregette a fejét, és azt mondta, hogy reggelre majd minden kiderül.

*

Eljött a nagy nap. Kora reggel az egész falu megmozdult. Az asszonyok kosarakba pakolták a kalácsot és a sajtot, mintha ünnepre mennének, nem egy kockázatos csel végkifejletére. A gyerekek fogadásokat kötöttek egymással: ki hiszi, hogy a palota valóban összeomlik, és ki fogadna inkább arra, hogy Télkirály valahogy mégis kicselezi őket. Még a legkisebbek is tudták már, hogy ez nem egy átlagos nap lesz, és bár nem egészen értették, mi fog történni, az izgalom úgy futott végig rajtuk, mint a tavaszi áram a patakban.

Az ég azon a napon kristálytisztán kéklett, egyetlen felhő sem úszott rajta, mintha maga a természet is tudta volna, hogy ezen a napon szükség lesz minden egyetlen napsugárra. Balázs, amikor kilépett a malom ajtaján, és fölnézett az égre, elmosolyodott, és odasúgta Zsófinak: — Ma még a felhők is velünk vannak.

A falu népe — mindenki, aki csak lábra tudott állni, Gáspár gazdától az utolsó csecsemőig, akit az anyja a karján hozott föl a hegyre — összegyűlt a Fagytető-hegy lábánál, onnan nézték fölfelé a csillogó palotát. Télkirály a tetején állt, Viharfi mellette kürtölt egy diadalmas dallamot, és pontban délben, amikor a nap a legmagasabbra ért, Télkirály kiterjesztette karját, és felkiáltott:

— Nézzétek! Nézzétek az Örök Tél palotáját!

És a nap sugarai belecsapódtak az ezernyi tükörbe, cserépbe, fényes fémbe — és mert Balázs és Zsófi gondosan úgy helyezte el mindet, hogy ne csak visszaverjék, hanem össze is gyűjtsék, egyetlen pontba sűrítsék a fényt, mint amikor a gyerekek egy üveggel napot gyújtanak a szalmán —, a jégpalota belseje hirtelen izzani kezdett. Előbb csak egy halk sercegés hallatszott, mint amikor a tűz megkap egy száraz ágat, aztán a jégfalak belülről kezdtek csöpögni, majd folyni, majd — ahogy a nap egyre feljebb hágott, és egyre pontosabban a gyűjtött fénybe talált — a palota egész belseje olvadni kezdett.

Télkirály először nem értette, mi történik. — Mi ez? — kérdezte zavartan, és megpróbálta megfogni a csöpögő jeget, de az kicsusszant az ujjai közül, mint a víz. — Viharfi! Mit csinál a palotám?

Viharfi rémülten fújt körbe-körbe, próbálta hideg széllel újra megfagyasztani a falakat, de minden fuvallata csak megmozgatta a tükröket, és azok még pontosabban irányították a napfényt, egyre jobban felforrósítva a jeget belülről. Odaugrott az első toronyhoz, ráfagyasztott egy új réteget — az olvadt, mielőtt még elkészülhetett volna. Átrohant Boros Pál aranykeretes tükréhez, próbálta elfordítani, hogy ne a kapu felé nézzen — de a tükör már odaforrt a jéghez, és Viharfi csak egy darabka hideget tudott letörni belőle, amitől a fény, ahelyett hogy gyengült volna, még élesebb, még összpontosítottabb sugárban vágott be a palota belsejébe. Aztán a cintányérokhoz futott, hátha azokat legalább lefordíthatja — de azok is annyira be voltak már építve a falba, hogy egyet sem bírt elmozdítani, és közben a keze is majdnem megégett, bár ő maga csak hideg fuvallatból állt.

A falu népe lentről nézte a jelenetet, és bár igyekeztek komoly arcot vágni, egyre többen nem bírták visszafojtani a nevetést. Gáspár gazda, aki sosem hitt igazán a tervben, most a térdét csapkodta örömében. Fazekas Ilona a szoknyáját ráncigálta izgalmában. Még a mindig morgó Boros Pál is elismerően bólogatott, és azt dünnyögte: — Na, erre nem gondoltam, hogy az én nagyanyám tükre fogja megadni a kegyelemdöfést egy télkirálynak.

