Follow my stories

A lé, ami Eszter poharában van, még mindig ott remeg a felszínén, pontosan ugyanolyan magasan, mint amikor letette, és én már vagy negyven perce nézem, hogyan nem csap ki belőle semmi, miközben ő elmondja, mi történt a munkahelyén aznap. A szavai között szünetek vannak, amiket ő egy pillanatnak érez, nekem viszont percek, és ezekben a percekben végig ott ülök, mosolygok, bólintok a megfelelő pillanatokban, mert már megtanultam, melyik arckifejezés illik a „és képzeld, erre mit mondott” utáni csendhez.

A konyhában meleg van, a sütő ventilátora halkan zúg, és az ablakon túl egy szomszéd gyereke kerékpározik körbe-körbe az utcán, mindig ugyanannyi idő alatt téve meg egy kört, amit most, ebben a kitágult percben, elég jól meg tudok becsülni. Megszámolom a kanálkészletet az asztalon, négyet, aztán elölről. Megszámolom, hányszor pislog Eszter egy mondat alatt – hatszor, hétszer, nyolc. Ezek a trükkök, amiket három év alatt tanultam, hogy valahogy kitöltsem azt a többletidőt, ami nem az övé, csak az enyém, és amit nem tudok hova tenni, csak belebámulni, mint egy olyan szobába, amiben senki más nincs.

Lendvai Gábor vagyok, harminchat éves, és három éve, egy kronos klinikai kísérlet óta máshogy telik az idő, mint mindenki másnak körülöttem. Nem időutazás. Nem szuperszebesség, nem lassítás egy filmes értelemben – ha az lenne, legalább lenne neki ritmusa, amire lehetne számítani. Ez inkább egy egyenetlen, kiszámíthatatlan eltolódás, ami hol az egyik, hol a másik irányba húz, és sosem lehet tudni előre, melyikbe.

Azon az estén, amikor ezt írom, egy teljesen átlagos keddi vacsora negyven percét éltem át úgy, mintha három óra lett volna. Eszter nem vett észre semmit, mert kívülről semmi nem látszott – ültem, ettem, válaszoltam, csak belül minden mondat körül egy üres terem nyílt ki, amiben vártam, hogy a következő szó megérkezzen.

Nincs rá jó szó, amivel le lehetne írni, milyen ez belülről. Nem olyan, mint amikor az ember unatkozik, és az óra lassan jár – abban van valami tudatosság, egy folytonos „most”, amiben az ember végig tudja, hogy unatkozik. Ez inkább olyan, mintha a saját figyelmem egy gumiszalag lenne, amit valaki az egyik végén megfog, és lassan, egyenletesen húzni kezd, úgy, hogy minden, amit én egy másodpercnek érzek, kívülről csak egy töredéke annak. A hangok elnyúlnak, nem hangmagasságban, csak időben, mintha egy felvételt lassítanának le anélkül, hogy a hangszínt megváltoztatnák, és ebben a lassításban minden szótag külön szigetté válik, amit egyenként kell megvárnom, mielőtt összeraknám belőlük a mondatot. A fények nem váltanak, csak statikusan állnak, és közben az agyam, amely nem tud mire figyelni, elkezd befelé fordulni, saját magával beszélgetni, emlékeket kotorni elő, amikre máskor sosem gondolnék.

A Kronos Alvásklinikára négy évvel ezelőtt kerültem, amikor egy hirdetést láttam a metróban: önkénteseket kerestek egy új eljárás teszteléséhez, ami a cirkadián ritmus szinkronizálását ígérte azoknak, akiknek a belső órája teljesen szétcsúszott a világgal. Nálam ez nem volt metafora. Grafikusként dolgoztam, szabadúszóként, és az alvásom tizenkét éves korom óta egyre jobban elcsúszott – tizenévesen hajnali négykor aludtam el, huszonévesen hajnali hatkor, és mire harminckét lettem, már alig tudtam megkülönböztetni a nappalt az éjszakától, mert a testem egyszerűen nem akart a napfényhez igazodni. Elvesztettem munkákat, mert nem tudtam reggeli megbeszélésekre menni. Elvesztettem barátokat, mert sosem voltam ott, amikor ők éltek.

Eszterrel is majdnem így vesztettem el, az elején. Amikor megismerkedtünk, egy közös barátunk esküvőjén, ő reggeli embernek számított, az a fajta nő, aki hatkor kel, és futni megy, mielőtt bárki más felkelne, és én, amikor először aludtunk egy lakásban, hajnali négykor még a konyhaasztalnál ültem, egy tervet rajzolva, miközben ő már aludt, és ő, amikor hat órakor felébredt, és meglátott ébren, azt hitte, valami baj van. Hónapokig próbáltuk összeegyeztetni a két ritmust, és végül nem sikerült teljesen, csak egy fegyverszünetet kötöttünk: ő elfogadta, hogy én máshogy vagyok bekötve, én pedig megpróbáltam legalább a közös esti órákra ébren és jelen lenni. Ez volt az első alkalom, hogy megtanultam, milyen az, amikor valakivel máshogy telik az idő, bár akkor még nem tudtam, hogy ez csak egy előjáték egy sokkal durvább leckéhez.

A háziorvosom késleltetett alvásfázis-szindrómának nevezte, ami hangzott elég ártalmatlannak papíron, de a valóságban azt jelentette, hogy soha nem tudtam úgy élni, mint mások, hogy minden reggeli találkozó egy kis csata volt a saját testemmel, és hogy az évek alatt kipróbáltam fényterápiát, melatonint, egy teljes hónapot, amikor szigorú rutinnal próbáltam átállítani magam, és mindegyik csak átmenetileg segített, mire a testem visszacsúszott a saját ütemébe.

A klinika egy kis, implantálható eszközt tesztelt, amit „szinkronizátornak” hívtak – egy borsónyi chip, amit a nyak hátsó részébe, a bőr alá helyeztek, és ami pontosan időzített fény- és mágneses impulzusokat küldött egy idegpályán, hogy „újraindítsa” a belső órát. A beiktatás előtt három konzultációra kellett bemennem, mindegyiken más orvos magyarázta el ugyanazt kicsit más szavakkal, és mindegyik alkalommal megkérdeztek, biztos vagyok-e, hogy értem a kockázatokat, amire igennel válaszoltam, mert el akartam hinni, hogy értem, és mert a fizetés, amit az önkéntesség fejében kaptam, pont akkor segített volna, amikor egy nagyobb ügyfelem lemondott egy projektet, amire már hónapok óta számítottam. Az eljárás kockázatait egy hosszú papíron sorolták fel, amit aláírtam – fejfájás, enyhe szédülés, átmeneti alvászavar -, és sehol nem állt benne az, ami végül történt velem, mert gondolom, ők sem gondolták, hogy lehetséges.

