A Nevek Őre

Azt mesélik, hogy Dérfalván minden embernek két neve van. Az egyiket mindenki tudja: azon hívják a gyereket, ha leesik a fáról, azon szólítják a legényt a fonóban, azon írják be a halottat a templom gerendájába rovott jelek közé. A másikat csak egyvalaki ismeri egy időben: a névőrző. Azt a nevet suttogva adják, pár nappal a születés után, és attól a pillanattól kezdve az az ember igazi neve, az, amiben a sorsa lakik, az, ami megtartja, ha minden más elhagyja.

Úgy mondják, mikor a falut még nem is Dérfalvának hívták, hanem egyszerűen a Hegy Alatti Falunak, egy asszony járt házról házra, és ő választotta ki, melyik gyereknek milyen nevet ad. Nem a papírt nézte, nem a holdat, nem is a csillagokat egyedül – hanem a gyermeket magát: a sírását, a kezének mozdulását, azt, ahogy az első leheletét vette. Azt mondta, minden gyerek már magával hozza a nevét, csak ki kell hallani belőle, mint mikor valaki fület szorít a fatörzsre, hogy meghallja, merre fut benne a nedv. Ő volt az első névőrző, és utána az ő lánya, és az ő lányának a lánya, egyenes ágon, egészen Csendes Zsófiáig, aki ezt a történetet elindítja.

Dérfalva akkoriban nem volt nagy – alig néhány tucat ház kuporgott a Hollós-patak két partján, körülöttük gabonaföldek és egy vén, sűrű erdő, amelynek a szélét a gyerekek sosem lépték át sötétedés után. A falu lassan nőtt, a nevek szaporodtak vele, és egyre nehezebb lett egyetlen fejben tartani mindet, de a Csendes-ág mindig megtalálta a módját, hogy helytálljon, mert – mint mondták – „egy falu csak addig falu, amíg mindenki tudja, kicsoda a másik, egészen a csontja mélyéig.”

A Csendes-család nevét is a tisztség adta, nem a vér. Azt mondják, az első névőrzőt még Fekete Annának hívták, de annyira csendben tartotta a titkait, annyira nem fecsegett sosem arról, amit tudott, hogy a falu egyszerűen csak Csendesnek nevezte el, és ez a név ráragadt az utódaira is, még azokra is, akik férjhez mentek más családnevű emberhez. A férjek jöttek-mentek a házasságokkal, de a Csendes-ág mindig megmaradt, mert a tisztséget csak lányágon lehetett átadni – vagy lányágon, vagy olyan fogadott lányon, akit a névőrző maga választott és tanított föl, ha nem született saját gyermeke, vagy ha az nem bírta a terhet.

A tisztség szabályai egyszerűek voltak, de szigorúak, és senki nem merte megszegni őket, mert mindenki ismerte a történetet arról, mi lett azokkal, akik megszegték.

Az igazi nevet csak háromszor volt szabad kimondani egy ember életében. Először a névadáskor, amikor a névőrző a csecsemő fülébe suttogta, a Súgókőnél, azon a lapos, folyó fölé hajló kövön, amit még az első Csendes-asszony választott ki, mert ott, azt mondta, a víz zúgása elnyeli a hangot, mielőtt a szél elvinné máshová. Másodszor a lakodalom éjjelén, amikor az ember a saját választott társának súgta oda, bizonyságul, hogy nála nagyobb bizalmat senkinek nem ad. És harmadszor a halálos ágyon, amikor a névőrző – vagy ha ő már nem élt, az utódja – odahajolt a haldoklóhoz, és végighallgatta, amint az ember utoljára kimondja önmagát, mielőtt visszaadná a nevét a földnek, hogy másnak adhassák tovább, egy-két emberöltő múltán, ha már senki nem emlékszik rá, hogy kié volt.

Mert a nevek nem fogytak el soha. Volt egy készlet – úgy hívták, a pihenő nevek – amelyek egy halál után tíz, húsz, néha ötven évre visszatértek, új gyermekekhez, mint a mezőn a here, ha hagyják ugarolni a földet. A névőrző feladata volt számon tartani, melyik név mikor „pihen”, és melyik ébredhet újra.

Azt mesélik, hogy egyszer, még Zsófia nagyanyja idejében, egy név negyvenkét évig pihent, mielőtt újra felébredt volna egy kislányban, akit a falu úgy ismert, mint Kis Róza. A nagyanya akkor, a hallgatás közben, hirtelen egy régi arcot látott maga előtt – egy asszonyét, aki négy évtizede halt meg, és akinek a nevét addig egyetlen újszülöttre sem találta illőnek. „Amikor egy név visszatér,” mondta később a tanítványának, „az ember néha úgy érzi, mintha egy régi ismerőse lépne be a szobába más arccal. Nem szabad megijedni tőle. A név nem hordozza az előző viselő sorsát, csak a formáját, úgy, mint a kabát, amit levesznek egy emberről, és felveszi egy másik, akinek szintén jó lesz a mérete.” Kis Róza idővel felnőtt, és messze, egy másik faluba ment férjhez, és soha nem tudta meg, hogy a neve negyvenkét évig várt rá egy öregasszony emlékezetében, mint egy gondosan őrzött örökség.

De a legfontosabb szabály ez volt: a névőrzőnek soha nem volt szabad egyedül hordania mindet. Azért, hogy baj esetén legyen, aki tudja folytatni, minden gyermeknek, amikor a nevét megkapta, egy apró töredéket is mondtak – nem magát a nevet, csak egy hangot, egy szótagot, egy rímet, amiről az ember később, ha elég figyelmesen keresi önmagában, rájöhet, melyik irányba induljon. Ezt hívták a visszhang-szótagnak. Nem volt elég hozzá, hogy valaki kitalálja a saját nevét belőle – de elég volt, hogy a névőrző, ha szüksége volt rá, onnan kezdhesse a keresést.

