A próbafülke

A Kárász utca és a Dömötör utca közötti szűk átjáróban jártam már vagy ezerszer, mindig ugyanazon a repedezett járdakövön csúsztam meg egy kicsit, ha esett, mindig ugyanannál a bezárt cipészműhelynél néztem be az elhomályosult kirakatba, hátha valaki végre elviszi onnan azt a három évtizede ott porosodó, kaptafákkal teli polcot. Harminchárom éves koromra az ember már nem vár semmi újat egy olyan utcától, amelyet ilyen alaposan ismer. Aztán egy kedd este, amikor a könyvelőcégtől hazafelé mentem, és a telefonom térerejét bosszúsan figyeltem, mert anyámnak sikertelenül próbáltam visszahívni, megláttam, hogy a cipészműhely és a száraztisztító közötti rés, amelyben eddig legfeljebb egy szemeteskonténer fért el, most egy üzlet homlokzatává szélesedett.

Nem új épület volt, ez biztos. A fal ugyanazt a fáradt, mustársárga vakolatot viselte, mint a szomszédos házak, a bejárat fölötti vasrácsos lámpa is olyan volt, mintha már a Monarchia óta ott rozsdásodna. De az ajtó – sötét, keményfa, rézveretekkel – nem lehetett ott korábban, mert minden alkalommal, amikor arra jártam, pontosan tudtam, hogy ott nincs semmi, csak egy vak fal, amelyre valaki egyszer felírt egy telefonszámot ceruzával, aztán az eső lemosta. Most egy kézzel festett tábla lógott az ajtó felett, aranyszínű betűkkel: Próbafülke – csak bejelentkezéssel.

Megálltam. Egy busz zúgott el a hátam mögött, valaki a telefonjába kiabált spanyolul a szemközti teraszon, és én ott álltam, mint egy darab fa, a kirakat előtt, amely nem kirakat volt, inkább egy keret, egy üvegezett ablak, amely mögött szövetminták lógtak – de nem úgy, mint egy szabóságban. Ezek a szövetek mozogtak. Nem a huzat mozgatta őket, mert az ajtó zárva volt, a levegő állt; mégis hullámoztak, mintha olaj úszna rajtuk vékony filmrétegben, és a színük percenként váltott: az egyik pillanatban mélykék volt, mint az éjszakai tenger, a másikban rozsdabarna, mint egy őszi mező, amit még nem arattak le. Az egyik minta – egy keskeny, sálszerű darab – a szemem láttára vette fel egy olyan lila árnyalatot, amilyet még sosem láttam, se festékben, se virágban, se alkonyi fényben. Mintha a szövet maga is emlékezne valamire, amit én elfelejtettem.

Bediktáltam magamnak, hogy menjek tovább, hogy ez biztos valami új divatüzlet trükkje, egy installáció, amivel egy fiatal tervező felhívja magára a figyelmet. De a kezem már a rézkilincsen volt, mielőtt az agyam döntött volna, és a kilincs furcsán meleg volt, mint egy frissen főzött bögre külseje.

Belül a bolt sokkal nagyobbnak tűnt, mint amit a homlokzat ígért. A mennyezet magasan kezdődött, és azt hiszem, még magasabban folytatódott, mert a lámpák – apró, borostyánszín fényt adó gömbök, amelyek nem égőkben, hanem szabadon lebegő buborékokban úsztak a levegőben, mintha a gravitáció ott másképp működne – egészen fel, a sötétségbe vezettek, amit nem tudtam hova tenni. A padló fa volt, régi, csikorgó parketta, de amikor ráléptem, a csikorgás nem zajként hatott, inkább egy halk, dallamos neszezésként, mint amikor valaki messziről egy csellót húroz.

A levegőben illatok keveredtek, amelyeknek semmi közük nem volt egymáshoz, és mégis békésen megférettek: frissen vágott fű, ónos eső szaga egy aszfaltról, valami fűszeres, talán kardamom, és alattuk egy vékony, alig észrevehető jegyzet, amiről csak akkor jöttem rá, hogy mi az, amikor már percek óta ott álltam: régi könyvek pora. Pontosabban: a saját gyerekkori szobám pora, amelyben a nagyapám könyvei álltak egy fenyőfa polcon, amit már tíz éve lebontottak.

Beljebb léptem, és a padló mentén apró asztalkák sorakoztak, mindegyiken egy-egy tárgy: egy kulcscsomó, amelynek a kulcsai nem fémesen, hanem porcelánszerűen csillogtak; egy üres, régi parfümösüveg, amiben, ha jobban megnéztem, mintha füst kavargott volna, bár a kupakja le volt zárva; egy gyűszűnyi méretű homokóra, amelynek a homokja felfelé pergett, nem lefelé. A falakon nem képek lógtak, hanem keretezett, üres vágatok – mintha minden keret egy ablakra nézett volna egy másik szobába, de az ablak üveg helyett sötétséggel volt kitöltve, és ha elég hosszan néztem egyet, úgy tűnt, mintha valami mozogna a mélyén, egy árnyék, egy fény, egy elmosódott arc. Az egyik keretben, különösen, egy férfi sziluettjét láttam, aki egy esőben álló utcán várt valakire, és minden alkalommal, amikor elfordítottam a tekintetem, és visszanéztem, egy kicsit közelebb állt az utca végéhez.

A bolt közepén egy pult állt, mögötte egy létra, amely a magasba vezetett, oda, ahol a mennyezet sötétségbe veszett, és a létra fokai között apró üvegfiolák sorakoztak egy hálóban felfüggesztve, mindegyikben egy-egy csepp folyadék, amely saját fénnyel világított: némelyik borostyánsárga, némelyik méregzöld, egy pedig olyan fehér, hogy belesajdult a szemem, ha túl sokáig néztem. Alattuk egy réztábla ezt hirdette, cirkalmas betűkkel: Elfelejtett szándékok – nem eladó.

– Jó estét – szólalt meg egy hang, és összerezzentem, mert nem hallottam lépteket.

Egy asszony állt az egyik polcrendszer mögül kilépve, akinek a kora megállapíthatatlan volt: lehetett ötven, lehetett nyolcvan, az arca sima volt, mint egy frissen vasalt lepedő, de a szeme körül annyi finom vonal gyűlt össze, amennyi egy egész életnyi nevetéshez vagy sírásnak kellett. Ezüstös haja laza kontyba volt fogva, és a kontyban – nem túlzok – apró gombostűk sorakoztak, mint egy méhkasban a méhek, mindegyik fejecskéje más színű gyöngyszemmel. A ruhája egyszerű volt, sötétszürke kötény, alatta krémszínű blúz, de a nyakában egy mérőszalag lógott, és amikor egy pillanatra megmozdult, a szalag nem úgy fénylett, mint a textil, hanem mint a csillagfény egy tiszta téli éjszakán, apró pontokban szikrázva.

