Az ügyfélszolgálat

A jégeső pontosan akkor kezdődött, amikor Lívia azt mondta: „igen”. Nem előtte, nem utána, hanem abban a féltizedmásodpercben, ami alatt a szó elhagyta a száját, mintha az ég maga is ezt a pillanatot várta volna arra, hogy minden addig felgyülemlett rosszindulatát egyszerre zúdítsa ránk a Szegedi Füvészkert rózsakertje fölött. A szertartásvezető – egy kedves, nyugdíjas tanárnő, akit Lívia unokatestvére ajánlott – pánikszerűen próbálta a papírjait a hóna alá kapni, miközben a dió nagyságú jégdarabok bezúzták a díszes asztalon álló háromemeletes tortát, amiért hat hónapja fizettünk előre. A nagynénikém, Irén, aki az első sorban ült egy bérelt székben, úgy üvöltött, mintha élete végveszélyben lenne, miközben a kalapját próbálta a feje fölé tartani, és a zenészek, akik egy akusztikus triót alkottak, fejvesztve menekültek a hangszereikkel a legközelebbi fedett pergola alá.

Lívia a karomba kapaszkodott, a fátyla már csurom víz volt, a sminkje két fekete csíkban folyt le az arcán, és nem sírt, csak nevetett, azzal a hisztérikus, kontrollvesztett nevetéssel, ami egyszerre jelzi, hogy valaki mindjárt összeomlik, vagy inkább megvilágosul. Hat hónapos tervezés, egy egész éves megtakarítás, Lívia anyjának könnyei az esküvői ruha kiválasztásánál – mindez tíz perc alatt zúzódott darabokra egy meteorológiai jelenség miatt, amit senki nem jósolt meg, mert péntek reggel még ragyogó napsütést mutatott minden előrejelzés.

Három nappal korábban még azon aggódtam, hogy a cateringes cég nem elég korán hozza ki a díszasztalt, és hogy a fényképész, akit Lívia egy esküvői vásáron szúrt ki magának, tényleg annyira jó, mint amilyennek az Instagram-portfóliója mutatta. Most ott álltunk egy vizes pergola alatt, rajtunk a vendégek fele, akik csuromvizes ruhában próbáltak telefonon taxit hívni, miközben az esküvői szervező – egy állandóan mosolygó, de ezúttal halottfehér arcú nő, Zsófi – azt hajtogatta, hogy „ilyen még sosem történt”, mintha ez bármilyen formában megoldást jelentett volna. A jégdarabok, amik továbbra is kopogtak a pergola tetőzetén, akkorák voltak, hogy az egyik horpasztást hagyott a nászajándékos asztalon álló ezüst gyertyatartón, amit Lívia nagynénje hozott Bécsből.

Azon az estén, amikor végre hazaértünk a vendégházból, ahol az esküvői vendégek fele kényszerült menedéket keresni, és Lívia a fürdőkádban ült, mert azt mondta, hogy csak forró vízben tud újra emberi lénynek érezni magát, én a hálószoba fiókjában kotorásztam a pótdokumentumok között, és rátaláltam a nagyanyám régi, megsárgult kártyájára. Nagyanyám, Ilona, két éve halt meg, és az utolsó hónapjaiban, amikor már alig emlékezett a saját unokái nevére, egyszer tisztán, határozottan megfogta a kezem, és azt mondta: „Bence, ha már semmi más nem segít, hívd ezt a számot. Ne a rendőrséget, ne a biztosítót. Ezt.” A kártyán csak egy tizenegy számjegyű telefonszám állt, kézzel írva, enyhén elmosódott golyóstollal, és alatta egy szó: Sorsügyfélszolgálat.

Nagyanyám híres volt a családban a különcségeiről. Minden teliholdkor kiment az udvarra, és hangosan megkérte a holdat, hogy „ne legyen ilyen beképzelt”. Sosem evett kedden halat, mert azt állította, hogy „a halak kedden bosszúsak”, és egyszer, amikor kilencéves voltam, teljes komolysággal megkért, hogy ne köszönjek neki a lépcsőházban reggel kilenc és tíz között, mert „abban az órában senkinek nem szabad odafigyelnie rá”. A család ezeket a szokásokat legyintve, szeretettel kezelte, mint egy öregasszony ártalmatlan furcsaságait, és én is így tekintettem a kártyára, amit a halála előtt a kezembe nyomott – egy újabb Ilona-féle babonaság, amit tiszteletből a pénztartóm mögötti résbe csúsztattam, és amire aztán évekig nem is gondoltam. De most, a jégveréstől tönkrevert esküvőm estéjén, miután a cateringes cég közölte, hogy semmilyen körülmények között nem ad vissza egy fillért sem, mert „vis maior”, valahogy az jutott eszembe, hogy mi veszíthetek rajta, ha felhívom.

Álltam a fürdőszoba ajtaja előtt, hallottam Líviát a kádban mocorogni, és egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mit fogok mondani neki, ha ez a szám tényleg felvesz valamit, és ha valaki a vonal túlsó végén megkérdezi, miért hívtam. Mit mondjak – hogy az esküvőnkbe belevert egy jégeső, és ezt most valakinek szóban is be akarom jelenteni? Hangosan, egyedül a konyhában állva, röhögnöm kellett a saját helyzetemen, de a kártyát már a kezemben tartottam, és az ujjam már a telefon kijelzőjén járt.

Bepötyögtem a számot. A vonal másik végén nem csörgés hallatszott, hanem egy halk, zümmögő hang, mint amikor egy hűtőszekrény motorja indul be, aztán egy gépi hang szólalt meg, bosszantóan vidám, mintha egy biztosítási reklámból szabadult volna el:

– Üdvözöljük a Sorsügyfélszolgálaton! Hívását a minőségbiztosítás és a karmikus naplózás céljából rögzíthetjük. Ha az időjárással kapcsolatos problémája van, nyomja a 1-et. Ha génjeivel vagy öröklött tulajdonságaival van gondja, nyomja a 2-t. Ha harmadik féllel – például egy rosszindulatú kollégával, szomszéddal, vagy volt partnerrel – kapcsolatos igazságtalanság miatt hívott, nyomja a 3-at. Ha az élete általános, meg nem határozott mértékű rosszra fordulásáról szeretne panaszt tenni, nyomja a 4-et, és várjon türelemmel, ügyfelünk jelenleg is él. Ha úgy érzi, hogy a horoszkópja rosszul lett kiszámolva, nyomja az 5-öt. Ha elveszett tárgyat, elvesztett esélyt, vagy el nem küldött szerelmes levelet szeretne visszaigényelni, nyomja a 6-ot, bár felhívjuk a figyelmét, hogy ez utóbbi osztályunk jelenleg túlterhelt. Minden egyéb esetben maradjon vonalban, és egy ügyintéző hamarosan – viszonylagos értelemben – jelentkezik.

Nyomtam az 1-et.