A palota tornyai sorban roskadtak össze, előbb a legmagasabb, aztán a második, aztán a harmadik, mindegyik egy hangos, csobogó robajjal, mint amikor a tavaszi jég megreped a folyón. A jégcsapkoronák lecsöpögtek Télkirály fejéről, végigfolyva a szakállán, amely már nem csilingelt, csak csöpögött, mint egy elromlott csatorna.

A hegyestoroki kalapos küldött, aki pontosan ezen a napon érkezett vissza, hogy megnézze a híres palotát, csak annyi időre ért oda, hogy lássa, amint a hatodik, utolsó torony is összedől, és Télkirály térdre roskad a saját olvadó trónja mellett. A küldött némán megfordult, és visszaindult Hegyestoroknak, elhatározva, hogy soha többé nem kér palotát egy ilyen forrófejű, hiú úrtól, és ezt a történetet is elvitte magával, úgyhogy hamarosan az egész vidéken ismerték Malomszeg győzelmét.

A falu népe lentről nézte, lélegzetét visszafojtva, és amikor az első jégcsap-tornyok elkezdtek roskadni, elkezdtek éljenezni, bár igyekeztek nem túl hangosan, nehogy Télkirály idő előtt rájöjjön, mi folyik.

De Télkirály hamar rájött. Amikor a trónja, amin állt, megremegett alatta, és egy darab jég a lába elé hullott, hirtelen megértette: a tükrök, a cserepek, a fényes fémek — mindazok, amiket büszkén, hiún a palotájába épített, hogy minél messzebbre ragyogjon a dicsősége — most mind összefogtak ellene, és saját fényét, saját hiúságát fordították vissza rá, mint egy fegyvert.

— Becsaptatok! — bömbölte, és a hangja most már nem dörgésnek, hanem inkább egy síró szélnek hangzott. — Mindvégig ezt terveztétek!

— Nem csaptunk be, felség — kiáltott fel Balázs a hegy lábától, bár a hangja remegett egy kicsit, mert nem volt egyszerű ilyet mondani egy haragos télkirálynak. — Csak azt adtuk oda felségednek, amit a legjobban szeretett: a saját dicsőségét. Felséged építette a palotát. Felséged választotta a tükröket. Felséged akarta a delet. Mi csak hagytuk, hogy felséged önmagát szolgálja.

Télkirály üvöltött dühében, és próbált még egy utolsó fagyos fuvallatot küldeni a völgy felé, de ereje már fogyott, mert minden hatalmát a palotába öntötte, és most az a palota csöpögve, folyva tűnt el alóla. A jég megolvadt vízzé, a víz lecsorgott a hegy oldalán, és ahogy lefolyt, ott, ahol elhaladt, apró zöld hajtások kezdtek bújni elő a felengedő földből.

Télkirály, immáron csak egy vékony, csöpögő, zsugorodó alak, utolsó erejével még egyszer megfordult, és ránézett a lentről ujjongó falura.

— Visszajövök! — kiáltotta, bár most már a hangja alig volt erősebb egy szélfuvallatnál. — Minden esztendőben visszajövök, és akkor…

— Akkor is szívesen látjuk felségedet — kiáltott vissza Balázs, és most már nem félt kimondani, amit gondolt. — De akkor is mi mondjuk meg, mikor megy el. Mert felséged megtanulta ma, hogy a büszkeség néha gyorsabban olvad, mint a jég.

És ezzel Télkirály, Viharfival a nyomában, aki még mindig kétségbeesetten próbálta visszafagyasztani azt, ami már nem volt visszafagyasztható, fölszállt a hegy fölé, és eltűnt észak felé, otthagyva a csöpögő, zsugorodó palota maradványait, amik hamarosan nem voltak több, mint egy nagy tócsa a hegy csúcsán.