– Teréz vagyok – mondta, és nem nyújtott kezet, inkább biccentett, mint aki tudja, hogy a kézfogás formasága felesleges egy ilyen helyen. – Látom, megtalálta a bejáratot. Nem mindenkinek sikerül, tudja.

Megkérdeztem, mi ez a hely, és ő csak elmosolyodott, mintha ezt a kérdést már ezerszer hallotta volna, és minden alkalommal ugyanolyan szívesen válaszolt rá, mint most.

– Próbafülke – mondta. – Úgy, mint egy ruhaboltban. Csak itt nem szoknyát vagy kabátot próbál fel, kedvesem. Itt egy másik életet próbál fel. Azt, amelyiket nem választotta.

Nevetnem kellett volna, gondolom, vagy sarkon fordulnom és kimenni. De valami a hangjában, abban, ahogy kimondta ezt a mondatot – egyszerűen, minden drámai felhang nélkül, mint aki a kabátok árát sorolja fel – meggyőzött arról, hogy ne tegyem meg sem az egyiket, sem a másikat.

– Hogy érti ezt? – kérdeztem, és a hangom furcsán élesen csendült a bolt csendjében, mintha a levegő maga is sűrűbb lenne itt, mint az utcán, és minden szót jobban megtartana.

Teréz nem válaszolt azonnal. Végigsimított az egyik keretezett, sötét ablakon, és az üveg alatt egy pillanatra megvilágosodott valami – egy konyha körvonalai, egy gyerek nevetése, ami nem hallatszott, csak látszott, ahogy a szájforma elváltozik -, majd újra elhomályosult, mint egy felhő, amely elúszik a hold elől.

– Tudja, hányszor hallom egy nap, hogy „bárcsak másként döntöttem volna”? – kérdezte, nem igazán várva választ. – Az emberek azt hiszik, a megbánás egy súly, amit egész életükben hordoznak, és soha nem tehetnek le. Pedig a megbánás csak egy ajtó, amin soha nem néztek be. Én nem nyitom ki nekik az ajtót, kedvesem. Csak egy kukucskálót adok rá.

Teréz a bolt hátsó részébe vezetett, ahol három függöny lógott egymás mellett, mindegyik nehéz, sötét bársonyból, amilyet színházakban láttam utoljára, és mindegyiken egy-egy ezüstszám: 1, 2, 3.

– Minden embernek, aki betér hozzám, van legalább három olyan útkereszteződése az életében, amiről még évek múltán is álmodik. Nem feltétlenül megbánja – hangsúlyozta -, csak elgondolkodik róla. Mi lett volna, ha. A fülkék nem azt mutatják meg, ami megtörténhetett volna tökéletesen, se azt, hogy jobb vagy rosszabb lett volna. Csak megmutatják, mi történt volna. Pontosan, élesen, minden érzékkel. Néhány percig ott lesz, abban az életben, amit nem élt le. Aztán visszajön ide, ebbe a testbe, ebbe a mába.

– És mibe kerül? – kérdeztem, mert valahol az agyam háta mögött mindig ott motoszkál a számla gyanúja.

– Nem pénzbe – felelte Teréz, és egy kicsit megrántotta a mérőszalagot a nyaka körül, mintha igazítana rajta. – De valamibe, igen. Egy apróságba. Egy gombba a kabátjáról. Egy hajtincsbe. Egy emlékbe, amely nem fontos önnek – mondjuk, hogy milyen színű volt az esküvői meghívója a unokatestvérének, vagy hogy mi volt az ötödikes osztályfőnöke neve. Valami kicsi. Valami, amit nem fog hiányolni.

Megkérdeztem, miért ilyen furcsa a fizetség, és ő azt mondta, hogy minden próbának ára van, és hogy az emlékezet, mint minden szövet, ki tud kopni egy helyen, hogy máshol sűrűbb lehessen. Nem igazán értettem, de bólintottam, mert az este olyan volt, amiben a bólintás tűnt az egyetlen értelmes válasznak.

Miközben beszélgettünk, egy középkorú férfi lépett ki a 2-es számú függöny mögül, a szeme vörös volt, de nem a síróstól, inkább attól, amilyen az ember szeme, ha túl sokáig néz bele egy erős fénybe. A keze remegett kissé, amikor a kabátját vette fel a fogasról, és Teréznek csak egy szót mondott, köszönömként: – Viszlát, Teréz asszony. – Aztán kifelé menet rám nézett, egy röpke, furcsa mosollyal, amiben nem volt se öröm, se bánat, csak valami megkönnyebbülésféle, és azt mondta: – Érdemes. Bármi is az, amire kíváncsi, érdemes megnézni. – Nem kérdeztem, mit látott, mert úgy éreztem, nem lenne illendő, és ő sem ajánlotta fel, hogy elmondja. Teréz csak annyit súgott oda nekem, miután az ajtó becsukódott mögötte: – Huszonkét éve jön ide, minden hónapban egyszer. Azt a fiát próbálja fel újra és újra, akit nem vállalt el huszonévesen, mert félt. Nem akarja megváltoztatni semmit a saját életében – csak tudni akarja, milyen lett volna az a gyerek, ha felnő.

Megborzongtam egy kicsit ettől, és megkérdeztem, nem veszélyes-e, hogy valaki ennyire visszatérjen egy el nem élt élethez.

– Van, aki belefeledkezik – felelte Teréz, és most először komolyabbá vált a hangja, mint egy tanítóé, aki egy fontos szabályt magyaráz. – Volt egy vendégem, évekkel ezelőtt, aki havonta többször is eljött, mindig ugyanazt a függönyt választotta, mert odabent egy tengerparti házban élt egy asszonnyal, akit a valóságban sosem ismert meg, csak egyszer látta egy vonatablakból. Egyszer azt mondta nekem, hogy már jobban emlékszik annak az asszonynak az illatára, mint a saját felesége hangjára. Akkor abbahagytam, hogy fogadjam. Nem azért, mert büntetni akartam, hanem mert a fülke nem arra való, hogy az ember ott éljen. Csak arra, hogy belenézzen, és aztán visszajöjjön ide, ebbe a testbe, ebbe a mába, egy kicsit okosabban.

– Honnan tudja, mikor kell abbahagynia valakivel? – kérdeztem.

– Onnan, hogy egyre nehezebben nyitja ki a szemét, amikor visszatér – mondta Teréz egyszerűen. – Maga még könnyen nyitja. Azért engedem be harmadszor is, negyedszer is, ha arra kerül a sor.

Az első függöny mögé léptem, mert ez a szám jutott eszembe elsőként, amikor a hegedűre gondoltam.