A zene, ami ezután felcsendült, egy akkordeonos verzió volt a „Azok a szép napok”-ból, de olyan torzan, görcsösen, a megfelelő hangnemtől fél tónussal elcsúszva játszva, hogy percekig azt hittem, valami hiba van a vonalban. Nem volt hiba. Négy perc múlva egy emberi – legalábbis emberinek tűnő – hang szólt bele:

– Izsák vagyok, jó estét kívánok, önnel beszélek rögzített hívásban, amely a 7-es paragrafus szerint karmikusan kötelező erejű. Miben segíthetek?

Elmagyaráztam neki, remegő hangon, amit részben a düh, részben a hitetlenség okozott, hogy az esküvőmön jégeső pusztított el mindent, pontosan akkor, amikor a feleségem kimondta az igent, és hogy ez nem lehetett véletlen, mert péntek reggel még semmilyen vihart nem jósoltak.

– Értem, értem – mondta Izsák, és a hangjában annyi lelkesedés volt, mint egy adóhivatali ügyintézőében, aki már a nyolcadik hasonló panaszt hallja aznap. – Engedje meg, hogy ellenőrizzem a rendszerben. Kérem a teljes nevét, születési dátumát, és az esemény pontos GPS-koordinátáit, ha ismeri.

Nem ismertem a GPS-koordinátákat, de megadtam a Füvészkert nevét, és hallottam, hogy a vonal túlsó végén valaki – talán Izsák, talán egy másik hang a háttérben – gépel valamin, ami inkább egy régimódi írógépre hasonlított a kattogása alapján, mint egy billentyűzetre.

– Megtaláltam az esetet – mondta Izsák végül. – Horváth Bence, önt érintő meteorológiai beavatkozás, 2024. szeptember 14., 15 óra 32 perc. Igen, látom itt a megrendelést. Ez nem véletlen volt, uram. Ez egy ütemezett karmikus kiegyenlítés volt.

– Kiegyenlítés? – kérdeztem. – Miért kellett kiegyenlíteni az esküvőmet?

– Mert 2019-ben, uram, megnyert egy totózást, amit nem kellett volna megnyernie. A rendszer kiszámolta, hogy önnek statisztikailag nem volt joga ahhoz a nyereményhez, és az egyenleg korrekciója – elnézését kérjük a kellemetlenségért – egy későbbi, önnek fontos eseményen manifesztálódott. Ez a Sors-Felhasználási Feltételek 14. cikkelyének b) pontja alapján történt, amit önnek, mint minden élő embernek, automatikusan elfogadottnak tekintünk a születésétől kezdve.

Nem emlékeztem semmilyen totózásra, de amikor rákérdeztem, Izsák közölt egy összeget – 23 400 forintot -, amire halványan, nagyon halványan emlékeztem, mint egy barátom buliján nyert apró összegre, amiről már évek óta nem gondolkodtam.

– Szóval azt mondja, hogy a jégeső egy húszezer forintos nyeremény miatt volt? – kérdeztem, és a hangom már remegett a felháborodástól.

– A karma nem old be egyszerű arányossági táblázatokat, uram, ez egy komplex, többdimenziós elszámolási rendszer. De igen, alapvetően erről van szó.

Megkértem, hogy helyezze vissza a kárt, vagy legalább kompenzálja a cateringes cégnek fizetett előleget, és Izsák azt mondta, hogy ehhez ki kell töltenem a 112-C jelű formanyomtatványt, amit postai úton küldenek el, mert „a digitális aláírás még nem elismert a karmikus jogrendben”, és hogy a feldolgozási idő „három és hét kozmikus hónap között” van, amiről kiderült, hogy nem azonos a naptári hónappal, mert amikor megkérdeztem, mi a különbség, Izsák azt mondta: – A kozmikus hónap az eseménysűrűségtől függ, uram. Ha sok jelentős dolog történik az univerzumban egyszerre, a kozmikus hónap lelassul. Jelenleg három szomszédos galaxisban is csillagrobbanás zajlik, úgyhogy sajnos most lassabban telik az idő, mint máskor.

Megkérdeztem, hol tekinthetem meg ezt a Sors-Felhasználási Feltételeket, mert nem emlékeztem, hogy valaha is aláírtam volna semmit, és Izsák azt mondta, hogy a dokumentum „az első légzéssel automatikusan hatályba lép”, és hogy jogi okokból fel kell olvasnia belőle egy részletet, ha kérem.

– Kérem – mondtam, mert addigra már annyira kíváncsi voltam, hogy a düh háttérbe szorult.

– „14. cikkely – mondta Izsák, és a hangja hirtelen egy jogi szöveget felolvasó hivatalnok monoton ritmusába váltott -, b) pont: a Szolgáltató fenntartja a jogot, hogy a felhasználó életében bekövetkezett, statisztikailag indokolatlan pozitív eseményeket egy későbbi, a felhasználó számára jelentőséggel bíró időpontban, a Szolgáltató kizárólagos belátása szerint kiegyenlítse. A kiegyenlítés formája, mértéke és időzítése nem vitatható, és nem képezheti jogi eljárás alapját sem emberi, sem transzcendens fórumon.” Van még tizenkét alpont, ha szeretné, hogy folytassam.

– Nem, elég – mondtam. – És ha nem fogadom el ezeket a feltételeket?

– Akkor, uram, nem születhetett volna meg. A feltételek elfogadása a létezés előfeltétele. Ez olyan, mintha azt kérdezné, mi történik, ha nem fogadja el a gravitációt.

Ekkor letettem a telefont, mert úgy éreztem, ha egy percig tovább hallgatom, valamelyik agyi érhálózatom felmondja a szolgálatot.

A nászutunk, amire Krétára mentünk, amennyire csak tudtuk helyrepofozva a megmaradt költségvetésből, önmagában is egy kisebb katasztrófasorozat volt: a bőröndünk Athénban maradt két napra, a bérelt autónk defektet kapott egy olyan szakaszon, ahol a térerő a nullával volt egyenlő, és Lívia az első éjszaka egy egész tál polipot evett meg, amitől három napig rosszul volt. Ekkor még nem gondoltam a vonalra, mert túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy gyógyszert keressek egy görög faluban hajnali kettőkor, de amikor hazaértünk, és a bőröndünk végül megérkezett, a bőrönd zárja törötten, és minden Lívia ékszere – nem drága darabok, csak emléktárgyak, egy nyaklánc a nagymamájától, egy karkötő, amit az érettségi bankettjén kapott – hiányzott belőle, úgy döntöttem, felhívom a számot, csak hogy lássam, mit mondanak egy ilyen, egyértelműen emberi eredetű bűncselekményről.

Ezúttal egy férfi vette fel, aki Richárdnak mutatkozott be, és aki az első mondat után közölte, hogy „a repülőtéri lopások kilencvenkét százaléka emberi hatáskörbe tartozik, de a maradék nyolc százalékért, amiben a karmikus véletlen is szerepet játszik, nálunk is nyitható ügy.” Megkérdeztem, hogyan lehet megállapítani, melyik kategóriába tartozik az én esetem, és Richárd azt mondta, hogy ehhez ki kell töltenem egy „Eredetmeghatározási Kérdőívet”, amely harminckét kérdésből állt, köztük olyanokból, mint „Hitt-e önnek bárki valaha azt, hogy túl szerencsés az életben?” és „Volt-e az elmúlt tíz évben olyan álma, amelyben repült, de nem szárnyak segítségével?” Amikor végre kitöltöttem – telefonon, mert a kérdőívet csak szóban vették fel, „adatvédelmi okokból” -, Richárd közölte, hogy az esetem „68 százalékos valószínűséggel emberi eredetű”, ami alatta volt a 75 százalékos küszöbnek, amely alapján ők kompenzációt nyújtanának, úgyhogy nem tudtak segíteni. Lívia ékszereit sosem találtuk meg, de a karmikus bürokrácia legalább megadta a hamis reményt, hogy valaki, valahol, legalább megpróbálta kideríteni, mi történt.