Messze északon, ahogy mondják, Télkirály még napokig morgott magában, és Viharfinak kellett hallgatnia minden panaszát. — Soha többé nem bízom egy fényes tárgyban — dörmögte. — Se tükörben, se cserépben, se semmi csillogóban. — Mire Viharfi, aki most már bátrabban merte megszólalni, csak ennyit felelt: — Pedig uram, az első perctől kezdve én is ezt mondtam. — Télkirály erre nem válaszolt semmit, csak egy nagy, sértett hóförgeteget küldött előre, hogy legalább valamin kitöltse a mérgét.

*

A völgyben azon a napon kitört az öröm, amilyet Malomszeg még nem látott. A nap melege végigfutott a mezőkön, a jég eltűnt a malomkerékről, és Gáspár gazda még aznap este megforgatta a kereket, hogy mindenki hallja a víz csobogását, ami hónapok óta hallgatott.

Gáspár gazda azon az estén meghívta az egész falut a malomba, és azt mondta, hogy a malomkerék csobogása ezentúl mindig azt a napot fogja neki jelenteni, amikor egy molnárlegény és egy pék lánya megtanította a télnek, hogy a büszkeség néha gyorsabban megolvad, mint a jég maga. Boros Pál, aki hetekig neheztelt az elvesztett sonkája miatt, most boldogan osztotta szét a maradék hordó borát, mondván, hogy „ez a győzelem minden hordó bornál többet ér”. Ferenc kovács pedig büszkén mutatta mindenkinek az egykor Télkirálytól elhódított jeges vasvillát, amit — mire a tavasz beköszöntött — már csak egy nedves, rozsdásodó szerszámként tartott a pajtájában, de ő mégis úgy emlegette, mint „a csata emlékét”.

Másnap a falu népe kiment a mezőre, és elvetette a magot, amit addig a fagyott föld rabként tartott. A gyerekek az olvadó patakokban pancsoltak, a tehenek örömmel futottak ki a kizöldülő legelőre — még az a szegény, egyszer megfagyott tehén is, bár ő egy darabig gyanakodva nézett minden felhőre. Pék Döme sütött egy hatalmas kalácsot az egész falunak, Fazekas Ilona előkereste a legjobb kancsóit, és még Boros Pál is előásott egy hordó bort, amiről korábban azt állította, hogy „a nagy bánatra tartogatja”, de most kiderült, hogy a nagy örömre is pont megfelel.

Mihály, a falu öreg hegedűse, aki egész télen nem nagyon volt kedvében a muzsikálásnak, mert a hideg megmerevítette az ujjait, most előhúzta hegedűjét, és rázendített egy olyan talpalávalóra, amit a falu már régen nem hallott. Az emberek körbe álltak, és addig táncoltak, míg a lábuk bírta, Zsófi és Balázs is egymás kezét fogva pördültek körbe-körbe, nem is igazán ügyelve rá, hogy ki néz oda, és ki nem.

A téren egész éjjel égett a tűz, és sorra álltak elő az emberek, hogy elmeséljék a maguk történetét arról a napról: ki hogyan hordta föl a tükröt, ki hogyan hallgatta vissza a kacagását, amikor Télkirály magasztalta a saját dicsőségét. Zsófi — aki most már nem csak a pék lánya volt, hanem a „legény, aki becsapta a télkirályt” híres társa is — minden szomszédnak mesélte el újra és újra, ahogy Télkirály arca elkékült dühében, amikor rájött, hogy a saját hiúsága verte le, és minden mesélésnél egy kicsit magasabbra nőtt a jégpalota, és egy kicsit dühösebb lett Télkirály hangja, úgyhogy mire éjfél felé közeledett, már egy háromszáz lépés magas palotáról és egy akkorát bömbölő télkirályról beszélt, hogy a szomszéd három völgyben is hallani lehetett.

