Kölcsönzött Érzékek

A korong a fülem mögött kisebb, mint egy kettes forintérme, és ha nem tudnám, hogy ott van, talán sosem venném észre. Hűvös a bőrön, aztán felmelegszik, amint bekapcsolják, és egy óra múlva, amikor leveszik, hagy egy kör alakú, enyhén vöröses foltot, amit alapozóval szoktam elfedni, mielőtt elindulok dolgozni a könyvesboltba.

Fekete Nórának hívnak, huszonnégy éves vagyok, és két éve „adó” vagyok a Híd nevű alkalmazásnál – ez a hivatalos szó rá, bár az első hónapokban inkább „közvetítőnek” hívtam magam, mert úgy kevésbé hangzott úgy, mintha valamit eladnék magamból.

A könyvesboltban, ahol a napjaim nagy részét töltöttem, a főnököm, Sós Marianna soha nem tudta meg, mi mást csinálok esténként. Heti négy napot dolgoztam ott, a hátsó raktárban rendeztem a visszaküldött könyveket, és az elülső pulton adtam el sorozatosan a legújabb bestsellereket olyan embereknek, akik sosem kérdezték meg a nevem. Ez a munka kiszámítható volt, unalmas, de biztos, és én szerettem, mert semmit nem kért tőlem, amit nem akartam odaadni.

A Híd lényege egyszerű, legalábbis a reklámfilmjeiken, amiket a metróban láttam először: van, aki fizet azért, hogy egy órára a saját testéből kilépve egy másik emberként érezzen. Nem gondolatolvasás, nem emlékek, csak a nyers érzéklet – amit az adó lát, hall, szagol, ízlik, érint, azt éli át a vevő is, valós időben, egy tenyérnyi adó-vevő egységen keresztül, amit mindketten a fülük mögé, a halántékuk fölé rögzítenek. A cég azt állítja, hogy ez egészségügyi forradalom: a rákbetegek visszakaphatják az ízt, a mozgássérültek a futás érzését, az agorafóbiások egy napsütötte teret anélkül, hogy ki kellene lépniük az ajtón.

A regisztráció a Blaha Lujza téri irodában egy délelőtt alatt lezajlott. Egy nővér külsejű, de civil ruhás alkalmazott mért vérnyomást, kért vérmintát, és egy rövid kérdőívet töltött ki velem a szenzoros érzékenységemről – hányszor voltam allergiás reakcióban, van-e epilepsziám, szenvedek-e migréntől. Utána egy másik helyiségben egy technikus felhelyezte a korongot először, egy tesztciklus kedvéért, és megkért, hogy csukjam be a szemem, és mondjam el, mit érzek. Semmi drámait nem éreztem, csak egy enyhe bizsergést a halántékomnál, mint amikor az ember egy percig egy hideg poharat tart az arcához. A technikus azt mondta, ez normális, és hogy az első pár alkalommal furcsa lehet tudni, hogy valaki „ott van”, még ha semmit sem érzek is ebből közvetlenül.

Aláírtam egy csomó papírt azon a délelőttön – saját bevallásom szerint gyorsabban, mint kellett volna, mert a recepción várakozó szék kényelmetlen volt, és mert a türelmetlenségem nagyobb volt, mint az óvatosságom. A papírok között volt egy rövid videó is, amit meg kellett néznem, mielőtt aláírhattam volna, egy mosolygós narrátorral, aki azt magyarázta, hogy a Híd „emberi kapcsolatot teremt ott, ahol a test korlátai eddig falat jelentettek”, és hogy minden adó „önként, saját tempójában” választja ki, milyen kategóriákban szeretne dolgozni. A videó végén egy csillagokkal díszített grafikon mutatta be, mennyit kereshetek havonta „átlagos elkötelezettség” mellett, és az a szám elég magas volt ahhoz, hogy ne figyeljek oda a kisbetűs részletekre, amikről a videó egyáltalán nem beszélt. Barta László akkor még nem az én koordinátorom volt, csak egy hangszóróból szóló hang egy oktatóvideóban, amely elmagyarázta, hogy az első hónapban csak „regeneráció” és „mobilitás” kategóriás munkákat kapok, amíg a rendszer „megismeri az érzéki profilomat”.

Az első munkám Vencel Irénnek szólt. Hatvanhét éves volt, a kemoterápia miatt három éve nem érzett semmit, amit megesz – azt mondta a felvételin bemutatott videóban, amit a Híd küldött el nekünk, új adóknak, hogy értsük, kinek dolgozunk, hogy minden olyan íz, mint egy nedves papírzsebkendő, akármit is tesz a szájába. A Híd párosított minket, mert a profilomban szerepelt, hogy szeretem a lángost, és mert a Fény utcai piacon dolgozó standos ismerte a koordinátoromat, Barta Lászlót, aki mindig türelmesen, kávéfoltos ingben ült a Híd Blaha Lujza téri irodájában, és úgy magyarázott el mindent, mintha egy biztosítási kötvényt adna el.

Letettem a korongot, és bementem a piacra, és megrendeltem egy lángost sok tejföllel és sajttal, ahogy szoktam, és leültem egy kopott fém asztalhoz a piac szélén, ahonnan látszott a Nyugati vonatpályájának íve, és miközben ettem, a telefonom kivibrált egy üzenetet: „A vevő csatlakozott.” Semmit nem éreztem másnak. Nem hallottam hangot a fejemben, nem éreztem egy másik tudatot ülni a saját gondolataim mellett – csak ettem, ahogy mindig, és egy óra múlva, amikor letelt az idő, egy üzenet jött: „A vevő köszöni. Értékelés: öt csillag. Megjegyzés: Három éve nem sírtam örömmel. Most igen.”

Három hét múlva Vencel Irén újra bérelt, ezúttal egy teljes vasárnap délutánra, és Barta azt javasolta, hogy ne csak lángost egyek, hanem próbáljak ki mást is – egy szelet dobostortát a Gerbeaud-ban, egy pohár forralt bort a karácsonyi vásáron, bármit, ami gazdag, rétegzett ízvilágú. Végigjártam három cukrászatot azon a délutánon, és minden falat után vártam egy percet, mielőtt a következőbe kezdtem, mert úgy éreztem, ennek a lassúságnak jelentősége van, hogy valaki a vonal másik végén nem akarja elsietni azt, amit annyi éve nem kapott meg. A visszajelzés aznap este hosszabb volt, mint az első: „A dobostorta karamellás rétege olyan volt, mint egy gyerekkori emlék, amiről nem is tudtam, hogy még megvan.”

Ezt a megjegyzést kinyomtattam, és egy ideig a pénztárcámban hordtam, mint egy igazolást arra, hogy amit csinálok, nem szégyen, hanem valami, ami közelebb áll az ápoláshoz, mint a szolgáltatáshoz.