A beiktatás napján egy helyi érzéstelenítéssel dolgoztak, és éreztem, bár nem fájt, egy enyhe nyomást a nyakamon, miközben beültették a chipet, és utána egy hétig csak enyhe fejfájásom volt, és egy furcsa, bizsergő érzés, ha gyorsan fordítottam a fejem. Az első két éjszaka, amikor bekapcsolták az eszközt, és méregették a válaszomat, semmi különöset nem éreztem, csak egy kicsit könnyebben aludtam el, mint máskor, és ez elég volt ahhoz, hogy tele legyek reménnyel.

A beavatkozás utáni harmadik éjjel egy megfigyelő szobában aludtam, elektródákkal a fejemen, amikor – ezt csak később, a jegyzőkönyvekből tudtam meg, mert én nem éreztem semmit akkor – egy áramingadozás miatt a szinkronizátor szoftvere hibás ciklusba került, és több mint hat órán át folyamatosan, rossz ütemben küldte az impulzusokat, miközben a monitorozó személyzet, akik aznap éjjel kettesben voltak egy teljes emeletért felelősek, csak hajnalban vették észre, hogy a riasztás ki volt kapcsolva egy frissítési hiba miatt. Mire bejöttek, és megpróbáltak felkelteni, nem tudtak. Az arcomra fényt irányítottak, a nevemet kiabálták, az egyik ápoló megnyomta az ujjam körmét, ahogy az eszméletlenségi protokoll előírja, és semmi reakció nem jött, csak a monitorokon látszott, hogy a légzésem és a pulzusom normális, mintha mélyen, egészségesen aludnék, csak éppen semmi nem ért el hozzám kívülről. Negyvenöt percig nem reagáltam semmire, az orvosok már a mentőt hívták, amikor hirtelen felültem az ágyban, és megkérdeztem, miért van rajtam ennyi vezeték, és hogy miért néz rám mindenki úgy, mintha kísértetet látnának.

Azt mondták, csak egy hosszú, mély alvási fázis volt. Hazaküldtek egy bocsánatkérő levéllel és egy kártalanítási ajánlattal, amit – ostobán – nem fogadtam el azonnal, mert azt hittem, ez csak formaság, és hogy semmi bajom.

Két hét múlva vettem először észre, hogy valami nincs rendben.

Eszterrel, a feleségemmel, egy vacsorát készítettünk együtt, ő a zöldséget szelte, én a húst forgattam a serpenyőben, és amikor megkérdezte, mennyi só kell bele, egy pillanatra nem tudtam válaszolni, mert a kérdése úgy ért el hozzám, mintha egy nagyon hosszú csendből bukkant volna elő – mintha percekig vártam volna rá, bár a konyhai óra szerint nem telt el több másodpercnél. Azt hittem, csak elfáradtam. Mondtam neki, hogy fáradt vagyok, és korán lefeküdtem, de az ágyban fekve, a plafont nézve, ugyanezt az érzést kaptam vissza: a sötétség, ami a szemem előtt volt, nem úgy telt, mint máskor. Mintha minden másodperc, ami elmúlt, egy kicsit tovább tartott volna, mint amennyi idő alatt a karórám másodpercmutatója mozdult.

Zsófi, a lányunk, akkor három éves volt, és esténként mindig én olvastam neki, mert Eszternek esténként volt egy online kurzusa, amit a munkája miatt kellett befejeznie. A mesekönyvek – amiket szóról szóra ismertem, mert minden este ugyanazokat kérte – most furcsán hosszúnak tűntek, mintha minden mondat után egy szünet nyílt volna, amiben volt időm végiggondolni a saját gyerekkoromat, az anyámat, aki nekem olvasott, mire visszatértem a könyvhöz, és Zsófi már a következő oldalra mutatott, mintha semmi nem történt volna köztük.

Volt egy videóhívásom egy ügyféllel ezekben a hetekben, egy bank marketingosztályával, akiknek egy kampányanyagot kellett bemutatnom, és a megbeszélés, ami a naptár szerint harminc percig tartott, nekem úgy érződött, mint egy egész délelőtt. Minden kérdésükre válaszoltam, de a válaszaim között olyan hosszú csendek teltek bennem, hogy végül az egyik marketinges megkérdezte, jól vagyok-e, mert „elég furán reagálok”, és csak akkor jöttem rá, hogy kívülről én voltam az, aki furán viselkedett, nem ők, akik gyorsan beszéltek.

Az orvosokhoz fordultam, először a háziorvosomhoz, aki depressziót és szorongást gyanított, és egy terápiás beutalót adott, amit elfogadtam, bár tudtam, hogy nem erről van szó. Aztán, amikor a tünetek nem múltak, visszamentem a Kronos Klinikára, és végre elmondtam nekik, amit éreztem: hogy az időm nem úgy telik, mint másoknak.

Dr. Halmai Edit, a klinika vezető kutatója, egy hosszú, csendes vizit után azt mondta, hogy a szinkronizátor hibás ciklusa valószínűleg „átmenetileg módosította a szubjektív időérzékelésért felelős neurális mintázatokat”, de hogy ez elméletileg nem tartós állapot, és hogy „a legtöbb hasonló eset néhány hónap alatt önmagától korrigálódik”.

Nem korrigálódott. Rosszabb lett.

Felkerestem egy második véleményt is, egy neurológus professzort az egyetemi klinikán, aki, miután végighallgatta a történetemet, és átnézte a Kronos Klinika dokumentumait, csak annyit mondott, hogy „szubjektív időélmény-zavar” nem egy elismert diagnózis, hogy valószínűleg egy szorongásos állapot áll a tünetek hátterében, amit a trauma – a hosszú eszméletlenség, a kórházi élmény – indíthatott el, és hogy javasolná egy pszichiátriai kivizsgálást, mielőtt bármilyen újabb „kísérleti beavatkozást” fontolnék, mert szerinte sokkal valószínűbb, hogy egy fel nem dolgozott trauma áll a háttérben, mint hogy egy chip valóban megváltoztatta volna az időérzékelésem fizikai alapjait. Hazamentem ettől a találkozótól azzal az érzéssel, hogy kétszer veszítek: egyszer, mert az időm valóban máshogy telik, és másodszor, mert senki, aki nem él benne, nem hiszi el, hogy ez nem csak a fejemben van – még akkor sem, ha szó szerint a fejemben van, egy chip formájában, amit ők maguk tettek bele.

Hat hónappal a beavatkozás után volt az első „ugrásom” – így kezdtem hívni magamban azokat a pillanatokat, amikor az idő az ellenkező irányba csúszott el, amikor a saját szubjektív élményem összezsugorodott, és kint, a világban, sokkal több idő telt el, mint amennyit én megéltem belőle.