Két hét telt el, mire újra felhívtam a számot, ezúttal nem a jégeső miatt – azt, nagy nehezen, Lívia és én a saját megtakarításunkból pótoltuk -, hanem azért, mert a munkahelyemen, egy logisztikai cégnél, a csoportvezetői pozíciót, amire tizennégy hónapja készültem, egy kollégámnak, Petrovics Balázsnak adták, aki alig fél éve dolgozott nálunk, és akiről mindenki tudta, hogy a vezérigazgató unokaöccse. Ez nem karmikus igazságtalanság volt, hanem a legbanálisabb fajta, de úgy döntöttem, hogy ha már van egy ilyen vonalam, kihasználom.

Ezúttal a 3-as menüpontot nyomtam, mert „harmadik féllel kapcsolatos igazságtalanság” alá tudtam besorolni Balázst. A várakozási zene most egy szintetizátoros, kilencvenes évekbeli lift-muzak volt, és a gépi hang közölte, hogy „becsült várakozási idő: 2 kozmikus perc”, amiről persze már tudtam, hogy ez bármit jelenthet.

Ezúttal nem Izsák vette fel, hanem egy nő, aki Fruzsinának mutatkozott be, és a hangja sokkal fáradtabb volt, mint Izsáké, mint aki egy teljes műszakot végigdolgozott már aznap panaszkezeléssel.

– A Balázs-ügy – mondta, miután elmagyaráztam a helyzetet, és egy hosszú, türelmetlen sóhajjal felvezette a következő mondatot. – Ez nem a mi asztalunk, uram. A munkahelyi előmenetel az Emberi Önkormányzás Osztályához tartozik, nem a Sorsügyfélszolgálathoz. Mi csak a nem emberi eredetű beavatkozásokért vagyunk felelősek: időjárás, genetika, véletlenek, baleset-eloszlás. Ha az ön vezérigazgatója a saját unokaöccsét helyezte előnybe, az emberi korrupció, nem karmikus allokáció. Azt javasolom, forduljon a munkaügyi felügyelethez.

– De valahogy mégis igazságtalannak érzem – erősködtem.

– Az igazságtalanság érzése nem azonos az igazságtalansággal, uram. Átirányíthatom egy másik osztályra, de előre figyelmeztetem, hogy a hívása ezáltal elveszíti az elsőbbségi státuszát, és vissza kell kezdenie a várólistán.

– Akkor mi értelme van egyáltalán ennek a vonalnak, ha a legtöbb ember által átélt igazságtalanság nem tartozik önökhöz?

– Jó kérdés, uram, és őszintén szólva sokan feltesszük mi is magunknak időről időre, bent, a szünetekben. A válasz, amit a vezetőségtől kaptunk, az, hogy mi csak azért felelünk, amit senki más nem tud elszámolni: a vakvéletlent. Az emberi gonoszságért és butaságért önöknek magának kell felelniük, a saját bíróságaikkal, a saját erkölcsükkel. Mi csak ott lépünk be, ahol semmilyen emberi okozó nem azonosítható.

Megkérdeztem, hogy akkor mit tudnak felajánlani, és Fruzsina, mintha egy szkriptet olvasna fel – ami nyilvánvalóan az is volt -, közölte, hogy irányíthat hozzám „kompenzációs véletlenszerű pozitív eseményeket” a következő harminc napban, amit „Bronz szintű Sors-Jóvátételi Csomagnak” neveztek, és ez tartalmazhat „kedvező parkolóhelyeket, zöld hullámot a közlekedési lámpáknál, és csekély esélyt egy kellemes véletlen találkozásra egy régi ismerőssel”.

– Ez minden? – kérdeztem.

– A Bronz csomag ingyenes, uram. Az Ezüst csomaghoz – amely magában foglalná egy kisebb anyagi nyereményt is – önnek elő kell fizetnie a Sors Pontok programra, ami heti rendszerességű, önkéntes, apró felajánlásokkal jár.

– Milyen felajánlásokkal?

– Ez egyénenként változik. Néhány ügyfelünk egy-egy délutáni szieszta idejét ajánlja fel, mások egy hajszínt, van, aki egy konkrét emléket egy kedvenc filmjéről. A rendszer automatikusan kiválasztja, mi az, amit ön a legkevésbé fog hiányolni.

Ez annyira hasonlított Teréz boltjára – amiről persze semmit sem tudtam, mert sosem jártam a Kárász utca közelében azon az estén -, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hányféle ilyen rendszer működhet a világban párhuzamosan, egymásról sem tudva, mindegyik saját bürokráciájával, saját „apró felajánlásával”. De ezt a gondolatot gyorsan elengedtem, mert Fruzsina már a következő mondatát olvasta fel.

– Szeretné aktiválni a Sors Pontok programot?

– Mit veszítenék el, ha igen?

– Ezt csak az aktiválás után tudom megmondani, uram. A rendszer előre nem közli a felajánlás tartalmát, mert az torzítaná az önkéntesség elvét.

Ez annyira abszurdnak hangzott, hogy majdnem letettem, de aztán – talán azért, mert Balázs épp azon a napon dicsekedett az új céges autójával az irodában mindenki előtt – igent mondtam.

Három nappal később vettem észre, hogy valami hiányzik, amikor Lívia megkérdezte, mit csináltunk múlt kedden este, és én nem tudtam felelni. Nem azért, mert elfelejtettem volna egy konkrét estét – hanem mert a keddek, az utóbbi három hétben, egyszerűen nem léteztek a memóriámban. Mintha minden hét egy hat napos hét lett volna, ahol a hétfő után egyenesen a szerda következett, és a köztes rész egy sima, varrás nélküli folytonosságban olvadt össze. Amikor ránéztem a telefonom galériájára, találtam fényképeket, amiket nyilvánvalóan kedden csináltam – egy fotó egy új kávésról, amit kipróbáltam, egy videó, amin a kutyánk, Buksi, egy labdát kergetett a parkban -, de magukra a napokra nem emlékeztem semmit. Olyan volt, mint egy film, amiből kivágtak minden harmadik képkockát, de a hangsáv valahogy folytonosnak tűnt.

Visszahívtam a számot, dühösen, és amikor végre eljutottam Fruzsinához – vagy legalább egy nőhöz, aki ismét Fruzsinaként mutatkozott be, bár a hangja most másképp csengett, mintha egy másik Fruzsina lenne, egy ugyanolyan névvel dolgozó csapat tagja -, követeltem, hogy adják vissza a keddjeimet.