Tizenhat éves koromig minden délután négy órát gyakoroltam. Kertész Lajos, az akkori tanárom, azt mondta a szülőknek egy tanári beszélgetésen, amit véletlenül kihallgattam az ajtó résén át, hogy „ilyen kéz egy generációban egyszer fordul elő”. A kezemről beszélt. A balkezemről, amely a hegedű nyakán mozgott, mint valami önálló lény, miközben a jobb kezem a vonót vezette. Tizenhét évesen felvételiztem a budapesti Zeneakadémiára, és bejutottam – nem a legjobb helyre a rangsorban, de bejutottam. Aztán apám agyvérzést kapott, három hónappal az indulás előtt, és hat hétig nem tudott se beszélni, se a jobb kezét mozgatni, és anyám egyedül dolgozott egy könyvelőirodában, és valahogy – nem volt ebben semmi hősi gesztus, egyszerűen csak megtörtént – maradtam. Lemondtam a helyemről. Beiratkoztam a szegedi gazdasági főiskolára, mert az közelebb volt, és mert szükség volt a kezemre otthon, nem a hegedűn, hanem a számokon.

A függöny mögött egy kis fülke volt, nem nagyobb, mint egy telefonfülke, a fala sötétkék, a padlóján egyetlen szék. Leültem. Teréz nem jött be velem, csak behúzta a bársonyt, és annyit mondott: – Amikor készen áll, csukja be a szemét.

Becsuktam.

Amikor kinyitottam, egy koncertterem öltözőjében ültem, a tükör előtt, és a kezem – az én kezem, csak húszévnyi plusz gyakorlattal a bőrén, a bütykei kissé eltorzultak a vonó évtizedes szorításától – egy koncertfekete ruha szoknyáját igazgatta. A tükörben egy nő nézett vissza rám, aki én voltam, de nem egészen: az arcom szikárabb volt, a szemem alatt sötétebb árkok ültek, mint most, de a tartásom – a nyakam íve, ahogy a fejem oldalra dőlt, mintha folyton egy dallamot hallanék valahonnan – egészen más volt, mint amit a saját tükrömben megszoktam.

Kintről, a függöny mögül – mert itt is volt egy függöny, csak bíborszínű, nem fekete – egy hang szólt be: – Öt perc, Dóra! – és felismertem Lajos hangját, de most öregebb volt, raspósabb, mintha évtizedek teltek volna el azóta, hogy utoljára hallottam.

Felálltam, és a kezem magától nyúlt a hegedűtokhoz, amely egy bársonnyal bélelt állványon pihent. Amikor kinyitottam, egy hegedű volt benne, amelynek a fája sötétebb vörösesbarna volt, mint bármelyiké, amit valaha a kezemben tartottam, és amikor megfogtam a nyakát, az ujjaim pontosan tudták, hova kell menniük, mintha húsz év tudása lett volna bennük felhalmozva egyetlen pillanat alatt.

A színfalak mögül kiléptem egy olyan terembe, amilyet csak fotókon láttam: vörös bársony székek, aranyozott erkélyek, egy hatalmas kristálycsillár, amely visszatükrözte a hangolás előtti zümmögést, ami felszállt a nézőtérről. Nem tudtam, melyik koncertterem ez, de a plafonján festett angyalok mintha a Zeneakadémia nagytermének angyalai lettek volna, csak itt most valahogy közelebbinek, valódibbnak tűntek, mint a fényképeken.

Az öltözőből kifelé menet elhaladtam egy hosszú tükör előtt, amelyen apró cédulák lógtak, gratulációk korábbi koncertekről, egy sárguló plakát egy tíz évvel korábbi fellépésről, amin – megborzongtam, amikor felismertem – a saját nevem állt, Fekete Dóra, egy sor alatt, hogy „különdíjas, Brahms-verseny, Lipcse”. Tehát ez a másik Dóra nem csak idáig jutott: versenyeket is nyert, külföldön koncertezett, egy egész karriert épített fel, amiről nekem, az igazi Dórának, még álmodni sem volt alkalmam, mert az álmok helyét a tandíjak, a bérleti díjak és anyám gyógyszereinek számlái foglalták el. A folyosón egy fiatal operatőr szaladt el mellettem egy kamerával, mert – mint kiderült a halk mormolásból a hátam mögött – a koncertet felvették egy közszolgálati csatornának, és ez a tudás, hogy valahol egy képernyőn is létezik majd ez az este, egy pillanatra megszédített.

A zenekar tagjai, akik a színfalak mögött melegítettek fel, biccentettek felém, néhányan mosolyogva, mint régi kollégák, és az egyik csellista, egy idősebb, kopasz férfi, odasúgta: – Ma este jobban fogsz játszani, mint Bécsben, érzem. – Nem tudtam, mire gondol, melyik bécsi fellépésre, de a testem – ennek az életnek a teste – bólintott, mintha ismerné a viccet, amire ez a mondat utalt.

A karmester – egy kövér, bajuszos férfi, akinek a neve valahogy a fejembe úszott, mintha mindig is tudtam volna: Rotter Simon – biccentett felém, és felemelte a karját. A terem elcsendesedett. És akkor a kezem – a kezem, amely húsz évig számokat írt, költségvetési táblázatokat, adóbevallásokat – felemelte a hegedűt, a vonóm megérintette a húrokat, és abban a pillanatban nem is a kezemről volt szó, hanem valamiről, amit nem tudok máshogy leírni, mint hogy a test emlékezete átvette az irányítást egy olyan múlt felől, amit sosem éltem meg, mégis pontosan tudtam, mit kell tennem.

Brahms volt. A d-moll hegedűverseny, az első tétel, amit valaha, réges-régen, az igazi életemben is próbáltam, de sosem jutottam el odáig, hogy koncerten eljátsszam. Most a hangok úgy folytak ki a hegedűből, mint a meleg víz, és minden egyes ívnél, amit a vonóval vontam, az egész termet magam köré tudtam húzni, mintha a hangszerem egy háló volna, és minden egyes hallgató egy-egy halk neszezés, lélegzetvételnyi csend lenne a hálóban. Éreztem a karom izmait, amelyek fájtak egy kicsit a feszes tartástól, éreztem a hónom alatt gyöngyöző izzadságot a ruha alatt, éreztem – és ez volt a legfurcsább – egy olyan fajta büszkeséget, ami mélyen a csontjaimban élt, nem a fejemben, mint egy gondolat, hanem a testemben, mint egy állandó, meleg zsongás.

A tétel végén a terem felállt. Nem azért mondom ezt dicsekvésképp – mert nem én csináltam, nem igazán, csak egy másik változatom, aki soha nem adta fel azt a helyet a Zeneakadémián -, hanem mert annyira valóságosnak hatott a tenyerek csattogása, a „bravó” kiáltások egy idős férfi hangján valahonnan a második sorból, hogy a saját szívverésem is felgyorsult, mintha az enyém volna az ováció.