Zsófinak olvastam esti mesét, a kedvenc könyvét, a sárkányosat, és a következő dolog, amire emlékszem, az, hogy felnéztem, és Zsófi haja hosszabb volt, és egy fogsor hiányzott a szájából, ahol korábban még mind megvolt, és a könyv, amit a kezében tartott, egy másik volt, egy, amit nem is ismertem. Azt hittem, elaludtam egy pillanatra, és azt kérdeztem, hány óra van, és Zsófi – aki most magabiztosabban, hangosabban beszélt, mint emlékeztem rá – azt mondta, „Apa, hülyéskedsz? Már nem is olvasol nekem esténként, mert dolgozol”, és akkor Eszter belépett a szobába, és az arcán volt valami, amit nem tudtam azonnal hova tenni, egyfajta óvatos fáradtság, mintha már megszokta volna, hogy ilyen kérdéseket kell válaszolnia.

Hét hónap telt el. Számomra az egész úgy érződött, mint egy délután, egy hosszú, de folyamatos délután, amiben voltam, csak nem úgy, hogy élveztem volna, inkább úgy, mint egy álom, amiből nem emlékszem a részletekre, csak az általános érzésre, hogy valami zajlott.

Eszter aznap este, miután Zsófi elaludt, leült velem a nappaliban, és elmondta, mi történt azokban a hónapokban, amikről nekem semmi emlékem nem volt. Hogy voltam ott, fizikailag, naponta felkeltem, dolgoztam – vagy legalábbis úgy tűnt, mintha dolgoztam volna, a számítógépem előtt ültem, és időnként valamit csináltam is, bár a munkáim egy részét később törölnöm kellett, mert nem volt bennük semmi értelme, csak ismétlődő vonalak, formák, amik sehova nem vezettek. Hogy voltam jelen Zsófi egyik óvodai ünnepségén, mosolyogtam a fényképeken, de ő, Eszter, azt mondta, az arcomon volt valami furcsa, egy távollét, amit a többi szülő is észrevett, és hogy egyszer meg is kérdezte valaki, jól vagyok-e.

– Elvittelek egyszer orvoshoz azokban a hónapokban – mondta Eszter -, mert annyira nem voltál itt. De azt mondtad, jól vagy, és az orvos nem talált semmit, és én nem tudtam, mit tegyek, mert úgy néztél ki, mint te, úgy beszéltél, mint te, csak valahogy… késve. Mint egy videó, amin egy kicsi a hang és a kép közötti csúszás.

Elmondta, hogy éjszakánként, amikor azt hitte, alszom, néha felült mellettem, és figyelte, hogy mozog-e a szemem a lehunyt szemhéjam alatt, mert ez volt az egyetlen jel, amiből gyanította, hogy valahol odabent még zajlik valami. Elmondta, hogy egyszer, egy márciusi délután, elvitt moziba, hátha egy film, egy közös történet visszahoz, és a mozi alatt két órán át ültem mellette, mosolyogtam a megfelelő pillanatokban, de hazafelé, amikor megkérdezte, mi tetszett a legjobban, nem tudtam felsorolni semmit a cselekményből, csak azt az érzést, hogy valahol nagyon messze ültem egy sötét teremben.

– A legrosszabb nem az volt, hogy nem emlékeztél semmire – mondta. – A legrosszabb az volt, hogy közben állandóan azt kellett eldöntenem, mesézek-e neked, amikor Zsófi kérdez valamit, amiről nem tudhatod, hogy történt. Hazugságokkal tartottam életben a családunkat előtted, miközben te ott ültél velünk az asztalnál.

Hét hónap, amiből nekem egy délután maradt. Zsófi learatta az első fogát, amiről nem tudtam. Megtanult biciklizni egy segédkerék nélkül, amit nem láttam. Volt egy influenzás hete, amikor Eszter egyedül virrasztott mellette éjszakánként, mert én – bár otthon voltam – nem voltam ott úgy, ahogy kellett volna.

Voltak kisebb, mindennapibb jelei is a zavarnak, amik külön-külön nem tűntek súlyosnak, csak együtt alkottak egy mintát. A bevásárlás, amit korábban tíz perc alatt letudtam, néha úgy érződött, mint egy egész délelőtt, minden egyes polcot alaposan végig kellett néznem, mert a figyelmem nem tudott gyorsan továbblépni egyik tárgyról a másikra, és a pénztárnál állva, miközben a pénztáros a vonalkódokat húzta végig a leolvasón, minden „sípolás” között egy kis örökkévalóság nyílt meg, amiben semmi mást nem tehettem, csak vártam, hogy a következő jöjjön. Más napokon pont az ellenkezője történt: elindultam a boltba, és amikor hazaértem, Eszter megkérdezte, miért nem vettem meg semmit azon a listán, amit küldött, és rájöttem, hogy fogalmam sem volt, hogy egyáltalán bent voltam a boltban, mert az egész út, a bevásárlás, a hazaérkezés számomra nem tartott tovább egy szemhunyásnál.

Ezután kezdtem komolyan venni a Kronos Klinika újabb vizsgálatait. Dr. Halmai elmagyarázta, hogy az agyi képalkotó vizsgálatokon látszik valami rendellenesség az időérzékelésért felelős területeken – az inzula aktivitása, a bazális ganglionok ritmusa -, de hogy nem tudják megmondani, miért váltakozik ilyen kiszámíthatatlanul, hol a dilatáció, hol a kompresszió iránya. Próbáltak gyógyszereket – egy altípusú benzodiazepint, amiről azt gondolták, hátha stabilizálja az agyi óra ritmusát, aztán egy kísérleti dopaminreceptor-modulátort, amit egy másik, teljesen más célú kutatásból kölcsönöztek -, de semelyik nem hozott tartós javulást, csak mellékhatásokat: hányingert, remegést, egy hónapig tartó, állandó fülzúgást.

Volt egy csoport, amibe Dr. Halmai beajánlott, más önkéntesek, akik ugyanabban a kísérletben vettek részt, de kevésbé súlyos, vagy másfajta tünetekkel. Egy nő, Marika, aki velem egyidős volt, azt mondta, nála az idő csak lassabban telik, folyamatosan, nem váltakozva, mint nálam – minden napja úgy érződött, mint két nap, és azt mondta, ez furcsa módon inkább ajándéknak érződött, mint büntetésnek, mert több ideje volt mindenre, csak fáradtabb lett tőle, mintha dupla napokat élne végig fele energiával. Egy férfi, Zoltán, azt mondta, nála semmi nem változott a szubjektív sebesség, csak egy állandó, néhány másodperces csúszás van közte és a világ között, mint egy rossz telefonvonal, és hogy ehhez hozzászokott, bár a felesége azt mondta, idegesítő, hogy mindig egy ütemmel lemarad a beszélgetésekben.

A csoport egy sárga falú tanácsterem volt a klinika harmadik emeletén, hat szék körben, és minden alkalommal ugyanaz a műanyag vizespalack-adag várt az asztalon, amit senki nem bontott ki. Marika egyszer elhozta a saját naplóját is, egy vastag, kockás füzetet, és megmutatta, hogyan jelölte be benne minden nap mellé, hány órát „élt át” szubjektíven – volt nap, ahol harminckét órát írt be -, és azt mondta, a férje megtanult úgy élni mellette, hogy este korábban fekszik le, mert tudja, Marikának még hosszú az éjszaka hátralévő fele, amikor ő már alszik.