– A felajánlás, amit automatikusan kiválasztott a rendszer, az ön kedd délutánjai voltak, három hónapon keresztül – magyarázta Fruzsina, szenvtelenül, mintha egy biztosítási kötvény apró betűs részét olvasná fel. – Ezt az ön esetében a rendszer azért választotta, mert a kedd a legkevésbé jelentős napja volt a hetének a statisztikai modellünk szerint. Ne aggódjon, a kedd minősége visszatér, mihelyt a három hónap letelik.

– De nem kérdezte meg tőlem, hogy akarom-e!

– A feltételekben, amelyeket a programhoz elfogadott, ez szerepelt, 9. bekezdés, „a felajánlás tartalma és módja a Szolgáltató kizárólagos belátása szerint kerül meghatározásra”. Elolvasta a feltételeket, mielőtt elfogadta?

Természetesen nem olvastam el, mert ki olvasná el egy ilyen rendszer apró betűs feltételeit, amikor az egyetlen gombnyomás, amire figyelt, az „igen” volt, egy telefonbeszélgetés közepén, bosszúsan egy munkahelyi igazságtalanságtól.

– Ez csalás – mondtam.

– Ez jogszerű, dokumentált, önkéntes hozzájárulás – felelte Fruzsina. – Szeretne panaszt tenni a saját hozzájárulása ellen?

– Igen!

– Rendben, ehhez kérem töltse ki a 212-F formanyomtatványt, amely a 112-C formanyomtatvány mellékleteként nyújtható be, ha az eredeti ügy még folyamatban van. Emlékeztetem, hogy az önnek fontos jégeső-ügy jelenleg a hetedik kozmikus hónapjában van, tehát a melléklet csatolása valószínűleg tovább lassítja a feldolgozást.

Ekkor rájöttem, hogy az egész rendszer úgy épül fel, hogy minden egyes panasz, amit beadok, egy újabb, lassabb, bonyolultabb panaszt generál, mint egy olyan labirintus, amelynek a kijárata minden lépésnél egy újabb elágazást nyit.

Legjobb barátomnak, Györgynek, egy sörözés közben elkezdtem mesélni az egészet, félig viccesen, hogy lássam, mennyire hisz nekem, és György, aki egész életében a legszkeptikusabb ember volt, akit ismertem, csak annyit mondott, hogy „add meg a számot, próbálom ki, mert a múlt héten egy galamb pontosan a fejemre szart, miközben állásinterjúra mentem, és szeretném tudni, hogy ez volt-e az oka, hogy nem vettek fel.” Két nap múlva visszahívott, és a hangjában valódi megrökönyödés volt: a vonal felvette, a gépi hang pontosan úgy köszöntötte, ahogy nekem is, és amikor elmagyarázta a galambos ügyet, egy ügyintéző – nem Izsák, nem Fruzsina, egy teljesen új, „Dénes” nevű hang – közölte neki, hogy a madarak viselkedése „részlegesen a mi hatáskörünkbe tartozik, mert a véletlen célzási pontosság statisztikai anomáliát jelez”, és hogy kompenzációként felajánlanak neki egy „Bronz szintű Sors-Jóvátételi Csomagot”. György ezután két hétig minden nap felhívta a számot különböző hülyeségekért – egyszer azért, hogy kompenzációt kérjen, mert a kedvenc sorozatát törölték egy streaming oldalról -, mire egyszer egy ügyintéző, aki nyilvánvalóan ráismert a hangjára, azt mondta neki: „Uram, a visszaélésszerű panasztétel is szerepel a feltételeinkben, 31. cikkely, kérem, fontolja meg hívásai gyakoriságát.” Ez volt az első bizonyíték számomra, hogy nem én vagyok az egyetlen a városban, aki ismeri ezt a számot, és hogy valahol, egy láthatatlan telefonközpontban, lehet, hogy éppen ezer másik ember várakozik ugyanazon a torz akkordeonzenén, mindannyian azt hívén, hogy ők az egyetlenek, akik rájöttek a titokra.

Mielőtt a parkolási bírság ügyére rátérnék, el kell mondanom egy hívást, amit azért indítottam, mert feltűnt, hogy három egymást követő napon ugyanaz a vak koldus köszönt rám véletlenül „jó reggelt, Gábor úrnak” a sarki boltnál, holott a nevem nem Gábor. Azt hittem, ez valami karmikus hiba, ezért felhívtam a vonalat, és ekkor szembesültem először azzal, hogy a Sorsügyfélszolgálaton is létezik ügyfélszolgálati robot, mielőtt az ember élő ügyintézőhöz jutna.

– Üdvözlöm, Szikra vagyok, a Sorsügyfélszolgálat virtuális asszisztense – szólt egy éles, túlzottan barátságos hang. – Hallottam, hogy problémája van egy Gábor nevű személlyel. Szeretné, hogy felvegyem a kapcsolatot Gábor úrral az önök nevében?

– Nem, nem én vagyok Gábor, valaki összekever engem Gáborral.

– Értem, tehát önt Gábornak hívják, és szeretne panaszt tenni, hogy mások nem Gábornak hívják?

– Nem! Pont az ellenkezője!

– Sajnálom, nem értettem a kérését. Szeretné, hogy átkapcsoljam egy élő ügyintézőhöz?

– Igen, azt szeretném.

– Rendben, mielőtt átkapcsolnám, had kérdezzek néhány biztonsági kérdést. Mi a kedvenc színe?

– Minek ez a kutyafüle…

– Elnézést, nem értettem. Kérem válasszon az alábbi színek közül: kék, piros, a létezés színtelensége.

Végül, tíz perc és három megismételt biztonsági kérdés után, ami semmilyen logikus összefüggésben nem állt a kérdésemmel, egy élő hang vette fel, aki közölte, hogy a „névtévesztési anomáliák” egy külön, „Azonossági Félreértések Osztályára” tartoznak, amelyhez nekik nincs hozzáférésük, és hogy forduljak vissza a főmenühöz. Soha nem derült ki, miért köszönt rám a koldus Gábornak, de úgy döntöttem, ez talán az élet egyik olyan rejtélye, amit még a Sorsügyfélszolgálat sem akar, vagy nem tud megfejteni.

A következő hónapban négyszer hívtam fel a számot, és minden alkalommal valami kisebb igazságtalanság miatt, amit a magamfajta ember egy normális életben egyszerűen csak eltűrne: egy parkolási bírság, amit szerintem jogtalanul kaptam, mert a tábla félig el volt rejtve egy fa ágai mögött; egy szomszéd, aki minden vasárnap reggel hétkor fűnyírózott, pontosan akkor, amikor aludni akartam; egy repülőjegy, amit duplán foglaltak be, és nekem kellett átülnem egy rosszabb, ablak nélküli ülésre. Mindegyik híváshoz egy új ügyintéző tartozott – volt egy Gyula nevű férfi, aki folyton krákogott a vonalban, mintha náthás lenne, bár amikor megkérdeztem, azt mondta, hogy „a karmikus entitásoknak nincs légúti rendszerük, ez csak egy kommunikációs minta, amit átvettem egy korábbi emberi ügyféltől”; volt egy Ildikó, aki minden mondatát egy számmal kezdte, mint „Harminckettő: ez nem tartozik a hatáskörünkbe”, ami után soha nem magyarázta meg, mire vonatkozik a szám.