Azt is mondják, hogy akinek elveszett a neve – mert a névőrző meghalt, mielőtt átadhatta volna, vagy mert ellopták tőle egy gonosz szóváltásban, vagy mert a névőrző maga feledte el öregségében –, az az ember lassanként elkezdett sodródni. Nem azonnal. Eleinte csak balszerencse érte: elesett ott, ahol máskor nem esett volna el, a tejet ok nélkül megaludt a köcsögben, a kutyák ugattak rá, amelyek máskor hozzádörgölőztek. Azután jött a feledékenység: nem a mindennapi dolgok feledése, hanem valami mélyebb – elfelejtette, miért szereti azt, amit szeret, elfelejtette az anyja hangját, végül elfelejtette, hogy valaha is örült-e valaminek egyáltalán. A falubeliek azt mondták, az ilyen ember „elnevetlenedik” – mintha egy ház, amelyből lassan kihordják a bútort, aztán a falakat is, amíg nem marad más, csak egy üres telek, ahol valaha állt valami.

A legnagyobb baj, amire a falu emlékezett, három emberöltővel Zsófia előtt történt, és azóta is úgy hívják: az Elveszett Esztendő.

A névőrző akkor egy Csendes Ilona nevű asszony volt, erős, egészséges, alig múlt négyvenéves, és senki nem gondolta, hogy sietnie kellene az utódlással. Volt egy unokahúga, akit tanítani kezdett, de lassan, ráérősen, mert – mondta Ilona – „a nevek nem futnak el, van idő”. Egy nyári estén azonban, amikor a Hollós-patak megáradt, Ilona átment a régi gázlón, hogy egy beteg gyermekhez siessen, és a víz elsodorta. Három nap múlva találták meg, lejjebb egy zátonyon, és vele együtt veszett oda mindaz, amit a fejében hordott, és ami még nem került át az unokahúgába.

Tizenegy ember nevét nem sikerült soha teljesen helyreállítani. Köztük volt egy öregember, Fodor Imre, aki hatvan évéig a falu legjobb kerekese volt, és akit azelőtt minden gyerek ismert, mert ő faragta nekik a pattogó botokat ősszel. Imre neve az elveszett tizenegy között volt, és attól a naptól úgy járt a faluban, mintha nem is látnák – pedig látták, csak ő maga érezte úgy egyre jobban, és lassan, ijesztő módon, igazzá is vált az érzése: az emberek elkezdték elfelejteni köszönni neki, elfelejtették, melyik házban lakik, és egyszer egy gyerek, aki még csecsemő volt, mikor Imre a legjobb barátja volt az apjának, ránézett az öregre a piacon, és megkérdezte az anyjától: „Ki ez?” Imre ettől kezdve egyre kevesebbet szólt, egyre ritkábban jött ki a házából, és amikor négy évvel később meghalt, a temetésén alig maroknyi ember állt a sír körül, nem mert nem szerették, hanem mert egyszerűen nem jutott eszükbe, hogy el kellene menniük.

Volt egy asszony is, Bogár Veronka, aki fiatal volt még, alig húszéves, amikor elvesztette a nevét. Egy nap, kapálás közben, letette a kapát a sor végén, levette a kendőjét, és felakasztotta egy ágra, mintha csak pihenni indulna – aztán elindult az erdő felé, és soha nem jött vissza. A falu napokig kereste, bejárták a Hollós-patak mentét, átnézték a szomszéd falu piacát is, hátha arra ment, de csak a kendőjét találták meg, ott, ahol hagyta, kibomolva a szélben. Azt beszélték utána, hogy Veronka azért ment az erdőbe, mert kereste valahol a saját nevét, mint aki elhagyta a kulcsát, és addig keresi, amíg nem talál más ajtót, amelyik mégis beereszti – és hogy talán az erdő mélyén, ahol a fák között más törvények uralkodnak, remélte megtalálni azt, amit a falu már nem tudott neki visszaadni.

Veronka esete után a falu bevezetett egy másik szokást is, amit a mai napig tartanak: minden esztendő utolsó éjjelén, amit Nevek Éjszakájának hívnak, a falubeliek összegyűlnek a templom előtt, tüzet gyújtanak, és sorban, egymás után, kimondják a köznapi neveiket – nem az igazit, csak azt, amit mindenki ismer –, hangosan, a tűz felé fordulva, mintha azt mondanák: itt vagyok, ne feledjetek el. Ez nem pótolja az igazi nevet, de a falu úgy tartja, emlékezteti az embereket egymásra, és emlékezteti a tüzet is rájuk, hátha az is számon tartja, kik élnek még a házak között.

Az Elveszett Esztendő után a falu és a névőrző-ág megváltoztatta a szokásokat. Attól kezdve minden névőrzőnek legalább egy utódot ki kellett jelölnie, mihelyt betöltötte a harmincadik évét, függetlenül attól, hogy saját lánya volt-e vagy fogadott. Attól kezdve bevezették a hetedévi megerősítést is: minden hetedik évben, Szent Mihály napja körül, a névőrző és a tanítványa együtt mentek ki a Súgókőhöz, és végigvették azoknak a neveit, akik abban az évben nagyobb veszélyben voltak – katonának mentek, beteg gyermeket vártak, hosszú útra indultak –, hogy ha valami történne, a tudás már két fejben éljen, ne csak egyben.

Ez volt az a rend, amelyet Csendes Zsófia örökölt, és amelyet ő is hűségesen követett egészen addig, amíg a saját feje kezdett elárulni őt.

Zsófia maga is sokat tanult arról, milyen nehéz néha meghallani egy nevet, még mielőtt a saját baja elkezdődött volna. Az anyjától, Csendes Erzsébettől hallotta a történetet, amit aztán ő is elmesélt Pannának, amikor a lány még csak kezdő tanítvány volt.

