A Hollók Szövetsége

Azt mesélik, hogy Kővágáson egy család él, akiknek a háza mellett sosem lehet csendet találni, mert a tetőgerincen és az udvari öreg tölgyön mindig hollók ülnek, és ez nem átok, hanem áldás, bár a falu néha nehezen tudja megkülönböztetni a kettőt. Ez a család a Hollósy-ág, és a nevüket nem a vérük hozta magával, hanem egy fogadalom, amit egy ükapjuk tett, sok emberöltővel ezelőtt, egy éjszakán, amikor a hollók megmentették a falut.

Kővágás nem nagy falu, néhány utcányi ház, körülötte legelők és egy keskeny folyó, amely a hegyekből ereszkedik alá, és amely nyugalmában megtévesztő, mert ha a hegyekben sok eső esik, hirtelen és erővel tud megáradni. A falubeliek régóta élnek együtt ezzel a veszéllyel, és talán épp ezért fogadták be olyan könnyen a hollókat a mindennapi életükbe, mint akik tudják, hogy a természet figyelmeztetéseit bolondság lenne elutasítani, bármilyen formában is érkeznek.

A történet úgy kezdődik, hogy Kővágás régen nem is Kővágásnak hívták, hanem egyszerűen csak a Patak Melletti Falunak, és egy Fekete Bálint nevű juhász élt a falu szélén, aki éjszakánként kint aludt a nyáj mellett egy kalyibában, mert az volt a feladata, hogy megőrizze a birkákat a farkasoktól.

Egy őszi éjszakán, amikor a hold alig látszott a felhők között, és a levegő furcsán nyugtalan volt, Bálint arra ébredt, hogy a hollók, akik máskor csendben ültek a közeli fák ágain, hirtelen hangos, kaotikus rikoltozásba kezdtek, és körbe-körbe repültek a feje fölött, néhányan le is csaptak rá, a szárnyukkal verve az arcát, mintha ki akarnák kergetni a kalyibából.

Bálint először dühösen hessegette el őket, azt gondolva, hogy valami bolondság szállta meg a madarakat, de amikor az egyik holló olyan erővel csapott le rá, hogy a kalapja leesett, és egy másik a kalyiba teteje felé repült, és ott köröztetett, mintha mutatni akarna valamit, Bálint kimászott, hogy megnézze, mi folyik.

Alig lépett ki, amikor meghallotta a távoli zúgást – nem szelet, nem is mennydörgést, hanem valami mélyebb hangot, ami a föld alól jött, mintha a hegy maga morajlana. A patak, amely rendesen csendesen folyt a falu mellett, hirtelen megemelkedett, mert fentebb, a hegyekben, napok óta tartó esőzés után egy földcsuszamlás eltorlaszolta a folyó medrét, és most, hogy a torlasz átszakadt, az összegyűlt víz egyszerre zúdult lefelé, egy hirtelen áradat formájában, ami perceken belül elérte volna a falut.

Bálint nem gondolkodott tovább. Futott, ahogy csak bírt, a faluba, és ordítva ébresztette fel a házakat, és bár sokan eleinte dühösen szidták, amiért éjnek évadján lármázik, mire az első víz elérte a falu szélét, már mindenki kint volt az utcákon, és felmenekültek a magasabb földekre. A víz elöntötte a házak alját, elvitte néhány ól tetejét, de senki nem halt meg azon az éjszakán, és ez egyedül annak volt köszönhető, hogy a hollók nem hagyták Bálintot aludni.

Bálint, amikor másnap reggel visszament a kalyibájához, hogy megnézze, mi maradt belőle, talált egy marék gabonát a földön, amit valaki – ő maga nem emlékezett rá, hogy kiöntötte volna – ott hagyott, és fölötte, az öreg tölgy ágán, ugyanazok a hollók ültek, akik felriasztották, csendesen, mintha várnának valamire.

Bálint akkor, még mielőtt igazán megértette volna, mit tesz, letérdelt a tölgy alá, és hangosan megfogadta, hogy amíg ő és a leszármazottai élnek, minden hajnalban gabonát és húsdarabokat hagynak a fa alatt a hollóknak, és soha, semmilyen körülmények között nem bántanak, nem ölnek meg, nem riasztanak el egy hollót sem a birtokukról, cserébe azért, hogy a hollók, ha veszély közeleg, újra figyelmeztessék őket, ahogy azon az éjszakán tették.

A falu, amikor meghallotta, mi történt, és látta, hogy Bálint tényleg betartja a fogadalmát, elkezdte másképp hívni: nem Fekete Bálintnak, hanem Hollósy Bálintnak, mert – mondták – „aki a hollók szavát hallja, annak a nevét is a hollók adják.” Ez a név ráragadt a családjára is, és a leszármazottai mind a mai napig a Hollósy nevet viselik, bár az eredeti Fekete családnév régen feledésbe merült.

A szövetség szabályai egyszerűek voltak, de a Hollósy-ág mindig komolyan vette őket, mert tudták, hogy egyetlen megszegett szabály az egész falut veszélybe sodorhatja.

Minden hajnalban, napkelte előtt, valakinek a Hollósy-házból ki kellett mennie az öreg tölgyhöz – amit a falu Holló-tölgynek nevezett el –, és otthagynia egy tál gabonát, és ha volt rá, egy darab húst vagy zsírt is, mert a hollók, mint mondják, szeretik a húst is, nem csak a magvakat. Ezt sosem volt szabad elmulasztani, még akkor sem, ha a család éhezett, mert a hiedelem szerint a hollók megsértődnek, ha egy napig is üresen marad a tál, és a sértés emlékezete sokáig megmarad bennük.

Soha nem volt szabad bántani egy hollót, sem a Hollósy-háznál, sem a faluban sehol, és ha valaki véletlenül vagy szándékosan megsebesített vagy megölt egyet, a Hollósy-ágnak haladéktalanul jóvá kellett tennie a dolgot egy különleges, nagyobb áldozattal – egy egész bárányt vagy egy zsák gabonát –, amit a tölgy alá vittek, és közben hangosan elmondták a bocsánatkérést, nevén nevezve a hibát.

És minden évben, a téli napforduló körül, a Hollósy-ág feje – mindig a legidősebb, aki a fogadalmat viselte – kiállt a tölgy alá egy különleges szertartáson, amire az egész falu összegyűlt, és hangosan elismételte Bálint eredeti fogadalmát, szóról szóra, ahogy generációk óta tanulták, hogy a szövetség sosem halványuljon el az idővel.