Aztán – mert Teréz azt mondta, néhány percig tart – a terem elkezdett elmosódni a szemem sarkában, mint amikor egy fényképet vízbe mártanak, és a pigment elkezd szétfolyni. Az utolsó dolog, amit abban az életben éreztem, egy kéz volt a hátamon, Lajos keze, aki azt mondta: – Büszke vagyok rád, kislányom. Mindig tudtam.

Amikor kinyitottam a szemem, a kis kék fülkében ültem, a kezem üres volt, a bütyköm nem torzult el semmilyen vonótól, és a könnyeim – ezt nem tagadom – már a blúzom nyakát nedvesítették.

Teréz behúzta a függönyt, és csendben leült mellém egy másik székre, amely nem volt ott korábban.

– Mit vett el tőlem? – kérdeztem, amikor már tudtam beszélni.

– Egy emléket, ami nem fontos – mondta Teréz, és a hangja most melegebb volt, mint korábban, kevésbé üzletszerű. – Már nem emlékszik rá, hogy mi volt a kedvenc színe tízéves korában. Nézze meg, hiányzik-e.

Próbáltam visszaemlékezni, és valóban: a lyuk ott volt, tiszta és egyenes, mint egy kivágott fénykép helye egy albumban. Nem fájt. Csak hiányzott, mint egy fogközi tér, amit a nyelvünk megtalál, de nem tud mit kezdeni vele.

Hazafelé a buszon ültem, és próbáltam rendbe szedni, mit is éreztem. A kezem még most is bizsergett, mintha valódi vonót tartott volna percekig, és amikor az ablaküvegen át a saját tükörképemre néztem, egy pillanatra megijedtem, hogy a tartásom – a nyakam íve – megmaradt abból a másik életből, de nem, csak a fáradt, mindennapi Dóra ült ott, a számlákkal teli szatyorral az ölében, amit még a munkahelyi gépről nyomtatott ki aznap délelőtt. Nem azt gondoltam, hogy el kellett volna menni a Zeneakadémiára, és nem azt gondoltam, hogy tönkretettem az életemet azzal, hogy maradtam. Inkább olyan volt, mintha egy ablakot nyitottak volna ki egy szobában, amiről nem is tudtam, hogy van benne ablak, és most már tudom, hogy odakint, azon az ablakon túl, létezik egy táj. Nem vágytam rá, hogy odamenjek. Csak örültem, hogy tudom, ott van.

Egész héten azon kaptam magam, hogy a kezem ujjai önkéntelenül mozognak az ölemben ülés közben, mintha egy képzeletbeli hangszer nyakán keresnének pozíciókat, és egyszer, a munkahelyi liftben, egy kollégám megkérdezte, miért dobolok a karfán olyan furcsa, szaggatott ritmusban. Nem tudtam megmondani neki, hogy egy d-moll hegedűverseny egyik futama motoszkál a csuklómban, mert attól féltem, hülyének nézne, úgyhogy csak annyit mondtam, hogy sokat ittam kávét.

Egy hét múlva visszamentem, és ezúttal nem is tettem úgy magam előtt, mintha véletlenül arra sétáltam volna: egyenesen a Kárász utca felől indultam, a cipészműhely felé, és amikor befordultam a résbe, egy pillanatra megijedtem, hogy nem találom ott a bejáratot, hogy az egész csak egy fáradt elmém trükkje volt. De ott volt, ugyanolyan mustársárga fallal, ugyanazzal a meleg rézkilincsel, és amikor beléptem, Teréz már a pult mögött állt, mintha egész héten arra várt volna, hogy visszatérjek.

A második alkalommal nem a hegedűt választottam, hanem a 2-es számú függönyt, mert az éjszaka előtte Gáborral álmodtam, először évek óta. Gábor az egyetem alatt volt a barátom – nem szerető, nem egészen, bár egy hosszú nyáron, amikor mindketten huszonkét évesek voltunk, és a barátságunk valahogy elkezdett remegni a határain, talán az lett volna, ha ő nem kapja meg az ösztöndíjat Bécsbe, és én nem félek annyira attól, hogy utána menjek. „Gyere velem” – mondta az állomáson, a bőröndje mellett állva, és én azt válaszoltam, hogy „majd meglátjuk, levelezünk”, amivel persze mindketten tudtuk, hogy nemet mondtam. Három évig írtunk egymásnak, aztán egyre ritkábban, aztán egyáltalán nem.

A fülke most zöld fényben fürdött, nem kékben, és amikor becsuktam a szemem, egy konyhában találtam magam, ahol a csempe mintája valahogy osztrák volt, kék-fehér, és az ablakon túl egy belváros tetői látszottak, amilyeneket csak képeslapokon láttam Bécsről. A kezemen egy vékony arany jegygyűrű volt, és a konyhaasztalon egy gyerekrajz hevert, amin egy ház állt, egy kutyával és három alakkal: egy magas, egy közepes, egy kicsi.

Gábor a mosogatónál állt, háttal nekem, és amikor megszólalt, a németje olyan folyékony volt, hogy egy pillanatra nem is értettem, amit mondott a telefonba, amíg rá nem jöttem, hogy a fülem – ennek az életnek a füle – tökéletesen érti.

– Lujza mindjárt jön haza az edzésről – mondta, és hátrafordult. Idősebb volt, mint ahogy utoljára láttam, a halántéka ősz, de a szeme ugyanaz volt, az a barna, amibe egyszer egy fülledt júliusi estén annyira belenéztem, hogy el is felejtettem lélegzetet venni. – Jó napod volt?

– Megvolt – feleltem, és a hangom idegen volt a saját fülemnek, kissé rekedtebb, mint most, mintha ebben az életben többet kiabáltam volna, talán egy osztályteremben, mert a kezemen filctoll nyomai látszottak, kék és piros, mint egy tanárnál.

Körbejártam a lakást, amíg Gábor a főzéssel foglalkozott, és minden tárgy egy egész életre utalt, amit soha nem éltem: fényképek a falon, amelyeken Gábor és én állunk a Práterben, egy babakocsival; egy francia nyelvkönyv a könyvespolcon, félig kitöltve, amivel – gondolom – próbáltam beilleszkedni; egy bekeretezett bizonyítvány, amelyen az állt, hogy Fekete Dóra a bécsi nemzetközi iskola tanára. Lujza, a lánc – tizenkét éves lehetett, szeplős, Gábor szemével – berontott az ajtón, és rám nézett úgy, mint aki biztos benne, hogy az anyja ott lesz, amikor hazaér, mert ez a biztonság soha nem kérdés volt a számára.