Zoltán, a késésben élő férfi, egyszer elhozta a feleségét is, egy csendes, türelmes nőt, aki azt mondta, az elején dühös volt, mert úgy érezte, Zoltán nem figyel rá eléggé, mindig egy beat-tel lemarad a viccek poénjain, de aztán rájött, hogy ez nem figyelmetlenség, hanem egy fizikai akadály, amit Zoltán nem tud áthidalni, és azóta inkább megvárja, mire reagál, mintha egy külföldi barátjával beszélne, aki még tanulja a nyelvet.

Amikor rám került a sor, és elmeséltem a sárkányos könyvet, a hét hónapot, Zsófi hiányzó fogát, a teremben csend lett, és Marika azt mondta, ő legalább tudja, mire számítson minden reggel, amíg én sosem tudhatom, melyik irányba fordul a nap, és hogy ez, az ő szavaival, „mintha egy mérleg két végén állnánk, csak az enyém legalább nem dobál.”

Senki nem volt ott, akinek pont úgy váltakozott volna, mint nekem, hol az egyik, hol a másik irányba, kiszámíthatatlanul, és ez valahogy magányosabbá tett, mint ha egyedül lettem volna az egész csoportban.

A munkám tovább romlott. Egy ügyfél, akinek egy logótervet kellett volna leadnom, három hete nem kapott választ tőlem, mert – ahogy utólag rekonstruáltam a fájlok időbélyegzőiből – egy este nekiálltam dolgozni, és a „este” szubjektíven három hétig tartott nekem, miközben a valóságban talán négy óra telt el, és közben egyetlen vonalat sem rajzoltam meg a tervből, mert az agyam valahogy máshol járt, egy belső, kitágult időben, amiben nem tudtam fókuszálni semmire konkrétra. Elvesztettem az ügyfelet. Utána még kettőt, mert a híre elterjedt, hogy megbízhatatlan lettem.

Eszter ötlete volt, hogy próbáljuk meg másképp szervezni a munkámat, mert félt, hogy teljesen elvesztem a megélhetésünket, nem csak az időt. Felvett egy határozott napi rutint – minden reggel, mielőtt elindult dolgozni, beírta a telefonomba három feladatot, röviden, egyszerűen megfogalmazva, és minden két órában egy riasztást állított be, hogy kényszerítsen, nézzek fel, ellenőrizzem, hol vagyok az időben. Ez részben segített – legalább a teljesen eltűnt napok száma csökkent -, de a módszer nem tudta megoldani azokat a pillanatokat, amikor az „ugrás” maga alatt a kétórás riasztás alatt is lezajlott, és egyszerűen nem hallottam meg a telefon csörgését, mert a saját fejemben egy egész hét telt el ugyanabban a két órában.

A baráti körünk fokozatosan elapadt azokban az években. Nem azért, mert elmondtam volna bárkinek az igazi okot – csak Ákosnak és néhány családtagnak meséltem el a részleteket -, hanem mert egyre nehezebb lett elfogadni a meghívásokat, amikor sosem tudtam biztosan, melyik estém lesz „normális”, és melyik olyan, amiben egy baráti sörözés három hétnek érződik, vagy éppen ellenkezőleg, egy egész hétvégi túra elröppen egy délután alatt, és utána nem emlékszem semmire, amit a barátaim mondtak. Egy régi egyetemi barátom, Peti, egyszer megsértődött, amikor háromszor is lemondtam a találkozónkat egy hónapon belül, és bár próbáltam elmagyarázni, hogy egészségügyi okok állnak a háttérben, nem ment bele a részletekbe, és a kapcsolatunk azóta is csak karácsonyi üzenetekre szorítkozik. Néha eszembe jut, milyen egyszerű lenne, ha egy ilyen barátságot meg lehetne menteni egy pontos magyarázattal, de minden alkalommal, amikor próbálom elmondani valakinek, aki nincs benne a napi életünkben, hallom, mennyire hihetetlenül hangzik a saját szám, és inkább elhallgatom.

Egy barátom, Ákos, aki szintén grafikus volt, és aki az egyik legrégebbi ügyfelemet mentette meg nekem azzal, hogy személyesen vállalt felelősséget a munkámért, egyszer azt mondta, hogy szívesen társul velem, ha szeretném, hogy ő vigye a határidőket, én pedig csak a kreatív részt csináljam, amikor tudok. Elfogadtam az ajánlatát, mert nem volt más választásom, de minden alkalommal, amikor átadtam neki egy feladatot, amit nem tudtam időben befejezni, úgy éreztem, mintha egy darabot adnék fel abból, aki voltam, mielőtt mindez elkezdődött. Mára ez a megosztott munka lett az állandó formám – Ákos neve szerepel a számláinkon, az ügyfelekkel ő tárgyal, én csak a rajzasztal mögött dolgozom, amikor éppen tudok, és bár ez kevesebb pénzt jelent, mint amennyit egyedül kerestem volna régen, legalább nem veszítek el újabb ügyfeleket minden hónapban.

Eszter fizetéséből kellett élnünk, és bár soha nem mondta ki nyíltan, hogy ez terhet jelent, láttam az arcán, amikor a számlákat nézte, egy olyan feszültséget, ami korábban nem volt ott.

A legnehezebb este – vagy inkább délután – az volt, amikor Zsófi négyéves lett, egy szombat délután, amikor Eszternek el kellett mennie egy órára bevásárolni, és én vigyáztam a kislányunkra a játszótéren a házunk mögötti kis parkban, ahol minden délután ugyanazok az anyák ültek a padokon, ugyanazokkal a babakocsikkal. Leültem egy padra, Zsófi a homokozóban játszott egy kislánnyal, akit nem ismertem, és én a telefonomat néztem, egy cikket az időjárásról, mert aznap esőt jósoltak, és azon gondolkodtam, lesz-e időnk hazaérni, mielőtt elkezd esni. És akkor jött egy „ugrás” – a leghosszabb, amit addig átéltem. Számomra talán tíz perc telt el ugyanazzal a cikkel, ami nem akart véget érni, a mondatok körbe-körbe forogtak, mintha egy hibás hangfelvétel lenne, és amikor végre felnéztem, hogy ellenőrizzem Zsófit, ahogy percenként szoktam, a homokozó üres volt, csak egy kislapát hevert benne, amit nem ismertem fel azonnal, mint az övét.

A szívem azonnal, teljes erővel dübörgni kezdett. Felálltam, körülnéztem, kiabáltam a nevét, és egy szomszéd asszony, aki a játszótér túlsó végén ült, odajött, és azt mondta, látta, hogy a kislány öt perccel korábban kisétált a kapun, mert azt hitte, utánamegyek. A kapu a térre nyílt, ahol autók jártak.

