A váróterem

A Heim Pál Gyermekkórház ortopédiai szakambulanciájának várója a második emeleten volt, egy hosszú, ablaktalan folyosó végén, ahol a falakat valamikor a kilencvenes években dzsungeltéma motívumokkal festették ki, és ahol az egyik zsiráf nyaka már annyira megkopott, hogy inkább egy elnyúzott sárga csíkra hasonlított, mint állatra. A székek fémből voltak, műanyag üléssel, és úgy voltak egymáshoz csavarozva, hogy soha nem lehetett őket külön elhúzni, csak az egész sort egyszerre, ami minden alkalommal fülsértő csikorgással járt a linóleumon.

A padok fölött egy faliórán mutatta az időt, aminek az üvege régen betört, és amit senki nem cserélt ki, csak hagyták ott, repedésekkel keresztben a számjegyeken, úgyhogy a valódi idő megállapításához mindig a saját telefonunkra kellett nézni. A sarokban egy vízautomata állt, ami csak akkor működött, ha valaki jól megrázta, és a folyosó végén egy ablak nézett egy belső udvarra, ahol három fenyőfa állt, amiket karácsonykor minden évben feldíszítettek apró, villogó égősorokkal, amiket aztán valahogy elfelejtettek levenni, úgyhogy júliusban is ott lógtak, kikapcsolva, de szem előtt.

A váróteremben mindig ugyanaz a kettős érzés uralkodott: az unalom, ami a hosszú, kiszámíthatatlan várakozásból fakadt, és a feszültség, ami minden egyes alkalommal újraindult, amikor egy ajtó kinyílt, és egy nővér kimondta valamelyik gyerek nevét. Az ember hozzászokik ehhez a ciklushoz – unalom, feszültség, enyhülés, újra unalom –, de soha nem tanulja meg igazán elviselni, csak felismeri a mintát, és próbál valamivel kitölteni az üres részeket.

A fiam, Zsombor, hat hónapos korában kezdte a kezelést, amikor a szülészeten még aznap kiderült, hogy a jobb lábán dongaláb van – a köldökzsinór elvágása után az orvos, akinek a nevére már nem emlékszem, csak a hangjára, amilyen nyugodtan próbálta elmondani, hogy ez „teljesen kezelhető, csak türelem kell hozzá”, miközben én a hasamra szorítva a fiamat próbáltam nem elsírni magam a vizes vágás fájdalmában, ami akkor még friss volt. Azokon a heteken, amikor Zsombor még csecsemő volt, minden péntek reggel elvittem a Heim Pálba, ahol dr. Lenkei elődje, egy akkor már nyugdíjhoz közeledő orvos, levette az előző heti gipszet egy kis körfűrésszel, amitől Zsombor mindig sikoltva sírt, majd új gipszet rakott fel, egy fokkal jobban kinyitva a lábat, mint az előző héten. Ezeken a reggeleken mindig egyedül voltam, mert Márton fuvarjai nem igazodtak péntekekhez, és a kocsiban hazafelé, miután Zsombor végre elaludt a sírástól kimerülve, én magam is sírtam néhány percig, mielőtt elindítottam a motort, csak hogy legyen honnan „újrakezdeni” a napot.

A Ponseti-módszerrel kezelték, amiről addig soha nem hallottam, és ami heti gipszelésekből állt az első két hónapban, majd egy állandó, nappal is hordandó merev csizmás pántból, amit Zsombor két éves koráig kellett viselnie minden ébren léte alatt, és amit ő, ahogy nőtt, egyre inkább gyűlölt, mert „a többi gyerek lába szabadon mozog, az enyém nem”.

A diagnózis napja, amire még most is pontosan emlékszem, egy márciusi kedd volt, amikor Márton épp egy fuvarral Hollandia felé tartott, és csak három nap múlva tudott hazajönni. Addig a kórházi szociális munkással, egy fiatal nővel, aki folyton bocsánatot kért, amiért „ilyen sok papírt kell aláírnom ilyen rossz napon”, egyedül intéztem a felvételi papírokat, miközben Zsombor, aki még csecsemő volt, a karomban aludt, mintha semmi nem történt volna vele, ami pedig a leginkább igaz is volt: ő nem tudta, mi folyik körülötte, csak én tudtam, és ettől még nehezebb volt.

Amikor ez a történet kezdődik, Zsombor négyéves volt, és a kezelés abba a szakaszába léptünk, ahol a nappali csizmát fokozatosan csökkentették, és minden hat hétben vissza kellett mennünk a Heim Pálba, hogy az orvos, dr. Lenkei, megnézze, mennyit javult a lába, és eldöntse, mehet-e tovább csak éjszakai viselésre.

Grafikus vagyok, szabadúszó, és a férjem, Márton, nemzetközi kamionsofőr, aki hetente három-négy napot van otthon, a maradékot pedig valahol Németország és Lengyelország között tölti egy kamion kabinjában. Ez azt jelentette, hogy a hat hetes kontrollok nagy részét egyedül vittem végig, a laptopomat a táskámba dugva, mert a grafikai megbízásaim nem álltak meg azért, hogy én egy kórházi váróban ücsörögjek három órát.

Az ügyfeleim többsége nem is tudta, hogy a Zoom-hívásaink közben, amiket gyakran a kórházi parkolóból vagy a kórtermi folyosó egy csendesebb szegletéből bonyolítottam, néhány méterre tőlem egy gyerek éppen sír, mert kicserélik a gipszét. Egyszer egy ügyfél, aki egy helyi pékséglánc logóját akarta újracsináltatni, megkérdezte, miért ilyen „furcsa a háttér” a hívásban, és én csak annyit mondtam, hogy „egy kávézóból dolgozom”, mert egyszerűbb volt ezt mondani, mint elmagyarázni, hogy a Heim Pál második emeletének váróteréből beszélek vele, a térdemen a laptoppal, miközben a fiam mellettem gipszelt lábbal rajzol a padlón.

Egy alkalommal, amikor egy nagyobb márka csomagolástervét kellett volna leadnom délután négyre, és a kontroll pont fél háromra volt kiírva, de egy órát csúszott, mert a rendelő előttünk lévő betege rosszul lett, ott ültem a váróban, a laptopom a térdemen, próbálva egyszerre figyelni Zsomborra és befejezni egy tipográfiai váltást, amit az ügyfél az utolsó pillanatban kért. Amikor végre visszaküldtem a fájlt, három perccel a határidő előtt, kiderült, hogy rossz verziót töltöttem fel, és az egész estét azzal töltöttem, hogy javítsak egy hibát, amit a kórházi váróterem wifijének lassúsága okozott. Ez volt az a nap, amikor először gondoltam arra, hogy talán fel kellene vennem egy asszisztenst, bár a végén soha nem tettem meg, mert „majd ha kevesebb lesz a kontroll” – egy mondat, amit évekig ismételtem magamnak, anélkül hogy komolyan gondoltam volna.