Erzsébet idejében született egy gyermek, aki süketen jött a világra, és soha nem is hallott semmit az életében. Sokan azt gondolták a faluban, hogy egy ilyen gyereknek nem is kell igazi név, mert ő sosem fogja hallani, hogy kimondják – mire jó akkor a titok? Erzsébet azonban nem fogadta el ezt a gondolatot. „A név nem azért van, hogy a fülbe menjen,” mondta akkoriban a gyermek anyjának. „Azért van, hogy a sorsba menjen. A fül csak az ajtó, amin bemegy, de ha az ajtó más helyen van, akkor azt kell megtalálni.”

Három napig ült a csecsemő mellett, és nem beszélt hozzá, mert tudta, hogy a gyerek nem hallja, hanem figyelte, hogyan reagál a fényre, a meleg és hideg vízre, hogyan simítja a kezét a pólya szélén. A harmadik nap végén, amikor a gyermek keze véletlenül a saját anyja arcához ért, és ott megpihent, mintha onnan akarna valamit meghallani a bőrön keresztül, Erzsébet megtalálta a nevet, és nem a fülébe súgta, hanem a tenyerébe írta bele az ujjával, lassan, betűről betűre, miközben a gyermek szeme nyitva volt, és figyelt. Ez volt az első alkalom, hogy egy névőrző nem a hagyományos módon adott nevet, és Erzsébet ezt a saját anyjának is elmondta, aki eleinte furcsállotta, de belátta, hogy a szabály lényege nem a fül, hanem a figyelem, és a figyelem sokféle úton járhat.

Ezt a történetet Zsófia mindig elmesélte, amikor valaki megkérdezte, honnan tudja, melyik gyerekhez melyik név illik. „Nem azért találom meg,” mondta, „mert különleges tehetségem van hozzá. Azért találom meg, mert megtanultam figyelni ott, ahol más csak nézne. Ezt tanította nekem az anyám, és ő is az ő anyjától tanulta.” Panna ezt a leckét alaposan megtanulta, és később, amikor eljött a ideje, hogy maga is tanítson, ugyanezt a történetet adta tovább Esztinek is.

Zsófia hetvennyolc éves volt, amikor ez a történet elkezdődik, és már ötvenhárom éve viselte a tisztséget. Az anyjától, Csendes Erzsébettől vette át, aki egy téli lázban halt meg, de szerencsére – vagy inkább gondosan – már évekkel korábban átadott neki mindent, amit tudnia kellett, és az átadás rendben, szabály szerint zajlott, nem úgy, mint Ilonáéknál.

Zsófiának volt egy tanítványa: Panna, egy tizenhét éves lány, akit nem vér szerint fogadott, hanem azért választott, mert tízéves korában egyszer, amikor egy másik gyerek elvesztette a kismacskáját, Panna egész délután kereste vele, és nem adta fel addig, amíg meg nem találta, pedig a macska nem is az övé volt. Zsófia akkor azt mondta a lány anyjának: „Ennek a gyereknek a szívében hely van mások számára. Ez a fontos, nem a vér.” Öt éve tanította már, és Panna lassan, fokozatosan megkapta a falu egy részének neveit – azokét, akiknek az élete nem állt különösebb veszélyben, akiknek a dolgai rendben mentek, mert Zsófia úgy gondolta, a nehezebbeket, a bonyolultabbakat majd később, ha a lány már biztosabb kezű.

Az átadás szertartása egyszerű volt, de komoly: Zsófia és Panna kimentek a Súgókőhöz, és ha az érintett személy is jelen volt – mert bizonyos neveket csak úgy lehetett átadni, ha a név viselője maga is ott állt, hozzájárulását adva a hallgatásával –, Zsófia a kő egyik oldalán állva Panna fülébe mondta a nevet, miközben a folyó zúgása, mint mindig, elnyelte a szót minden más fül elől. Utána Panna megismételte magában háromszor, hangtalanul csak a szája mozgásával, hogy a teste is megtanulja, nem csak az elméje.

Azokban az években, amikről ez a történet szól, a falu élete a nevek körül szövődött tovább, úgy, mint mindig. Egy télen egy legény, Balogh Mátyás, elment katonának, és mielőtt elindult, Zsófia és Panna kivitték a Súgókőhöz, hogy a hetedévi megerősítés szerint mindkettőjük fejébe kerüljön a neve – mert háborúba menni nagy veszély, és ha valaki messze hal meg, jó, ha legalább itthon két ember is tudja, kicsoda volt valójában. Egy másik alkalommal egy fiatal pár esküvője előtt Zsófia emlékeztette a vőlegényt a szabályra: a lakodalom éjjelén, mikor a násznép már alszik, súgja oda a menyasszonyának az igazi nevét, és semmi máskor, és soha senki másnak. A vőlegény, egy Vince nevű kovácslegény, remegett, amikor erről beszélt, mert azt mondta, „úgy érzem, mintha a saját bőrömet adnám oda”. Zsófia erre csak bólintott. „Azt is teszed,” mondta. „Ez a lényeg.”

Nem minden falubeli fogadta könnyen, hogy egy ilyen fiatal lány vegye át a legféltettebb titkaikat is, nem csak a könnyebb sorsúakét. Egy öreg pásztor, Kelemen Vendel, kerek perec megmondta Zsófiának, hogy nem bízik Pannában, mert „egy lány, aki még saját magát sem ismeri igazán, hogyan őrizhetne meg idegen sorsokat?” Zsófia nem vitatkozott vele, csak annyit mondott: „Akkor várj, Vendel, amíg magad győződsz meg róla. Nem kényszerítlek.” Vendel három évig halogatta, hogy átadja a nevét Pannának is, mindig talált kifogást – beteg a lába, nincs ideje, majd máskor –, de egy télen, amikor súlyosan megbetegedett, és azt hitte, meghal, mégis Pannáért küldött, nem Zsófiáért, mert addigra már látta, hogyan bánik a lány a többi falubelivel: türelmesen, figyelmesen, soha nem sietve. „Megváltoztattad a véleményem,” mondta neki akkor, erőtlenül, de tiszta hangon, és végre átadta neki is a nevét. Felépült abból a betegségből, és még tíz évig élt utána, és sosem bánta meg, hogy végül megbízott benne.