Megtaláltam két utcával arrébb, egy virágüzlet előtt állt, és egy kirakatban lévő bábut nézett, teljesen biztonságban, semmi baja nem esett, de azok a percek, amíg kerestem, és nem tudtam, mennyi idő telt el valójában a saját szubjektív zavaromban, a leghosszabb és legrémisztőbb percek voltak az életemben. Végigrohantam a park három kijáratán, a nevét kiabálva, és a hangom olyan furcsán szólt a saját fülemben, mintha egy másik testből jönne, és amikor végre megláttam a sárga kabátját a virágüzlet kirakata előtt, úgy rogytam le mellé a járdára, hogy egy arra járó nő megállt, és megkérdezte, szükségem van-e segítségre. Zsófi csak annyit mondott, „Apa, nézd, milyen szép baba”, és nem értette, miért sírok, miért szorítom úgy magamhoz, hogy alig kap levegőt. Utána napokig nem tudtam elengedni a kezét, ha kimentünk valahova, és minden percben, amíg sétáltunk, úgy figyeltem a saját belső óráimat, mint egy pilóta a műszereket egy viharban.

Eszternek el kellett mondanom. Nem titkolhattam el, és nem is akartam, de amikor elmondtam, az arcán nem harag volt, hanem valami rosszabb: félelem, konkrétan tőlem, az apjától a saját lányunknak.

– Nem hagyhatom, hogy egyedül vigyázz rá, amíg ez meg nem oldódik – mondta, és a hangja remegett, miközben próbálta nyugodtan kimondani. – Nem azért, mert nem bízom benned. Hanem mert tudom, hogy te sem bízol magadban.

Igaza volt. Attól a naptól kezdve soha nem voltam egyedül Zsófival, csak ha Eszter vagy az anyám is ott volt, és ez a megállapodás – bár szükséges volt – úgy érződött, mint egy újabb darab, amit elvettek tőlem, amellett a sok hónap mellett, amit már elvesztettem anélkül, hogy tudtam volna róla.

A munkahelyi orvosi igazolásokat, amiket a Kronos Klinika adott ki minden alkalommal, amikor egy ügyfél vagy egy hivatal magyarázatot kért a hiányzásaimra, egy külön mappában tartottam, mert annyi volt belőlük, hogy már nem fértek el a fiókban, amibe eredetileg szántam őket.

Eszter szülei, amikor megtudták, mi történt a játszótéren, egy vasárnap átjöttek, és az apja, aki egész életében mérnökként dolgozott, és mindenre logikus megoldást keresett, azt javasolta, hogy talán jobb lenne, ha egy ideig külön laknánk, „amíg rendbe jössz”, és bár tudtam, hogy féltő szándékkal mondja, úgy hallottam, mintha azt mondaná, hogy nem vagyok biztonságos a saját családom számára. Eszter akkor keményen visszaszólt neki, hogy ez az ő döntése, nem az övéké, de éjjel, amikor lefeküdtünk, megkérdezte tőlem, én mit gondolok, biztonságban van-e Zsófi mellettem, és nem tudtam úgy válaszolni, hogy mindketten elhiggyük.

Eszter nővére, aki messzebb élt, és csak telefonon hallott a dolgokról, egyszer azt javasolta, talán jó lenne, ha Zsófi inkább nála lakna egy ideig, „amíg kialakul, mi lesz ezzel az egésszel”, és bár Eszter azonnal visszautasította, hallottam a hangjában, hogy maga is elgondolkodott rajta néhány másodpercre, mielőtt nemet mondott volna, és ez a néhány másodperc, amit elmesélt nekem, jobban fájt, mint ha végig teljesen biztos lett volna a válaszában.

Az anyám másképp reagált. Ő, aki egyedül nevelt fel, miután apám elment, amikor tízéves voltam, azt mondta, hogy természetesen besegít, amikor kell, és hogy ne is gondoljak arra, hogy teher vagyok, mert „egy anya pontosan ezért van”. De láttam rajta is, amikor Zsófival játszott, hogy időnként rám néz, mintha ellenőrizné, hogy még „itt” vagyok-e, és ez a pillantás, bármennyire szeretetből jött, mindig egy kicsit megalázóan hatott.

A Kronos Klinika ezalatt próbálta kezelni a jogi oldalát is annak, amit velem tettek. Egy ügyvéd, akit a klinika küldött, egy délután felkeresett, és egy kártalanítási ajánlatot tett, ami egy titoktartási megállapodáshoz volt kötve – ha elfogadom az összeget, soha nem beszélhetek nyilvánosan a kísérletről vagy annak következményeiről. Az összeg jelentős volt, elég ahhoz, hogy fedezze a kiesett jövedelmünket évekre, és napokig gondolkodtam rajta, mert Eszter és én alig bírtuk a számlákat, de végül nem írtam alá, mert úgy éreztem, ha aláírom, elismerem, hogy ez egy lezárt ügy, egy baleset, amit kompenzálni lehet, miközben én minden nap, minden órában benne éltem, és semmi nem volt lezárva.

Az ügyvéd, egy középkorú nő, aki végig kedvesen, de határozottan beszélt, mintha egy forgatókönyvből olvasná, amit sokszor elpróbált már, azt mondta, hogy a titoktartási megállapodás „a felek közös érdekét szolgálja”, mert megóv engem a nyilvánosság kényelmetlen figyelmétől is, nem csak a klinikát. Megkérdeztem, mi történne, ha nem írnám alá, és ő azt felelte, hogy akkor a kártalanítás összege jelentősen alacsonyabb lenne, mert az „nem fedezné” a jövőbeli, bizonytalan károkat, csak a már igazoltakat. Hazavittem a papírokat, és egy teljes hétig az asztalon hagytam őket, és minden reggel, amikor ránéztem, azon gondolkodtam, mennyit érne nekünk az az összeg, és mennyit érne, ha egyszer, egy bírósági tárgyaláson, ki tudnám mondani, hogy egy kísérleti eszköz, amit jóváhagyott egy etikai bizottság, tönkretett hét hónapot az életemből anélkül, hogy erről valaha is tudtam volna.

Volt egy karácsony, amit Eszter szüleinél töltöttünk, egy hat órás autóútra feleannyi idő alatt indultunk el, mint kellett volna, mert Eszter aggódott, hogy útközben „ugrásba” kerülök, és ő akart vezetni helyettem is, ha kell. Az út alatt, a hátsó ülésen, Zsófi mellett, egy „ugrás” kezdődött, ami ezúttal nem rövidült, hanem nyúlt: az út, amiből a valóságban talán négy óra volt hátra, nekem hat napnak érződött, hat lassú, egyforma napnak, amiben a kocsi ablakán kinézve ugyanazt a mezőt, ugyanazt a villanyoszlopot láttam elhaladni, újra és újra, mintha egy hibás hurokban lennénk. Nem szóltam semmit, mert nem tudtam, mit mondhatnék, ami nem ijesztené meg Zsófit, csak ültem, és próbáltam valahogy kitöltetni azt a hat napot anélkül, hogy megbolondulnék, számoltam a villanyoszlopokat, próbáltam felidézni gyerekkori emlékeket sorban, évek szerint, csak hogy legyen valami, amin a figyelmem megpihenhet.