Márton, amikor otthon volt, próbált eljönni velünk a kontrollokra, de a fuvarjai ritkán igazodtak a kórházi időpontokhoz, és ő maga is beismerte, hogy „jobb, ha te mész, mert én úgysem bírom ki nyugton ülve négy órát egy ilyen helyen”. Ez nem volt teljesen igazságtalan megállapítás: amikor egyszer mégis eljött, annyira feszült lett a várakozástól, hogy végig a folyosón járt fel-alá, amíg egy nővér meg nem kérte, hogy üljön le, mert „zavarja a többi családot”.

Tamás Hegedűs a lányával, Lucával érkezett első alkalommal ugyanabban a várószobában, egy októberi reggelen, amikor Zsombor és én már negyven perce ültünk ott, mert az előttünk lévő két beteg valamiért sokkal tovább tartott, mint a kiírt időpont engedte volna. Luca hetedikes volt, a bal karja gipszben a válltól a csuklóig, és az arcán még látszott a sápadtság, amit egy háromnapos kórházi tartózkodás hagy egy gyereken.

– Mindkét csont eltört – mondta Tamás, amikor meglátta, hogy Zsombor lábára bámulok, és ő viszonzásul Luca karjára néz. Nem kérdeztem, de ő mintha megszokta volna, hogy el kell magyaráznia, mi történt. – Biciklizett az udvaron, és egy kavicson megcsúszott. Az orvos azt mondta, szerencsénk van, hogy nem kellett műteni, csak sín.

– A fiamnak dongalába van – mondtam, mert úgy éreztem, cserébe illik elmondanom valamit.

– Legalább nem kell neki bicikliznie megtanulnia – mondta Tamás, és ez volt az első alkalom, hogy nevettem valamin a Heim Pál falai között, ami nem keserű nevetés volt.

Tamás szakács volt egy budai étteremben, esti műszakban dolgozott, és elvált Luca anyjától három évvel korábban, „békésen, amennyire ez lehetséges”, mint ő fogalmazott, és a lányát felesben nevelték, ami azt jelentette, hogy minden második héten ő vitte a gyereket orvoshoz, iskolába, mindenhová, és a munkahelyén addig halmozta a szabadnapokat, amíg lehetett, de a séfje, egy türelmetlen férfi, Boros Zoltán, egyre türelmetlenebbül nézte a hiányzásait.

Luca anyja, Diána, egy másik városban élt az új férjével, és bár „békésen” váltak el, ez a béke inkább a hallgatáson alapult, mint a megegyezésen: Diána úgy gondolta, hogy Tamás túlságosan a munkájának él, Tamás pedig úgy gondolta, hogy Diána túl gyorsan „lapozott egy új életre”, és kettejük között Luca volt az, aki mindkét verziót hallotta már, és már elég idős volt ahhoz, hogy ne higgyen el teljesen semelyiket.

– Nem haragszom rá – mondta Tamás egyszer Diánáról, amikor a kórházi papírmunka miatt mindkettejüknek alá kellett írniuk egy beleegyező nyilatkozatot, amit Diána csak e-mailben küldött vissza, mert „épp nem ért rá személyesen jönni”. – Csak fáradt vagyok attól, hogy mindig én vagyok az, aki itt ül.

Boros Zoltán, a séf, egy olyan étteremben dolgozott, ahol a konyha heti hat napon át, esténként tizenegyig ment, és ahol egy hiányzó szakács azt jelentette, hogy valaki másnak dupla műszakot kell vállalnia. Tamás ezt pontosan tudta, és minden alkalommal, amikor be kellett telefonálnia, hogy „megint el kell mennie a lányával”, hallotta a hangsúlyban a fáradtságot, ami nem is feltétlenül dühből eredt, inkább abból, hogy egy kis étterem nem bír el könnyen egy hiányzást.

– Ha még egyszer el kell mennem miatta – mondta Tamás, a kezét Luca gipszén tartva –, Zoltán szerint „megoldást kell találnom, mert a konyha nem vár”.

– Mi lenne a megoldás?

– Gőzöm sincs. Talán egy másik szülő, aki ráér néha.

Nem gondoltam akkor, hogy ebből a mondatból valami fontos lesz.

A telefonszámunkat a második találkozásunkon cseréltük el, még mielőtt bármi barátságnak nevezhető dolog kialakult volna közöttünk, egyszerűen azért, mert a recepció megkérdezte, van-e „kontroll-társunk”, akivel egyeztethetjük az időpontokat, ha az egyik napra kettő is esne. Innentől kezdve rendszeresen üzengettünk egymásnak, eleinte csak praktikus dolgokról – „Nálad mikor van a kontroll jövő hónapban?”, „A 3-as rendelőbe menjünk, az gyorsabb” –, később viszont egyre inkább olyan üzenetekről, amik semmi közt nem álltak a kórházzal: egy vicces kép Zsomborról, aki elaludt a konyhaasztalon rajzolás közben, egy panasz Tamástól a konyhai beszállítóról, aki rossz minőségű padlizsánt hozott, egy fotó a kávézóból, ahová épp beugrott, „mert az illata felidézte a termoszunkat”.

A váróteremben állt egy automata, amely elméletileg csokoládét, kekszet és csokis gubát adott, de a gyakorlatban a csokis guba rekesze folyton elakadt, és a papír, amiben a sütemény volt csomagolva, kiakadt a kiadóajtó szélén, ami miatt az áru félúton megállt, látható, de elérhetetlen módon. Az első alkalommal, amikor ezt megfigyeltem, egy nővér, aki arra sétált, csak annyit mondott: „Ne is próbálja, azt már két éve senki nem tudta kiszedni.”

Tamás volt az, aki a harmadik közös találkozásunkon – mert a kontrollok véletlenül úgy alakultak, hogy mindketten hat hetente jöttünk, és valahogy mindig egymás mellé sorsolt minket a recepciós rendszer – úgy döntött, hogy megmenti a csokis gubát. Egy vonalzóval érkezett, amit otthon hozott magával „direkt erre a célra”, és tíz percig piszkálta az automata száját, miközben Zsombor és Luca lelkesen bíztatták, és végül, egy végső, diadalmas mozdulattal, kiszabadította a gubát, ami annyira megviselt volt a hosszú fogságtól, hogy amikor kettétörte, és megkínálta vele Lucát, a lány csak annyit mondott: „Ez olyan régi, hogy biztos kihalt állatfajtákból készült csokiból van.”

Ettől a naptól a „gubamentés” lett az egyik állandó beszédtéma közöttünk, és bár az automata soha nem javult meg, mi minden alkalommal megpróbáltuk, különböző eszközökkel – egy jegyzettömb sarkával, egy kölcsönkért hajcsattal az egyik nővértől, egyszer még egy orvosi spatulával is, amit Tamás „kölcsönvett” egy kezelőből, amire mindketten rémülten néztünk körül, nehogy valaki észrevegye.