A hollók viszonzásul figyelmeztették a családot – és rajtuk keresztül a falut – minden közelgő veszélyre, de nem mindig egyformán. A falu megtanulta az évek során megkülönböztetni a jeleket: három éles, egymást követő rikoltás a tölgy tetejéről azt jelentette, hogy tűz közeledik, vagy már el is kezdődött valahol a közelben. Ha a hollók alkonyatkor hirtelen körözni kezdtek a falu felett, ahelyett hogy a megszokott fészkelőhelyükre húzódtak volna, az halál közeledését jelezte – nem feltétlenül egy konkrét emberét, inkább egy általános veszélyt, ami hamarosan valakinek az életét fenyegeti. Ha egy holló egyedül landolt valakinek a háztetején, és ott maradt, nem mozdulva, az idegenek, esetleg rablók vagy fosztogatók érkezését jelezte. És ha a hollók valaha elhagynák a tölgyet – mindannyian, egyszerre, minden figyelmeztetés nélkül –, az, a családi hagyomány szerint, a legsúlyosabb jel volt, amit soha senki nem látott még Bálint ideje óta: azt jelentette volna, hogy valami olyan nagy veszély közeledik, amit a falu önmagában nem élhet túl, csak ha azonnal menekül.

A Hollósy-ág tagjai mindig tudták, hogy a szövetség nem csak az ő falujukban létezik ilyen formában. Bálint egyszer, még életében, elment egy távolabbi vidékre vásárba, és ott hallott egy másik családról, akik egyszer, generációkkal korábban, hollók helyett egy fecskepár vonalát követték, és hasonló fogadalmat tettek nekik. Ott azonban a harmadik generáció, egy fiatalember, aki nem hitt már a régi szokásokban, egyszer egy egész fecskefészket leszedett a háza ereszéről, mert „zavarta a piszok,” és attól a naptól a fecskék elkerülték a házukat, és sosem tértek vissza. Két évvel később egy éjszakai tűzvész a teljes falurészt elpusztította, ahol a ház állt, és senki nem figyelmeztette őket időben, mert nem volt már, aki figyelmeztesse.

Bálint ezt a történetet hazahozta, és elmesélte a fiának, Mátyásnak, aki tovább mesélte a saját fiának, és így tovább, egészen Zsókáig, aki gyerekkorában sokszor hallotta ezt a mesét a nagyanyjától, mint figyelmeztetést arra, mi történhet, ha egy család elfelejti, mivel is tartozik azoknak, akik őrködnek fölötte. „Nem azért mondom el ezt neked,” mondta a nagyanyja mindig a történet végén, „hogy megijesszelek, hanem hogy tudd: a mi szövetségünk nem egyedi csoda, csak egy a sok közül, amit az emberek és az állatok valaha kötöttek egymással, és amelyek közül nem mindegyik maradt fenn, mert nem mindenki őrizte meg olyan hűségesen, mint mi.”

Amikor Zsóka évekkel később maga is kétkedni kezdett, ez a történet is ott motoszkált a fejében, bár akkoriban inkább arra használta, hogy megerősítse saját kétségét: hátha ők is csak egy fecskés családhoz hasonlóan fognak egyszer csalódni, hátha a hollók is egyszer csak elmennek, mint a fecskék, nem mert megsértik őket, hanem mert ők is csak állatok, akik oda mennek, ahol jobb nekik. Csak a gát átszakadása után értette meg igazán, miért mesélte ezt a nagyanyja mindig olyan komolyan: nem azért, hogy bebizonyítsa, a szövetség mindig működik, hanem azért, hogy megmutassa, mivel jár, ha elengedjük.

Generációkon át a Hollósy-ág hűségesen őrizte a szövetséget, és a falu megtanult bízni benne, még akkor is, amikor a jelek furcsának vagy túlzottnak tűntek.

Bálint fia, Hollósy Mátyás, egyszer egy fiatal legényként szembeszállt egy csapat betyárral, akik a hollók figyelmeztetése nélkül sosem vehették volna be a falut meglepetésszerűen. Egy kora reggel, amikor Mátyás éppen a tölgy alá vitte a szokásos gabonát, észrevette, hogy egy magányos holló leszállt a falu szélén álló csűr tetejére, és ott maradt mozdulatlanul, nem repült tovább, nem károgott, csak ült, mint egy őrszem. Mátyás, aki már gyerekkora óta ismerte ezt a jelet, azonnal az apjához futott, és elmondta, mit látott. „Idegenek jönnek,” mondta Bálint, és bár nem lehetett tudni, jó szándékkal jönnek-e vagy rosszal, a falu férfijai inkább a biztonság felé hajlottak, és fegyverrel, kaszával, ásóval felfegyverkezve várták, mi történik.

Dél körül egy csapat, körülbelül tíz betyár érkezett, akik nyilvánvalóan azt tervezték, hogy váratlanul rajtaütnek a falun, elhajtják az állatokat, és elvisznek, amit tudnak, mielőtt bárki felkészülhetne. De mivel a falu már várta őket, és az első támadási kísérletük azonnal ellenállásba ütközött, a betyárok hamar belátták, hogy nincs esélyük, és visszavonultak, anélkül hogy egyetlen házat is sikerült volna kirabolniuk. Mátyás, aki akkor még csak tizenhét éves volt, de már ismerte a jeleket, ettől a naptól kezdve különösen nagy becsben tartotta a hollók figyelmeztetéseit, és később, amikor átvette apjától a tisztséget, mindig ezt a történetet mesélte el elsőként a saját gyerekeinek.

Mátyás fia, Hollósy Illés, egy komolyabb próbát élt át: egy tavaszon, amikor a folyó ismét veszélyesen megáradt, mint Bálint idejében, a hollók megint hangos riadalommal keltették fel, és ezúttal nem csak ő menekült időben, hanem egész éjjel a házról házra futott, hogy mindenkit kiébresszen, mielőtt a víz elérte volna a falut. Az ajtókat öklével verte, és azokat, akik nem akartak hinni neki, akik azt mondták, „menj vissza aludni, Illés, semmi baj,” egyszerűen kihúzta az ágyból, nem hagyva időt a vitára. Reggelre, amikor a víz valóban elérte a falu alsó utcáit, mindenki, akit felébresztett, hálás volt, még azok is, akiket a legdurvábban rángatott ki az álmukból.