Amikor megérkeztünk, Eszter azt mondta, furcsán néztem ki, mintha „máshol lennék”, és amikor elmondtam neki, mit éltem át a hátsó ülésen, elsápadt, és attól a karácsonytól kezdve soha többé nem engedte, hogy hosszú autóútra induljunk anélkül, hogy valaki mellettem ülne, aki figyel, hogy nem nézek-e üresen a semmibe percekig, és időnként csak annyit kérdezett tőlem útközben, „jól vagy, Gábor?”, nem azért, mert választ várt, hanem hogy a saját hangjával visszahúzzon, ha elkezdenék elsodródni.

Dr. Halmai, aki szemmel láthatóan a saját állását és a klinika hírnevét is védte, egyszer bevallotta – talán mert ő is kezdett kifogyni az ötletekből – hogy nem tudja, meg lehet-e fordítani, amit a hibás ciklus okozott, mert nincs precedens, nincs korábbi eset, amiből tanulhatnának. Azt javasolta, próbáljunk ki egy második, kísérleti beavatkozást, ami egy ellentétes irányú impulzussorozattal próbálná „visszaigazítani” az agyi mintázatokat, de figyelmeztetett, hogy ennek a kockázata ismeretlen, és hogy akár rosszabbá is tehetné a jelenlegi állapotot, vagy teljesen máshogy boríthatná fel az időérzékelésemet, olyan módon, amit még nem láttak.

Hetekig nem tudtam dönteni. Eszterrel éjszakánként – amennyire az én éjszakáim egyáltalán „éjszakának” számítottak – beszéltünk róla, ő próbált objektív maradni, felsorolni az előnyöket és hátrányokat, de láttam rajta, hogy fél, hogy megint elveszít belőlem valamit, ha igent mondok, és fél attól is, hogy soha nem kapja vissza azt, amit már elvesztett, ha nemet mondok.

Végül egy kompromisszumra jutottunk, amit Dr. Halmai is elfogadott: egy kisebb, kevésbé invazív tesztet csinálunk először, csak megfigyelés, hogy lássák, stabilizálódik-e valamennyire a mintázat anélkül, hogy újra beavatkoznának. Három hónapig napi szinten mértek – agyi hullámokat, pulzust, kortizolszintet -, és közben kértek, hogy vezessek egy naplót, amiben leírom, mikor érzem az eltolódást, milyen irányba, és milyen erősen.

A napló egy egyszerű, vonalas füzet volt, amit minden este át kellett adnom Eszternek lefényképezésre, mert Dr. Halmai azt akarta, hogy legyen egy második tanú is a bejegyzések időpontjára, nehogy maga a feljegyzés is belezavarodjon a torzult időbe. Az első oldalakon még próbáltam pontos számokat írni – „ma délelőtt tíz óra körül egy percnyi beszélgetés körülbelül húsz percnek érződött” -, de ahogy teltek a hetek, inkább csak egy egyszerű nyilat rajzoltam minden nap mellé: felfelé, ha úgy éreztem, hogy nyúlik az idő, lefelé, ha összezsugorodik, és egy egyenes vonalat, ha semmi nem történt. Volt egy hónap, amiben tizennyolc nyíl mutatott felfelé, és csak három lefelé, és Dr. Halmai ezt izgatottan mutatta meg a kollégáinak, mintha egy tendenciát látna benne, bár a következő hónapban pont az ellenkezője történt.

A napló furcsa olvasmány lett. Voltak napok, amikor semmi nem történt, az idő úgy telt, mint bárki másnak. Voltak napok, amikor egy öt perces telefonhívás egy óráig tartott nekem. És volt egy hét – ezt sosem fogom elfelejteni -, amikor egyetlen este alatt, miközben Zsófinak segítettem egy kirakójátékban, úgy éreztem, hogy talán három hét telt el, és amikor felnéztem, és megláttam, hogy Zsófi ugyanabban a pizsamában van, amiben lefeküdni szokott, és a kirakó ugyanannyira kész, mint amikor elkezdtük, megkönnyebbülten sírtam, mert rájöttem, hogy ezúttal semmi nem veszett el, csak az agyam trükközött velem, és kívülről nézve semmi furcsa nem történt.

Ez volt az első alkalom, hogy az „ugrás” nem rabolt el tőlem semmit a valóságból, csak megnyújtotta a szubjektív időt anélkül, hogy a világ elhaladt volna mellettem. Dr. Halmai azt mondta, ez talán jó jel, hogy a mintázat „finomodik”, kevésbé destruktív irányba mozog, de hangsúlyozta, hogy egyetlen hét alapján semmit nem lehet megállapítani biztosan.

A három hónapos megfigyelés végén, egy záró konzultáción, Dr. Halmai és két kollégája felsorolta az adatokat, grafikonokat mutatott, amiken látszott, hogy a „kiugrások” gyakorisága valamelyest csökkent, de az amplitúdójuk – vagyis hogy mekkora időeltérést okoznak – nem. Felajánlották újra a második, invazívabb beavatkozást, azzal az indokkal, hogy most, hogy többet tudnak a mintázatról, pontosabban be tudnák állítani az ellentétes impulzussorozatot. Eszterrel hazamentünk, és három napig nem beszéltünk másról, csak erről, körbe-körbe járva ugyanazokon az érveken, amíg végül úgy döntöttünk, hogy még nem. Nem azért, mert biztosak voltunk benne, hogy rossz ötlet, hanem mert az első beavatkozás után megtanultam, hogy „nem tudjuk biztosan” a legrosszabb mondat, amit egy orvos kimondhat, mielőtt valamit a testembe tesz, és nem voltam kész még egyszer ugyanazt a kockázatot vállalni, amíg nem muszáj.

Eszter, amikor meghozta a döntést velem, azt mondta, hogy nem a kockázattól fél a leginkább, hanem attól, hogy ha elfogadjuk, és rosszabb lesz, soha nem fogja megbocsátani magának, hogy hagyta, és ha jó lesz, soha nem fogja elhinni, hogy nem csak szerencse volt. Ez a döntés nem hozott megkönnyebbülést, csak egy másik fajta várakozást. Két hónappal később jött egy újabb „ugrás”, ezúttal a kompresszió irányába – egy egész hétvégét, amit Eszter szüleinél töltöttünk, nekem úgy éreztem, mint egy délutánt, és amikor hazafelé az autóban megkérdeztem, miért van nálunk Zsófi iskolai projektje, amiről nem emlékeztem, hogy segítettem volna neki elkészíteni, Eszter csak annyit mondott, fáradt hangon, „megint megtörtént, ugye”, és nem kérdés volt, csak megállapítás.