A pénz miatt kezdtem, ezt nem szépítem. Az egyetemet két éve hagytam abba, amikor apám szívműtétje felemésztette, amit félretettünk, és utána már sosem volt elég, csak épphogy. A könyvesboltban keresett fizetésem a lakbérre és egy minimális élelemre futott, Zsuzsával még az egyetemi kollégiumból ismertük egymást, két évvel azelőttről, hogy én abbahagytam, ő pedig kommunikáció szakon folytatta tovább, és amikor összefutottunk egy közös barátunk szülinapján, és megmutatta, mennyit keresett egy hónapban a Híddal – majdnem háromszor annyit, mint én a boltban -, nem gondolkodtam sokat.

Az első hetekben a munkák egyszerűek és szépek voltak. Egy Csaba nevű férfi, akit sosem láttam, de akinek a kommentjeiből összeraktam egy képet, kerekesszékben élt egy balesete óta, és havonta kétszer bérelte az érzékeimet, hogy fusson velem a Margitszigeten. Futottam, ő pedig – valahol egy lakásban, amit sosem láttam – érezte a combjaim izomfáradását, a levegő hidegét az orrában, a kavicsos út ropogását a talpam alatt. Az első alkalom után írt egy hosszú, zavart, hálás üzenetet, amiben leírta, hogy tizenegy éve nem futott, és most, bár csak kölcsönzött testben, de futott.

Csaba néhány hónap után elkezdett hosszabb üzeneteket írni, nem csak köszönetet, hanem apró beszámolókat is arról, milyen volt az élete a balesete előtt – hogy versenyszerűen futott egyetemista korában, hogy egy barátnőjével tervezte végigfutni a budapesti félmaratont, mielőtt egy teherautó figyelmetlensége miatt tolószékbe került. Nem vártam el, hogy ezt elmondja, de örültem neki, mert ettől az egész munka kevésbé tűnt egyoldalú tranzakciónak, és inkább olyan, mint amikor az ember egy barátjának kölcsönadja a saját lábát egy délutánra.

Volt egy másik vevő, egy idős nő, aki minden héten egy séta-pakettet bérelt, mindig ugyanabban az időben, délután négykor, amikor besütött a nap a Városligetbe, és soha nem hagyott megjegyzést, csak minden alkalommal pontosan öt csillagot adott, és egy kis szívecske-emojit. Barta azt mondta, agorafóbiás, nem lépett ki a lakásából négy éve, és ez az egyetlen módja, hogy mégis „kimenjen”. Egyszer, csak egyszer, hosszabb visszajelzést kaptam tőle, amikor egy utcai zenész egy régi magyar dalt játszott a tó partján – azt írta, hogy ez volt az esküvői dala, és hogy azóta nem hallotta élőben, mert a férje, aki eljátszotta neki minden évben, két éve meghalt. Attól a naptól kezdve, ha utcai zenészt láttam a Városligetben, mindig megálltam egy percre, hátha ő is bérelt éppen.

A harmadik visszatérő vevőm egy fiatalember volt, akiről csak annyit tudtam, hogy egy ritka izombetegséggel él, és hogy esőt akart érezni. Mindig akkor bérelt, amikor a meteorológiai alkalmazás esőt jelzett, ami azt jelentette, hogy néha hajnali ötkor kapott értesítést a Híd, hogy „aktiválandó munka: szabadtéri, alacsony intenzitás”, és ki kellett mennem az esőbe, esernyő nélkül, és csak állnom kellett, arcomat az égnek fordítva, amíg a bőröm eleget nem érzett. Az első alkalommal nevetségesnek éreztem magam, egy pizsamakabátban állni a ház előtti járdán hajnali fél hatkor, miközben egy szomszéd kutyát sétáltatott, és furcsán néztem rám. De a visszajelzés, amit kaptam, azt írta, hogy tíz éve nem volt kint esőben, és hogy most, bár csak kölcsönzött bőrön keresztül, de érezte, ahogy a csepp lefut a nyakán. A második alkalom után már nem éreztem magam nevetségesnek, csak fáztam, és a harmadik után megvettem egy vízálló kabátot, amit csak ezekre a hajnalokra tartottam fenn, mert rájöttem, hogy ha ezt rendszeresen fogom csinálni, legalább ne legyen ebből tüdőgyulladás.

Ezek a munkák könnyűek voltak, mert tudtam, mit adok, és úgy éreztem, tudom, kinek adom. A szerződésben – amit, bevallom, csak félig olvastam el, ahogy senki sem olvassa el teljesen a hosszú jogi szövegeket, amikor pénzre van szükség – volt egy bekezdés arról, hogy a vevők kategóriák szerint bérelnek, és hogy az adónak nem feltétlenül kell tudnia, melyik konkrét vevő csatlakozik egy adott alkalommal, csak a kategóriát látja: „regeneráció”, „mobilitás”, „szenzoros gazdagítás”. Azt hittem, ez csak adatvédelem, a vevők anonimitásának megőrzése. Nem gondoltam bele, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy soha nem fogom tudni, ki van éppen bennem.

A váltás lassan jött, nem egyetlen pillanatban, inkább úgy, mint amikor az ember észreveszi, hogy egy szoba hőmérséklete megváltozott, de nem tudja megmondani, mikor kezdődött.

Az első furcsa dolog egy kategórianév volt: „városi séta – esti, intenzitás: alacsony”. Megkérdeztem Bartát, mit jelent az „intenzitás” szó egy sima sétánál, és azt mondta, csak egy belső mérőszám, ami azt méri, mennyire „élményszerű” az adott tevékenység a vevő számára – egy múzeumi séta alacsony intenzitású, egy hegyi futás magas. Logikusnak tűnt. Elfogadtam az esti sétát, mert jól fizetett, majdnem duplája egy nappali sétának, és mert szerettem az esti Erzsébet körutat, a kivilágított kirakatokat, a villamosok fényét az aszfalton.

Az esti séták alatt kezdtem észrevenni valamit, amit nehéz szavakba önteni. Nem egy hangot hallottam, nem egy jelenlétet éreztem úgy, mint egy kísértetet a filmekben – inkább egy finom, alig észrevehető súlyt a figyelmemben, mintha valaki a hátam mögött állna egy szobában, és bár nem fordulok meg, a bőröm tudja, hogy ott van. Egy este, amikor egy kirakat előtt megálltam, és egy ruhát néztem, amit nem engedhettem meg magamnak, ez a súly megnyúlt, elhúzódott, mintha a vevő kérte volna, hogy maradjak tovább, nézzem tovább, bár senki nem szólt hozzám, nem is szólhatott volna, az alkalmazás nem tette lehetővé a kétirányú kommunikációt élő időben.