– Ha egyszer tényleg kijön, ünnepi gubaevést rendezünk – mondta Tamás, és ez a mondat lett a mi saját, senki másnak nem érthető viccünk a következő hónapokra.

A következő kontrollokon mindig volt egy új kísérlet. Egyszer Tamás elhozott egy mágnest egy régi hűtőmágnesből, mert azt hitte, a csomagolás fóliája talán tartalmaz fémet, de nem tartalmazott, és a mágnes csak a padló szélén landolt, amikor Zsombor véletlenül eldobta. Máskor egy hosszú szívószálat próbáltunk meg bedugni a rekesz oldalán, hátha lehet vele arrébb tolni a csomagot, de a szívószál kettétört, és az automata, mintha csak büntetni akarna minket, pontosan abban a pillanatban nyelte le egy másik gyerek kétszáz forintosát hiba nélkül, cserébe egy teljesen más, működő rekeszből adva ki egy üveg üdítőt.

– Ez az automata személyesen ellenünk van – jelentette ki Tamás, és bár tudtuk, hogy ez nevetséges, valahogy mindketten komolyan hangzottunk, amikor kimondtuk.

Egyszer, egy júliusi kontrollon, majdnem sikerült: Tamás egy hosszú, vékony fémvonalzóval sikerült annyira megemelnie a csomagot, hogy az majdnem átesett a kiadónyíláson, de az utolsó pillanatban visszacsúszott, és mindkettőnk szájából egyszerre szakadt ki egy olyan hangos „Neee!”, hogy egy arra járó orvos kijött a rendelőjéből megnézni, mi történt.

– Csak egy csokis guba – magyarázta Tamás, zavartan.

– Ezt az automatát már be akartuk jelenteni selejtnek – mondta az orvos, egy fiatal rezidens, aki eddig nem is figyelt ránk különösebben. – De ha már ennyire ambicózusan próbálkoznak, hagyom, hogy folytassák.

Ettől a naptól az orvosok egy része is tudott a „gubaügyről”, és néhányan, amikor arra mentek, megálltak egy pillanatra megnézni, hányadik kísérletnél vagyunk.

A gubamentés híre eljutott más szülőkhöz is, akik hónapokig ugyanabban az időpontsávban jártak kontrollra, és néhányan csatlakoztak a kísérletekhez, mintha egy közös, néma versenyt folytatnánk az intézmény ellen. Egy apa, aki a fiát hozta egy csípőficam miatt, egyszer elhozta a saját szerszámos dobozát a kocsiból, „mert szerinte ez mérnöki probléma, nem orvosi”, de még az ő hosszú, laposfejű csavarhúzója is csütörtököt mondott.

A recepciós, egy középkorú nő, akinek a névtábláján Rékasi Judit állt, soha nem tudta helyesen kiejteni a nevünket. Engem hol „Berki Annának”, hol „Berky Annuskának” hívott be, Tamást pedig egyszer „Hegedűs doktornak” szólította, amire ő csak annyit felelt: „Nem vagyok doktor, csak egy fáradt apa”, amin Rékasi Judit, aki ritkán mosolyodott el, meglepő módon elnevette magát. Később megtudtuk, hogy ő maga is három gyereket nevelt fel, akik mind „túlélték a Heim Pált”, mint fogalmazott, és hogy a neveket soha nem a figyelmetlenség miatt rontotta el, hanem mert „napi száz nevet mondok ki, és az agyam egyszerűen összekever mindent délután kettő után”.

A várakozás legnagyobb része egyszerűen unalomból állt, amit mindenki másképp próbált kitölteni. Zsombor és Luca szó-láncot játszottak, amiben Luca mindig megengedte, hogy Zsombor nyerjen, amit ő persze soha nem vett észre. Tamás és én egy saját, némileg morbid vicc-formátumot fejlesztettünk ki a hosszú várakozásokra: „Van még odabent guba?”, kérdezte mindig az egyikünk, mire a másik azt felelte, „Nincs, de van helyette egy új diagnózis”, amin kívülállók számára valószínűleg semmi nevetséges nem volt, de nekünk minden alkalommal sikerült.

A váróterem padjain mindig ugyanazok a magazinok hevertek, három évvel korábbi dátummal, és egy sarokban egy doboz régi, elnyűtt játék állt, amiben hiányos kirakók, egy fej nélküli műanyag katona és egy rózsaszín plüssnyúl lakott, akit valaki „Fülest” nevezett el egy filctollal a talpán, bár semmi köze nem volt a Micimackó-történetekhez. Zsombor és Luca, bár hatéves korkülönbség volt köztük, valahogy mindig megtalálták a közös témát: Luca megtanította Zsombort kártyázni, Zsombor pedig, cserébe, elmagyarázta neki, hogyan működik a lába „pántja”, amit nagy büszkén „szuperhős-csizmának” hívott. Luca mindig egy kicsit hagyta nyerni Zsombort a kártyában, ami nekünk, szülőknek, teljesen átlátszó volt, de Zsombornak nem, és amikor egyszer véletlenül túl jól sikerült neki elveszítenie egy partit, Tamás a szeme sarkából rám nézett, és némán, csak a szájával formálta: „Túl nyilvánvaló volt.”

Egy alkalommal egy másik anya, aki a fiát hozta valami bőrgyógyászati problémával, megállt mellettünk, és megkérdezte, „a férje és én” mióta házasok, mert „olyan összeszokottnak” láttuk egymást. Zavartan próbáltam elmagyarázni, hogy nem vagyunk házasok, csak itt ismerkedtünk meg a váróban, amire a nő furcsán nézett, mintha nem hinné el teljesen, és továbbállt, anélkül hogy bármi mást mondott volna.

Ibolya néni, az osztály egyik nővére, aki több mint húsz éve dolgozott a Heim Pálban, volt az, aki a legtöbbet törődött velünk a kórházi személyzetből. Nyers volt, kiabált, ha valaki nem a megfelelő sorban ült, de minden gyereknek, aki aznap sírt, zsebében tartott egy üveg szappanbuborék-folyadékot, és kifújt néhányat a váróban, „hogy legyen min nevetni, mielőtt bemész”.

– Maguk ketten úgy várakoznak itt, mint egy házaspár – jegyezte meg egyszer Ibolya néni, amikor meglátta, hogy Tamás és én a padon ülve kávét iszunk ugyanabból a termoszból, amit én hoztam, mert a kórházi kávéautomata kávéja „úgy ízlett, mint a felmosóvíz”, ahogy Tamás fogalmazta meg az első alkalommal.

– Csak sorstársak vagyunk – feleltem.

– Az se semmi – mondta Ibolya néni, és továbbment a következő váróteremben ülő családhoz.