A hold music minden alkalommal más volt, de egyik rosszabb, mint a másik: egyszer egy szintetizátoros, félig becsinált verzió a Für Elise-ből, máskor valami, amiről csak percek múlva jöttem rá, hogy fordítva van lejátszva, egy pop sláger, amit felismertem volna, ha nem hátulról előre megy. Egy alkalommal a zene közben egy férfi hangja közbeszólt, nem is a várakozási felvétel részeként, hanem mintha valódi közlemény lenne: „Kedves ügyfeleink, tájékoztatjuk önöket, hogy a Hetedik Égi Szféra karbantartása miatt a szerdai panaszfeldolgozás átmenetileg szünetel. Türelmüket előre is köszönjük.” Ez annyira hihetetlen volt, hogy felírtam egy papírra, nehogy elfelejtsem, aztán rájöttem, hogy már le is írtam, szóról szóra, mert ilyen mondatokat az ember nem tud kitalálni, csak hallani.

A parkolási bírságból végül sikerült kompromisszumot elérnem: Gyula közölte, hogy a rendszer „részleges felelősséget vállal” a félig eltakart tábláért, és felajánlott egy „Ezüst szintű Sors-Jóvátételi pontot”, ami – mint kiderült – egyetlen alkalomra garantált zöld hullámot jelentett a város három legforgalmasabb kereszteződésében, amit a rákövetkező kedden (az egyik visszakapott keddemen) tényleg ki is próbáltam, és működött, bár ez önmagában nem fedte a bírság összegét.

A szomszéd fűnyírásával kapcsolatos panaszomat egyszerűen elutasították, azzal az indokkal, hogy „a hangingerek szubjektív percepciója nem esik a Szolgáltató hatáskörébe”, amire megkérdeztem, hogy akkor mi esik a hatáskörükbe egyáltalán, és Ildikó – aki ezúttal „Harminchármas” számmal indította a választ – azt mondta: „Objektíven mérhető, valószínűségi eloszlást érintő események. Az önök szomszédjának fűnyírási szokása nem véletlen, hanem tudatos döntés, tehát emberi hatáskör.”

Megkérdeztem Ildikótól, miért nem esik a hatáskörükbe egy olyan egyszerű dolog, mint egy fűnyíró, mire ő felolvasott nekem egy teljes bekezdést a Szolgáltatási Övezetek Határairól, amiben szerepelt egy mondat arról, hogy „a Szolgáltató nem vállal felelősséget a felhasználók közötti interperszonális akusztikai konfliktusokért, kivéve, ha azok harmadfokú zajszennyezési küszöböt érnek el, amit kizárólag akkreditált karmikus zajmérnök igazolhat”. Megkérdeztem, honnan szerezhetnék egy ilyen zajmérnököt, és Ildikó, most „Harminchetes” számmal kezdve, azt mondta, hogy „ez emberi szolgáltatás, nem a mi hatáskörünk”, amire már nevetnem kellett, mert rájöttem, hogy a rendszer lényegében egy önmagát védő kör, amelyben minden kérdésre az a válasz, hogy „ez nem a mi hatáskörünk”, amíg az ember fel nem adja.

A duplán foglalt repülőjegy esetében viszont, meglepő módon, kaptam egy valódi kompenzációt: egy „Platina szintű utalványt”, amely – Gyula szavaival – „egy jövőbeli, az önök számára fontos utazás során tíz százalékkal csökkenti a váratlan események bekövetkezésének esélyét”. Megkérdeztem, hogy ez mit jelent a gyakorlatban, és azt mondta, hogy „kevesebb késés, kevesebb elveszett csomag, nagyobb esély arra, hogy a szomszéd ülés üres marad”. Ez volt az első alkalom, hogy a rendszer valami olyat adott, amit tényleg használni tudtam, és ettől kezdve kezdtem komolyan venni, hogy ez a vonal, minden abszurditása mellett, valóban működik – csak egy olyan logika szerint, amit senki nem magyarázott el rendesen, és amit nyilvánvalóan senki sem tudott rendesen elmagyarázni, mert maguk az ügyintézők is egy nagyobb rendszer alkalmazásban dolgozó, alacsony szintű fogaskerekei voltak.

A fordulópont akkor jött, amikor véletlenül rájöttem egy kiskapura. Az egyik hívás alatt, miután Ildikó – most „Negyvenegyes” számmal – elutasította egy panaszomat, amely a kutyánk, Buksi, hirtelen fellépő, megmagyarázhatatlan bőrbetegségéről szólt (amit az állatorvos „stresszeredetűnek” minősített, bár Buksi semmilyen stresszes helyzetben nem volt az elmúlt hónapokban, legalábbis amennyire tudtam), feldühödve azt mondtam neki: – Akkor panaszt teszek a panasztételi folyamat ellen!

Csend volt a vonal másik végén, olyan hosszú csend, hogy azt hittem, megszakadt a hívás.

– Ezt… ezt nem szokták kérni – mondta Ildikó végül, és a hangjában most először hallottam valódi bizonytalanságot, nem a szokásos, gyakorolt szenvtelenséget. – Átkapcsolom egy felettesnek, de előbb figyelmeztetnem kell: minden ügyfélnek élete során összesen három alkalma van arra, hogy felettes beosztású entitással beszéljen. Ez lenne az első. Biztos, hogy ezt akarja felhasználni egy kutyás ügyre?

Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon kellene-e spórolnom ezzel a lehetőséggel egy még fontosabb napra, de aztán eszembe jutott Buksi szomorú tekintete, ahogy visszavonult az ajtó mellé, amikor próbáltam kicsábítani a kertbe, és azt mondtam:

– Biztos vagyok benne.

– Rendben. Kérem, erősítse meg újra, hangosan, érthetően: felhasználja az első felettesi escalációját?

– Felhasználom!

– Rögzítve. Átkapcsolás folyamatban. Kérem, ne tegye le, még ha a várakozási idő meghaladná is a türelmét, mert az escaláció visszavonhatatlan, és ha megszakítja a hívást, elveszíti ezt a lehetőséget anélkül, hogy beszélt volna bárkivel.

A zene, ami ezután felcsendült, egészen más volt, mint bármi, amit korábban hallottam: egy teljesen csendes, szinte meditatív hárfadallam, amitől furcsa módon megnyugodtam, bár valami azt súgta, hogy ez a csend drágább, mint bármi, amit addig hallottam a vonalban.

– Székely Mária-Terézia – szólalt meg egy új hang, mélyebb, lassabb, mint bármelyik korábbi ügyintézőé, mint aki soha nem kapkodja el a mondatait, mert tudja, hogy senki nem meri félbeszakítani. – Önt áthelyezték hozzám, mert másodfokú eljárást indított. Ez ritkán fordul elő. A legtöbb ügyfél feladja az első visszautasítás után.

– Nem akarok feladni – mondtam. – A kutyám beteg, és senki nem tud nekem segíteni, mert mindig valaki másnak van hatásköre.