Megkérdeztem erről egy másik adót, egy Vilmos nevű hatvanas férfit, akivel a Híd várótermében találkoztam, amikor a féléves orvosi felülvizsgálatomra mentem – mert ez is a szerződés része volt, félévente ellenőrizték, hogy a korong nem károsítja a bőrt vagy az idegrendszert. Vilmos tíz éve csinálta ezt, még az első, nagyobb, fejre csatolható verzióval kezdte, amikor a cég még nem a Híd, hanem valami rövid életű, angol nevű startup volt, ami két év után megszűnt, és a technológiát egy nagyobb befektető vette meg, és indította újra a mostani formájában. Azt mondta, régen rosszabb volt a felbontás, az ember inkább csak színeket és nyomást érzett, nem ízeket, és hogy a mostani rendszer „túlságosan jó” lett ahhoz, hogy az emberek ne akarjanak vele visszaélni. Nyugdíjas vasutas volt, és azt mondta, a feleségét kilenc éve vesztette el, és azóta a Híd az egyetlen dolog, ami miatt reggel felkel, mert legalább valakinek szüksége van arra, amit a teste még tud csinálni. Azt is mondta, igen, ismeri azt a súlyt, amiről beszéltem, és hogy jobb, ha nem gondolok rá túl sokat, mert minél többet figyeli valaki ezt a súlyt, annál inkább érzi.

– Az esti séták a legjobban fizető kategória a nem-orvosi szegmensben – mondta, és a hangjában volt valami, amit akkor még nem tudtam hova tenni, egyfajta fáradt beletörődés. – Azért, mert sokan kérik. Főleg férfiak. Azt mondják magukról a bérlési adatlapon, hogy „városi hangulatot” akarnak, de ha megnézed, melyik útvonalakat preferálják, mindig a sötétebbeket, a kihaltabbakat választják.

Mellettünk ült a váróban egy nálam pár évvel fiatalabb lány, Bogi, aki hallgatta a beszélgetésünket, és közbeszólt, hogy szerinte túlgondoljuk az egészet. Ő inkább a „szenzoros gazdagítás” kategóriát szerette, ínyenc vevőknek dolgozott, akik drága éttermi fogásokat akartak átélni rajta keresztül, és azt mondta, neki ebből a munkából csak az volt a baja, hogy hízott tőle, mert minden héten háromszor kellett végigennie egy teljes menüt idegen emberek szórakozására. Nevettünk rajta, és egy pillanatra könnyebb lett a hangulat a váróban, de amikor Bogi elment a nevét hallva a recepción, Vilmos utána nézett, és azt mondta, csak két hónapja csinálja, és még nem futott bele olyan vevőbe, aki miatt félni kezdett volna a saját munkájától, és hogy reméli, soha nem is fog.

Nem kérdeztem tovább, mert féltem a választól, és mert aznap este nekem is volt egy ilyen sétám, egy körülbelül negyvenperces útvonal a Rákóczi út és a Horváth Mihály tér között, amit addig semleges, inkább kellemes feladatnak tartottam, és nem akartam, hogy a félelem beszűrődjön abba, amit a vevő érez, mielőtt még elindultam volna.

A krízist hozó este novemberben volt, egy szerdán, amikor a Rákóczi út felől a Horváth Mihály tér felé sétáltam, ahogy az alkalmazás kijelölte az útvonalat – mert volt egy funkció, ami előre megadott egy útvonalat, amit követnem kellett, „a vevő élményének konzisztenciája érdekében”, ahogy a szerződésben állt. A kategória ezúttal „városi séta – esti, intenzitás: közepes” volt, és a díjazás majdnem háromszorosa volt a szokásosnak, amit akkor annak tulajdonítottam, hogy a vevő valamiért prémium csomagot vásárolt.

A tér környéke csendes volt, csak néhány lámpa világított, az egyik kiégve pislákolt, és a levegő hideg volt, olyan hideg, hogy a saját lélegzetem hangját hallottam a fülemben, amit a korong valószínűleg ugyanolyan tisztán továbbított, mint a lépteimet. Egy padon két fiatal ült, sörösdobozokkal, de nem szóltak hozzám, és egy kutyasétáltató nő köszönt, amikor elhaladtam mellette. Semmi nem jelezte előre, hogy bármi történni fog. Ekkor néztem a telefonomon az időt, mert azon gondolkodtam, hogy a munka hátralévő tizenkét percében még beérek-e a térre, amikor egy férfi lépett ki egy kapualjból, és utánam indult. Nem kiabáltam. Gyorsítottam a lépést, és ő is gyorsított, és amikor megfordultam, hogy szembenézzek vele, mert az ösztönöm azt súgta, hogy jobb látni, mint menekülni, megragadta a táskám szíját. Ordítottam, rángattam a táskát, és valahogy – még most sem tudom pontosan, hogyan – sikerült belerúgnom a lábába úgy, hogy elengedte, és futottam, a szívem a torkomban dobogott, egészen a legközelebbi nyitott étterem ajtajáig, ahol megálltam, remegve, és a pincérnő, aki rám nézett, azonnal hozott egy pohár vizet anélkül, hogy kérnem kellett volna.

Nem esett bajom. A táska megvolt, a pénztárcám is, csak egy horzsolás a térdemen, ahol elestem egy pillanatra, és egy hosszú szakadás a kabátom ujján, amit sosem javítottam meg, mert minden alkalommal, amikor rá néztem, eszembe jutott az egész este, és inkább egy másikat vettem fel helyette. De a korong egész idő alatt bekapcsolva maradt, és amikor hazaértem, és levettem, és remegő kézzel megnéztem a telefonomat, egy üzenet várt, nem a szokásos automatikus „a vevő köszöni” formátumban, hanem személyesebben, hosszabban megírva: „Ritkán kapok ilyen élő anyagot. Köszönöm, hogy ennyire féltél. Ötcsillagos borravaló mellékelve.”

A borravaló tényleg ötszöröse volt a szokásosnak.

Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem, újra éreztem a férfi kezét a táskám szíján, és a testem úgy reagált, mintha még egyszer végig kellene élnem azt a pár másodpercet, a szívem felgyorsult, a tenyerem nedves lett, és egy pont után felkeltem, és bekapcsoltam az összes lámpát a lakásban, mert a sötétben túl könnyű volt elhinni, hogy még ott van valaki a hátam mögött, aki figyel. A szomszédom másnap megkérdezte, minden rendben van-e, mert hallotta, hogy járok fel-alá éjjel kettő körül.

Napokig nem tudtam másra gondolni, mint erre a mondatra. „Köszönöm, hogy ennyire féltél.” Nem „sajnálom, hogy ez történt”, nem „remélem, jól vagy” – köszönet, mint egy étteremben, ahol az ember megdicséri a főzést. Felhívtam a Híd ügyfélszolgálatát, és egy fiatal nő, aki úgy beszélt, mintha egy forgatókönyvet olvasna fel, azt mondta, az „intenzitás: közepes” kategória tartalmazhat „váratlan környezeti tényezőket”, és hogy ez benne van a szerződésben, amit aláírtam, és hogy sajnálja, hogy rossz élményem volt, de a cég nem vállal felelősséget olyan events-ekért – ezt a szót angolul mondta, „events”, mintha magyarul túl súlyos lenne -, amiket nem a platform generált.