– Anya, megnyertem a váltót! – kiáltotta, és a karjaim maguktól nyúltak felé, hogy megöleljem, és az ölelésben volt valami olyan egyszerű, földhöz kötő öröm, amiben nem volt semmi dráma, csak a mindennapi élet sűrű, meleg szövete.

Leültünk vacsorázni – Gábor valami krumplis-gombás raguszerűséget főzött, amit, mint kiderült, ebben az életben „az anyja receptje” volt -, és a beszélgetés annyira hétköznapi volt, hogy éppen ez tette elviselhetetlenül gyönyörűvé: ki viszi el Lujzát zongorázni csütörtökön, meg kell-e javítani a mosógépet, Gábor főnöke megint furcsán viselkedett a megbeszélésen. Nem volt benne semmi drámai szerelmi jelenet, amire talán számítottam volna. Csak egy élet volt, tele azzal a fajta unalommal, amiért az emberek titkon imádkoznak, amikor éppen a másikat, a kalandosat kívánják.

Lujza vacsora után előhozta a matekfüzetét, mert másnap számonkérés volt, és leült mellém a kanapéra, és a combja hozzáért az enyémhez olyan természetességgel, amit csak egy gyerek engedhet meg magának azzal, akiben teljesen megbízik. Segítettem neki a törtekkel, és a kezem – ennek az életnek a keze – ösztönösen tudta, hogyan magyarázza el egyszerűbben, mint ahogy a tankönyvben állt, mert nyilván már százszor csinálta ezt korábban is, más leckékkel, más estéken. Amikor végzett, felnézett rám, és azt mondta: – Anya, te vagy a legjobb tanító a világon, tudod? – és bár tudtam, hogy ez csak egy tizenkét éves lány mindennapi túlzása, a mellkasomban valami megszorult, mert az én valódi életemben soha senki nem mondott nekem ilyet, nem azért, mert nem szerettek, hanem mert nem volt rá alkalom, nem volt gyerek, aki a matekfüzetét hozza oda esténként.

Amikor az ablakon át rápillantottam a város fényeire, és Gábor hátulról átölelt, a mosogatónál, miközben a vizet eresztettem a tányérokra, azt mondta a fülembe, olyan hangon, ami egyszerre volt ismerős és teljesen ismeretlen: – Jó, hogy maradtál akkor.

Nem tudtam, mit válaszoljak, mert az „akkor” szóban egy egész döntés lakott, amit nem én hoztam meg, hanem ez a másik Dóra, aki igent mondott az állomáson.

Ekkor kezdett elmosódni a kép, mint a hegedűs élet is, és az utolsó dolog, amire emlékszem, Lujza nevetése volt a másik szobából, valamilyen rajzfilm miatt.

Teréz megint ott volt, amikor kinyitottam a szemem, és most nem kérdezte, mit vett el, mert már tudtam, hogy minden alkalommal valami kicsi hiányzik majd, és meg is találtam: már nem tudtam felidézni, hogy mi volt az ötödikes osztályfőnökem neve. Az emlék helye üres volt, de nem éreztem miatta semmi fájdalmat, csak azt a furcsa fogközi érzést, mint korábban.

– Sírt – mondta Teréz, nem kérdésként.

– Igen – feleltem. – De nem úgy, ahogy gondolná.

– Hogy gondolom? – kérdezte, és a mérőszalagot babrálta a nyakán.

– Azt hitte, bánatból sírok. De nem. Inkább… – kerestem a szót – hálából. Mintha megköszönném valakinek, hogy ezt az életet nem kellett élnem, mert elég volt tudnom, hogy létezik.

Teréz bólintott, mintha ezt a választ is ezerszer hallotta volna már, de minden alkalommal örömmel hallgatta végig.

– Sokan azt hiszik, azért jönnek ide, hogy megbánják a döntéseiket – mondta. – De a legtöbben, akik visszatérnek, nem megbánásért jönnek. Hálaadásért jönnek. Csak nem tudják, hogy ezt keresik, amíg nem ülnek le abba a székbe.

Hazafelé menet, a hideg októberi szélben, amely a Tisza felől fújt be a belvárosba, próbáltam szétszálazni, mit érzek pontosan Gábor és az a másik élet felől. Nem akartam vissza azt az életet – ez volt a legfurcsább felismerés. Nem azért, mert rosszabb lett volna, mert nyilvánvalóan nem volt rosszabb, csak más. Egyszerűen az enyém volt ez, a jelenlegi, Márkkal, aki most, ebben a valóságban, otthon várt rám egy tál kihűlt tésztával és egy whatsapp-üzenettel, amiben megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mert már két órája nem válaszoltam.

Márk nem volt Gábor. Nem volt olyan, mint aki az ablak előtt áll és messzire néz, mintha mindig egy másik országra gondolna. Márk az volt, aki emlékezett rá, hogy a bal térdem fáj, ha sokat állok, és automatikusan odatette a lábzsámolyt a fotel elé, mielőtt leültem volna. Nem volt az a fajta szerelem, amiről a filmekben beszélnek, lángoló és veszélyes. Inkább olyan volt, mint egy jól bélelt kabát télen: nem drámai, de melegen tart.

Aznap este, miután hazaértem, és Márk megkérdezte, hol voltam ilyen sokáig, nem tudtam igazán mit válaszolni. Azt mondtam, hogy egy furcsa boltba mentem be, és ránézett, mintha vicces akarnék lenni, aztán elengedte a témát, mert tudta rólam, hogy van bennem egy rész, amit nem oszt meg mindenkivel, és ezt respektálta anélkül, hogy kérdésekkel ostromolt volna.

Két nappal később, a munkahelyi gépen, megkerestem Gábor nevét a közösségi oldalon, amit évek óta nem nyitottam meg. A profilja szerint most is Bécsben élt, de egyedül élő, kutyás fotókkal, egy hegyi túrákról szóló albummal, semmi feleségről, semmi Lujzáról. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon ő is kapott-e valaha egy ilyen ajánlatot egy próbafülkétől, vajon ő is érezte-e valahol egy másik Gábor bőrében azt a konyhát, azt a gyereket, akit mi ketten sosem hoztunk világra. Nem írtam neki semmi mélyrehatót, csak egy rövid sort: „Szia. Rég nem beszéltünk. Remélem, jól vagy.” Három nap múlva válaszolt, ugyanolyan könnyedén, mint amikor még egyetemisták voltunk, és a levelezésünk ebből a pontból nem folytatódott szerelmi vallomásba, sem újraélt közelségbe – csak abba a fajta laza, barátságos kapcsolattartásba, ami két embert összeköt, akik egyszer fontosak voltak egymásnak, és most már csak örülnek, hogy a másik létezik valahol a világban. Ez volt az, amire valójában szükségem volt: nem a Vienna-béli életre, hanem erre a kis, valódi szálra, ami lezárta a kérdést, hogy „mi lett volna, ha”, anélkül, hogy újra felnyitotta volna.