Volt egy másik eset is, ugyanabban az évben, ami jobban megmutatta, mire való a harmadik kimondás. Varga Erzsók, egy idős özvegy, aki már régóta betegeskedett, egy őszi éjjelen üzenetet küldött Zsófiáért, mert érezte, hogy közeleg az ideje. Zsófia odahívta Pannát is, mert úgy gondolta, a lánynak látnia kell, hogyan történik ez, mielőtt egyszer majd neki kell egyedül végigcsinálnia.

Erzsók ágya mellett ültek mind a ketten, és az öregasszony, bár a teste már alig engedte, hogy mozduljon, a szeme tiszta volt és figyelő. „Közel az idő,” mondta Zsófia csendesen, és megfogta az asszony kezét. „Ha készen vagy, mondd ki magad, és én meghallgatom, hogy visszaadhassam a neved a földnek.”

Erzsók bólintott, és lehunyta a szemét, és hosszú percekig csend volt a szobában, csak a gyertya pattogott. Végül az asszony ajka megmozdult, és egy szót formált, nagyon halkan, olyan halkan, hogy Panna nem is hallotta, csak Zsófia, aki egészen közel hajolt. Amikor Erzsók befejezte, mély sóhajjal kilégzett, és valami megenyhült az arcán, mintha egy súlyos terhet tett volna le végre, amit egész életében hordott anélkül, hogy letehette volna.

„Most már szabad,” mondta Zsófia Pannának, mikor kiléptek a házból a hideg éjszakába. „Ez a harmadik kimondás lényege. Nem azért van, hogy mi megtudjuk a nevet – mi csak tanúk vagyunk. Azért van, hogy az ember maga, utoljára, kimondhassa, ki volt valójában, mielőtt elmegy. Ez az egyetlen ajándék, amit igazán csak mi adhatunk: a fület, amely végighallgatja.”

Panna akkor még nem értette egészen, mekkora súlya van ennek a mondatnak. Csak hónapokkal később, amikor Zsófia maga feküdt a halálos ágyán, jött rá, mennyire igaza volt az öregasszonynak.

A baj apránként kezdődött, ahogy a bajok általában.

Az előző tavaszon, nem sokkal azelőtt, hogy ez a történet igazán elindul, egy Kádár Gáspár nevű fiatal kádármester és a felesége, Teréz, fiúgyermeket vártak. Tavasz végén meg is született a kisfiú, egy esős, szeles éjszakán, amikor a mennydörgés úgy rázta meg a házakat, hogy a tetőcserepek csörömpöltek, mint a harangok. Zsófia akkor már fáradtabb volt, mint szokott, mert az a tél nehéz volt neki – egy lázas betegség döntötte le egy hétre, és bár felkelt belőle, valami mintha ottmaradt volna benne, egy fáradtság, ami nem akart elmúlni.

A névadás szokás szerint pár nappal a születés után történt. Teréz bevitte a gyereket a Súgókőhöz, és ott állt, miközben Zsófia a karjaiba vette a csecsemőt, és hosszan nézte az arcát, hallgatta a sírását, figyelte, ahogy a kis kéz ökölbe szorul, aztán megint kinyílik. Az ilyen pillanatokban Zsófia mindig valamiféle csendbe merült, amit a falu „hallgatásnak” nevezett, és amiben – mondták – a név előbukkan, mint a hal, ami felszínre jön levegőt venni.

Azon az éjszakán azonban Zsófia hosszabban hallgatott, mint máskor. Teréz később, amikor már mindennek nagyobb jelentősége lett, próbálta visszaemlékezni minden részletre: az eső dobolt a tetőn, egy kutya ugatott valahol messze, és Zsófia közben halkan dudorászott is, egy régi dallamot, amit Teréz nem ismert, de furcsán szépnek talált. Végül Zsófia a csecsemő fülébe súgta a nevet – Teréz nem hallhatta, hiszen a folyó zúgása, mint mindig, elnyelte –, és aztán a köznapi nevet is kimondta, amit a falu majd ismerni fog: „Hívjátok Bercinek.”

A visszhang-szótagot is megadta, mint mindig, de ez alkalommal Teréz azt is furcsának találta: Zsófia nem egy hangot vagy szótagot mondott, hanem egy rövid dallamsort dúdolt a gyerek fülébe, és azt mondta, „ezt tartsd meg neki, Teréz, ha egyszer kéri.”

Senki nem gondolt akkor semmi rosszra. Berci szépen cseperedett, egészséges, vidám kisfiú lett, aki hamar megtanult mosolyogni, és akit az egész utca szeretett, mert mindig odament az öregekhez beszélgetni, mintha tudná, hogy ők szeretik, ha valaki meghallgatja őket.

Zsófiával azonban valami megváltozott azon az éjszaka óta, és ez csak lassan vált nyilvánvalóvá.

Először kicsi dolgok voltak. Elfelejtette, hova tette a kötényét, pedig ötven éve mindig ugyanarra a szögre akasztotta. Egyszer Pannának ugyanazt a történetet mondta el kétszer egy délután alatt, szó szerint ugyanazokkal a fordulatokkal, mintha először hallaná a saját hangját elmondani. Egy alkalommal a piacon elindult hazafelé, de rossz irányba, és csak akkor eszmélt fel, amikor már a malomnál járt, ahol sosem szokott menni.

Panna észrevette, de nem akarta hinni, amit lát. A falu idősei egymás közt csendben beszéltek róla, úgy, ahogy az öregedésről szokás: „Na, Zsófia is öregszik már,” mondták, és nem gondoltak rá többet.

De egy nap, kora ősszel, amikor Berci már kétéves volt, és éppen akkor tanult meg futni úgy, hogy közben nevetett is, Zsófia egyedül ült a házban, és próbálta végiggondolni, kinek a nevét kell még átadnia Pannának abban az évben – mert hamarosan jött a hetedévi megerősítés ideje, és össze kellett állítania a listát azokról, akiknek a sorsa aznapra kiemelt veszélyben állt.