Illés később azt mondta a fiának, hogy az az éjszaka tanította meg neki, „a szövetség nem csak egy régi történet, hanem egy élő kötelék, amit minden nap megújítunk azzal, hogy betartjuk, és néha azzal is, hogy mások helyett is hiszünk, amikor ők még nem tudnak.”

Illés fia, Hollósy Márton, a legnehezebb próbát egy ínséges esztendőben élte át, egy aszályos évben, amikor a termés majdnem teljesen elpusztult, és a falu éhezett. Márton családja is éhezett, és egy este, amikor a gyermekei sírtak az éhségtől, és nem volt mit adnia nekik, Márton ott állt a spájzban, a kezében az utolsó darab szalonnával, amit másnap hajnalban a tölgy alá kellett volna vinnie, és hosszasan nézte, vajon odaadhatná-e a gyerekeinek inkább.

Márton felesége, Zsuzsanna, aki ott állt mellette, azt mondta neki: „Ha most megszegjük a fogadalmat, és a hollók elhagynak minket, mi lesz velünk, ha jön a következő veszély, és nincs, aki figyelmeztessen?” Márton erre nem tudott mit válaszolni, de aznap éjjel nem aludt, és hajnalban, amikor kiment a tölgyhöz, a keze remegett, amikor letette a szalonnát, mert tudta, hogy a saját gyermekei korognak otthon éhségtől.

Három nappal később, amikor a legkisebb fia, egy ötéves kisfiú, már annyira legyengült az éhségtől, hogy alig tudott felkelni, és Zsuzsanna már azon az éjjelen is csak könnyes szemmel tudta ringatni, mert semmi erő nem volt a testében a síráshoz sem, Márton kétségbeesésében elindult a szomszéd faluba, hogy segítséget kérjen, és az úton, amin addig sosem járt, talált egy elhagyott, de termő gyümölcsöskertet, amiről senki nem tudott, mert egy régi, elnéptelenedett birtokhoz tartozott. Hazahozta a gyümölcsöt, és ez segített a családján átvinni az ínség legrosszabb heteit, amíg a tavaszi termés be nem érett. Márton ezt sosem gondolta véletlennek. „A hollók nem adnak nekünk élelmet közvetlenül,” mondta később a fiának, „de azt hiszem, néha az utat mutatják meg, ha elég figyelmesen keressük.”

Márton fia, Hollósy Dezső – az a köztes generáció, akit egy korai betegség vitt el, mielőtt igazán megtaníthatta volna mindenre a saját fiát –, bár rövid életet élt, egyetlen emlékezetes próbát mégis kiállt, amit a család sokáig mesélt tovább. Egy téli éjszakán, amikor még csak húszéves volt és nem sokkal azelőtt vette át a tisztséget az apjától, a hollók egyetlen madár landolásával jelezték, hogy idegenek közelednek, és Dezső, bár kétkedett, mert még sosem látta ezt a jelet valóságban beigazolódni, inkább a biztonság felé hajlott, és felköltötte a szomszédokat. Kiderült, hogy egy kóbor rablóbanda portyázott a vidéken, és bár végül nem Kővágás felé vették az irányt, a felkészültség, amit Dezső megszervezett azon az éjszakán, később egy másik, valóban támadó csapatot is elrettentett, mert a hír elterjedt, hogy ez a falu nem alszik éjszaka felkészülés nélkül.

Ez volt az örökség, amit Hollósy Zsóka kapott, hiszen a nagyapja, Dezső, egy korai betegségben halt meg, mielőtt igazán megtaníthatta volna mindenre a saját fiát, Zsóka apját, aki így félig tanult, félig magától kellett rájönnie a szövetség minden részletére – és aki aztán, saját idő előtti halálával, igen fiatalon adta át a tisztséget Zsókának, mert nem volt más, aki vállalja.

Zsóka apja, Hollósy Gábor, maga is bizonytalan kézzel vezette a szövetséget, mert félig tanult emberként mindig félt, hogy valamit elront, amit nem is tud, hogy tudnia kellene. Ennek ellenére komolyan vette a feladatát, és Zsókát, egyetlen gyermekét, már ötéves korától magával vitte a tölgyhöz minden hajnalban, hogy a lánya is megtanulja a szokást, mielőtt még igazán megértette volna, mit jelent. „Nem tudom mindent, amit a nagyapám tudott,” mondta neki gyakran, „de azt tudom, hogy amit tudok, azt neked is tovább kell adnom, hogy legalább annyi megmaradjon, amennyi lehet.” Gábor egy vadászati balesetben halt meg, amikor Zsóka még csak tizenöt éves volt, és a tisztség akkor hirtelen, felkészületlenül szállt rá, jóval korábban, mint ahogy számított rá.

Az első években Zsóka apja feleségének, a nagyanyjának segítségével tanulta, amit még lehetett, de sok részlet elveszett velük együtt, és Zsóka így a szövetséget egy kicsit mindig úgy élte meg, mint egy épületet, amit nem ő épített, és amelynek nem minden zugát ismeri, de amelyben élnie kell, és amit fenn kell tartania, akár érti egészen, akár nem.

Zsóka özvegyasszony volt, két gyermeket nevelt egyedül, egy tízéves fiút, Boldizsárt, és egy hatéves lányt, Erzsit, a férje halála óta, aki egy téli betegségben hunyt el, néhány évvel azelőtt, hogy ez a történet igazán elkezdődik. Az élete nehéz volt, és egyre nehezebbé vált, amikor egy újabb aszályos esztendő köszöntött a vidékre, és a termés megint csak csekély volt.

Zsóka gyakran gondolt vissza a nagyanyjára ezekben a nehéz években, arra, hogyan tanította őt a tölgy alatt állva, kicsi korában, pedig a nagyanyja maga is csak töredékesen ismerte a szövetség minden részletét. „Nem baj, ha nem értjük pontosan, miért működik,” mondta egyszer a nagyanyja, „csak azt kell tudnunk, hogy működik, ha hűségesek vagyunk hozzá.” Zsóka ezt a mondatot gyerekkorában egyszerű bölcsességnek hitte, de felnőve, a saját kétségei közepette, egyre nehezebben tudta felidézni, miért hitt benne annyira könnyen azelőtt.