Megkérdeztem, hogy ki volt a vevő. Azt mondta, ezt nem oszthatja meg, adatvédelmi okokból. Megkérdeztem, hogy ez a vevő korábban is bérelt-e hasonló „intenzitás: közepes” sétákat ugyanazon az útvonalon, más adóktól. Hosszú csend volt a vonal másik végén, majd azt mondta, erre sincs jogosultsága válaszolni, de javasolja, hogy „jelöljem meg” a vevőt, ha legközelebb nem szeretnék vele találkozni – mintha ez egy társkereső alkalmazás lenne, és nem az, hogy valaki a testemen keresztül élte át, amikor megtámadtak.

Megjelöltem. Nem tudom, mit jelentett ez valójában, mert a rendszer nem erősítette meg, hogy a jelölt vevő soha többé nem kapcsolódhat hozzám, csak azt írta: „Preferenciáit feljegyeztük.”

Egy másik esti sétán, februárban, majdnem összefutottam Sós Mariannával, a főnökömmel a boltból, aki egy kutyát sétáltatott a Nagykörúton. Meglátott, és már emelte is a kezét köszönésre, de én gyorsan egy kirakat felé fordultam, mintha valamit néznék, és úgy tettem, mintha nem venném észre. Nem tudom, hogy sikerült-e, vagy hogy ő egyszerűen nem akart zavarni, de hazafelé végig azon gondolkodtam, mit mondtam volna, ha megállít, és megkérdezi, miért sétálok magamban, késő este, egy ismeretlen irányba, egy olyan útvonalon, amit nem én választottam.

A következő féléves orvosi felülvizsgálaton a bőrgyógyász, aki a korong körüli bőrfelületet ellenőrizte, megjegyezte, hogy enyhe gyulladás van a fülem mögött, és hogy ez gyakoribb azoknál, akik „magasabb kortizolszinttel” viselik az eszközt – vagyis, fordította le ő maga kedvesen, akik stresszesebb munkákat vállalnak. Felírt egy krémet, és azt tanácsolta, hogy próbáljak kevesebb „intenzív” munkát vállalni, mintha ez olyan egyszerű döntés lenne, mint hogy kevesebb kávét iszok. Megköszöntem a tanácsot, kifizettem a vizit árát, és a krémet hónapokig használtam, de a gyulladás soha nem múlt el teljesen, csak hullámzott, hol jobban, hol rosszabbul, mint egy belső időjárás, amit nem én irányítottam.

Ekkor kezdtem el olvasni a szerződést újra, elejétől a végéig, lassan, egy ceruzával a kezemben, amivel aláhúztam azokat a mondatokat, amiket korábban átfutottam. Volt egy bekezdés a 14. oldalon, amiről korábban nem is tudtam, hogy létezik, mert a betűtípusa kisebb volt a többinél, és a cím „Minőségbiztosítási hozzájárulás” volt, nem pedig valami, ami figyelmeztetett volna rá, hogy fontos. A bekezdés arról szólt, hogy a Híd „időszakosan, előzetes értesítés nélkül, minőségbiztosítási és biztonsági célból” aktiválhatja a korongot „a szerződésben rögzített munkaidőn kívül is”, és hogy ezekből az adatokból „anonimizált mintákat” használhat fel „a szolgáltatás fejlesztésére”.

Nem gondoltam bele, mit jelent ez a valóságban, amíg nem történt meg velem.

December elején apámat visszavitték a kórházba, egy szívritmuszavar miatt, ami talán komoly volt, talán nem, az orvosok nem voltak biztosak benne, csak megfigyelésre tartották. Aznap estére volt beosztva egy „regeneráció” kategóriás, alacsony kockázatú munkám, egy sima vacsorakészítés, és a protokoll szerint a korongot fél órával a munka kezdete előtt fel kellett helyezni, hogy a rendszer „kalibrálhassa” az érzékelőket, mielőtt a vevő csatlakozik. Feltettem hát a korongot a kórházba indulás előtt, mert úgy számoltam, pont beérek hazáig a munka kezdetére, és a lépcsőházban, mielőtt beléptem volna a kórterembe, leültem egy percre a lépcsőre, mert nem bírtam addig menni, amíg nem sírtam ki magamból valamit, amit egész nap visszatartottam. Nem sokáig tartott, talán két perc, egyedül a lépcsőházban, és nem gondoltam bele, hogy a „kalibrációs ablak”, amiről a protokoll beszélt, bármi egyebet is jelenthet, mint egy üres tesztjelet, amit senki nem néz.

Két nappal később egy üzenet jött az alkalmazástól, nem a szokásos munkaértesítés formájában, hanem a „visszajelzés” fülön, ahol általában a vevők hagyták a csillagos értékeléseket: „Köszönjük az őszinte pillanatot. 2.000 Ft jóváírás a fiókjára minőségbiztosítási közreműködésért.”

Néztem a telefont, és nem tudtam, mit csináljak az ujjaimmal, mert remegtek, és nem a hidegtől.

Felhívtam a Híd ügyfélszolgálatát újra, és ezúttal nem hagytam, hogy a szkript vezesse a beszélgetést. Megkérdeztem, hogy a korong hogyan kapcsolódhatott be péntek este, amikor nem volt munkám beosztva. A nő – egy másik nő, de ugyanolyan iskolázott, türelmes hangon – azt mondta, a minőségbiztosítási protokoll „véletlenszerű, rövid aktiválási ablakokat” tartalmazhat, amiket a rendszer automatikusan választ ki, hogy „valós, nem beállított adatokat” gyűjtsen a hardver stabilitásáról, és hogy ez benne van a 14. oldalon, amit aláírtam.

Megkérdeztem, hogy ezekben az ablakokban csatlakozhat-e vevő.

Hosszú csend volt. Aztán azt mondta, technikailag minden aktív ablak „elérhetővé tehető” a minőségbiztosítási rendszer számára, és hogy ez magában foglalhat „korlátozott számú, kiemelt státuszú vevőt”, akik „hozzájárultak a kiterjesztett teszteléshez”, de hogy ez teljesen anonim, és hogy nincs oka azt hinni, hogy bárki konkrétan „célzottan” csatlakozott volna hozzám abban a pillanatban.

Nem hittem el. Nem azért, mert tudtam volna bizonyítani az ellenkezőjét, hanem mert a jóváírás összege – kétezer forint, pontosan annyi, amennyit egy „regeneráció” kategóriás, alacsony intenzitású munkáért szoktak adni – túl pontosan illett ahhoz, hogy valaki ténylegesen „kapott” valamit abban a két percben, amit a kórház lépcsőházában töltöttem.

Zsuzsának, a barátnőmnek, aki bevezetett a Hídhoz, nem mertem elmondani, mert ő imádta ezt a munkát, mert neki ez tényleg csak pénzt jelentett, kellemes pénzt, amit anélkül szerzett, hogy bármit is kellett volna csinálnia, amit egyébként nem csinált volna – főleg „regeneráció” és „mobilitás” munkákat vállalt, futást, kertészkedést, néha egy koncertet, amit valaki mással is „átélt”. Amikor egyszer megpróbáltam felvezetni a témát, csak annyit mondott, hogy ne gondoljak bele túl sokat, mert „ez csak egy app, Nóra, mint bármelyik másik”, és hogy ha annyira zavar, akkor hagyjam abba.