És akkor, amikor Berci nevéhez ért a gondolataiban, üresség fogadta.

Nem egészen üresség – inkább mintha egy szó a nyelve hegyén lenne, az az érzés, amikor valaki biztosan tudja, hogy tudja, csak éppen nem éri el. Zsófia megpróbálta felidézni az éjszakát: az esőt, a mennydörgést, Teréz arcát, a csecsemő súlyát a karjában. Mindezt tisztán látta. De amikor a hangra gondolt, amit a gyerek fülébe súgott, csak egy foltot talált, mint amikor valaki egy ablakra néz, amit bepárásított a lehelete.

Először azt gondolta, csak fáradt. Lefeküdt, aludt egy keveset, és mikor felkelt, újra próbálta. Semmi.

Akkor már megijedt – nem úgy, mint aki elveszít egy tárgyat, hanem úgy, mint aki rájön, hogy a keze már nem úgy mozog, ahogyan régen, és hogy ez többé nem fog visszatérni önmagától.

Zsófia nem szólt senkinek egy teljes hétig. Azt gondolta, talán csak idő kérdése, hogy visszatérjen; hátha egy éjszaka alatt, álomban, a feje maga rendbe teszi, amit elveszített. De a hét végén, amikor Berci egy délután elesett a ház előtt a saját két lábában, pedig máskor fürgén futott, és utána két napig alig akart kijönni a házból, mert „valami szorítja a torkát”, ahogy Teréz mondta, Zsófia rádöbbent, hogy nem várhat tovább.

Elhívta Pannát, és leültette az asztalhoz, és azt mondta neki, egyenesen, ahogy egy névőrzőnek illik, még akkor is, ha a szíve remeg belé: „Elfelejtettem Berci nevét.”

Panna először nem értette, mennyire súlyos ez. „Hát majd megint kitalálod,” mondta, „úgy, mint ahogy adtad.”

Zsófia megrázta a fejét. „A nevet nem lehet kitalálni, Panna. A nevet meg kell találni, mert az már ott volt a gyerekben, amikor megszületett, és én csak meghallottam. Ha most kitalálok egyet, hamis lesz, és egy hamis név rosszabb, mint a semmi, mert az ember azt hiszi, hogy megvan neki, miközben valójában egyre jobban elveszíti magát egy idegen szó alatt.”

Megmutatta Pannának, mi az, amit mégis tud: a dallamot, amit akkor dúdolt – mert erre emlékezett, legalább a dallam töredékére –, az esőt, a mennydörgést, a visszhang-szótagot, amit Teréznek mondott. „Ebből kell kiindulnunk,” mondta Zsófia. „Úgy, mint a nyomkövetésben. A nevek nem a levegőből jönnek. Valahonnan jönnek: egy hangból, egy emlékből, valamiből, ami bennem volt azon az estén. Ha megtaláljuk, honnan jött, talán megtaláljuk magát is.”

Így indult a keresés, amelyről a falu ma is beszél, bár akkoriban csak néhányan tudták, mi folyik valójában.

Először Terézhez mentek, és végigkérdezték mindenről, amire csak emlékezett az éjszakáról. Teréz felsorolta: az eső, a kutyaugatás, a dallam, amit Zsófia dúdolt. Megpróbálta eldúdolni ő is, de csak néhány hangot tudott visszaadni, mert akkor nem figyelt rá úgy, ahogy most kellett volna – ki gondolta volna, hogy egyszer ez lesz a legfontosabb dolog, amit azon az éjszakán hallott?

Zsófia hallgatta a töredékes dallamot, és próbálta felidézni, honnan ismerheti. „Ez nem új dallam,” mondta végül. „Ezt valahonnan hoztam. Lehet, hogy az anyámtól hallottam, vagy az ő anyjától, régi dalok ezek, amiket a Csendes-asszonyok dúdolnak, amikor gondolkodnak.”

Panna megkérdezte, nem emlékszik-e, kinek a neve volt már egyszer ez a dallam – mert ha egy pihenő név ébresztéséről van szó, akkor valaha régen már egy másik gyerekhez is tartozhatott.

Ez jó gondolat volt, de nehéz útra vezetett. Zsófia régi feljegyzéseket nem tarthatott, mert a nevek sosem kerülhettek papírra – ez volt a legősibb szabály, mert egy papírra írt nevet el lehet lopni, el lehet olvasni rossz szájjal, el lehet veszíteni egy tűzvészben egyetlen pillanat alatt, miközben egy fejben őrzött nevet csak úgy lehet elvenni, ha az egész fejet elveszik. Így minden, amit Zsófia tudott a pihenő nevekről, csak a saját emlékezetében élt, és most, hogy éppen az emlékezete kezdett megbicsaklani, ez a forrás is bizonytalanná vált.

Mégis, napokon át ücsörögtek együtt Pannával a Súgókőnél, és Zsófia sorban végigvette a régi neveket, amiket ismert: azokat, amelyek valaha egy-egy régen elhunyt faluszéli emberhez tartoztak, és amelyek azóta „pihentek”. Egyiket a másik után mondta ki csendben, próbálva, melyik illik a dallamhoz, melyik illik Bercihez – a mosolyához, a futásához, ahogy az öregekkel beszélt.

Egyik sem illett igazán. Zsófia egyre jobban elcsüggedt, és Panna látta rajta, hogy a keresés maga is fogyasztja, mintha minden sikertelen próbálkozással egy újabb darabka hullana ki az emlékezetéből.

Egy esős délután, amikor a türelmük már fogyni kezdett, Panna egy új ötlettel próbálkozott: ha a szavak nem jönnek elő, talán a test felidézi, amit az elme nem. Visszamentek a Súgókőhöz, és Teréz is velük jött, egy pólyába csomagolt kiságyi párnát hozva a karjában, hogy pontosan úgy álljon, ahogyan azon az éjszakán állt. Zsófia ugyanarra a helyre lépett, ahol akkor állt, és Panna az esőt is próbálta utánozni: egy vödör vizet öntött lassan egy ereszcsatornába, hogy a csobogás hasonlítson az esti zivatarra.