– Értem – mondta Mária-Terézia, és a hangjában most volt valami, amit a korábbi ügyintézőknél sosem hallottam: egyfajta türelem, amely nem a szkript része volt, hanem valódinak tűnt. – Mondja el az egész ügyet, az elejétől. Ne hagyjon ki semmit, még azt sem, amit feleslegesnek gondol.

Elmeséltem neki mindent: a jégesőt, Balázst, a kettéosztott keddeket, a parkolási bírságot, a szomszédot, a repülőjegyet, és végül Buksit, akinek a bőre úgy nézett ki, mintha apró, vörös foltokban hámlana, és aki már két hete nem akart kimenni a kertbe, ahova korábban mindig örömmel rohant.

Mária-Terézia hosszan hallgatott, és amikor megszólalt, a hangja megváltozott, lágyabb lett, mint egy olyan emberé, aki hirtelen rájön, hogy a beszélgetés, amit vezet, nem egy újabb statisztikai eset, hanem valódi szenvedés.

– A kutyája betegsége nem a mi hatáskörünk, uram, mert az állatok sorsa egy teljesen másik osztály alá tartozik, amit mi itt „Nem Emberi Élőlények Igazgatásának” nevezünk, és amelynek, ha szabad így mondanom, egészen más a kultúrája, mint a miénk – sokkal lazábban dolgoznak, kevesebb formanyomtatvánnyal, de cserébe gyakran napokig nem válaszolnak semmire, mert náluk az idő fogalma is másképp működik, egy macska hét élete miatt például teljesen felborult a könyvelésük még a múlt században, és azóta sem igazán heverték ki. Ahhoz sajnos nincs hozzáférésem. De elmondok önnek valamit, amit nem szoktunk megosztani ügyfelekkel: a maga keddjei, amiket a rendszer elvett, nem véletlenül estek egybe a kutyája tüneteinek kezdetével. Amikor valakitől elvesznek egy időszakot, az idő nem egyszerűen eltűnik – összesűrűlik máshol. A keddjei valahol léteznek még, csak nem az önök közös idejében, Buksival. Ha visszakapná őket, talán a kutyája is jobban lenne, mert ő is érzi az önök közös ritmusának megszakadását, még ha nem is érti, miért.

– Hogyan kaphatom vissza őket korábban, mint három hónap múlva?

– Normális esetben nem lehet. De mivel másodfokú panaszt nyújtott be, és mivel ez egy olyan precedens, amivel ritkán találkozunk, javaslok valamit, amit a szabályzat nem tilt kifejezetten, bár nem is engedélyez: cserét ajánlok. Lemondana a Platina utalványáról – a jövőbeli utazásáról -, ha ezáltal most visszakapná a keddjeit?

Nem volt szükségem egy problémamentes jövőbeli repülőútra. Szükségem volt a kutyámra, aki a lábamhoz dörgölte a fejét minden este, amikor hazaértem, függetlenül attól, hogy milyen napom volt.

– Igen – mondtam habozás nélkül.

– Rendben. A cserét rögzítettem. Ön ezennel visszakapja a hátralévő kedd délutánjait, azonnali hatállyal.

A következő kedden Buksi már a reggeli sétán is élénkebb volt, mint hetek óta, és bár az állatorvos nem tudott racionális magyarázatot adni arra, hogy a bőre miért kezdett gyógyulni néhány napon belül, Lívia csak annyit mondott: – Látod, mondtam, hogy a stressz elmúlik, ha változik valami a házban. – Nem mondtam el neki az igazi okot, mert féltem, hogy azt hinné, megbolondultam, bár azt sem tudom pontosan, mit hitt volna, ha elmondtam volna, hogy egy telefonos ügyfélszolgálaton kicseréltem egy jövőbeli repülőutat a saját visszakapott kedd délutánjaimra.

Két hét múlva, amikor rájöttem, hogy a Sors Pontok program automatikusan tovább fut, és minden hónapban újabb apróságot von le tőlem – ezúttal, úgy tűnt, a bal fülem enyhe zúgását egy koncert után, amire egyébként is büszke voltam, mert azt jelentette, hogy legalább egyszer igazán jól szórakoztam -, úgy döntöttem, lemondom az előfizetést. Ez volt az első alkalom, hogy igazán megtapasztaltam, mit jelent a szó: bürokratikus fal.

– Szeretném lemondani a Sors Pontok programot – mondtam Fruzsinának, aki ezúttal különösen fáradtnak hangzott, mintha a hangja is egy hosszú, fizetés nélküli túlóra után szólna.

– Értem. Ehhez át kell kapcsolnom a Megtartási Osztályhoz, mert a lemondási kérelmek kezelése nem az én hatáskörömbe tartozik.

A Megtartási Osztályon egy túlzottan vidám férfi vette fel, aki Zoltánnak mutatkozott be, és aki az első mondata után rögtön egy ellenajánlattal próbálkozott: – Mielőtt lemondana, hadd ajánljak fel önnek egy ötven százalékos kedvezményt a következő három hónapra! – Közöltem, hogy nem akarok kedvezményt, lemondani akarok, mire azt mondta, hogy „ez teljesen érthető, sokan így éreznek az első hívás alkalmával”, majd megkérdezte, hogy pontosan miért szeretnék lemondani, „hogy javíthassunk a szolgáltatásunkon”. Elmondtam, hogy azért, mert a program az engedélyem nélkül vesz el tőlem fontos dolgokat. Zoltán erre azt felelte, hogy ez „félreértés”, mert minden felajánlás „statisztikailag jelentéktelen”, amire megkérdeztem, hogy akkor miért nem mondja meg előre, mi az, ha olyan jelentéktelen, és Zoltán azt mondta: „Ha előre tudná, az befolyásolná a döntését, és ez ellentétes lenne az önkéntesség szellemével, amire mi annyira büszkék vagyunk.”

Végül, úgy huszonöt perc canterálás után, amiben Zoltán felajánlott egy „ingyenes hónapot”, egy „személyre szabott Sors-tanácsadást”, és végül egy „VIP státuszt, amivel elsőbbséget kap minden jövőbeli hívásnál”, sikerült kicsikarnom a lemondást, de csak azután, hogy aláírtam – szóban, a telefonban, ami állítólag jogilag kötelező erejű volt – egy nyilatkozatot, amely szerint „önként, mindenféle nyomás nélkül” döntöttem a lemondásról, és hogy „tudomásul veszem, hogy a lemondás után a rendszer nem fog proaktívan kompenzálni semmilyen jövőbeli igazságtalanságért, csak ha én magam kifejezetten kérem”. Ez pontosan olyan volt, mintha egy biztosítótársaságtól próbálnék lemondani egy olyan szolgáltatást, amiről nem is tudtam, hogy előfizettem, csak itt a tét néha egy fültőszunnyogás volt, néha egy teljes kedd.