Anyámnak sem mondtam el, bár vele más okból hallgattam. Anyám azt hiszi, hogy a könyvesboltban dupla műszakot vállaltam, és amikor egy vasárnapi ebéden megkérdezte, honnan van az új kabátom, azt mondtam, hogy a fizetésemből spóroltam össze, és láttam az arcán, hogy büszke, és ez rosszabbul érintett, mint ha gyanakodott volna. Egyszer majdnem elmondtam neki az egészet, egy olyan estén, amikor apám állapota különösen rosszul állt, és mindketten a kórházi várószobában ültünk, de amikor kinyitottam a számat, csak annyi jött ki, hogy „fáradt vagyok, anya”, és ő megfogta a kezem, és azt mondta, tudja, hogy sokat dolgozom, és hogy büszke rám, amiért ennyire kiállok a családért. Nem javítottam ki.

De nem hagyhattam abba. Apám kórházi számlái – mert bár volt biztosítása, nem fedezett mindent, egy drága gyógyszert, amit külön kellett megvásárolni, egy magánszobát, amire az orvos azt mondta, jobb lenne neki – minden hónapban több pénzt kívántak, mint amennyit a könyvesbolt fizetése fedezett. A Híd pénze most már nem luxus volt, hanem szükséglet, és minél inkább szükségem volt rá, annál kevésbé engedhettem meg magamnak, hogy válasszak a munkák között.

Elkezdtem figyelni a mintázatokat, egy külön füzetbe írva a díjakat és a kategóriákat, mint valami könyvelő, aki a saját félelmeit próbálja táblázatba rendezni. Egy „regeneráció” munka átlagosan 4.500 forintot fizetett óránként. Egy „mobilitás” munka 6.000-et. Egy „esti séta – alacsony intenzitás” 7.000-et, „közepes” 12.000-et, és amikor egyszer felajánlottak egy „magas” kategóriás éjszakai sétát a Józsefvárosban, a díj 21.000 forint volt egyetlen órára – majdnem annyi, mint amennyit egy teljes hetet dolgozva kerestem a boltban. Rájöttem arra is, hogy ha visszautasítottam egy ilyen munkát, a rendszer másnap kevesebb munkát ajánlott fel nekem összesen, mintha büntetne azért, hogy nem vagyok elég „rugalmas” – ezt a szót a Híd belső pontozási rendszeréről szóló tájékoztatóban olvastam, amit Barta küldött el, amikor rákérdeztem, miért kaptam kevesebb felkérést egy hónapban.

Megpróbáltam csak a biztonságos kategóriákra szorítkozni – „regeneráció”, „mobilitás”, „napfény” -, de a bevételem a felére csökkent, és apám gyógyszerének ára nem csökkent vele együtt.

Emlékszem egy délutánra a gyógyszertárban, amikor a pénztáros közölte, hogy a vérhígítóhoz, amit apámnak kellett felírtam szerint kiváltanom, nincs elég fedezet a kártyámon, és félre kellett állnom, hogy átnézzem a bankszámlám alkalmazását, miközben két ember várt mögöttem a sorban. Visszatettem a dobozt a pulton, elmentem egy ATM-hez, átvezettem pénzt a megtakarítási számlámról, amibe már csak morzsák maradtak, és visszamentem kiváltani a gyógyszert. Aznap este elfogadtam egy „intenzitás: közepes” munkát, amit korábban visszadobtam volna, és nem azért, mert megváltozott bennem valami meggyőződés, hanem mert a számológép az agyamban egyszerűen más eredményt adott, amikor egy konkrét doboz gyógyszer állt szemben egy elvont félelemmel.

Apám azon a decemberi héten, amikor megfigyelésre tartották, egyszer megkérdezte, honnan van pénzem az új, melegebb kabátra, amit a kórházi fűtetlen folyosókon hordtam. Azt mondtam, a boltban túlórát vállaltam, és ő bólintott, és azt mondta, büszke rám, hogy ilyen keményen dolgozom egy ilyen korban, amikor a barátai lánya, hallotta, még a szülei nyakán él. Fogtam a kezét, ami vékonyabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, és nem mertem elmondani neki, hogy a kabátot egy olyan munkából fizettem, amiben idegenek bérelik ki a bőrömet, mert tudtam, hogy ő, aki egy életen át fizikai munkát végzett, és azt tartotta becsületnek, hogy az ember a saját két kezével keresi meg a kenyerét, nem értette volna meg, miért engedem, hogy valaki „belém üljön”, még ha csak néhány órára is.

Január közepén Vencel Irén, az első vevőm, meghalt. Nem tőle hallottam, hiszen soha nem beszéltünk közvetlenül, csak a Híd küldött egy formális, sablonos üzenetet, amiben arról tájékoztatott, hogy „az egyik korábbi vevője elhunyt, és a fennmaradó bérleti egyenlegét jótékony célra fordították”. Nem tudom, miért rázott meg ez annyira, hiszen soha nem láttam az arcát, csak az első visszajelzését ismertem, azt a mondatot a sírásról és a lángosról. De egész héten azon gondolkodtam, hogy vajon az ő halálával mi lett azzal az órával, amit velem töltött, azzal az ízzel, amit visszakapott – hogy vajon az ilyen pillanatok megmaradnak-e valahol, vagy egyszerűen eltűnnek, mint egy fájl, amit senki nem mentett el.

Februárban jött a második ijedős eset, bár ezúttal nem fizikai fenyegetés formájában. Egy „esti séta – magas intenzitás” munkát vállaltam, mert a bevétel már kritikus volt, és az útvonal ezúttal nem egy utcát jelölt ki, hanem egy parkot, a Népligetet, ami éjszaka különösen rossz hírű volt. A fák között alig égett lámpa, a talaj sáros volt a februári hóolvadástól, és minden ágroppanás, minden távoli kutyaugatás úgy szólt, mintha közelebbről jönne, mint valójában. Mentem, próbáltam gyorsan, céltudatosan lépni, ahogy Vilmos tanácsolta – „úgy járj, mint akinek van hova mennie, az ragadozóknak kevésbé érdekes” -, és semmi nem történt, senki nem közelített, de a súly a figyelmemben, az a bizonyos jelenlét-érzés, egész idő alatt ott volt, feszesebben, mint korábban bármikor, mintha a vevő nem csak figyelne, hanem akarna valamit, és amikor hazaértem, és levettem a korongot, és megnéztem az üzenetet, csak ez állt benne: „Köszönöm. Legközelebb is.”

„Legközelebb is.” Mintha ez egy folytatásos sorozat lenne, amire feliratkozott, és én lennék a következő epizód.