Ibolya néni, mint később kiderült, két felnőtt fiút nevelt fel egyedül, miután a férje, egy vasutas, egy munkahelyi balesetben megsérült és korán nyugdíjba kényszerült, és ő volt a család egyetlen bevétele hosszú éveken át. „Tudom, milyen az, amikor az embernek nincs ideje összeomlani, csak tovább kell funkcionálnia” – mondta egyszer, amikor megkérdeztem, honnan ered a különös érzéke ahhoz, hogy pontosan tudja, melyik szülőnek mikor van szüksége egy pohár vízre vagy egy percre békén hagyva. A szappanbuborékos üveget, mint elárulta, az egyik unokájától kapta ajándékba, „csak hogy legyen valami vicces nálam munka közben”, és soha nem gondolta, hogy ilyen gyakran fogja használni. Az unokája, egy tizenkét éves lány, aki néha benézett hozzá munka után, egyszer megkérdezte, miért hord magával folyton buborékos üveget egy kórházban, mire Ibolya néni azt felelte: „Mert itt mindenki arra vár, hogy valami szóljon hozzá emberien, nem csak szakszerűen.”

Februárban, egy szerdai kontrollon, Tamás telefonja megszólalt a váróteremben, amit általában kikapcsolt az ambulancián, de ezen a napon elfelejtette, és amikor meglátta a kijelzőn, hogy Boros Zoltán hívja, elsápadt.

– Fel kell vennem. Lehet, hogy baj van a beszállítóval.

– Menj csak, Lucára figyelek.

Tamás kiment a folyosóra, és onnan is hallottam, amilyen feszesen beszélt, próbálva egyszerre megoldani egy raktározási problémát és nem hangosan beszélni egy kórházi folyosón. Luca eközben, aki addig csak csendben rajzolt, megkérdezte, hogy mindig ilyen feszült az apja, amikor telefonál, és én nem tudtam, mit válaszoljak igazán, úgyhogy csak annyit mondtam, hogy „a felnőttek munkája néha ilyen”, amin Luca egyetértően bólintott, mintha ő már ismerné ezt az igazságot kívülről-belülről.

Amikor Tamás visszajött, tíz perccel később, a válla kicsit lejjebb lógott, mint amikor kiment, és azt mondta:

– Köszönöm. Ha nem veszem fel, az egész estét elveszítettük volna a raktárban.

– Ezért vannak a sorstársak.

Ettől a naptól kezdve, ha egyikünk telefonja megszólalt egy fontos hívással – egy ügyfél, egy iskola, egy munkahelyi probléma –, a másik automatikusan átvette a figyelmet a gyerekekre, szó nélkül, mint egy be nem jelentett, de kölcsönösen elfogadott szabály.

Egy másik alkalommal, egy vasárnap este, amikor egyáltalán nem volt kontroll aznap, én hívtam fel Tamást, mert Zsombor pántja alatt a bőr kipirosodott és felhólyagosodott, és nem tudtam eldönteni, hogy ez vészhelyzet-e, vagy csak megvárhatja a hétfő reggeli rendelést. Márton úton volt, és nem akartam egyedül dönteni ilyesmiben.

– Küldj róla fotót – mondta Tamás, aki, bár nem orvos, annyi időt töltött már kórházi várókban, hogy felismerte, mikor kell komolyan venni valamit.

Megnéztem a fotót, és azt mondta, hogy „ez szerinte várhat reggelig, ha nem forró a bőr és nem lázas a gyerek, de ha bármelyik rosszabb lesz éjjel, hívjam a sürgősségit habozás nélkül”. Felajánlotta, hogy átjön, „csak hogy ne legyek egyedül vele”, de megnyugtattam, hogy nem kell, csak jó volt, hogy felvette a telefont, és hogy volt valaki, aki nem orvosi szaknyelven, hanem egyszerűen, szülőként válaszolt.

Reggelre a bőr kevésbé volt piros, és a hétfői rendelésen dr. Lenkei azt mondta, hogy csak egy kisebb irritáció volt, és hogy egy másik párnázást kell próbálnunk a pánt alatt. De azt az éjszakát, amikor Tamás telefonon át figyelt engem, miközben ő is otthon ücsörgött tehetetlenül, soha nem felejtettem el.

Február végén, amikor Luca gipszét levették, és kiderült, hogy az egyik csontja nem gyógyult meg elég egyenesen, és egy második műtétre lesz szükség a kar kiegyenesítéséhez, Tamás az ambulancia folyosóján állt, a kezében a röntgenfelvétellel, és amikor kijöttem Zsombor kontrolljáról, láttam, hogy a tartása megrogyott, mint egy zsák, amiből kifolyt valami.

– Mi történt?

– Újra kell operálni. Három hét múlva.

Leültünk egy padra, és ő elmondta, hogy a séfje aznap reggel, amikor szólt neki, hogy megint el kell mennie, azt mondta neki, hogy „gondolja át, mennyire fontos neki ez a munka”, ami burkolt fenyegetés volt, és Tamás nem tudta, mit tegyen, mert egyedül nevelte Lucát azokon a napokon, amikor nála volt, és nem volt senki más, aki beugorhatott volna helyette a műtét napjára.

– Én bevállalom – mondtam, mielőtt igazán végiggondoltam volna.

– Mit vállalsz be?

– A várakozást. A műtét alatt. Ha te nem tudsz ott lenni az egész ideig, mert be kell menned dolgozni, én itt maradok Lucával, amíg felébred, és felhívlak, amint kijön az altatásból.

Tamás nézett rám egy darabig, mintha nem hinné el, hogy ezt valaki felajánlja egy hat hónapos ismeretség után, ami lényegében abból állt, hogy egymás mellett ücsörögtünk egy automata mellett.

– Miért tennéd ezt?

– Mert egyszer talán nekem is szükségem lesz rá, és akkor jó tudni, hogy van, aki megteszi.

Hazamenve aznap este felhívtam Mártont, aki épp egy pihenőhelyen állt valahol Szászország környékén, és elmondtam neki, mit ígértem meg Tamásnak. Vártam, hogy megkérdezi, miért vállalok magamra egy idegen gyerek felügyeletét egy több órás műtét alatt, de Márton csak annyit mondott:

– Jól tetted. Ha velem történne ilyen valahol az úton, én is azt szeretném, hogy legyen, aki mellém áll. Múlt héten, Lipcse mellett, defektet kaptam, és egy másik magyar sofőr állt meg segíteni, pedig semmi köze nem volt hozzám. Így megy ez az úton. Miért lenne másképp egy kórházban?

Ez volt az a mondat, amitől biztos lettem benne, hogy jól döntöttem, bár a döntés pillanatában, az ambulancia folyosóján, inkább ösztönösen cselekedtem, mint megfontoltan.

A műtét napján, márciusban, Tamás reggel hétkor hozta be Lucát, bemutatta nekem, mint „a hölgyet, aki vigyáz rád, amíg visszaérek”, és Luca, aki addigra már eléggé megszokott engem, csak annyit mondott: „Tudom, Anna. Ő mindig gubát lop nekem az automatából.”