Volt egy este, körülbelül egy évvel a diagnózis után, amikor Eszter azt mondta, nem tudja, meddig bírja még. Nem fenyegetésként mondta, inkább egy tényként, amit végre ki kellett mondania, miután hónapokig magában hordozta. Azt mondta, hogy néha, amikor rám néz, nem tudja megállapítani, hogy velem van-e, vagy csak egy testtel, ami emlékszik rá, hogyan kell úgy viselkedni, mint én, és hogy ez a bizonytalanság kezd beleszivárogni mindenbe, a reggeli köszönésbe, az esti puszi előtt, abba, hogyan nyúl a kezem után az ágyban.

– Nem hagylak el – mondta, amikor látta az arcomon a félelmet. – De azt sem tudom megígérni, hogy nem fogok néha úgy nézni rád, mint egy idegenre. Mert néha az vagy.

Nem volt mit válaszolnom erre, mert igaza volt, és mert tudtam, hogy ha a helyében lennék, én is pontosan így éreznék. Megfogtam a kezét, és egy darabig csak ültünk a sötét nappaliban, nem beszélve semmiről, csak ott lévén egymás mellett, ami akkor az egyetlen dolog volt, amit még biztosan tudtam felajánlani neki. Attól az estétől kezdve próbáltunk kialakítani egy új fajta közelséget, amiben nem azt várjuk el a másiktól, hogy mindig jelen legyen a hagyományos értelemben, csak azt, hogy amikor tud, próbáljon jelen lenni, és hogy ha nem tud, legalább szóljon, mielőtt túl messzire csúszik.

Zsófi hatodik születésnapi partiján, amit a kertünkben rendeztünk tíz gyerekkel és néhány szülővel, egy „ugrás” ért a torta felszeletelése közben, pont amikor mindenki azt várta, hogy kezdjem el gyertyákat gyújtani. Csak néhány másodperc volt kívülről – Eszter később azt mondta, talán öt-hat másodpercig álltam mozdulatlanul, kés a kezemben, tekintet a semmibe -, de nekem ez a néhány másodperc egy egész délelőttnek érződött, amiben semmi mást nem csináltam, csak álltam, és próbáltam visszatalálni a saját testembe. Az egyik anya megjegyezte Eszternek, hogy „Gábor máshol volt egy percre”, nevetve, mint egy vicc, és Eszter nevetett vele, de aznap este, amikor a gyerekek elmentek, és Zsófi kimerülten elaludt az új ajándékai között, Eszter leült mellém, és azt mondta, retteg azoktól a pillanatoktól, amikor idegenek előtt történik, mert nem tudja, mennyit kell majd magyarázkodnia, és mennyit kell majd titkolnia.

A legsúlyosabb kiugrás néhány hónappal a hatodik születésnapi parti után jött, és ez volt az, ami miatt végleg megértettem, hogy ez nem egy javuló állapot, hanem egy olyan erő, ami akkor üt vissza, amikor a legkevésbé várjuk. Egy reggel felébredtem, és azt hittem, egy szokásos hétfő van, de amikor lementem a konyhába, Zsófi már egyenruhában ült az asztalnál – egy iskolai egyenruhában, amit korábban sosem láttam -, és amikor megkérdeztem, mi az, mindketten, ő és Eszter, egy hosszú pillanatig csak néztek rám, mielőtt Eszter óvatosan azt mondta, hogy Zsófi három hónapja iskolás, hogy volt egy beiskolázási ünnepség, amin „ott voltam”, csak – mondta most már remegő hangon – nem igazán voltam ott.

Tíz hónap. A legutóbbi „ugrásom” óta eltelt tíz hónapból nekem talán egy hét maradt, szakadt foszlányokban, néhány homályos emlék egy fogorvosi útról, egy esti viharról, egy számla kifizetéséről, amire nem emlékeztem, hogy miért volt ilyen magas. Zsófi beiskolázása, amire évek óta készültünk, amiről annyit beszéltünk, teljesen kiesett, és amikor megkérdeztem tőle, milyen volt az első napja, csak furcsán nézett rám, és azt mondta, „Apa, ezt már elmeséltem neked”, és ebben a mondatban volt valami, ami jobban fájt, mint bármi más azelőtt: hogy már nem is csak én veszítettem el az időt, hanem ő is elvesztett valamit, egy apát, akinek kétszer kellett volna elmondania mindent.

Dr. Halmai, amikor beszámoltunk neki a tíz hónapos kiugrásról, csendben maradt egy darabig, majd azt mondta, hogy ez az eddigi leghosszabb eset, amiről tud, nem csak az én adataim között, hanem a teljes kísérleti kohorszban, és hogy ez arra utalhat, hogy az állapot nem egy szűk tartományban mozog, amit idővel meg lehet szokni, hanem egy tartomány, ami még tágulhat. Megkérdeztem, mi történik, ha egyszer egy „ugrás” soha nem ér véget. Nem válaszolt azonnal, és ez a hallgatás többet mondott, mint bármilyen szó. Végül csak annyit mondott, hogy ilyenkor is figyelnék a testi funkcióimat, hogy „biztonságban tartanának”, de erre nem volt kedvem rákérdezni tovább, mert a „biztonságban tartás” szó valahogy nem azt az otthont idézte fel bennem, amit Zsófi és Eszter mellett érzek.

Zsófi, ahogy nőtt, egyre többet értett abból, hogy az apja máshogy van bekötve, mint mások. Ötévesen még csak annyit tudott, hogy „Apának néha furcsa napjai vannak”, és ezt ugyanolyan egyszerűen elfogadta, mint azt, hogy a nagymamának fáj a térde, vagy hogy a szomszéd kutyájának három lába van. Hatévesen már kérdéseket kezdett feltenni, amikre nem volt könnyű válaszolnom – egyszer megkérdezte, vajon ő is „elkaphatja-e” tőlem, amim van, mert az osztályban egy fiúnak volt valamije, amit a tanító néni elmagyarázott, és Zsófi nem értette, miért nem magyarázzák el neki is pontosan, mi van velem. Próbáltam úgy elmondani, hogy ne féljen, hogy ez nem betegség, amit el lehet kapni, csak egy baleset, ami velem történt, mielőtt ő megszületett volna, és hogy semmi köze hozzá, de láttam az arcán, hogy nem érti teljesen, és hogy ez rendben is van, mert én sem értem teljesen. Néhány nap múlva, egy óvodai rajzon, amit hazahozott, egy órát rajzolt, de a számok helyén csak kérdőjelek voltak, és amikor megkérdeztem, mit jelent, azt mondta, „ez az apáé”, és nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek azon, mennyire pontosan eltalálta valami, amit mi felnőttek hónapok óta próbálunk szavakba önteni.