Zsóka hűségesen folytatta a szokást az első években, minden hajnalban kiment a tölgyhöz, de a szíve egyre jobban megkeseredett. Hallotta, amikor a faluban az emberek a háta mögött suttogtak: „Szegény Zsóka, még mindig hiszi azokat a régi meséket a hollókról,” vagy „Minek vesztegeti az ételt azokra a madarakra, amikor a gyerekei éheznek?” Néhányan nyíltan is megkérdezték tőle, szemtől szemben, nem gondolja-e, hogy ostobaság folytatni egy ilyen régi, bizonyíthatatlan hagyományt egy olyan évben, amikor minden falat számít.

Zsóka eleinte dühösen visszavágott, de idővel a saját kétsége is nőni kezdett. Hiszen, gondolta, mikor is figyelmeztettek utoljára igazán a hollók valami komolyra? Az ő életében még nem történt semmi olyan, mint Bálinttal vagy Illéssel – csak kisebb jelek, apró riasztások, amik néha igaznak bizonyultak, néha nem, és amiket a falu lassan megszokott, mint a háttérzajt, nem úgy, mint valódi figyelmeztetést.

Volt egy eset, három évvel korábban, ami sokat rontott Zsóka hitelességén, és amire a falu gyakran visszautalt, amikor kétkedtek benne. Egy éjszaka a hollók hirtelen hangos riadalomba kezdtek, három éles rikoltással, ami hagyomány szerint tüzet jelentett, és Zsóka, félve felébresztve, az egész falut lábra állította, mindenkit kiparancsolt a házából, mert biztos volt benne, hogy tűz közeledik valahonnan. De nem volt tűz sehol – soha nem derült ki biztosan, mi zavarta meg a hollókat azon az éjszakán, talán egy róka kóborolt túl közel a tölgyhöz, talán csak egy rossz álom szállta meg az egész rajt, ha madaraknak lehet ilyesmijük. A falu, amelyet éjnek évadján zavartak fel feleslegesen, reggelre inkább bosszús volt, mint hálás, és sokan ettől kezdve kevésbé vették komolyan Zsóka riasztásait, azt mondva egymás közt: „Lám, a hollók is csak madarak, néha bolondot csinálnak, mint mindenki más.”

Zsóka maga is sokat gondolt erre az éjszakára a száraz nyár alatt, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy egyre jobban elbizonytalanodjon. Ha a hollók képesek voltak hamisan riasztani, gondolta, talán nem is olyan megbízhatóak, amilyennek a családja mindig hitte őket, és talán a hús, amit minden nap feláldozott nekik, valóban csak egy felesleges, régi babona ára volt, amit már az ő kora nem engedhetett meg magának.

Ugyanabban az időben egy vándortanító is megjelent a faluban, aki a szomszéd városból járta a vidéket, és könyveket, új eszméket hozott magával. Amikor meghallotta a hollók szövetségéről, nevetve mondta a piacon összegyűlt embereknek, hogy „a madarak csak azért repülnek úgy, ahogy repülnek, mert a szél úgy fújja őket, és az emberi elme hajlamos mintát látni ott, ahol csak véletlen van.” Beszélt a felhők mozgásáról, a légnyomásról, arról, hogy a madarak érzik a vihar közeledését a fülükben, nem valami titkos tudással, hanem egyszerű testi érzékeléssel, amit minden állat ismer. Zsóka, aki ott állt a piacon, és hallgatta, nem tudta igazán megcáfolni ezt – hiszen ő maga sem értette pontosan, hogyan „tudnak” a hollók, amit tudnak –, és a tanító szavai még napokig kísértették, mert logikusnak hangzottak, és Zsóka éppen akkor volt a leginkább fogékony arra, hogy logikusnak hangzó dolgokban keressen menedéket a saját kétségei elől.

Egy forró, száraz nyári estén, amikor a gyerekei már napok óta kevesebbet ettek, mint amennyire szükségük lett volna, és Boldizsár megkérdezte tőle, „Anyám, miért kapnak a hollók húst, amikor nekünk nincs?”, Zsóka először nem tudott válaszolni. Aznap éjjel, miután a gyerekeket lefektette, kiment a spájzba, és ránézett az utolsó darab húsra, amit másnap reggel ki kellett volna vinnie a tölgyhöz, és elhatározta, hogy ezúttal megtartja a gyerekeinek.

Nem mondta el senkinek, mit tett. Reggel, amikor kiment a tölgyhöz, csak egy kisebb adag gabonát hagyott ott, hús nélkül, és próbálta nem nézni a hollókat, akik, úgy érezte, furcsán csendesen figyelték, miközben ő gyorsan visszafordult és hazament.

Napokig semmi nem történt, és Zsóka ebben megerősítést látott: lám, a hollók nem sértődtek meg, a világ nem omlott össze, talán az egész szövetség csak egy régi mese volt, amit a családja túl komolyan vett generációkon át. Másnap megint csak gabonát vitt, egy még kisebb adagot, és a húst megtartotta a gyerekeknek. Harmadnap már egyáltalán nem ment ki, mert elaludt, kimerülten az aznapi munkától, és csak dél körül vette észre, hogy elmulasztotta a szokást.

A faluban ezalatt egyre többen beszéltek arról, hogy talán itt az ideje, hogy valaki más vegye át a Hollósy-ág szerepét, vagy hogy a szokást teljesen elhagyják, mert „ha már Zsóka maga sem hisz benne igazán, minek erőlködjünk.” Egy Varga Kelemen nevű, határozott véleményű gazda nyíltan azt mondta a piacon, hogy „a hollók csak madarak, és aki egy madárra bízza a falu biztonságát, bolond.”

Egy vásári napon Kelemen nyíltan szembe is került Zsókával, a piac közepén, sokak füle hallatára. „Mondd meg nekünk, Zsóka,” kezdte, karba tett kézzel, „mikor segítettek utoljára igazán a madaraid? Az apád idejében talán. A tiédben semmi, csak hamis riadalom egy éjjel, amikor mindannyiunkat kizavartál az ágyból egy képzelt tűz miatt.” A piacon állók elcsendesedtek, és Zsóka érezte, hogy mindenki rá figyel, várva a választ.

„Nem tudom megígérni, hogy minden jel igaz lesz,” felelte Zsóka, bár a hangja halkabb volt, mint szerette volna. „Csak azt tudom, hogy az ősöm egyszer egy ilyen jelnek köszönhette az életét, és az egész falu életét vele. Ha egyszer igazán szükség lesz rá, és nem leszünk készen, az ára sokkal nagyobb lesz, mint néhány elvesztegetett éjszakai alvás.”