A harmadik alkalommal, két héttel később, anyám miatt mentem vissza. Elkísértem a kardiológiai vizsgálatára, mert apám még mindig nehezen mozgott hosszabb ideig, és az orvos, egy fiatal, fáradt tekintetű nő, a monitoron mutatta meg nekünk a szívritmus hullámait, és azt mondta, hogy a korábbi, enyhének hitt zavar valójában súlyosabb, mint hittük, és hogy be kell állítani egy új gyógyszerkombinációt, amitől talán szédülni fog néhány hétig. Anyám a rendelőben nyugodtnak tűnt, bólogatott, feltette a szokásos, praktikus kérdéseit az adagolásról, de amikor kiléptünk a kórház elé, és a hideg levegő megcsapta az arcunkat, a keze hirtelen megragadta a karomat, erősebben, mint amire számítottam, és azt mondta: – Nem akarok még meghalni, Dóri. Annyi dolgot nem csináltam meg. – Nem szoktuk egymással így beszélni, nyíltan, kerülők nélkül, és ez a mondat egész hazáig ott ült a torkomban, mint egy kő, amit nem tudtam lenyelni. Bár nem volt életveszélyes a hír, mégis az a fajta hír volt, ami az embert hirtelen szembesíti azzal, hogy a szülei nem lesznek örökké ott. Hazafelé menet a kórházból betértem Teréz üzletébe, és ezúttal a 3-as számú függönyt választottam, mert hirtelen eszembe jutott, hogy anyám tizenkilenc évesen felvételizett volna egy triesztinek szóló ösztöndíjra – tengerbiológiát akart tanulni -, de a nagyszüleim nem engedték el, mert „egy lánynak nem illik ilyen messzire menni egyedül”, és anyám soha nem beszélt erről, csak egyszer, egy üveg bor után, amikor én tizenhat voltam, és akkor is csak egy mondatban: „Lehettem volna más is, tudod.”

Nem anyámat akartam megtapasztalni – a fülke nem úgy működött, mint valami testcsere -, hanem azt az engem, aki Trieszt melegebb, sósabb levegőjében nőtt volna fel, ha a nagyszüleim engedték volna anyámat elmenni, és ő ott, a tengeren, találkozott volna valakivel, és én ott születtem volna.

Amikor kinyitottam a szemem, egy sziklás part szélén álltam, a Adriai-tenger kékje olyan intenzív volt, hogy belesajdult a szemem, és a levegő só- és jódszagú volt, keveredve valami édeskés, citrusos illattal, amiről rájöttem, hogy egy közeli kávézó kint száradó narancshéjaiból jön. A bőröm barnább volt, mint most, a karomon egy vékony fehér heg húzódott, amiről ebben az életben tudtam, hogy egy gyerekkori csónakbalesetből származik. Olaszul gondolkodtam – ez volt a legkülönösebb érzés, mert a gondolataim nem fordításban érkeztek, egyszerűen olasz szavakban formálódtak -, és a nevem, amire egy hang a mólóról kiáltott, Dora Nero volt, mert apám – egy triesztiek horgász, név szerint Marco – olaszosította a nevet, amit anyám hozott.

A mólón egy kis halászbárka ringott, és a fedélzetén egy idősebb nő állt, aki napbarnított arcával, ősz, de dús hajával azonnal felismerhető volt: az anyám, csak harminc évvel fiatalabb annál, mint ahogy most ismertem, és egészségesebb, elevenebb, mint amilyennek soha nem láttam, mert ott, azon a parton, a tengerbiológiai kutatóintézetben dolgozott, ahol mindig is dolgozni akart.

– Dora, vieni, aiutami con le reti! – kiáltotta, gyere, segíts a hálókkal, és a lábam magától indult el felé a mólón, érezve a köveken a sós páratól síkos felületet a talpam alatt.

Együtt húztuk be a hálót, és anyám – ez az anyám, ez a más anyám – a karomat megfogva mesélt arról, hogy reggel egy delfincsoportot látott a kutatóhajóról, és hogy az egyiknek a hátuszonyán egy régi, behegesedett sebhely volt, amit évek óta követ, mert azt hiszi, ugyanaz az egyed, amit még az apja – a nagyapám, akit én soha nem ismertem, mert ebben az életben valaki egészen más volt – mutatott neki gyerekkorában.

A hangja könnyed volt, a nevetése gyors és gyakori, egészen más, mint az anyám szigorú, feszes nevetése, amit a valóságban ismertem, azé az anyáé, aki egész életében egy könyvelőirodában ült egy ablak mellett, amelyből csak egy parkolót látott.

Délután, miután a hálókat kirámoltuk, és a halakat ládákba osztályoztuk – voltak köztük ismeretlen, ezüstösen csillogó fajok, amiknek a nevét ebben az életben a nyelvem automatikusan kimondta olaszul, mintha mindig is tudtam volna -, bementünk a kutatóintézet épületébe, egy régi, sárgára festett villába, amelynek a falai között még a tenger hűvös párája is beszökött. Anyám – Dora anyja – bemutatott a kollégáinak, akik mindannyian úgy üdvözöltek, mint aki jól ismeri a családot generációk óta, és az egyik idősebb kutató, egy Bruno nevű férfi, aki az irodájában egy egész falat delfinfotókkal borított be, megveregette a hátam, és azt mondta, hogy jövőre, ha a vizsgáim jól mennek, ő maga ajánl be engem egy genovai terepmunkára. Éreztem a bőrömön, hogy ez a jövő már el van döntve, biztos és elérhető, nem úgy, mint az én valódi életemben, ahol a jövő mindig homályos volt, és engem magam is meglepett, mennyire megnyugtató ez a bizonyosság, és mennyire furcsa is egyszerre, mert a saját, igazi életemben soha nem éreztem ezt a fajta ösvényt a lábam alatt.

Este, a kikötő melletti kis étteremben, ahol a tulajdonos – egy kövér, bajuszos férfi, aki ismerős volt, mintha már ezerszer látta volna a családomat ott ülni – feketekagylóval teli tálat tett elénk, anyám arról mesélt, hogy apám, Marco, éppen egy háromhetes kutatóútra indul a Szicília körüli vizekre, és hogy ezalatt mi ketten majd jól elboldogulunk, mint mindig, és a hangjában nem volt az a fajta aggodalom, amit a valódi anyámnál mindig hallottam, amikor apámról – az igazi apámról, aki a stroke után sosem lett ugyanaz – beszélt.

– Büszke vagyok rád, tudod – mondta nekem, miközben a hálót rendeztük -, hogy itt maradtál velünk, és nem mentél el Milánóba azzal a fiúval, mint a barátnőd. Itt van helyed, a tengernél.