Zsófia lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a teste emlékezzen: a karja ugyanúgy hajlott, mint akkor, a súlya ugyanúgy a bal csípőjére dőlt. „Érzem a ritmust,” mondta csendesen. „A mennydörgés négyet dobott, mielőtt elkezdtem. Négyet, és akkor kezdtem dúdolni.” Ez önmagában nem adta vissza a szót, de visszaadott valamit a hangulatból, az ütemből, amiben a név megszületett, és Zsófia ettől a próbától kezdve sokkal biztosabban emlékezett a dallam ritmusára is, ami később, amikor Teréz és Berci véletlenül folytatták azt, kulcsnak bizonyult. „Nem mindig a szó jön vissza elsőként,” mondta Zsófia Pannának azon az estén, fáradtan, de kicsit reménykedve. „Néha előbb a test emlékszik, és a szó csak utána követi, mint a kisgyerek, aki lemaradt a felvonulástól, de tudja, merre kell futnia, hogy utolérje a többieket.”

Eközben Bercivel egyre több apró baj történt, és a falu kezdte észrevenni, bár nem tudták, mire vélni.

A méhek, amelyek máskor nem bántották a gyerekeket, egy nap megcsípték Bercit háromszor egymás után, miközben a testvére mellette állt érintetlenül. A folyóban, ahol a gyerekek szoktak halacskákat fogni kézzel, Berci kezéből mindig kicsusszant a hal, bármilyen ügyesen is nyúlt utána, míg a többieknek sikerült. Egy éjjel rosszat álmodott, és azt mondta az anyjának, hogy „egy nagy, üres ház”-ról álmodott, amiben „valaki egyre csak hordja ki a bútorokat, és én nem tudom, kinek a háza az”.

Teréz ezt elmondta Zsófiának, és Zsófia keze remegett, amikor hallotta. „Ez a kezdete,” mondta. „Pontosan ez volt az Elveszett Esztendőben is. Előbb csak balszerencse, aztán az álmok, aztán…” Nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett.

Gáspár, az apa, végre megtudta az igazságot – eddig Teréz és Zsófia nem akarták megijeszteni, de most már nem lehetett eltitkolni előle. Először dühös volt. „Hogy felejthetitek el a fiam nevét?” kiáltotta, és a hangja megtört, mert tudta, hogy ez nem olyan düh, amiből bármi jó következhet. Zsófia nem vitatkozott vele. „Igazad van, hogy haragszol,” mondta csendesen. „De a harag nem hoz vissza semmit. Segíts inkább: mondd el mindent, amire emlékszel azon az estéről, bármilyen aprónak tűnjön.”

Gáspár elgondolkodott, és akkor eszébe jutott valami, amit addig nem tartott fontosnak: hogy mielőtt Teréz elindult a Súgókőhöz a gyerekkel, ő, Gáspár, az ágy szélén állva azt mondta a feleségének: „Nézd, milyen az ég, mint a kovácstűz.” Mert az eső előtti felhők vöröses-feketék voltak, mint a kovácskemence parázsa. Zsófia erre felkapta a fejét. „A tűz,” mondta. „Igen – most már emlékszem, hogy a tűzre gondoltam akkor, a kemencére, valami ilyesmire. De miért?”

A nyomot azonban nem sikerült azonnal követni, és Panna, türelmetlenségében, elment megkeresni Tóth Zsuzsánnát, a falu legidősebb asszonyát, aki gyermekként még élte az Elveszett Esztendőt, és akinek talán az emlékezetében megmaradt valami a régi, pihenő nevekről, amiket Zsófia esetleg elfelejtett. Zsuzsánna, majdnem kilencven éves, de az eszejárása még éles volt, végighallgatta Panna kérdéseit a tűzhely mellett ülve, és sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt.

„A tűzhöz kötődő nevek,” mondta végül, „azok régen a Kovács-ágból jöttek, mert ott égett mindig a legnagyobb kemence a faluban. De én nem emlékszem pontosan, melyik név volt az, csak hogy volt egy, amit nem adtak tovább évtizedekig, mert az, aki viselte, valami szörnyűséget csinált vele – egy kovács, aki a tüzet rossz célra használta, és a falu úgy döntött, pihentetni kell azt a nevet, amíg el nem felejtik, mire volt képes.” Ez nyugtalanító gondolat volt: hátha Zsófia pont egy ilyen nevet talált meg, egy olyat, amit jobb lett volna hagyni pihenni még tovább? Zsófia azonban, amikor ezt meghallotta, megrázta a fejét. „Nem minden tűzhöz kötődő emlék rossz,” mondta. „A tűz éltet is, nem csak pusztít. Nem hiszem, hogy ez az az ág.” De a bizonytalanság egy időre megállította a keresést, mert nem akartak rossz irányba menni, és hetekig más neveket próbáltak, sorban végigmondva mindet, amire Zsófia még emlékezett a régi pihenő listából, de semelyik sem illett.

Eközben a faluban elkezdtek terjedni a pletykák. Volt, aki azt mondta, Zsófiának már rég át kellett volna adnia a tisztséget Pannának, és hogy öreg feje csak veszélybe sodorja a gyerekeket. Egy Molnár Ferenc nevű, éles nyelvű gazda nyíltan azt híresztelte a kocsmában, hogy „ha egy névőrző elfelejt egy nevet, nem névőrző többé, csak egy öregasszony, aki még mindig annak hiszi magát.” Panna hallotta ezt, és dühösen akarta visszavágni, de Zsófia leintette. „Hadd beszéljenek,” mondta. „A félelem mindig hangosabb, mint a remény, de nem kell válaszolni mindegyikre. Mi dolgozunk, nem vitázunk.”