Egy másik asszony, aki a piacon állt mellettük, halkan hozzátette: „Én azért még mindig hiszek benne. Az én nagyanyámat egyszer egy egyetlen holló mentette meg, amikor egyedül volt a mezőn és egy veszett kutya közeledett felé – a madár addig csapott le a kutyára, amíg az elszaladt.” Ez a megjegyzés nem némította el Kelement, de legalább megmutatta Zsókának, hogy nincs egészen egyedül a hitében, még akkor sem, ha a hangja gyengének érződött a piactéren.

Kelemen erre csak legyintett, és otthagyta, de a szavak ott maradtak Zsóka fejében napokig, és csak növelték a bizonytalanságát, mert ő maga sem volt biztos benne, hiszi-e még, amit mond.

Négy nappal azután, hogy Zsóka megszegte a szokást, egy forró, fülledt délután, amikor a levegő olyan nehéz volt, hogy még a legyek is lomhán zümmögtek, valami furcsa dolog kezdett történni, amit senki nem látott még Kővágáson, legalábbis senki nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.

A hollók, akik rendesen szétszéledtek a környék fái között napközben, és csak alkonyatkor gyűltek össze a Holló-tölgyön, hirtelen, kora délután, egyszerre kezdtek a tölgy felé repülni, mindenhonnan, a falu minden irányából, és olyan hangos, egyszerre felhangzó rikoltozásba kezdtek, hogy az egész falu kijött a házakból, hogy megnézze, mi folyik.

Zsóka, aki éppen a kertben dolgozott, felnézett, és a szíve egy pillanatra megállt. Soha nem látott még ennyi hollót egyszerre a tölgyön – talán százat is, egymás hegyén-hátán ülve, rikoltva, és ahogy nézte, egyszerre, mintha egy adott jelre, az összes holló felrepült a tölgyről, és nem a megszokott köreiket kezdték róni a falu felett, hanem elindultak, egyenes vonalban, dél felé, a hegyek irányába, és percek alatt el is tűntek a láthatáron, és a tölgy üresen, csendesen állt ott, az ágai mozdulatlanok, mintha sosem ült volna rajtuk semmi.

Zsóka tudta, mit jelent ez, mert az apja, bár ő maga sosem látta, elmesélte neki, amit a nagyapjától hallott: ez volt az a jel, amit még senki nem látott Bálint ideje óta, a legsúlyosabb figyelmeztetés, amit a hollók adhatnak. A hollók elmentek.

De ahogy ott állt a kertben, a rémület mellett egy másik érzés is feltámadt benne, amivel nem számolt: a kétség. Hátha ez is csak egy furcsa véletlen, egy madárraj szokatlan viselkedése, amihez semmi köze a szövetséghez, amit ő maga az elmúlt napokban megszegett? Hátha a hollók csak azért mentek el, mert ő megsértette őket, és ez a jel nem egy közelgő veszélyről szól, hanem az ő saját hűtlenségének a következménye?

Egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy talán a legbiztonságosabb lenne egyszerűen hazamenni, befejezni a kerti munkát, és nem szólni senkinek semmit, nehogy a falu még jobban kinevesse, ha kiderül, hogy semmi baj nem történt. Hányszor hallotta már, hogy „Zsóka megint madarakat kergeti”? De aztán eszébe jutott, amit az apja mondott neki egyszer, még kislányként, a tölgy alatt állva: „A kétség nem mentség arra, hogy ne nézzünk utána. Ha kételkedsz, menj, és nézd meg magad, mielőtt döntesz.” Ez a mondat most olyan tisztán csengett a fejében, mintha az apja ott állna mellette, és Zsóka ettől a gondolattól erőt vett magán, és elindult a falu közepe felé, hogy szóljon a többieknek.

Zsóka percekig állt mozdulatlanul, a gondolatai körbe-körbe forogtak, és közben a falu emberei is kijöttek az utcákra, zavartan nézve az üres tölgyet, és egymás közt kérdezve, mit jelenthet ez. Néhányan Zsókához fordultak, mert ő volt a Hollósy-ág feje, és tőle várták a választ.

„Nos, Zsóka,” mondta Varga Kelemen, aki az elsők között ért oda, egy kicsit gúnyosan, „mit mondanak most a madaraid?”

Zsóka nem tudott azonnal válaszolni, mert a szégyen és a félelem egyszerre szorította a torkát. De akkor eszébe jutott Boldizsár kérdése néhány nappal korábban, és az, hogyan nézett rá a kisfia, amikor megtartotta a húst – nem haraggal, csak zavarral, mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben, még akkor is, ha nem értette pontosan, mi. És eszébe jutott Márton története is, a dédapjáé, aki ínséges időben is betartotta a fogadalmat, és az út, amit a hollók – vagy valami, amit a hollók mozgattak – mutattak neki.

„Ez a legsúlyosabb jel,” mondta végül Zsóka, a hangja remegett, de egyre erősebb lett, miközben beszélt. „A hollók elhagyták a tölgyet. Ez azt jelenti, hogy valami jön, ami nagyobb, mint bármi, amit Bálint ideje óta láttunk.” Nem mondta el, hogy ő maga szegte meg a fogadalmat néhány nappal korábban, mert nem volt idő a gyónásra – csak annyit tudott, hogy cselekednie kell, és gyorsan.

Boldizsár, aki ott állt mellette, és hallotta az anyja hangjának remegését, megfogta a kezét, és csendesen azt mondta: „Hiszek neked, anyám.” Ez a két egyszerű szó többet jelentett Zsókának akkor, mint bármi, amit a felnőttek mondhattak volna neki, mert a fia szeméből nem látott kétséget, csak bizalmat, és ez adott neki annyi erőt, hogy a hangja a következő pillanatban már nem remegett tovább.

„Honnan tudjuk, hogy nem csak egy véletlen madárraj volt?” kérdezte Kelemen, de a hangjában már kevesebb volt a gúny, mint korábban, mert a tölgy üressége, a csend, ami most ott ült a helyén, mindenkit nyugtalanított, akár hitt a szövetségben, akár nem.

„Nem tudjuk biztosan,” felelte Zsóka. „De megnézhetjük, mi felé repültek.” A hollók dél felé indultak, a hegyek irányába, ahol a folyó forrásvidéke volt, és ahol egy régi, elhanyagolt malomgát állt, amit évek óta senki nem javított meg rendesen, mert a malom már nem működött, és senkinek nem volt pénze vagy ideje a karbantartására.