Nem tudtam, kiről beszél, melyik fiúról, melyik Milánóról, mert ebben az életben nekem is voltak döntéseim, amelyeket nem láttam, csak a következményeiket, mint egy filmet, amiből csak az utolsó jelenetet nézem.

Aznap este, a móló végén ülve, a lábunkat lógatva a víz fölött, miközben a nap vörösre festette a horizontot, anyám – Dora anyja, ebben a világban – azt mondta, hogy mindig is tudta, ha valahol megállhat a világban, az a tenger mellett lesz, és hogy örül, hogy ezt nekem is sikerült megtanulnia megmutatni, mielőtt túl késő lett volna.

Ez volt az a mondat, ahol a kép remegni kezdett, mint egy hőségtől vibráló levegő, és mire teljesen elmosódott, már éreztem, hogy a kezem – az igazi kezem – ökölbe szorul a combomon, a kék fülke székében.

Amikor kinyitottam a szemem, Teréz már nem ült mellettem, hanem állt, és a tekintete valahogy figyelmesebb volt, mint korábban, mintha tudta volna, hogy ez a harmadik alkalom más volt, mint az előző kettő.

– Mit vesztettem el ezúttal? – kérdeztem, és a hangom remegett egy kicsit.

– Semmi fontosat – mondta Teréz, de most nem a szokásos üzletszerű hangsúllyal, inkább gyengén, mint aki maga is tudja, hogy a „semmi fontos” relatív fogalom. – Egy gyerekkori barátja nevét. Egy lányét, akivel a homokozóban játszott, de már huszonöt éve nem beszélt vele.

Hallgattam egy darabig, a bársonyfüggönyt bámulva, amely most zöldesbarna színben lebegett előttem, mint egy őszi lomb.

– Anyám tényleg lemondott erről? – kérdeztem végül. – A tengerről, a kutatásról?

– Azt nem tudhatom – felelte Teréz. – A fülke nem ad válaszokat a múltra. Csak megmutatja, mi történt volna egy olyan jövőben, amely egy másik elágazásból indult. Hogy az ön anyja valóban ezt az utat szerette volna-e, vagy csak egy bor melletti este nosztalgiája beszélt belőle, azt csak ő tudhatja.

Hazafelé mentem, és a telefonomon anyámat néztem a hívólistában, és különös nyugalom töltött el, ami nem volt megkönnyebbülés, és nem volt szomorúság sem, hanem valami harmadik dolog, amire nem volt szavam. Felhívtam.

– Anya – mondtam, amikor felvette. – Kérdezhetek valamit? Tényleg akartál tengerbiológus lenni?

Hosszú csend volt a vonal másik végén, annyira hosszú, hogy már azt hittem, megszakadt a hívás.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte végül, a hangja óvatos volt, mint aki egy régi, finom porcelánt vesz elő egy dobozból.

– Te mondtad, egyszer, réges-régen. Csak most gondolkodtam el rajta.

– Igen – felelte egyszerűen. – Akartam. De másképp alakult, és nem bántam meg, Dóri. Csak… néha elgondolkodom, milyen lett volna.

– Én is – mondtam, és a hangom valahogy puhábban csengett, mint máskor, amikor anyámmal beszéltem, mert most, először az életemben, tényleg tudtam, milyen lett volna. Nem meséltem el neki. Nem tudtam volna, hogy kezdjem, és különben is, az a tudás az enyém volt, nem az övé.

Egy utolsó alkalommal mégis visszamentem, nem egy újabb próbáért, csak hogy megköszönjem Teréznek, amit kaptam, mert úgy éreztem, ez a fajta ajándék nem maradhat megköszönetlenül, még ha furcsa is, hogy egy boltosnak köszönetet mondjunk az áruért, amiért fizettünk. Teréz épp a polcokat rendezte, az üres kereteket igazgatta egyenesebbre, és amikor beléptem, nem tűnt meglepettnek.

– Nem próbálni jöttem – mondtam. – Csak köszönetet mondani.

Teréz letette a kezében tartott keretet – amelyben, úgy tűnt, egy hegyvidéki táj úszott valahol a mélyén -, és leült velem a pulthoz, és először nem mint kereskedő, inkább mint valaki, aki maga is kíváncsi, hogy mire jutott a vendége.

– Sokan azt kérdezik tőlem, hogy ki vagyok – mondta, mintha megelőzné a kérdésemet, amit tényleg fel akartam tenni. – Hogy miért van ez a boltom, kinek dolgozom, mi van, ha egyszer nem jövök vissza többet oda, ahonnan jöttem. Nem tudok erre választ adni, mert én sem tudom biztosan. Csak azt tudom, hogy valahányszor egy olyan utca sarkán nyitok ajtót, ahol valaki épp azon a ponton áll, hogy elhiggye, az élete egyetlen egyenes vonal volt, és nem ágazott el soha semerre, valami megmozdul a mellkasomban, aminek nincs jobb neve, mint öröm.

– Fog még jönni más is ide, utánam? – kérdeztem.

– Mindig jön más – felelte Teréz, és a mérőszalagot babrálta a nyaka körül, amely most, az esti fényben, mintha sűrűbben szikrázott volna, mint korábban. – De maga nem fog mást találni ezen a helyen, ha legközelebb erre jár. Amikor valaki megkapja, amire szüksége volt, a bolt továbbmegy. Mindig egy másik utcasarkon nyílik ki, valaki másnak.

Nem kérdeztem tovább, mert úgy éreztem, a válasz, amit kaptam, pontosan annyi volt, amennyit ez a hely megengedett magának elárulni, és ez is egyfajta ajándék volt: a tudat, hogy nem minden rejtélyt kell megfejteni ahhoz, hogy hálásak lehessünk érte.

Mielőtt elindultam volna, Teréz még megfogta a kezem, és a mérőszalagja egy pillanatra hozzáért a csuklómhoz, meleg volt, mint egy élő ér lüktetése. – Van még valami, amit nem mondtam el – szólt, és a hangjában most valódi melegség bujkált, nem az üzlet hangja. – A fülke nem mutatja meg az összes lehetséges életet. Csak azokat, amelyekre a lelke még most is, ennyi év után, visszanyúl magától. Ha nem lett volna bennük valami élő, valami, ami még most is lélegzik önben, be sem léphetett volna abba a bársony mögé. Úgyhogy amit odabent látott, kedvesem, nem egy elveszett lehetőség volt. Egy olyan rész volt saját magából, amely sosem halt meg igazán, csak másik alakot öltött itt, a jelenben – a kezében, amivel most a vonót fogja, a hangjában, amivel a lányához beszél majd egyszer, ha lesz, vagy abban a csendes tiszteletben, amivel az édesanyja felé fordul.