Eszter és én azóta kidolgoztunk egy sor jelet, amiket akkor használunk, ha azt gyanítjuk, hogy „ugrásban” vagyok. Ha azt kérdezi, „milyen évszak van”, és én nem tudok rögtön válaszolni, az azt jelenti, résen kell lennie. Ha Zsófi valamit mond, amit nem értek, egy szót, egy utalást egy olyan dologra, amiről nem tudok, Eszter megtanulta, hogy ne ijedjen meg azonnal, hanem finoman, kérdés nélkül magyarázza el, mi az, mintha csak egy hétköznapi emlékeztető lenne, nem egy hiányzó hónapok jele.

Zsófi most hatéves, és néha, amikor egymás mellett ülünk, és ő a kezemet fogja, és valamit magyaráz nekem az iskoláról, egy barátjáról, egy tanáráról, akit nem szeret, azon kapom magam, hogy figyelem a saját belső óráimat, próbálom megmondani, vajon ez a pillanat úgy telik-e, mint az övé, vagy megint elkezd tágulni, vagy összezsugorodni körülöttem.

Múlt héten volt egy délután, amikor a kertben ültünk, Zsófi egy rajzot készített nekem – egy háromfejű sárkányt, mindegyik fej más színű -, és végig, az egész délután alatt, az időm pontosan úgy telt, mint az övé. Éreztem minden percet a maga valódi hosszában, hallottam a szomszéd kertjéből a fűnyíró zúgását, ami fokozatosan közeledett, aztán távolodott, éreztem, hogy a napfény egy adott pillanatban pontosan annyira melegíti a karomat, amennyire egy ilyen délutáni napfénynek kell, se többet, se kevesebbet, és ez a hétköznapi, szinkronizált idő olyan ritka és értékes érzés volt, hogy alig bírtam elhinni, és féltem megszólalni, nehogy elriasszam.

A kezében a zsírkréta egy kicsit elkoptatott volt, a zöld szín, és én ezt is ugyanolyan tiszta figyelemmel vettem észre, mint minden mást azon a délutánon. Zsófi felém fordította a rajzot, és megkérdezte, melyik fej a kedvencem, és én annyi időt szántam a válaszra, amennyit egy ilyen kérdés valójában megér – néhány másodpercet, nem többet -, és ránéztem, és azt mondtam, a zöld, mert az néz ki a legbarátságosabban, és ő elégedetten bólintott, és visszafordult a rajzhoz, hogy hozzáadjon még egy felhőt az égre, és az egész jelenet olyan tökéletesen, fájdalmasan egyszerű volt, hogy legszívesebben megállítottam volna az időt pontosan ott, abban az állapotban, örökre.

Este, amikor Eszternek elmeséltem, milyen volt a délután, azt mondta, ő is észrevette, hogy valami más volt bennem egész nap – „jelen voltál”, mondta, és ez a két szó többet jelentett, mint bármi, amit egy orvos mondott volna.

Nem tudom, mit jelent ez. Dr. Halmai, amikor beszámoltam neki a kerti délutánról, hosszan nézte a legutóbbi agyi felvételeimet a monitoron, mielőtt megszólalt volna, és azt mondta, túl korai lenne kijelenteni, hogy a mintázat stabilizálódik, és azt is hozzátette, hogy ugyanilyen eséllyel lehet, hogy csak egy újabb, hosszabb hullám közepén vagyunk, és a következő „ugrás” sokkal rosszabb lesz, mint az eddigiek. Megkérdeztem, van-e bármi, ami alapján meg lehetne mondani előre, melyik lesz. Azt mondta, nem, hogy az agyi mintázatok, amiket követnek, egyelőre semmilyen megbízható előjelet nem mutatnak, és hogy ő maga is csak remélni tud, ugyanúgy, mint én.

Eszter nem mondja ki, de látom rajta, hogy minden nyugodt nap után egy kicsit jobban fél a következőtől, mert tudja, hogy minél hosszabb a csend, annál nagyobb lehet a következő hullám. Néha, amikor egy ilyen jó napon elalszom mellette, azt mondja, hallja, hogy motyogok valamit, dátumokat, éveket, mintha még alvás közben is számolnám, hányat vesztettem el, és hányat kaphatok még vissza.

Van egy számítás, amit nem merek senkinek elmondani, még Eszternek sem: hogy ha az eddigi arány folytatódik, mire Zsófi tizennyolc éves lesz, talán két, talán három évet fogok elveszíteni az életéből, amiről semmit nem tudok majd, csak annyit, amennyit mások elmesélnek nekem utólag. Nem tudom, melyik évek lesznek azok. Nem tudom, látni fogom-e, amikor először szerelmes lesz, vagy amikor leérettségizik, vagy csak egy fényképet fogok nézni róla utólag, és próbálom elhinni, hogy ott voltam. Néha, amikor ezen gondolkodom, elkezdem számolni előre a naptárban, hány nap van egy évben, hány év van tizennyolcig, mintha egy ilyen számítás bármit is megváltoztatna abban, hogyan érzem majd meg, amikor eljön.

Zsófi ma este megkérdezte, hogy miért nézem őt olyan furcsán, amikor beszél hozzám, és nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azért, mert minden mondata egy kicsi szerencsejáték, amiben fogadok magamban, hogy ugyanannyi idő alatt ér véget nekem, mint neki. Azt mondtam, csak azért, mert szeretem hallgatni, és ez igaz is volt, csak nem az egész igazság.

Lefektetés után, amikor Zsófi már elaludt, Eszter és én egy ideig a nappaliban ültünk, és ő megkérdezte, gondolkodtam-e még a második beavatkozáson. Mondtam neki, hogy igen, mindennap, és hogy még mindig nem tudom. Azt mondta, bármit választok, ő velem marad, de a hangjában volt egy fáradtság, amit most már nem is próbál elrejteni, egy olyan fajta kimerültség, ami nem egy este alatt gyűlt össze, hanem három év apránkénti veszteségéből, és én nem tudtam neki felajánlani semmi mást, csak hogy megfogtam a kezét, és egy darabig csak ültünk így, csendben, és azt az időt – legalább azt – egyformán éreztük mindketten.

Lefeküdtem ma este Eszter mellé, és ő már alszik, a lélegzete egyenletes, kiszámítható, olyan tempóban, amire mindig lehet számítani, és én a plafont nézem, és próbálom megérezni, melyik irányba kezd most hajlani az idő körülöttem – lassul, gyorsul, vagy talán, csak talán, néhány óráig még egyenletesen marad, mielőtt újra eltolódna valamerre, amit sem én, sem senki más nem tud előre megmondani. Megszámolom a saját légzésemet, egyet, kettőt, próbálom összevetni Eszterével, és egy pillanatra, csak egy pillanatra, úgy tűnik, egyszerre lélegzünk, mielőtt már nem tudnám megmondani, melyikünk lélegzete az, amit hallok.