Zsóka, Boldizsár kíséretében – mert a fiú nem akarta egyedül hagyni az anyját, és már elég idős volt ahhoz, hogy gyorsan fusson –, elindult a hegyek felé, hogy megnézze a gátat, miközben néhány férfi, köztük még Kelemen is, bizonytalanul, de követte őket, mert a tölgy üressége végül mindannyiukat jobban megijesztette, mint amennyire be akarták vallani.

Amikor felértek a gáthoz, azonnal látták, mi a baj: az elmúlt hetek esőzései – amik a száraz nyár ellenére hirtelen, hevesen zuhogtak néhány napja a hegyekben, bár a faluban alig éreztek belőle valamit – annyira megtöltötték a gát mögötti tavat, hogy a víz már a gát tetejéig ért, és egy hosszú, repedés futott végig az öreg földfal oldalán, amiből kis patakokban szivárgott már a víz.

„Ez bármelyik percben átszakadhat,” mondta egy Fazekas Döme nevű, idősebb férfi, aki fiatalabb korában segített építeni egy másik gátat a szomszéd vidéken, és ismerte a jeleket. Lehajolt, és megérintette a szivárgó vizet, ami már sáros csíkokat vágott a földfal oldalába, és a hangja megremegett, amikor folytatta: „Ha ez átszakad, a víz egyenesen a falu felé zúdul, és sokkal nagyobb erővel, mint amit Bálint idejében láttak, mert ez a tó sokkal nagyobb, mint amilyen a patak volt akkor, és ha jól sejtem, nem órák, hanem talán csak egy óra, vagy még kevesebb van, mielőtt a repedés teljesen átszakad.”

Kelemen, aki eddig követte őket, de hallgatott, most a gátra nézett, aztán Zsókára, és az arcán először jelent meg olyan félelem, amit korábban sosem látott rajta. „Ha igazad van,” mondta csendesen, „akkor minden perc számít. Menjünk.”

Zsóka még egy pillanatra megállt, és végignézett a tavon, amely nyugalmasnak tűnt a felszínén, a lemenő nap fényében csillogva, mintha nem is rejtene magában ilyen pusztító erőt. Eszébe jutott a vándortanító szavai a szélről és a légnyomásról, és egy pillanatra megint felmerült benne a kétség: mi van, ha Döme is csak túlreagálja a dolgot, mint ő a tűzriadalommal három évvel korábban? De aztán meglátta, hogyan nő a repedés a szeme láttára is, milliméterről milliméterre, és minden kétsége elenyészett. Nem volt idő találgatásra. Csak cselekvésre.

Zsóka nem habozott. Boldizsárt visszaküldte a faluba, hogy riassza az embereket, amíg ő és a többi férfi megpróbálták, amennyire tudták, tovább vizsgálni a gátat, hogy legalább megbecsülhessék, mennyi idejük van. Boldizsár úgy futott, ahogy még soha életében, a tüdeje égett, a lába alig bírta a köveket és gyökereket az ösvényen, de nem lassított egy pillanatra sem, mert az anyja hangja a fejében visszhangzott, és amikor beért a faluba, ugyanazzal a kétségbeesett erővel kiáltott, amivel egykor Bálint ébresztette fel a házakat: „A gát! A gát elszakad! Mindenkinek menekülnie kell!”

A falu, amely már a tölgy üressége miatt is nyugtalan volt, most, hogy meghallotta a gátról szóló hírt, azonnal mozgásba lendült. Volt, aki még percekkel korábban kétkedett, de most már nem volt idő a vitára. Az emberek összekapták, amit tudtak, az állatokat kiengedték az ólakból, és mindenki elindult a magasabb földek felé, ugyanarra, ahova Bálint idejében is menekültek.

A felfordulás nagy volt: gyerekek sírtak, mert nem értették, miért kell hirtelen elhagyniuk az otthonukat egy forró délutánon, asszonyok próbálták összeszedni, amit tudtak – egy ládát, egy réginek tűnő de értékes edényt, egy csomó ruhát –, és a férfiak kiabáltak egymásnak, hogy segítsenek az öregeknek és a betegeknek, akik nem tudtak gyorsan mozdulni. Egy idős asszony, akit mindenki csak Vén Terka néniként ismert, nem akarta elhagyni a házát, mert azt mondta, „már öreg vagyok, hadd maradjak,” és csak akkor engedett, amikor Erzsi, Zsóka hatéves lánya, megfogta a kezét, és könyörögve kérte, hogy jöjjön velük, mert „a hollók nem hazudnak, Terka néni, az anyám mondta.” Terka néni végül, nyögve és panaszkodva, de engedett a kislány unszolásának, és később, amikor már a magaslaton ültek, megfogta Erzsi kezét, és azt mondta neki: „Köszönöm, gyermekem. Egy öregasszony makacssága könnyen az életébe kerülhetett volna, ha nem álltál volna ott.”

Egy másik család, a Kovács-ház népe, percekig vitatkozott azon, melyik állatot vigyék magukkal előbb, a teheneket vagy a lovakat, mert mindkettőt egyszerre nem tudták hajtani, és végül a szomszédok segítsége nélkül talán ott is maradtak volna vacillálva, amíg a víz el nem éri őket.

Mire mindenki felért a magasabb földekre, a nap már lemenni kezdett, és a falu népe ott állt, kimerülten, félelemtől remegve, nézve lefelé a völgybe, ahol az otthonaik álltak, és várva, hogy mi történik.

A gát másfél órával később szakadt át, sokkal hamarabb, mint ahogy bárki is gondolta volna, és a víz olyan erővel zúdult le a völgybe, hogy a falu alsó részén álló néhány házat teljesen elsodorta, és a malom romjait, amik addig is roskadozva álltak, végleg elmosta. De mire a víz elérte a falut, már senki nem volt otthon – mindenki a magasabb földeken állt, és onnan nézte, ahogy az otthonuk egy részét elnyeli az áradat.

Senki nem halt meg azon a napon. Néhány ház helyrehozhatatlanul elpusztult, és az állatállomány egy része is odaveszett, mert nem sikerült mindet időben kihajtani, de minden ember életben maradt, és a falu, bár szegényebb lett azon a napon, mint előtte volt, tudta, hogy sokkal, sokkal rosszabbul is végződhetett volna minden.