A feszültség azonban nem csak szavakban mutatkozott meg. Egy este, amikor már majdnem egy hónapja tartott a keresés, Berci, aki egyre nyugtalanabb lett, kiszökött a házból napnyugta után, amíg Teréz a kisebbik testvérét fürdette. Mire észrevették, hogy nincs a szobában, már jócskán besötétedett, és Teréz, rémülten kiáltva a nevét – a köznapi nevét, mert mi mást kiálthatott volna –, kirohant az utcára. A szomszédok csatlakoztak a kereséshez, lámpásokkal, és mindenki ugyanarra a rémült gondolatra jutott, bár senki nem mondta ki hangosan: Veronkára, aki egyszer ugyanígy, egy pillanat alatt eltűnt, és soha nem tért vissza.

Berci végül a falu szélén, az erdő határánál található öreg körtefa alatt találtak rá, ahol üldögélt, és a sötétben a fa kérgét simogatta. Amikor megkérdezték, miért jött ide, csak annyit mondott: „Nem tudtam, hova menjek. Olyan, mintha a lábam tudta volna, csak én nem.” Teréz a karjaiba kapta, és sírva ölelte, de Zsófia, aki botjára támaszkodva, lassan, de eljött ő is a kereséshez, csak állt egy pillanatra, és nézte a fiút a fa alatt, és azt gondolta: most már nincs több idő a tétovázásra. Ez a jel túl közel volt ahhoz, amit Veronkáról meséltek.

Attól az estétől Zsófia és Panna minden más dolgot félretettek, és csak a keresésre figyeltek, napról napra, egyre sürgetőbben.

A falu vénei is összeültek egy este a bíró házában, mert a hír már mindenkihez eljutott, és sokan féltek, hogy a baj nem áll meg Bercinél, ha egy névőrző feje már ennyire megroggyant. Gáspár is ott volt, bár nem szokott részt venni ilyen gyűléseken, mert most az ő fia élete forgott kockán. Volt, aki azt javasolta, hívjanak egy idegen névtalálót a szomszéd vidékről, akiről hallották, hogy messzi falvakban is segít, ha baj van. Gáspár maga is hajlott volna rá, a kétségbeesés miatt, de a bíró, egy higgadt, öreg Deák Péter nevű ember, megrázta a fejét.

„Egy idegen nem hallhatja meg Berci nevét,” mondta, „mert a hallás nem csak a fülben van, hanem a felelősségben is. Csendes Zsófia és Csendes Panna azért hallhatják meg, mert ők viselik a falu minden nevének súlyát, generációk óta. Egy idegennek semmi tartozása nincs hozzánk, és egy név, amit felelősség nélkül találnak meg, nem több, mint egy jól kitalált szó – és ahogy Zsófia mondta, egy hamis név rosszabb, mint a semmi.” A gyűlés végül úgy döntött, hogy várnak, de segítenek, amiben tudnak: minden család, aki jelen volt a névadáson vagy hallott róla bármit, elment Zsófiához, hogy elmondja, mire emlékszik, hátha egy apró részlet, amit addig senki nem tartott fontosnak, végül a helyére kerül.

Ez a döntés is hozzájárult ahhoz, hogy végül Gáspár elmondhatta a kovácstűzről szóló emlékét, és hogy Tóth Zsuzsánna előhozhatta a régi történetet a Kovács-ágról – mert ha a falu nem állt volna így, egy emberként, Zsófia és Panna mögé, talán sosem jutottak volna el a dallamig, ami végül mindent megváltozott.

Deák Péter maga is minden este elment a Súgókőhöz, hogy megnézze, nincs-e szükségük semmire, és bár ő sosem hallott nevet, sosem tudott semmit a titkokból, úgy érezte, az ő feladata is az, hogy ott legyen, hátha a jelenléte is számít valamit. „Nem kell mindenkinek tudnia a nevet, hogy mellette álljon annak, akinek megvan,” mondta egyszer a feleségének, és a felesége ezt annyira szépnek találta, hogy még évekkel később is elmesélte az unokáinak.

A választ végül nem egy kutatás hozta meg, hanem egy véletlen – vagy, ahogy Zsófia később mondta, „nem véletlen, csak olyan dolog, amit nem lehet erővel megtalálni, csak hagyni kell, hogy megtaláljon”.

Egy délután, talán három héttel a keresés kezdete után, Teréz a ház előtt dolgozott, és dúdolt magában, miközben Berci a földön ült és kavicsokkal játszott. A dallam, amit Teréz dúdolt, ugyanaz volt, amit Zsófia a névadás éjjelén dúdolt – mert Teréz, bár nem tudta, miért, az elmúlt két évben számtalanszor hallotta azt a pár hangot, amit akkor megragadott a fejében, és öntudatlanul maga is átvette, és azóta is dúdolta, amikor Bercit altatta.

És Berci, a kavicsokkal játszva, hirtelen abbahagyta, amit csinált, felnézett, és csatlakozott a dallamhoz – nem szavakkal, csak egy hangsorral, amit ő maga alkotott hozzá, mintha a teste tudná, mi illik oda, amit a feje nem is ismert.

Zsófia éppen akkor ment arra, botjára támaszkodva, mert már nehezen járt, és meghallotta a kettejük dúdolását összefonódni. Megállt. A lába földbe gyökerezett. Mert amikor Berci hangja hozzáadódott Teréz dallamához, egy kiegészítés született, egy olyan hangsor, ami Zsófia fejében végre nem folt volt, hanem forma.

Odament hozzájuk, leült Berci mellé a földre – ami fájt a csípőjének, de nem számított –, és csendesen, nagyon csendesen, hogy csak a gyerek hallja, próbaképpen kimondott egy nevet. Berci felnézett rá, és elmosolyodott, olyan mosollyal, amilyet Zsófia még nem látott rajta – mintha valaki, aki hosszú ideig egy idegen szoba falát érintette a sötétben, most hirtelen megtalálta volna az ajtót.