Balázst egy időre úgy hívták a faluban, hogy „a legény, aki túljárt a tél eszén”, bár ő mindig tiltakozott, és azt mondta, hogy nem ő egyedül csinálta, hanem mindenki, aki hozott egy tükröt vagy egy cserepet vagy egy jó ötletet — mert egy csel sosem egy ember műve, hanem egy egész falué, ha az a falu össze tud fogni. Gáspár gazda, aki eleinte a leginkább kételkedett a tervben, most minden vásárban elmesélte, hogy az ő molnárlegénye győzte le a télkirályt, és olyan büszkén húzta ki magát, mintha ő gondolta volna ki az egész tervet.

*

Azóta minden esztendőben, amikor a tél ismét lejön a Fagytető-hegyről, hidegebb és dühösebb, mint valaha — mert, mint Télkirály megígérte, minden évben visszatér —, a malomszegi emberek az ablakukba kis fényes tárgyakat tesznek: egy polírozott kanálkát, egy tükörcserepet, egy fényes gombot. Ezt a napot ma is Csalavicka napjának hívják a faluban, és azon a napon a gyerekek apró tükröcskéket kötnek a kabátjuk gombjára, hogy — ahogy a nagyszülők mondják — „emlékeztessék a télkirályt, hol a helye”. Nem azért teszik, mintha hinnék, hogy ez mindig megolvasztaná a jeget, hanem azért, hogy emlékeztessék egymást: még a leghidegebb, leghiúbb úr is legyőzhető, ha az ember nem a maga erejével próbálja megküzdeni vele, hanem hagyja, hogy az ellenfél saját büszkesége végezze el helyette a munkát.

Azt is mondják, hogy Télkirály minden évben, amikor újra lejön a hegyről, óvatosan megkerüli Malomszeg házait, és csak messziről, gyanakodva méri végig az ablakokban csillogó apró fényeket, mintha attól félne, hogy újra palotát kell építenie. Viharfi, aki azóta is mellette szolgál, állítólag minden évben megjegyzi: — Uram, ne menjünk arrafelé, ott laknak azok, akik… — és ekkor Télkirály mindig gyorsan témát vált, és másik völgyet választ a téli szállásának. Mondják, hogy egyszer egy fiatal hóvihar, aki Télkirály unokaöccseként szolgált, meg akarta kérdezni, miért kerülik mindig Malomszeget, de Viharfi gyorsan a szájára tette a kezét, mielőtt még Télkirály meghallhatta volna a kérdést, és csak annyit mondott neki: — Fiam, van olyan dolog, amiről egy téli léleknek jobb nem beszélnie.

És Télkirály, mondják, bármilyen dühösen jön is minden esztendőben, soha többé nem próbált örökre maradni. Mert megtanulta — bár sosem vallotta be —, hogy van egy falu a Fagytető-hegy lábánál, ahol egy molnárlegénynek és egy pék lányának az esze élesebb minden jégcsapnál, és ahol a büszkeséget, ha elég ügyesen bánnak vele, saját magából lehet kifordítani, mint egy kabátot, amit rossz oldalára húztak föl.

Balázs és Zsófi pedig, akik együtt eszelték ki a cselt a hegy lábánál és együtt figyelték a palota összeomlását, azon az ősszel össze is házasodtak, és a lakodalmukra olyan tömeg gyűlt össze Malomszeg piacterén, hogy Pék Döme három nap három éjjel sütött, hogy mindenkinek jusson a kalácsából. Mondják, hogy a lakodalmi asztalra minden vendég hozott egy kis fényes tárgyat — egy gombot, egy kanálkát, egy tükörcserepet —, nem azért, hogy ajándék legyen, hanem azért, hogy mindenki emlékezzen rá, hogyan kezdődött az egész história egy ötlettel, egy molnárlegény fejében, aki sosem hitte magát különösebben bölcsnek, csak éppen nem hagyta, hogy a feje abbahagyja a forgást.

A faluban azóta is mondják: aki a legjobban szereti a saját tükörképét, az sose vegye észre, ki tartja azt a tükröt.