A vándortanító is a magasabb földeken állt azon a napon, mert véletlenül éppen a faluban járt, amikor a figyelmeztetés elkezdődött, és ő is csak nézte, néma döbbenettel, ahogy a gát átszakad, és a víz elönti a házak egy részét, pontosan úgy, ahogyan Zsóka megmondta, percnyi pontossággal azután, hogy a hollók elhagyták a tölgyet. Másnap, mielőtt továbbindult volna a vidéken, odament Zsókához, és zavartan, a kalapját a kezében fordítva, azt mondta: „Nem tudom, mi történt tegnap, és nem hiszem, hogy a tudomány, amit tanítok, meg tudná magyarázni, honnan tudták a madarak, mennyi időnk van. De annyit mondhatok, hogy attól a naptól kezdve máshogy fogom tanítani a dolgokat – nem azt mondom majd, hogy a világban nincs semmi, ami túlmutat azon, amit megmérhetünk, csak azt, hogy legyünk nyitottak arra is, amit nem tudunk megmérni.” Zsóka nem válaszolt semmi büszkét vagy győzedelmest, csak biccentett, és azt mondta: „Én sem tudom pontosan, mi történt. De attól a naptól kezdve nem is akarom már megérteni – csak hűségesnek akarok lenni hozzá.”

Az újjáépítés hetekig tartott, és a falu összefogott úgy, ahogy régen nem látták: azok, akiknek megmaradt a házuk, befogadták azokat, akikét elvitte a víz, és közösen dolgoztak a romok eltakarításán. Fazekas Döme, aki felismerte a gát veszélyét, segített megtervezni az új, erősebb gátat is, amit a falu azután épített, hogy soha többé ne fordulhasson elő ugyanaz a baj. Az új gátat szélesebb alapra építették, köves burkolattal, és minden évben, tavasszal és ősszel is, egy kijelölt csoport végigjárta és ellenőrizte, nem mert a törvény ezt kötelezővé tette volna, hanem mert senki nem akarta még egyszer átélni azt a délutánt, amikor a repedés szélesedni kezdett a szemük előtt. Varga Kelemen, aki korábban annyira kétkedett, az elsők között ajánlotta fel a saját munkaerejét és néhány megmaradt gerendáját azoknak, akik mindent elvesztettek, és amikor valaki megkérdezte, miért ilyen buzgó hirtelen, csak annyit felelt: „Mert tartozom valamivel a madaraknak, amit nem lehet gabonával megfizetni.”

Zsóka, amikor végre leült a magas földön, a gyerekeit magához ölelve, és nézte, ahogy a víz elárasztja a falu alsó részét, csak akkor engedte meg magának, hogy összeomoljon. Sírt, részben a félelemtől, amit átélt, részben a szégyentől, amit a saját hűtlensége miatt érzett, és részben valami furcsa, nehezen megnevezhető hálától, amit nem igazán tudott kinek szentelni – a hollóknak? A szerencsének? Saját dédapja régi fogadalmának, amit ő maga majdnem elárult?

Amikor a víz visszahúzódott, és a falu elkezdte számba venni a károkat, és elkezdett újraépíteni, Zsóka elsőként ment ki a Holló-tölgyhöz, hogy megnézze, visszatértek-e a hollók. A fa üresen állt napokig, és Zsóka minden hajnalban kiment, és otthagyta a gabonát és a húst, amit tudott szerezni, még akkor is, amikor a sajátjai még keveset ettek, mert most már tudta, mi az ára annak, ha nem teszi.

Egy héttel a gát átszakadása után, egy szürke, csendes hajnalon, amikor Zsóka kiment a tölgyhöz, mint minden nap, meglátott egy hollót, egyet, a legfelső ágon ülve, csendesen figyelve őt. Zsóka megállt, és a szívébe valami furcsa öröm és félelem keveréke költözött. Letette a tálat, és csendesen azt mondta, „Köszönöm, hogy visszajöttél. Ígérem, soha többé nem feledkezem el rólad, se jó, se rossz időben.”

A holló nem válaszolt, persze, csak nézte egy darabig, aztán felrepült, és néhány nap múlva a többiek is visszatértek, egyenként, majd csoportosan, amíg a tölgy újra olyan volt, mint régen, teli hangos, fekete tollú élettel.

Boldizsár és Erzsi minden reggel kijöttek az anyjukkal a tölgyhöz azokban a napokban, és figyelték, ahogy egyre több madár tér vissza, és Erzsi egyszer megkérdezte: „Most már mindig itt lesznek?” Zsóka nem tudott biztosat ígérni, csak azt mondta: „Addig lesznek itt, amíg mi is itt leszünk nekik, minden hajnalban, esőben és napsütésben is.” Ez a válasz egyszerűnek hangzott egy hatéves kislány fülének, de Zsóka tudta, mennyi mindent hordoz magában ez a mondat, és remélte, hogy a lánya egyszer, felnőve, maga is megérti majd a súlyát.

Zsóka napokig gondolkodott azon, elmondja-e a falunak az igazságot a saját hűtlenségéről, mielőtt bárki is megkérdezte volna. Könnyebb lett volna hallgatni, hagyni, hogy mindenki azt higgye, a hollók egyszerűen csak megérezték a veszélyt, és ő mindvégig hűséges maradt hozzájuk, ahogy elődei is. De minden alkalommal, amikor erre gondolt, Márton arca jutott eszébe, aki ínséges időben is betartotta a fogadalmat, és Zsóka tudta, hogy egy félig elmondott igazság ugyanolyan teher lenne, mint egy egészben kimondott hazugság: a hallgatás, még akkor is, ha senki nem kérdez rá, egy önmagának mondott hazugság.

Zsóka ettől a naptól kezdve sosem mulasztotta el a szokást, és amikor a falubeliek, akik hallották, mi történt a gáttal, megkérdezték, igaz-e, hogy ő maga szegte meg a fogadalmat, mielőtt a hollók elmentek, nem próbálta letagadni. „Igaz,” mondta nekik. „Megszegtem, mert éheztek a gyerekeim, és azt hittem, a szövetség csak egy régi mese. Nem tudom, hogy a hollók azért mentek el, mert megsértettem őket, vagy mert tényleg a gátat jelezték, és csak véletlenül egy időben történt a kettő. De azt tudom, hogy soha többé nem akarom megtudni, mi történik, ha nem bízom bennük.”