Nem mentem vissza többet Teréz boltjába, bár néhány hónapig minden alkalommal, amikor a Kárász utca felé sétáltam, önkéntelenül arrafelé pillantottam, hátha megint ott van a bejárat. Nem volt. Egy nap teljesen eltűnt, a fal visszazárult, mintha soha nem lett volna más, csak egy vakfal a cipészműhely és a száraztisztító között, és egy pillanatra azt hittem, hogy az egész csak egy hosszú, részletes álom volt, amíg eszembe nem jutott, hogy az ötödikes osztályfőnökömre még most sem tudok visszaemlékezni.

Valami azonban megváltozott bennem, és nem úgy, mint egy elhatározás, amit az ember egy reggel felír egy jegyzetfüzetbe. Inkább úgy, mint amikor az ember rájön, hogy egy ajtó, amiről azt hitte, be van zárva örökre, valójában csak be volt csukva, és bármikor kinyithatja, ha akarja, csak eddig nem tudta.

Előtte azonban, még azon az estén, amikor hazaértem a harmadik próba után, leültem Márk mellé a konyhaasztalhoz, és először az együttélésünk négy éve alatt elmeséltem neki az egészet – a boltot, Terézt, a hegedűt, Gábort, a tengert -, és végig attól féltem, hogy nevetni fog, vagy rosszabb, hogy aggódni kezd, hátha megbolondultam. De Márk csak hallgatott, a tenyerébe támasztott arccal, és amikor Gábor nevéhez értem, nem rándult meg az arca, csak egy kicsit előrébb hajolt, mintha azt akarná, hogy még közelebb engedjem.

– És most mit csinálsz ezzel? – kérdezte, amikor befejeztem, és a hangjában nem volt féltékenység, inkább olyasféle kíváncsiság, amivel az ember egy térképet nézne, amiről nem tudta, hogy létezik.

– Nem tudom még – feleltem őszintén. – De azt tudom, hogy nem akarok elmenni innen. Nem Gáborhoz, nem Bécsbe, nem senkihez. Csak azt hiszem, vissza akarom venni valamit, amit otthagytam.

– A hegedűt – mondta, nem kérdésként, mert már ismert annyira, hogy tudta, mire gondolok, mielőtt kimondtam volna.

Három hét múlva felhívtam a szegedi zenekonzervatórium felnőttképzési osztályát, és beírtam a nevem egy esti hegedűkurzusra, amit heti kétszer tartanak azoknak, akik valamikor tanultak, de elhagyták a hangszert. Nem azért, hogy koncertmester legyek valamelyik nagyvárosi filharmóniában – tudtam, hogy ez a hajó, legalábbis ebben az életben, elment, és ezzel most már békében voltam -, hanem azért, mert a kezemnek szüksége volt arra, hogy újra megtanulja, mire képes, ha nem csak számokat ír.

Az első órán a tanárom, egy Ferenczi Ágnes nevű, hangos, nyers humorú nő, végigmért, amikor előhúztam apám padlásán tíz éve porosodó hegedűmet a tokjából, és azt mondta, hogy a technikám „megkövesedett, mint egy múmia”, de hogy valahol a mélyén még ott az érzék, csak le kell kaparni róla az évek porát. Az első hangok, amiket a vonóm kicsalt a húrokból, csikorgóak és bizonytalanok voltak, egészen mások, mint a Brahms, amit a fülkében hallottam, és ez meglepő módon nem keserített el. Inkább nevetnem kellett, ott, az osztályteremben, a többi, hasonlóan berozsdásodott felnőtt tanuló között – egy nyugdíjas fogorvos, egy fiatal anya, aki a szülés után tért vissza a hangszeréhez, egy tizenkilenc éves fiú, aki sosem adta fel, csak szégyellte, hogy még mindig tanul -, mert rájöttem, hogy nem a koncertterem hiányzott nekem. A mozdulat hiányzott: a vonó súlya a jobb kezemben, a bal ujjaim fájó, de ismerős feszülése a húrokon.

Amikor hazamentem, és Márk megkérdezte, milyen volt, azt mondtam, hogy a hangom fájt a koncentrációtól, a vállam sajdult a régi tartástól, de a szívem úgy dübörgött, mint hónapok óta nem. Ő csak bólintott, és másnap este, amikor hazaértem a munkából, egy kottatartó állt az ablak mellett, amit online rendelt meg, anélkül, hogy szólt volna róla.

A hónapok teltek, és a kezem lassan visszatanulta azt, amit egyszer már tudott: nem olyan biztosan, mint abban a másik életben, amit a fülkében éreztem, de elég biztosan ahhoz, hogy karácsonyra, amikor a családom összegyűlt anyámnál, meg tudtam szólaltatni egy egyszerű, de tiszta Bach-korált anélkül, hogy félbe kellett volna hagynom. Anyám a kanapén ült, a takaró alatt, mert a szíve miatt gyorsan fázott azokban a hetekben, és amikor befejeztem, nem szólt semmit egy darabig, csak a szeme csillogott, és azt mondtam neki akkor, hogy ez az ő köszönete is, amiért nem adta fel a saját életét az enyémért, bár ezt soha nem így mondta ki.

Anyámat elvittem a következő rendelés után a Tisza-partra, és vettünk egy fagylaltot, és ültünk a padon, és egyikünk sem beszélt Triesztről, de valahányszor a víz felcsillant a napfényben, mindketten odanéztünk, egy kicsit tovább, mint szükséges lett volna, és ebben a hallgatásban volt valami, amit korábban soha nem osztottunk meg egymással: egy közös tisztelet aziránt, amit nem éltünk meg, de ami mégis a részünk volt, valahol egy másik próbafülkében, egy másik lehetséges délutánon.

Tavasszal a tanulócsoportunk egy kis házi koncertet adott a konzervatórium kistermében, családtagoknak és barátoknak, egy olyan terem, amely a méretét tekintve meg sem közelítette azt a kristálycsillárost, ahol a másik Dóra Brahmsot játszott, de amikor felálltam a székemből, a hegedűt a nyakam alá emelve, és megláttam az első sorban Márkot, aki a térdén dobolt idegességében, és mellette anyámat, aki már felkelt az ágyból csak azért, hogy eljöjjön, valami megmozdult bennem, ami nem hasonlított se a hálára, se a büszkeségre, amit a fülkében éreztem, hanem inkább azoknak a keveréke volt, de egészen az enyém, egészen ebből az életből, amit választottam, és amit, most már biztosan tudtam, nem azért választottam, mert nem volt más út, hanem mert ez volt az, amit a magam módján, apró, görcsös, de őszinte mozdulatokkal felépítettem. A vonóm megérintette a húrokat, és bár a hang nem volt tökéletes, nem remegett a kezem, és ez többet jelentett, mint bármi, amit a bársonyfüggöny mögött éreztem.