Tamás tizenegyre indult vissza dolgozni, mert a séf csak eddig engedte el, és én ott ültem a műtő előtti váróban, a saját telefonomon dolgozva egy logó vázlaton, amit délutánra kellett leadnom, miközben minden fél órában felnéztem az ajtóra, mintha ettől gyorsabban eltelne az idő. Luca anyja, aki egy másik városban élt egy új férjjel, csak délután ért volna oda, és egy üzenetet küldött, hogy „köszöni, hogy ott vagyok, mert ő nem tudott korábban jönni”. Az üzenet röviddel azután érkezett, hogy Tamás elment, és bár kedves volt, volt benne valami távolság, amitől úgy éreztem, hogy Diána inkább megnyugtatni akarja saját magát, mint tényleg kapcsolatba lépni velem.

Az első órában még könnyen ment a munka: befejeztem a logó három variánsát, elküldtem az ügyfélnek, és válaszoltam néhány e-mailre, amiket halogattam egy hete. A második órában már nem tudtam a képernyőre koncentrálni, és csak a műtő ajtaját néztem, miközben próbáltam kitalálni, mi tart ennyi ideig egy „egyszerű” kar-kiegyenesítésnél. A harmadik órában felhívtam Zsombor óvodáját, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e vele – a szomszéd vállalta, hogy felveszi délután –, csak hogy legyen valami, amit csinálhatok a kezemmel, ami nem a telefon képernyőjének bámulása.

Egy másik szülő, aki a váróterem túlsó végén ült, és akinek a fia szívkatéterezésen volt éppen, megkérdezte, kire várok.

– A barátom lányára. Ő most dolgozik, nem tud itt lenni.

– Milyen különös dolog ez, nem? – mondta a nő. – Hogy itt ülünk idegen gyerekekért is, mintha a sajátjaink lennének.

Nem válaszoltam azonnal, mert nem találtam rá jobb szót, mint amit ő már kimondott. A nő fia egy óra múlva jött ki a katéterezésből, és amikor elmentek, még visszafordult, és azt mondta: „Remélem, mindenki meggyógyul, akire itt vár valaki.”

A negyedik órában, amikor már a telefonom akkumulátora is lemerülés közelébe került, és elkezdtem azon gondolkodni, mi lesz, ha valami komolyabb komplikáció történt, amiről még nem szóltak, az orvosok egy kisebb komplikációt találtak a csont elhelyezkedésében, amiért a műtét tovább tartott, mint tervezték. Ez alatt a négy óra alatt – ami a leghosszabb idő volt, amit addig egyetlen idegen gyerekért töltöttem egy kórházi váróban – rájöttem, hogy a félelem, amit Luca miatt éreztem, pontosan ugyanolyan volt, mint amit Zsombor miatt szoktam érezni, csak a nevek voltak mások.

Amikor Tamás három órakor visszaért, lerohanva a konyhából, még a kötényében, mert nem volt ideje átöltözni, az arca fehér volt, és amikor meglátott engem a váróban, ülve, a telefonomat még a kézben tartva, csak annyit kérdezett:

– Van hír?

– Még nincs. Négy óra, azt mondták.

Leült mellém, és először az életünkben csendben ültünk együtt, nem a gubáról vagy a kórházi kávéról beszélgetve, csak egymás mellett, amíg az ajtó ki nem nyílt, és egy orvos ki nem jött, hogy elmondja, minden rendben, a csont most jól áll, és Luca fél óra múlva felébred az altatásból.

Luca fél óra múlva tért magához, kábán, az altatás utáni szokásos zavarodottságával, és amikor kinyitotta a szemét, nem Tamást, hanem engem látta meg elsőként, ami megijesztette egy pillanatra.

– Hol van apa?

– Úton van. Mindjárt itt lesz. Én addig itt vagyok.

– Fáj a karom.

– Tudom, kicsim. Szólok a nővérnek.

Amikor Tamás húsz perccel később berohant, még mindig a kötényében, Luca már megnyugodott annyira, hogy elmosolyodott, amikor meglátta az apját, és azt mondta neki: „Anna hozott nekem egy képeslapot az ajándékboltból, amíg vártunk, mert azt mondta, ott biztos nincs elakadva semmi.” Ez volt az első alkalom, hogy Luca „Annának” hívott, nem „apa barátjának” vagy valami hasonlónak, és valamiért ez a kis részlet jobban megérintett, mint bármi más azon a napon. Az ajándékbolt, amiről Luca beszélt, valójában csak egy kis fülke volt a főbejárat mellett, ahol plüssállatokat, képeslapokat és müzliszeleteket árultak túlárazva, és ahol az eladó, egy idős néni, mindig ugyanazt a kérdést tette fel: „Gyógyuló kis beteghez lesz?”, amire soha nem tudtam, hogyan válaszoljak röviden, úgyhogy mindig csak bólintottam.

Tamás a kezébe temette az arcát egy pillanatra, és amikor felnézett, azt mondta:

– Soha nem fogom elfelejteni, hogy itt ültél.

– Ugyanezt tennéd értem.

– Igen. De te most tetted meg értem.

A nyár folyamán, amíg Luca gyógyult a második műtétből, és Zsombor lába fokozatosan került át a csak éjszakai pántra, a kettőnk közötti barátság már nem csak a váróteremre korlátozódott. Egyszer Tamás meghívott minket vacsorára az éttermébe, ami aznap zárva volt a séf szabadnapja miatt, és ő sütött nekünk valamit, amit „a konyhán soha nem engednek megcsinálni, mert túl egyszerű”, egy egyszerű rántott húst krumplipürével, amit Zsombor és Luca ugyanúgy ettek, mint a séf különlegességeit, lelkesen.

Az étterem üres termében, a felfordított székek és a bezárt redőnyök között, Tamás egy pillanatra megállt a konyhaajtóban, és azt mondta:

– Tudod, ez az első alkalom tíz év alatt, hogy valakit behoztam ide, aki nem vendég és nem kolléga.

– Megtisztelő.

– Nem úgy értem. Csak furcsa, hogy pont a kórházi várószék vezetett el ehhez.

Boros Zoltán, aki véletlenül benézett az étterembe valami papírmunka miatt, meglepve találta ott Tamást a családdal, és amikor Tamás bemutatott neki, „Anna, Zsombor anyja, aki nélkül nem tudtam volna ott lenni Luca második műtétjén”, a séf arckifejezése megváltozott, és attól a naptól kezdve kevésbé türelmetlenül kezelte Tamás hiányzásait, mintha a történet, amit hallott, hirtelen emberibbé tette volna a helyzetet, amit addig csak műszakhiányként látott. Zoltánnak, mint később kiderült, saját maga is volt egy lánya, akit alig látott a konyhai műszakok miatt, és amikor Tamás egyszer megemlítette ezt neki egyenesen, Zoltán csak annyit mondott: „Ne legyél olyan apa, mint én. Menj el a kontrollokra.”