Azon az éjszakán nem aludtam. Felültem az ágyban, a telefonomat néztem, és próbáltam kitalálni, vajon a „legközelebb is” azt jelenti, hogy tudja, mikor fogok újra ilyen munkát vállalni, vagy csak egy üres fenyegetés, egy formula, amit mindig ugyanúgy ír, bárkinek, akit bérel. Felhívtam Zsuzsát hajnali háromkor, felébresztettem, és csak annyit mondtam neki, hogy félek, anélkül hogy el tudtam volna magyarázni, mitől pontosan, és ő, félig álomban, azt mondta, menjek át hozzá, ha akarok, de reggelre, mire felkeltem, már túl fáradt voltam ahhoz, hogy bárhová menjek, csak feküdtem az ágyban, és néztem a plafont, amíg ki nem világosodott.

Ekkor döntöttem el, hogy megpróbálom kideríteni, ki ez az ember, vagy legalább megpróbálom elkerülni, hogy újra összekapcsoljanak. Vilmos elárulta, hogy van egy nem hivatalos fórum, amit az adók egymás között használnak, egy titkos csoport egy olyan alkalmazásban, amit a Híd nem ismer, vagy legalábbis nem vállalja be, hogy ismeri, és ahol az adók megosztják egymással a vevők azonosító kódjait – mert bár a nevüket nem lehet megtudni, minden vevőnek van egy belső kódja, amit az adó látott az üzenetek fejében, egy sorozat betű és szám, és ezt lehetett összevetni mások tapasztalataival.

Beléptem a csoportba – ami valójában egy elavult, lassú üzenetküldő alkalmazás volt, olyan, amit már senki nem használt semmi másra, csak erre, mert a Híd automatikus tartalomszűrése nem ismerte fel a nevét -, és megkerestem a kódot, amit a novemberi és februári üzenetekben láttam: mindkétszer ugyanaz volt, V774-K. Tizenhét másik adó írt már róla, visszamenőleg majdnem két évre.

Az első bejegyzés, amit elolvastam, egy Viola nevű adótól származott, aki azt írta, hogy nála is „éjszakai, veszélyesebb útvonalakat” kért a kódja, és hogy kétszer kapott hasonló, személyre szabott köszönő üzenetet, egyszer akkor, amikor egy kutya megugatta és megijesztette, a másik alkalommal pedig, amikor egy ismeretlen autó lassan mellé húzott az út szélén, és percekig követte, mielőtt elhajtott volna. „Nem tudom, hogy ő rendezte-e meg, vagy csak jó szerencséje volt hozzá” – írta Viola -, „de attól kezdve mindig éreztem, hogy valaki pontosan arra vár, hogy valami rossz történjen velem.”

Egy harmadik hozzászóló leírta, hogy ő egyszer megpróbálta felvenni a kapcsolatot egy ismert biztonsági szakértővel, hátha segít kibogozni, hogyan térhet vissza ugyanaz a kód mindig ugyanazokhoz az adókhoz, de a szakértő, miután belenézett a Híd nyilvános dokumentációjába, csak annyit üzent vissza, hogy a rendszer „valószínűsíthetően tanuló algoritmust használ a párosításhoz”, és hogy ez önmagában nem bizonyít semmi rosszindulatút, csak azt, hogy a cég pontosan tudja, melyik vevő melyik adónál talál arra, amit keres.

Egy másik bejegyzés, egy Dávid nevű fiatalembertől, azt írta, hogy abbahagyta a Híddal a munkát, mert ez a vevő „mindig ott van, amikor baj van”, és hogy szerinte a rendszer valahogy előre tudja, melyik útvonalak lesznek „élők”, és ezt a kódot preferáltan odaengedi azokhoz. Egy harmadik, aláírás nélküli bejegyzés csak ennyit írt: „Ne gondoljátok, hogy ha visszamondjátok a munkát, megszabadultok tőle. Csak máshoz kerül. Valakihez, aki talán nem olvassa ezt a csoportot.”

Nem tudtam, mennyire hihetek ennek. Lehet, hogy csak egy elkeseredett adó összeesküvés-elmélete volt, egy mintázat, amit a félelem rajzolt ki a véletlen adatokból. De nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy a Híd rendszere – amely tudta, melyik útvonalon nagyobb a bűnözési statisztika, amely tudta, mikor sötétedik, amely tudta, hány biztonsági kamera van egy adott utcán – talán pontosan azért árazta prémiumra az „intenzitás: közepes” és „magas” munkákat, mert tudta, hogy ezek a vevők ezért fizetnek, és hogy a cégnek nem állt érdekében megkérdezni, miért.

Megírtam Bartának egy hosszú e-mailt, amiben leírtam mindent: a novemberi esti sétát, a kórházi lépcsőházat, a februári parkot, a V774-K kódot. Három nap múlva válaszolt, röviden, formálisan, azt írva, hogy „a felmerült aggályokat továbbította a megfelelő osztálynak”, és hogy „a Híd elkötelezett az adók biztonsága mellett”, és hogy ha nem szeretnék többé „intenzitás: közepes” vagy magasabb munkákat vállalni, csak állítsam be a preferenciáimat a profilomban.

Beállítottam. A bevételem megint csökkent.

Egy héttel később személyesen is bementem az irodába, mert az e-mail válasza túl simának, túl felkészültnek tűnt, és azt gondoltam, Barta arcán talán látok valamit, amit egy képernyő nem mutat meg. Az irodában most is kávéfoltos volt az inge, és amikor leültem vele szemben, először kedvesen, érdeklődve nézett rám, de amikor elkezdtem beszélni a V774-K kódról, a tekintete megváltozott, defenzívvé, résnyire zárulttá vált, mint egy ablak, amit valaki belülről csuk be.

– Nóra, értem, hogy ijesztő volt – mondta -, de gondolj bele, hány embernek segítünk. Vencel Irén néni visszakapta az ízeket. Csaba futott tizenegy év után. Ehhez a rendszerhez kellenek olyan vevők is, akik… intenzívebb élményt keresnek, mert ők fizetik meg azt az árat, amiből a szociális kedvezményes csomagokat tudjuk finanszírozni azoknak, akik nem engedhetik meg magunknak a teljes árat.

– Tehát tudjátok, hogy mit keresnek – mondtam.

– Tudjuk, hogy milyen kategóriát vásárolnak – felelte, és a hangsúlya olyan finom volt a „kategória” szón, hogy pontosan értettem, mit jelent: hogy a cég soha nem fogja kimondani, mit keresnek valójában, mert a kimondás felelősséget jelentene.

Néhány nappal a kórházi lépcsőház utáni döbbenet után elhívtam telefonon Katát, egy régi évfolyamtársamat, aki jogot hallgatott, és aki talán nem tudott volna segíteni, de legalább érteni a nyelvet, amin a szerződés íródott. Elmondtam neki a kalibrációs ablakot, a kórházi lépcsőházat, a 2.000 forintos jóváírást. Kata hosszan hallgatott, majd azt mondta, ami ijesztő, hogy valójában semmi jogilag kifogásolható nincs abban, amit leírtam, mert a hozzájárulásom benne van a szerződésben, és egy magánszemélynek nagyon nehéz lenne bizonyítania, hogy „sérelmet” szenvedett egy olyan adatfelhasználásból, amibe formálisan beleegyezett.