Körülbelül egy hónappal a Buksi-ügy után egy levelet találtam a postaládámban – papír levelet, kézzel írt címzéssel, bélyeg nélkül, mintha valaki személyesen dobta volna be -, amely egy „Sorsügyfélszolgálat Hűségprogram” fejléccel indult, és arra buzdított, hogy most, „korlátozott ideig”, frissítsek az Ezüst szintről az Arany szintre, mert „a mostani akció keretében minden feljebb lépő ügyfél ingyenes Boldog Véletlen Találkozást kap egy régi szerelemmel, korlátlan ideig érvényes garanciával arra, hogy ez nem fogja felforgatni a jelenlegi kapcsolatát.” Alul kisbetűvel ez állt: „A felforgatás kockázata egyénenként változik, a Szolgáltató nem vállal felelősséget olyan érzelmi következményekért, amelyek az ügyfél saját döntéseiből fakadnak, lásd 9-es, 14-es és 22-es cikkely.” Lívia megtalálta a levelet a konyhapulton, mielőtt el tudtam volna rejteni, és hosszan nézett rám, mire csak annyit tudtam mondani, hogy „ez valami spam, biztos a nászajándék-listánkból szivárgott ki a cím”, amit ő nyilvánvalóan nem hitt el, de úgy döntött, nem feszegeti tovább, mert – ahogy később bevallotta – attól félt, hogy ha túl sokat kérdez, ő is belekeveredik valamibe, amit nem akar érteni.

Hat hónappal később, amikor apám mellkasi fájdalmakkal bekerült a kórházba, és a kardiológus azt mondta, hogy a szívizma olyan mértékben károsodott egy korábbi, fel nem ismert infarktus miatt, hogy a várható élettartama legfeljebb néhány év, és hogy semmilyen műtét nem segít rajta ezen a ponton, felhívtam a Sorsügyfélszolgálatot, és közvetlenül Mária-Teréziát kértem, bár tudtam, hogy ez nem szokásos eljárás.

Szikra, a virtuális asszisztens, elsőként próbált lebeszélni, azt ismételve, hogy „Székely Mária-Terézia jelenleg nem elérhető, de szívesen felvenném helyette a panaszát, és ha megadja a kártérítési igényének becsült forint-összegét, azonnal tudok ajánlani egy megfelelő csomagot.” Amikor közöltem, hogy nem akarok csomagot, hanem az apámat akarom életben tartani, Szikra egy több másodpercig tartó, zavart csendet hagyott a vonalban, majd azt mondta: „Ez a kérés túllép a fogalmi keretrendszeremen. Átkapcsolom egy élő entitáshoz.” Ezután Gyula vette fel, aki közölte, hogy „egészségügyi vis maior esetek” a Harmadik Osztályhoz tartoznak, nem az ő asztalához, és mielőtt bármit mondhattam volna, már hallottam is a kattanást, ahogy átirányít – majd Fruzsina hangját, aki azt mondta, hogy valójában ő is csak átirányíthat, mert ez „méltósági szintű ügy”, és csak Mária-Terézia vagy nála magasabb entitás kezelheti. Végül, úgy tíz perc hánykolódás után a rendszerben, miközben a hárfazene kétszer is leállt, majd újraindult, mintha maga a zenekar is zavarban lett volna, eljutottam hozzá.

A hangja ezúttal is türelmes volt, de mélyebben, komolyabban csengett, mint korábban, mint aki már előre tudja, hogy ez a hívás nem egy parkolási bírságról fog szólni.

– Édesapám haldoklik – mondtam, és a hangom megremegett, pedig napokig próbáltam felkészülni erre a hívásra, hogy higgadtan beszéljek. – Tudom, hogy valahol a rendszerükben ez egy „egyenlegkorrekció” vagy egy „statisztikai eloszlás” vagy valami hasonló, de én csak azt akarom, hogy éljen tovább. Nem akarok Platina utalványt. Nem akarok Sors Pontot. Nem akarok zöld hullámot a belvárosban. Csak az apámat akarom.

Hosszú csend volt, hosszabb, mint bármelyik korábbi beszélgetésben.

– Uram – szólalt meg végül Mária-Terézia -, meg kell mondanom önnek valamit, amit a legtöbb ügyfélnek sosem mondunk el, mert félünk, hogy elveszi a reményt, de úgy gondolom, önnek joga van hozzá. A halál nem hiba a rendszerben. Nem egy olyan esemény, amit kompenzálni kell, mint egy elveszett csomagot vagy egy igazságtalan bírságot. A halál egy szabály. Nem állhatunk ellen a szabálynak, uram. Csak a szabály körüli apró eltéréseket tudjuk módosítani.

– Akkor mi haszna van ennek az egész vonalnak – kérdeztem, és a hangomban most nem volt harag, csak kimerültség -, ha a legfontosabb dolgoknál tehetetlenek?

– A legtöbb ügyfelünk ugyanerre a felismerésre jut el, előbb vagy utóbb – mondta Mária-Terézia, és a hangjában most valami volt, amit korábban sosem hallottam tőle, sem senki mástól a vonalban: szomorúság, valódi, nem szkriptelt szomorúság. – De hadd mondjak el valamit, amit a szabályzat nem tilt. A szabály körüli apró eltérések néha nem kicsik annak, aki megkapja őket.

– Mit tud felajánlani?

– Nem tudom meggyógyítani az apját. De tudok felajánlani önnek egy „Minőségi Idő Garanciát” – ez egy olyan kiegészítő záradék, amit ritkán alkalmazunk, mert magas az ára, és a legtöbb ügyfél nem engedheti meg magának. Azt garantálja, hogy a hátralévő időben, amennyi az apjának van, legalább három olyan nap lesz, amikor teljesen tiszta a tudata, nincs fájdalma, és képes lesz úgy lenni önnel, a családjával, ahogy a betegség előtt volt. Nem sok. De valódi.

– Mi az ára?

– Az ön esetében… – szünetet tartott, mintha valamit ellenőrizne egy számon, amit nem láthattam – …azt javaslom, hogy ajánlja fel azt a képességét, amivel eddig mindig elkerülte a konfliktust a munkahelyén. Azt a fajta csendet, amivel mindig lenyelte az igazságtalanságot, mint a Balázs-ügyben is. A rendszer ezt fogja felhasználni, mert ön ebből van bőven, és mert – ha megengedi, hogy ezt mondjam – úgysem szolgálta jól eddig.

Nem egészen értettem, mit jelent ez, de nem is kérdeztem tovább, mert hirtelen nem is számított. – Elfogadom – mondtam.

A következő hetekben furcsa dolgot vettem észre magamon: amikor a vezérigazgató megint Balázst dicsérte egy megbeszélésen egy olyan projektért, amit valójában én vezettem le az elejétől a végéig, nem hallgattam el, mint máskor. Felálltam, középen a tárgyalóban, mindenki szeme láttára, és nyugodt, de határozott hangon elmondtam, pontosan, tényekkel alátámasztva, ki csinálta mit: ki írta a projektleírást, ki tárgyalt a beszállítókkal három hétig telefonon, ki ült fel éjfélig három egymást követő estén, hogy a határidő tartható legyen, miközben Balázs, ezt is elmondtam, egyetlen egyszer sem jelent meg a kapcsolódó megbeszéléseken, mert „sportnapja volt”. A terem elcsendesedett, az egyik kolléganőm, Zsuzsa, akivel korábban sosem beszéltem igazán, tágra nyílt szemmel bólogatott minden mondatomnál, és a vezérigazgató zavartan köszörülte a torkát, aztán gyorsan továbblépett a napirend következő pontjára. Később, a folyosón, bocsánatkérő félmosollyal azt mondta, hogy „tényleg, igazad van, majd rendezzük”, amit addig vagy tízszer hallottam tőle anélkül, hogy bármi rendeződött volna, de ezúttal, két hét múlva, tényleg jött egy fizetésemelés, apró, szerény, de valódi. Nem tudtam, hogy ez a Sorsügyfélszolgálat műve volt, vagy egyszerűen az, hogy valami bennem megváltozott azáltal, hogy fel kellett ajánlanom azt a hallgatást – de nem is érdekelt igazán, melyik volt az ok.