Ettől a beszélgetéstől kezdve Zoltán maga is rugalmasabban osztotta be a beosztást a hat heti dátumok körül, amiket Tamás előre bediktált neki, mintha egy állandó, de titkos megállapodás alakult volna ki közöttük: a konyha megvárja, amíg az apa visszaér.

Máskor én hívtam meg Tamást és Lucát egy vasárnapi grillezésre, amikor Márton épp otthon volt két napig a kamionos körútja között, és a két férfi, akik eddig csak egymás nevét ismerték a kórházi beszélgetésekből, egész délután a kamionos útvonalakról és a konyhai beszállítókról beszélgettek, mint akik évek óta ismerik egymást. Márton egyszer megkérdezte Tamástól, nem fáj-e neki, hogy Diána ilyen távol él, és nem osztja meg jobban a terhet, mire Tamás csak annyit mondott: „Fáj, de már nem annyira, mint régen. Az ember megtanulja, hogy a fájás nem múlik el teljesen, csak elfoglaltabb lesz más dolgokkal.”

Luca és Zsombor eközben a kertben futottak, Luca immár teljesen szabadon mozgó karral, Zsombor a lábán még az éjszakai pánt nyomával, amit a bőrén hagyott, és amikor Luca megelőzte Zsombort egy futóversenyben, Zsombor nem sírt, mint máskor szokott, ha veszített valamit, csak annyit mondott: „Majd ha leveszik a pántom egészen, akkor utánad futok, és akkor meglátjuk.”

A kórházi bürokrácia maga is állandó beszédtéma volt közöttünk. Minden kontroll előtt ki kellett tölteni egy nyomtatványt, ami minden alkalommal ugyanazokat a kérdéseket tette fel – „Van-e allergiája a gyermeknek?”, „Szedett-e gyógyszert az elmúlt 48 órában?” –, amire mindketten ugyanazt a választ írtuk be hónapról hónapra, és egyszer Tamás felvetette, hogy nyomtasson ki száz példányt előre, „kitöltve, csak az aláírás hiányozzon”, mire a recepción Rékasi Judit, aki véletlenül meghallotta, azt mondta: „Azt nem lehet, de megértem, miért gondolt rá.”

Egyszer egy új, helyettesítő orvos, aki még nem ismerte Zsombor dossziéját, tíz percig magyarázta nekem a Ponseti-módszert az alapoktól kezdve, miközben én már négy éve éltem ezzel a kifejezéssel a mindennapjaimban, és amikor végzett, csak annyit mondtam: „Köszönöm, ezt eddig nem tudtam.” Tamás, aki a váróban hallotta az ajtó résén át, utána megkérdezte, miért hazudtam, és azt válaszoltam: „Mert ha elmondom neki, hogy ezt már négyszázszor hallottam, akkor elveszi a kedvét attól, hogy jól bánjon a következő szülővel, aki tényleg nem tudja.”

Egy augusztusi kontrollon, amikor mindketten egyszerre értünk oda, és a váróterem tele volt más családokkal, Ibolya néni odajött hozzánk, és azt mondta:

– Tudják, hogy maguk ketten az egyetlenek, akikre mindig emlékszem ebben a váróban? Mert mindig együtt nevetnek valamin.

– Az automatán – mondtam.

– Azon az automatán már rég ki kellett volna hívni a szervizt – felelte Ibolya néni, és ebben volt valami igazság, mert az intézmény kilenc hónap alatt egyszer sem küldött ki senkit megjavítani azt a rekeszt, amiben a guba rohadt.

Ősszel jött egy nehezebb időszak Zsombor kezelésében: egy kontrollvizsgálaton dr. Lenkei azt mondta, hogy a lába kicsit visszacsúszott a korábbi javulásból, és hogy vissza kell térnünk napi néhány órás pántviselésre, amitől Zsombor annyira csalódott lett, hogy a kórház parkolójában, a kocsiban ülve, sírva fakadt, és azt kérdezte, miért nem lesz ő soha olyan, mint a többi gyerek.

Felhívtam Tamást aznap este, nem is tudom pontosan miért, csak hogy elmondjam valakinek, aki érti, mit jelent, amikor a gyógyulás nem egyenes vonalban halad. Ő éppen a konyhában volt, zajos háttérrel, de kiment a hátsó ajtóhoz, hogy halljon engem.

– Luca is volt így, amikor kiderült, hogy a második műtét is kell – mondta. – Azt mondta, soha nem fog tudni újra biciklizni. És most mégis tud.

– De Zsombornál ez évekig tarthat.

– Tudom. És ez szar. De te is ott leszel évekig, nem?

Ez volt az első alkalom, hogy valaki, aki nem orvos és nem családtag, egyszerűen csak megerősítette, hogy a feladat, amit végzek, valódi és nehéz, nem csak „türelem kérdése”, ahogy az orvosok szokták mondani higgadt, gyakorlott hangon.

Néhány héttel később Lucának is volt egy rossz időszaka: a fizikoterapeuta, aki a kar mozgástartományát mérte, azt mondta, hogy a csukló hajlítása „kicsit korlátozott maradhat”, és bár ez nem akadályozta volna meg semmilyen mindennapi tevékenységben, Luca, aki a suliban kézilabdázott, attól félt, hogy soha többé nem fog tudni úgy dobni, mint korábban. Tamás felhívott egy szombat délután, és először hallottam a hangjában azt a fajta kimerültséget, amit addig csak én szoktam érezni Zsombor miatt.

– Nem tudom, mit mondjak neki. Azt mondtam, hogy minden rendben lesz, de nem tudom biztosan.

– Nem kell biztosan tudnod. Csak ott kell lenned, amíg kiderül.

– Ez pontosan az, amit én mondtam neked márciusban.

– Tudom. Most rajtad a sor, hogy elhiggyed.

Luca végül, hónapokkal később, visszatért a kézilabdához, kicsit módosított technikával, amit a fizikoterapeuta segített kidolgozni, és bár soha nem lett a csapat legjobb dobója, ami korábban volt, az edzője azt mondta, hogy „más erősségei vannak most, amik korábban nem voltak”. Tamás az első meccsén, amin újra pályára léphetett, végig a lelátó szélén állt, pedig volt ülőhely is, és amikor megkérdeztem, miért nem ül le, azt felelte: „Mert ha leülök, akkor úgy érzem, mintha ez egy szokásos meccs lenne. Állva akarom nézni, mert ez nem szokásos.”

Karácsony előtt, az utolsó decemberi kontrollon az évben, Ibolya néni, aki addigra már egészen a mi „házi nővérünkké” vált, bár hivatalosan senkihez nem volt kötve jobban, mint máshoz, meghozott nekünk egy dobozt sós kekszet, amit „a nővérszoba karácsonyi készletéből csempészett ki”, mondván, hogy „legalább ez nem akad el sehol, ellentétben azzal az automatával”.