– De ez nem jelenti azt, hogy jó – tette hozzá gyorsan, mintha félne, hogy a jogi szakzsargon felmenti a céget a saját fejemben is. – Csak azt jelenti, hogy a jog még nem ért oda, ahol a technológia már jár. Ez két különböző dolog.

Megkérdeztem, mit tenne ő a helyemben. Sokáig nem válaszolt, aztán azt mondta, nem tudja, mert ő soha nem volt olyan helyzetben, hogy a bérleti díj és a gyógyszerköltség között kelljen választania, és hogy szégyelli magát, amiért ilyen könnyen ad tanácsot valakinek, aki ennél sokkal nehezebb döntés előtt áll, mint amit ő egy vizsgán el tudna képzelni. Azt tanácsolta, hogy írjak egy e-mailt, amiben kifejezetten visszavonom a hozzájárulásomat a kalibrációs és minőségbiztosítási aktiválásokhoz, mert ez legalább papíron rögzíti, hogy tiltakoztam. Megírtam. A válasz egy automatikus visszaigazolás volt, majd két hét múlva egy emberi válasz, amiben az állt, hogy a kalibrációs ablak „technikailag elválaszthatatlan a szolgáltatás alapműködésétől”, és hogy a visszavonás csak a teljes fiók törlésével lehetséges.

Nem töröltem a fiókomat. Ezt most, visszanézve, a legnehezebb mondatként írom le az egészből, nehezebbet, mint bármelyik visszajelzést, amit eddig olvastam.

Ugyanebben a hónapban kaptam egy visszajelzést egy teljesen szokásos „mobilitás” munkára – egy délelőtti kerékpározásra a Margitszigeten -, amiben a vevő azt írta: „Szép az a sárga kabát, amit a nagymamájától kapott.” Soha nem meséltem senkinek, hogy a kabát a nagymamámtól van, mert ő már nyolc éve halott, és a kabát csak egy régi, divatjamúlt darab volt, amit azért hordtam, mert meleg volt, és mert nem volt pénzem újat venni. Elképzelhető, hogy a vevő egyszerűen kitalálta, vagy hogy valamilyen más adótól hallotta, vagy hogy a rendszer valamiért hozzáfért a profilom egy olyan részéhez, amit én sosem adtam meg szándékosan – de attól a naptól kezdve minden egyes visszajelzést kétszer, háromszor elolvastam, keresve benne valamit, amit nem kellett volna tudniuk.

Február végén volt egy másik este is, amikor nem voltam biztos benne, hogy egyedül vagyok. A volt barátommal, Áronnal beszéltem telefonon, aki másfél éve szakított velem, és aki néha, ritkán, ha ivott, felhívott éjszaka, hogy elmondja, mennyire hiányzom neki. Azon az estén a korong rajtam volt, mert fél órával korábban egy „mobilitás” munkát fejeztem be, és elfelejtettem levenni, mert Áron hívása közben minden más kiesett a fejemből. Sírtam a telefonba, olyan dolgokat mondtam, amiket nem mondtam volna el senkinek, aki hallja, és csak másnap reggel, amikor levettem a korongot, és láttam, hogy a kijelző szerint „aktív munkamenet: 41 perc” szerepelt rajta, bár semmilyen munkát nem fogadtam el aznap este, jöttem rá, hogy valaki végighallgatta.

Március elején felmondtam a könyvesboltban a műszakjaim felét, mert rájöttem, hogy fizikailag nem bírom mindkettőt, a napi munkát és az esti, „alacsony intenzitású” Híd-munkákat, amikre szorítkoztam, mert mindkettő kimerített, csak másképp – a bolt a testemet, a Híd valahogy a figyelmemet, azt a képességemet, hogy egy pillanatban csak egyedül legyek, csak a saját érzékeimmel.

A boltban is elkezdtem másképp nézni az emberekre. Egy férfi, aki egy regényt vásárolt, és aki semmiben nem különbözött a többi vásárlótól, hirtelen olyan pillantást vetett rám a pénztárnál, amitől végigfutott a hideg a hátamon, és csak akkor jöttem rá, hogy semmi oka nem volt ehhez, hogy egyszerűen csak türelmetlenül várta a visszajáró pénzt. De a gondolat egyszer bekerült a fejembe, és nem akart kimenni: hogy bárki, aki mellettem áll egy sorban, lehet, hogy egyszer már bérelt tőlem egy órát, hallotta a lépteimet, érezte a félelmemet, és én sosem fogom megtudni, melyikük volt.

Mert ez volt az, amire rájöttem azokban a hónapokban: hogy nem lehet egyszerűen „visszakapcsolni” az agyat arra, hogy csak magadé legyen, amit érzel, ha két éve tudod, hogy bármelyik pillanatban – most is, miközben ezt írom – lehet, hogy valaki más is érzi, amit te. A korong nélkül is ott maradt ez az érzés, mint egy fantomfájás, egy súly a figyelmem szélén, ami azt kérdezte, biztos vagy benne, hogy egyedül vagy?

Áprilisban Vilmos abbahagyta. Egy utolsó üzenetet küldött, mielőtt kilépett volna a titkos csoportból is – azt írta, hogy egy hete egy „bizalmas pillanatok” nevű, akkor még csak néhány kiválasztott adónak felkínált kategóriáról kapott ajánlatot, és hogy amikor rákérdezett, mit jelent pontosan, a koordinátora nem tudott, vagy nem akart konkrét választ adni, csak annyit mondott, hogy „a vevők szeretik, ha valaki nem veszi észre, hogy nézik”. Vilmos ezek után törölte a fiókját. Azt írta, inkább éhezik egy keveset, mint hogy továbbra se tudja, kinek adja a testét esténkét. Hiányzott a várószobából, a féléves orvosi vizit előtti kávéautomatától, ahol mindig ugyanazt a rossz kávét vettük, és amikor megpróbáltam elérni, a telefonszáma már nem volt érvényes.

Közben a napfényes délutáni séták néniket sem hagytam el – azt a vevőt, aki soha nem írt mást, csak a szívecske-emojit. Egy áprilisi délutánon, amikor a Városliget tavánál sétáltam, és egy kacsacsalád úszott át épp előttem, úgy éreztem, mintha a figyelem a fejem mögött most melegebb lenne, mint máskor, nem feszes, nem követelő, inkább olyan, mint amikor valaki mellettünk ül egy padon csendben, és csak nézi, amit mi nézünk. Ez volt az egyetlen fajta jelenlét, amitől soha nem féltem, és ami miatt néha azt gondoltam, hogy talán nem a technológia maga a hiba, csak az, hogy nem lehet szétválogatni, kinek a kezébe kerül.