Varga Kelemen, aki a leghangosabban kérdőjelezte meg a szövetséget, azok közé tartozott, aki ezután a leghűségesebben segített Zsókának a tölgy körüli teendőkben, amikor csak tudott, mert – mint mondta – „láttam azt a tavat, és láttam, hogy a hollók tudták, mielőtt mi tudtuk volna. Attól a naptól nem merek kétkedni.” Néhány évvel később, amikor Kelemen saját fia megkérdezte tőle, miért hord ő is gabonát a tölgy alá minden olyan reggel, amikor Zsóka beteg vagy távol van, csak annyit felelt: „Mert egyszer kinevettem egy asszonyt, aki igazat mondott, és ez a szégyen tovább tart, mint bármelyik felesleges reggeli séta a tölgyhöz.”

Évekkel később, amikor Kelemen már öregember volt, és Zsóka lánya, Erzsi vezette már a mesemondást a faluban, Kelemen mindig eljött a téli napforduló szertartására, és az első sorban állt, kalapját levéve, amíg a fogadalmat elismételték. Senki nem emlékezett már pontosan, mióta csinálja ezt, csak azt tudták, hogy soha nem hiányzott egyről sem, amíg a lába engedte, hogy odamenjen.

Boldizsár, aki még csak tíz évesen futott végig a falun a figyelmeztetéssel, felnőve átvette anyjától a Hollósy-ág vezetését, és ő is, akárcsak az elődei, megtanította a saját gyerekeinek a fogadalmat, és minden hajnalban kiment a tölgyhöz, de mindig hozzátette a tanításhoz azt is, amit az anyjától tanult: hogy a szövetség nem azért erős, mert sosem inog meg, hanem azért, mert mindig van, aki helyreállítja, amikor megingott.

Erzsi, aki hatévesen fogta meg Vén Terka néni kezét, és rábeszélte, hogy meneküljön, felnőve nem a tölgy gondozását választotta – ez a bátyjára maradt –, hanem valami mást: ő lett a falu emlékezete, az, aki minden generációnak elmesélte a történetet, pontosan, hűen, úgy, ahogy az anyjától hallotta. Esténként, amikor a gyerekek összegyűltek a tűz körül, Erzsi mindig elmondta nekik Bálint éjszakáját, Illés futását házról házra, Márton ínséges esztendejét, Dezső rövid, de hűséges életét, és a végén mindig Zsóka történetét is, a kétségét, a hibáját, és azt, hogyan találta meg újra a hitét, mielőtt túl késő lett volna. „Nem azért mesélem el a hibáját is,” mondta mindig a gyerekeknek, „hogy megszégyenítsem az anyámat, aki már nem él. Azért mesélem el, hogy tudjátok: még akkor is van visszaút, ha egyszer megingunk, amíg időben helyrehozzuk.”

Erzsi maga is megöregedett, és az ő lányai, majd azok lányai is tovább vitték a mesemondó szerepet, úgy, hogy mára már nehéz lenne megmondani, hányan is meséltek tovább ugyanazt a történetet, apró eltérésekkel, saját hangsúlyaikkal, de a lényeg sosem változott: a hollók figyelmeztetnek, a Hollósy-ág hallgat rájuk, és a hűség néha nehezebb, mint hinnénk, de mindig könnyebb, mint a veszteség, amit a hűtlenség hozhat.

A faluban azóta is mondják, hogy a Holló-tölgy alatt minden hajnalban ott áll valaki a Hollósy-ágból, és a tálat, amit letesznek, sosem hagyják üresen, mert mindannyian ismerik Zsóka történetét, és tudják, hogy a szövetség ára kicsi ahhoz képest, amit érte kapnak, még akkor is, ha évekig, évtizedekig semmi sem történik, ami igazolná a hitüket. Mert a legnagyobb veszély, mondják, mindig akkor jön, amikor a legkevésbé hiszünk benne, és ezért kell a hűséget nem a bizonyosságra, hanem a fogadalomra alapozni.

Kővágáson a gyerekek úgy nőnek fel, hogy tudják: ha egyszer a hollók elhagyják a tölgyet, mindenkinek futnia kell, nem kérdezni, miért. Ezt nem csak a Hollósy-gyerekek tanulják meg, hanem mindenki a faluban, mert a szövetség sosem csak egy családé volt igazán, még ha a felelősség egy ágra is esett – a figyelem, a hit, és a hajlandóság, hogy azonnal cselekedjenek, ha a jel megérkezik, az egész közösségé kell legyen, különben a leggondosabb őrzés is hiábavaló marad. És ha megkérdezik egy Hollósy-leszármazottat, miért hisz még mindig a madarakban, azok mind, generációk óta, ugyanazt felelik, amit Zsóka mondott a lányának, Erzsinek, aki felnőve maga is megtanulta a tisztséget: „Nem azért hiszek benne, mert biztos vagyok, hogy minden madárrikoltás igazat jelez. Azért hiszek benne, mert egyszer, amikor kételkedtem, majdnem elkéstem, és nem akarok még egyszer ilyen közel kerülni ahhoz, hogy igazam legyen.”

A Holló-tölgy még ma is áll Kővágás szélén, vénebb és görcsösebb, mint Bálint idejében, de az ágai még mindig elég erősek ahhoz, hogy megtartsák a madarakat, akik minden hajnalban várják a tálat, amit valaki a Hollósy-házból kihoz nekik. És ha valaki megkérdezi, hány hollóról van szó, mert az évek során néha több, néha kevesebb él a tölgyön, a válasz mindig ugyanaz: nem a szám a fontos, hanem hogy legyen, aki hallja őket, amikor megszólalnak, és legyen, aki emlékezik, mit jelent minden egyes hangjuk, mielőtt a tudás, mint egyszer majdnem megtörtént, elveszne egy éhes, kétkedő éjszaka csendjében.

Kővágáson mindenki ismeri a gát helyén épült új tavat is, amit a falu, hálából és emlékeztetőül, Hollós-tónak nevezett el, bár a térképeken még a régi, feledett nevén szerepel. A fiatalabb generációk, akik már nem élték át azt a napot, néha megkérdezik, miért van ekkora becsülete egy pár fekete tollú madárnak, amikor annyi más dolog is veszélyt jelezhetne – az ég színe, az állatok nyugtalansága, a szél iránya. Az öregek erre mindig ugyanazt felelik: mindezek a jelek is számítanak, és a gondos ember mindegyikre figyel, de a hollók azok, akik generációk óta hűségesek maradtak, és a hűség az, amit az ember a leginkább megbecsülhet, mert azt nem lehet kikényszeríteni, csak kiérdemelni, évről évre, egy tál gabonával és egy darab hússal, hajnalban, mielőtt a nap felkelne.