Ekkor már a váróterem más családjai is elkezdtek minket úgy kezelni, mint egy állandó kettőst: egy másik anya, aki a fiát hozta derékficam miatt rendszeresen, egyszer megkérdezte, „a férje és én” mióta házasok, amire mindketten egyszerre kezdtünk nevetni, és Tamás csak annyit mondott: „Soha. Ő a barátném, nem a feleségem, és ez egy fontos különbség, amit a kórház falai hajlamosak elmosni.”

Ez a mondat – „a barátném” – valahogy pontosan fedte azt, aminek nem volt jobb neve: nem voltunk pár, nem voltunk family-barátok a hagyományos értelemben, hanem valami, ami csak a váróteremben születhetett meg, ahol a közös félelem és a közös unalom gyorsabban köt össze embereket, mint bármi más.

Ugyanezen a decemberi napon egy másik család ült mellettünk, akiket korábban soha nem láttunk: egy apa és egy nagymama, akik egy kislányt hoztak, nagyjából Zsombor korút, és aki az egész várakozás alatt egy szót sem szólt, csak a nagymamája ölében ült, a hüvelykujját szopva. Amikor végre behívták őket, az apa, mielőtt felállt, odafordult hozzánk, és azt mondta: „Bocsánat, hogy ilyeneket kérdezek, de maguk mindig ilyen vicceskedve jönnek ide? Mert nekünk ez az első alkalom, és halálra vagyunk rémülve.” Tamás elmagyarázta neki, hogy ők is pontosan így kezdték, rémülten, és hogy „az ember vagy megtanulja nevetni rajta, vagy megeszi belülről”, amire az apa furcsán nézett, de bólintott, mintha valahol megkönnyebbülést is talált volna a mondatban.

Amikor ők bementek a rendelőbe, Ibolya néni, aki a pultnál állt, utánuk szólt a nagymamának, hogy „a kislány kap tőlem szappanbuborékot, ha kijönnek”, és a nagymama visszafordult, és megköszönte, mintha ez a kis ígéret önmagában elég lett volna ahhoz, hogy kibírja a következő félórát.

Tavasszal, egy áprilisi kontrollon, dr. Lenkei végre azt mondta, hogy Zsombor lába elég erős ahhoz, hogy teljesen leállítsuk a pántot, nappal és éjszaka is, és hogy csak félévente kell visszajönnünk ellenőrzésre. Zsombor annyira boldog volt, hogy a rendelőben rögtön elkezdett ugrálni, amire dr. Lenkei csak annyit mondott: „Na, ezt én is szeretem látni.” A nővér, aki a papírokat intézte, megkérdezte, akarok-e egy emléklapot a programból, amit a kórház néha ad a sikeresen befejezett kezelések alkalmával, egy egyszerű, sablonos oklevelet Zsombor nevével, amit hazafelé a kocsiban Zsombor egész úton a kezében tartott, mintha egy bizonyítvány lenne egy nehéz vizsgáról, amit végre letett.

Dr. Lenkei, mielőtt kiengedett volna minket a rendelőből, még hozzátette, hogy „ilyen jó eredményt nem minden szülő ér el, mert sokan feladják a pántot, amint látszik egy kis javulás”, amire csak annyit tudtam mondani, hogy nem is gondoltam soha feladni, mert nem volt mihez hasonlítanom, csak ahhoz, amit Tamástól tanultam meg: hogy az ember ott van, amíg kiderül.

Amikor kijöttünk a váróba, Tamás és Luca már ott vártak, mert véletlenül aznap volt az ő kontrolljuk is, és Luca karja addigra már teljesen felépült – annyira, hogy ezen a napon hozta magával az első rajzát, amit az új, egészséges kézzel készített, egy rajzot rólunk négyünkről, a váróterem padján ülve, a dzsungeles fallal a háttérben, és az automatával, amiben – a rajzon – a guba szabadon lebegett, mert Luca úgy rajzolta meg, „ahogy lennie kellene”. A rajz tetején, gyerekes nagy betűkkel, ez állt: „A VÁRÓSZOBA BARÁTAI”, és alatta mind a négyünk neve, Zsomboré a legnagyobb betűkkel, mert ő diktálta Lucának, hogyan kell helyesen leírni.

Tamás sokáig nézte a rajzot, mielőtt megszólalt volna, és amikor végre mondott valamit, a hangja kicsit megremegett:

– Ezt be kell kereteznünk.

– Vagy lefényképezzük, és mindenki kap egy másolatot – mondtam.

– Azt is. De az eredetit én tartom meg, ha nem baj.

Luca, aki nem igazán értette, miért ilyen ünnepélyes mindenki egy rajz miatt, csak annyit mondott: „Csinálhatok másikat is, ha ez annyira tetszik mindenkinek.” Zsombor erre azonnal rávágta, hogy ő is akar egy másolatot a szobájába, „a szuperhős-csizmám emlékére”, mire mindannyian elnevettük magunkat, mert a pántot addigra már három hónapja nem kellett hordania, de ő még mindig úgy beszélt róla, mint egy régi, becsületesen megszolgált kitüntetésről.

– Szóval vége – mondta Tamás, amikor meghallotta a hírt Zsomborról.

– Nekünk vége. De ti még visszajöttök egy utolsó kontrollra.

– Az se lesz már ugyanaz, ha te nem vagy itt.

Nem tudtam, mit válaszoljak erre, úgyhogy inkább a gyerekekre néztem, akik a padlón ülve próbálták újra összeilleszteni a hiányos kirakót a sarokból, amiben, mint mindig, pontosan három darab hiányzott.

Luca utolsó kontrollján, egy júniusi délelőttön, amikor dr. Lenkei – aki valójában mindkét gyereket kezelte, mert az osztály ortopédusai megosztották egymás között a betegeket aszerint, hogy éppen kinek volt szabad kapacitása – végleg lezárta a dossziéját, Tamás és én utoljára ültünk ott a padon, a termoszos kávéval, és néztük, hogy az automata még mindig ugyanúgy nem adja ki a gubát, mint kilenc hónappal korábban.

– Szerinted valaha megjavítják? – kérdezte Tamás.

– Szerintem senki nem akarja, hogy megjavítsák. Akkor nem lenne mit csinálnunk itt.

Ibolya néni, aki meghallotta ezt, elmosolyodott, és azt mondta:

– Akkor talán jó, hogy soha nem jön ki a szerviz.

Felálltunk, és az ajtóhoz indultunk, a gyerekekkel, akik most már mindketten egészségesek voltak, és akiknek semmi okuk nem volt visszajönni ebbe a váróba a közeljövőben. A folyosón, mielőtt kiléptünk a liftekhez, Tamás megállt.

– Szóval most mi lesz?

– Hogy érted?

– Nincs több közös kontroll. Nincs több guba-mentés. Mi marad?