Apám három hónapig élt a diagnózis után. Az első nap, amit a Minőségi Idő Garancia adott, egy szombat volt, amikor teljesen tisztán, fájdalom nélkül ébredt, és egész délelőtt a kertben ültünk, és elmesélte nekem, első alkalommal az életemben, hogy milyen volt, amikor nagyapám meghalt, és hogy ő akkor, huszonkét évesen, mennyire félt, hogy sosem lesz jó apa, mert senki nem mutatta meg neki, hogyan kell annak lennie. Sosem beszélt velem így korábban, és tudtam, ahogy ott ültünk, a nap melegen sütött a bőrömre, hogy ez a nap az, amiért cserébe adtam a hallgatásomat.

A második napot két hónappal később kaptuk, amikor már alig tudott felkelni az ágyból, de azon a napon mégis felült, kért egy csésze teát, és azt mondta, hogy szeretne elmenni a régi lakásunkhoz, amiből tízéves koromban elköltöztünk. Odavittem kocsival, és ő csak ült az autóban, az ablakon kinézve az épület felé, és elmondta, hogy abban a lakásban tanított meg kerékpározni az udvaron, és hogy aznap, amikor végre egyedül, segítség nélkül végigmentem az egész udvaron, annyira büszke volt rám, hogy hazamenet sírt az autóban, de úgy tett, mintha a szél vágta volna ki a szemét, nehogy lássam. Nem emlékeztem erre a napra, túl kicsi voltam, de attól a pillanattól kezdve, hogy elmesélte, úgy éreztem, mintha most, harminckét évesen, visszakaptam volna azt a régi délutánt is, apám hangján keresztül.

A harmadik nap, az utolsó, amit a garancia adott, három nappal a halála előtt volt, és bár akkor már sejtettük, hogy ez lesz az utolsó tiszta pillanat, nem beszéltünk erről. Csak ültünk a kórházi szobában, Lívia is ott volt, és apám megkérte, hogy hozzak be egy pakli kártyát, és végigjátszottunk egy egész römi-partit, amit ő, mint mindig, megnyert, és a végén azt mondta, nevetve, hogy „na, ezt is megúsztam veszítés nélkül”, és ez volt az utolsó teljes mondat, amit tőle hallottam, mielőtt a fájdalom és a zavartság visszatért volna, és már nem jött vissza belőle semmi, amit én megismertem volna.

Tudtam, ahogy mindhárom napon ott ültünk vele, hogy ezek a napok azok, amiért cserébe adtam a hallgatásomat, és hogy ez volt a legjobb üzlet, amit valaha kötöttem, bármilyen bürokráciával is.

A temetés után, három héttel, felhívtam még egyszer a számot, csak hogy megköszönjem Mária-Teréziának. A gépi hang most valahogy másképp szólt, lassabban, és amikor végre eljutottam hozzá, azt mondta, mielőtt bármit kérdezhettem volna:

– Tudom, miért hívott, Horváth úr. Nem kell megköszönnie. Ez a munkám, és néha – nagyon ritkán – ténylegesen jó érzés csinálni.

– Honnan tudja, hogy miért hívtam?

– Mert maga a ritka fajta ügyfél, aki visszahív, amikor nem panasza van. A rendszerünkben ennek külön kategóriája van. „Hálaügy.” Alig néhány tucat akad belőle évente, az összes hívás között, ami milliószámra érkezik. Volt egy vitánk a vezetőségi ülésen, hogy egyáltalán szükséges-e fenntartani ezt a kategóriát, mert annyira ritkán használjuk, de végül megszavazták, hogy marad, mert – és ezt szóról szóra idézem a jegyzőkönyvből – „ha csak egyvalaki hív is évente ezért, az bizonyítja, hogy a rendszer időnként működik úgy, ahogy kellene”.

– Akkor szóljanak a vezetőségnek, hogy legalább egy kategóriájuk tökéletesen funkcionál.

Mária-Terézia nevetett, röviden, de valódian, és ez volt az első alkalom, hogy nevetést hallottam a vonal túlsó végén az összes hívásom alatt.

Megkérdeztem, hogy mi lesz most, hívjam-e, ha legközelebb valami baj történik, és Mária-Terézia azt mondta, hogy a szám mindig ott lesz, ha szükségem van rá, de hogy remélem, nem gyakran lesz rá szükségem, mert „a leggazdagabb életek azok, amikben a legkevesebbszer kell minket hívni”.

Mielőtt elköszönhettünk volna, egy gépi hang közbeszólt, pontosan úgy, mint minden más hívás végén, hónapok óta: – A hívás befejezése előtt szánjon tíz másodpercet arra, hogy értékelje szolgáltatásunkat egy és öt közötti skálán, ahol az egyes azt jelenti, „az univerzum közönyös velem szemben”, az ötös pedig azt, hogy „éreztem, hogy valaki figyel rám odafent”. Nyomja be most a választását.

Néztem a telefont a kezemben, és Mária-Terézia, mintha hallotta volna a gondolataimat, csak annyit súgott bele gyorsan, mielőtt a rendszer automatikusan átvette volna: – Nyomja az ötöt. Nekünk is jólesik néha.

Benyomtam az ötöt.

Egy pillanatra elgondolkodtam azon, vajon hol landol ez az értékelés – milyen irodában, milyen táblázatban, milyen lény görnyedt egy asztal fölött, aki minden hónap végén összeszámolja az ötösöket és az egyeseket, és talán egy pillanatra elmosolyodik, amikor meglát egy olyan számot, ami magasabb, mint amire számított. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg soha nem fogom megtudni, és hogy ez most, először azóta, hogy a jégeső elindította az egészet, egyáltalán nem zavart.

Letettem a telefont, és Lívia, aki a kanapén ült, és már hónapok óta tudta, hogy létezik ez a furcsa vonal, bár sosem kérdezett rá részletesen, csak annyit mondott: – Minden rendben?

– Igen – feleltem, és először hónapok óta éreztem, hogy ez igaz is.

Buksi felugrott mellém a kanapéra, a bőre már teljesen rendben volt, és bár tudtam, hogy egyszer biztos lesz még valami, amiért felhívom azt a számot – egy újabb igazságtalanság, egy újabb jégeső, mert az élet, úgy tűnik, sosem fogy ki a panaszra okot adó dolgokból -, abban a pillanatban nem éreztem szükségét annak, hogy bármit is kérjek tőlük.