A V774-K kódot soha többé nem láttam a saját üzeneteim között, de ettől nem lettem nyugodtabb, mert tudtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy eltűnt, csak azt, hogy másik adóhoz került, és hogy valahol, ebben a pillanatban is, lehet, hogy éppen valaki más fél, amíg ő élvezi.

Május elején kaptam egy üzenetet Bartától, hogy egy új, „prémium” kategória nyílt meg, amire a profilom alapján „ideálisan alkalmas” lennék: „bizalmas pillanatok – kompenzáció: emelt”. Nem írta le pontosan, mit jelent, csak egy linket küldött egy újabb hozzájárulási nyilatkozathoz, amit alá kellett írni, mielőtt megnézhetném a részleteket.

Visszamentem a titkos csoportba, és rákerestem a kifejezésre. Három bejegyzés volt róla, mind friss, mind homályos. Egy adó azt írta, hogy a kategória leírása szerint a munka abból áll, hogy „a vevő a mindennapi élet olyan pillanataiban kapcsolódik, amikor az adó nem tudja, hogy figyelik”, és hogy ezt a cég úgy indokolta, hogy „a legértékesebb érzéki adat a tudattalan, nem performált pillanat”. Egy másik hozzászólás, Violáé, azt kérdezte, hogy ez nem pontosan ugyanaz, mint amit Vilmos a kalibrációs ablakokról mondott, csak most már névvel és díjazással ellátva, legalizálva, becsomagolva egy olyan szóba, ami ígéretnek hangzik – „bizalmas” -, miközben valójában arról van szó, hogy a cég bevallja, tudja, hogy eddig is figyeltek olyan pillanatokban, amikről nem tudtunk, és most csak pénzt ad azért, hogy ezt a tudást elfogadjuk.

A csoportban Bogi neve is felbukkant egy friss bejegyzésben – ő is megkapta az ajánlatot, és aláírta, azzal az indokkal, hogy „ha már valahogy mindig figyelnek, legalább fizessenek érte rendesen”. Ez a mondat napokig a fejemben motoszkált, mert volt benne egy fajta logika, amit nem tudtam egyszerűen hibásnak nyilvánítani, még ha a gyomrom összerándult is tőle.

Felhívtam Zsuzsát azon az estén, és először úgy terveztem, hogy csak könnyedén megemlítem a kategóriát, hátha ő is kapott ajánlatot rá, és meglátom az arcán, mennyire érdekli. De amint belekezdtem, és elmondtam, mit jelent – hogy a vevő olyan pillanatokban csatlakozhat, amikor nem tudom, hogy figyelik -, Zsuzsa elhallgatott a vonal másik végén, és amikor újra megszólalt, a hangja óvatosabb volt, mint eddig bármikor.

– Ezt én is megkaptam – mondta. – Nem írtam alá.

Ez volt az első alkalom, hogy Zsuzsa bevallotta, hogy valami zavarja ebben a munkában, és különösen ijesztő volt, mert ő mindig az volt, aki azt mondta, ne gondoljak bele túl sokat.

– Akkor miért küldték nekem? – kérdeztem.

– Gondolom, mert neked jobban kell a pénz, mint nekem – mondta, és ebben nem volt se gúny, se szemrehányás, csak egy olyan egyszerű, nyers igazság, amitől még jobban megfájdult a gyomrom.

Letettem a telefont, és sokáig ültem a konyhaasztalnál, a laptop képernyőjén a hozzájárulási nyilatkozattal, amit még nem írtam alá, és a korongra néztem, ami most üresen, kikapcsolva pihent az asztalon, mint egy kis, hideg kavics. Próbáltam elszámolni, mennyi van még a következő gyógyszer-számláig, mennyi van még a lakbérig, hány műszakot bírok még felvállalni a boltban anélkül, hogy összeomolnék, és hogy mennyit bír még elviselni az a rész belőlem, ami minden este megkérdezi, biztos vagyok-e benne, hogy egyedül vagyok, amikor lehunyom a szemem.

Visszaültem az asztalhoz, és a konyhai lámpa fénye alatt újra elolvastam a hozzájárulási nyilatkozatot, most már nem azért, hogy megértsem a jogi nyelvet, hanem csak hogy halogassam a pillanatot, amikor döntenem kell. Eszembe jutott Vencel Irén, a dobostorta karamellás rétege, amiről azt írta, mint egy gyerekkori emlék, amiről nem is tudta, hogy még megvan. Eszembe jutott Csaba, aki tizenegy év után újra futott. Eszembe jutott a napfényes néni szívecske-emojija. És eszembe jutott a V774-K kód, és a férfi keze a táskám szíján, és a kórházi lépcsőház, és Vilmos érvénytelen telefonszáma.

Nem tudtam úgy szétválasztani ezt a két oldalt, hogy az egyiket megtartsam, a másikat pedig elengedjem. A rendszer nem úgy volt megépítve, hogy lehessen válogatni benne – csak az volt a kérdés, hogy mennyire vagyok hajlandó elviselni azt, amit nem látok, azért, amit látok. Felálltam az asztaltól, bementem a fürdőszobába, és sokáig néztem magam a tükörben, mintha az arcomon meg lehetne találni a választ, amit a fejemben nem találtam.

Másnap reggel, kávé nélkül, még félig alva, mégis aláírtam, gyors, remegő mozdulattal, mielőtt meggondolhattam volna magam még egyszer. A korong ott volt a fülem mögött egész nap, hűvösen, aztán felmelegedve, és este, miközben a mosogatás fölé hajoltam, a kezemben egy tányérral, ugyanolyan hétköznapi mozdulattal, mint ezerszer korábban, megéreztem azt a súlyt a figyelmem szélén, ami azt jelentette, hogy valaki csatlakozott, és nem tudtam, mióta van ott, és nem tudtam, mennyi időre, és először azóta, hogy elkezdtem ezt a munkát, nem néztem fel a telefonra, hogy megtudjam, ki.

Letettem a tányért a csepegtetőbe, és a kezem egy pillanatra megállt a levegőben, mintha valaki más is érdeklődne, milyen ez a mozdulat, ez a semmiség, egy tiszta tányér egy esti konyhában. Lehet, hogy csak egy magányos ember volt a vonal másik végén, aki nem talál más módot arra, hogy ne legyen egyedül egy szoba. Lehet, hogy valaki, aki azt a fajta figyelmet keresi bennem, amitől a bőröm alatt is hideg lesz. Nem tudtam megmondani a kettő között, és ez volt az, amit a Híd soha nem ígért nekem: hogy egyszer majd nem fogom tudni különbséget tenni azok között, akik gyógyulni akarnak rajtam keresztül, és azok között, akik valami mást akarnak, amit még nevet sem adtak neki.

Amikor végül levettem a korongot, a tükörben megnéztem a kör alakú, enyhén vöröses foltot a fülem mögött, ugyanazt, amit két éve minden munka után megnézek, és most, először, nem tudtam megmondani, hogy az a lenyomat, amit a bőrömön hagyott, kinek az érintésétől van ott.