Eszembe jutott az a nap, egy évvel korábban, amikor Zsombor egyik féléves röntgenén az orvos hosszan nézte a felvételt, túl hosszan, és Tamás, aki véletlenül éppen ott volt velünk, mert Luca kontrollja ugyanarra az időpontra esett, megfogta a kezem a váróban, amíg vártuk, hogy kiderüljön, csak egy árnyék volt-e a felvételen, vagy valami komolyabb. Végül csak egy rosszul beállított géptől eredő árnyék volt, és semmi komolyabb, de abban a tíz percben, amíg nem tudtuk, Tamás keze volt az egyetlen dolog, ami nem engedte, hogy teljesen elszálljon a gondolataim a legrosszabb irányba.

Ez jutott eszembe, amikor Tamás megkérdezte, mi marad.

Gondolkodtam egy pillanatig, visszaemlékezve arra a napra három héttel korábban, amikor Zsombor először ment ki a játszótérre teljesen pánt nélkül, és az első dolog, amit csinált, hogy felszaladt egy csúszda lépcsőjén, amit korábban mindig óvatosan, egyenként vett, és most kettesével vette a fokokat, nevetve, mintha valamit bizonyítana a lábának, nem csak nekem. Aztán előhúztam a telefonomat, és megmutattam Tamásnak egy kávézót a térképen, két sarokra a kórháztól, amit sosem próbáltunk ki, mert mindig a kórházi automatára vagy a saját termoszunkra hagyatkoztunk.

– Minden hónap első szombatján. Ott. Kávé, ami nem úgy ízlik, mint a felmosóvíz.

– És ha nincs mit megbeszélni?

– Akkor arról beszélünk, hogy az az automata még mindig nem adja ki a gubát.

Tamás elnevette magát, és Luca, aki nem is figyelt igazán, de elkapta a mondat végét, megkérdezte:

– Melyik automatáról beszéltek?

– A mi automatánkról – felelte Zsombor, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna a világon, és talán az is volt.

Egy hónappal később, az első szombaton, mind a négyen megjelentünk a kávézóban, amit kinéztem, és amikor a pincérnő megkérdezte, mit kérünk, Tamás csak annyit mondott:

– Van maguknál csokis guba?

– Van, persze.

– Akkor négyet kérünk. De előre figyelmeztetem, mi mindig nehezen szerezzük meg a gubánkat.

A pincérnő furcsán nézett rá, nem értve a viccet, de a mi asztalunknál mindannyian nevettünk, és Luca, aki az asztal alól előhúzta az előző rajzát – amit, mint kiderült, mindig magával hordott a tolltartójában, összehajtva –, kiterítette az asztalra, és azt mondta, hogy rajzol egy új verziót is, ezúttal a kávézóval a háttérben, mert „ez is egy hely, ahová mindig visszajövünk majd”.

Két évvel később a hónap első szombatja még mindig a miénk. A kávézó pincérnői megtanulták, hogy amikor a négyes asztalhoz ülünk, négy csokis gubát kell hoznunk, és soha nem kérdezik meg, miért nevetünk minden alkalommal, amikor kimondjuk a rendelést.

Zsombor azóta iskolába kezdett járni, és bár a lába néha még most is, nagyobb terhelés után, kicsit másként fárad el, mint a másik, dr. Lenkei féléves kontrolljain mindig azt mondja, hogy „ez egy teljesen normális, erős láb, semmi, amire figyelni kellene”. Az iskolai tornaórán Zsombor az elsők között fut a hetven méteres síkfutásban, amire olyan büszke, hogy minden hazaérkezéskor újra elmeséli, hányadik lett, függetlenül attól, hogy az előző nap óta változott-e az eredmény. Luca tizenöt éves lett, a kézilabdacsapat kapitánya, és a karján csak egy vékony, alig látható heg maradt ott, ahol a pinek voltak, amit ő „a bátorság jelének” hív, amikor az osztálytársai megkérdezik, mi az. Zsombor, aki most már kilencéves, néha elkíséri Lucát egy-egy meccsre, és a lelátón ülve ugyanazt a hangos, túlzó bátorítást kiabálja, amit egykor Luca kiabált neki a kórházi folyosón, amikor az első lépéseket gyakorolta pánt nélkül.

Tamás már nem Boros Zoltán éttermében dolgozik, hanem egy saját kis büfét nyitott a Lehel piac közelében, ahol, mint mondja, „a nyitási idő az enyém, nem egy séfé, aki soha nem volt szülő”. A büfé egyik polcán, a kassza mellett, egy bekeretezett másolat lóg Luca rajzából, amit a vendégek néha megkérdeznek, mi az, és Tamás minden alkalommal ugyanazt a rövid választ adja: „Egy kórházi váróteremben kezdődött. Hosszú történet.” Diána és ő most már könnyebben beszélnek egymással, részben azért, mert Luca idősebb lett, részben azért – mint Tamás egyszer elismerte –, mert „rájöttem, hogy nem kell mindenkit hibásnak találnom ahhoz, hogy jól érezzem magam a saját életemben”. Diána egyszer még el is jött egy meccsre, amikor éppen a városban volt, és amikor meglátta, hogy Tamás, Márton, Zsombor és én egy sorban ülünk a lelátón, csak annyit mondott: „Szóval ez lett belőle”, amire Tamás azt felelte: „Ez lett belőle, igen”, és ezzel a téma le is zárult kettejük között, békésebben, mint azt valaha is gondolták volna.

Ibolya néni még mindig a Heim Pálban dolgozik, és amikor néha visszamegyünk Zsombor féléves kontrolljára, mindig megkérdezi, van-e még kapcsolatunk „a gubás apával”, és amikor azt mondom, hogy minden hónap első szombatján találkozunk, csak biccent, mint aki ezt pontosan így várta. Egyszer hozzátette: „Húsz éve dolgozom itt, és nem sok ilyen történetet látok. A legtöbb család, amint vége a kezelésnek, örömmel elfelejti ezt a helyet, és mindenkit, akit itt ismert meg. Maguk nem.”

– Talán mert nem a hely miatt ismertük meg egymást – mondtam. – Csak itt történt.

Ibolya néni ezen elgondolkodott egy pillanatra, aztán folytatta a munkáját, mert a következő családot már be is hívták.

Márton, amikor egyszer elkísért minket az első szombati kávézásra, végighallgatta a guba-vicceinket, és utána félig komolyan megkérdezte, hogy „ezt most évekig fogjátok csinálni?”, mire Tamás és én egyszerre feleltük: „Igen.” Márton erre csak bólintott, és rendelt magának egy kávét, „hogy legyen min koccintani, ha már ennyire komoly az ügy”.

A dzsungeltéma festés is ugyanúgy kopik tovább a falon, a zsiráfnyak még sárgább csíkká fakult, és a rózsaszín plüssnyúl, Füles, még mindig ott lakik a dobozban, bár valaki az évek során levágta a filctollas felirat egy részét a talpáról, úgyhogy már csak egy „F” betű látszik rajta.

Az automata, mellesleg, még mindig ott áll a második emeleti váróteremben, és a csokis guba rekesze, egy új szülő beszámolója szerint, még mindig el szokott akadni. Senki nem javította meg. Mi ezt, titokban, jó hírnek tartjuk.