Mielőtt azonban hazament volna, még percekig ott maradt a két gyerek – mert úgy is nézett ki Berci és Teréz együtt dúdolva, mint két gyerek, az egyik csak idősebb – mellett, és hagyta, hogy a dallam még egyszer, és még egyszer végigfusson rajta, nehogy elillanjon, mielőtt biztosan a helyére nem rögzül. Számolta a hangokat, úgy, ahogy régen az anyjától tanulta: nem a szót kergette már, hanem a formát, amiben a szó lakott, mint aki egy edény körvonalait rajzolja meg, mielőtt magát az edényt megtalálná. Amikor végül felállt – nehezen, a botjára támaszkodva, és Teréz sietett, hogy segítsen neki –, azt mondta, inkább magának, mint a mellette állóknak: „Megvan a formája. Most csak ki kell várni, hogy a szó is beletöltse magát.”

Zsófia hazament, és egész éjjel nem aludt, mert félt, hogy ha elalszik, megint elfelejti, amit talált. Az ágyban feküdt, a mennyezetet nézte, és újra és újra végigdúdolta magában a dallamot, hangosan is néha, hogy a saját füle is megerősítse, amit az elméje már majdnem elengedett egyszer. Valamikor éjfél után, amikor a dallam már annyira a részévé vált, hogy nem is kellett rá gondolnia, hirtelen, mintha egy ajtó nyílt volna ki belül, előtört a szó, egészben, úgy, ahogyan ötvenhárom évvel korábban az anyja tanította megtalálni: nem keresve, hanem engedve, hogy megtalálja őt. Hajnalban elhívta Pannát.

„Bendegúz,” mondta Zsófia, amikor Panna megérkezett, és a hangja remegett, mint akinek egy súlyos terhet most kell letennie, de még nem biztos, hogy jó helyre teszi-e le. „Ez a neve. Már emlékszem, honnan jött – a nagyapám dédapjáé volt, egy régi, pihenő név, ami talán nyolcvan éve nem ébredt fel senkiben. A kovácstűzre emlékeztem azért, mert Bendegúz dédunokája egy kovács volt, aki egyszer megmentette a falut egy tűzvésztől, és erről szól a dallam is, amit dúdoltam – egy régi dal arról a tűzről. Nem tudtam, hogy ennyi mindent elfelejtettem már, amíg vissza nem találtam hozzá.”

De nem volt idő az örömre, mert Zsófia tudta, hogy ha egyszer talált, kétszer is elveszíthet, és most, hogy megvolt a név, nem kockáztathatták, hogy az ő feje megint elhomályosítsa.

Még azon a napon kimentek a Súgókőhöz – Zsófia, Panna, Teréz és Berci együtt, ami szokatlan volt, mert rendesen csak a névőrző és a tanítvány álltak ott, de Zsófia azt mondta, ezúttal szükség van minden tanúra, mert nem engedhetik meg, hogy még egyszer ugyanaz történjen.

Ott, a folyó zúgása mellett, Zsófia magához húzta Bercit, és a fülébe súgta a nevet – most már nem először, csak most először azután, hogy visszatalált hozzá –, és aztán, a szabályokat megtörve, de a szükség által igazolva, Panna felé is fordult, és neki is elmondta, hangosan kimondva, hogy a folyó zúgása vigye el minden más fül elől, de Panna elméjébe biztosan beette magát.

„Ketten tudjuk most,” mondta Zsófia. „Így, ha velem bármi történik, nem veszhet el újra.”

Attól a naptól Zsófia egyre fáradtabb lett, mintha a hosszú keresés felemésztette volna az utolsó erejét is, amit még tartani tudott. A tél folyamán egyre többször keverte össze a napokat, egyre nehezebben ismerte fel a saját unokahúgait, bár Pannát és a neveket, amiket már átadott neki, különös módon soha nem felejtette el – mintha az az utolsó dolog lenne, amit a feje még makacsul őrzött, mielőtt mindent mást elengedett volna.

Panna ebben az időben szinte minden nevet megkapott, amit Zsófia még tudott. Minden hetet arra szenteltek, hogy kimentek a Súgókőhöz, és Zsófia, amíg tudta, sorban mondta a neveket, és Panna, egyre nagyobb félelemmel a szívében, de egyre biztosabb kézzel, vette át őket egyenként.

Tavasszal, egy évvel azután, hogy Berci neve elveszett és megtaláltatott, Zsófia egy reggel nem kelt fel az ágyból. Nem fájdalom nélkül halt meg, de nem is gyötrelmesen – úgy mondják, mosolyogva feküdt, és az utolsó szavai Pannához szóltak: „Mondd ki nekem a magam nevét, ha eljön az idő, ahogy a szabály mondja. És ne félj attól, hogy egyedül maradsz vele. A nevek nem azért vannak, hogy egy ember hordja őket, hanem azért, hogy mindig legyen, aki tovább adja.”

Panna a halálos ágy mellett, úgy, ahogy a hagyomány előírja, végighallgatta, amint Zsófia utoljára kimondta önmagát – ezt a nevet soha senki nem fogja tudni, mert ez az egyetlen pillanat, amit még a legenda sem mesél el –, és utána Zsófia csendesen elengedte az életét, és a neve visszakerült a földbe, hogy egyszer, talán évtizedek múlva, egy új gyermekben ébredjen fel újra.

Panna lett az új névőrző, a legfiatalabb, akire a falu emlékezett, de senki nem kérdőjelezte meg, mert mindenki tudta, mit tett azon a télen, amikor Bendegúz nevét vissza kellett hozni a semmiből. Még Molnár Ferenc is, aki egykor a kocsmában élesen szólt Zsófia ellen, most lehajtotta a fejét, amikor Panna elé került a lánya nevével, és csendben, tisztelettel várta, hogy a fiatal névőrző végezze a dolgát.

Az első évek nehezek voltak Panna számára, mert Zsófiával együtt nem csak egy embert, hanem egy egész könyvtárat vesztett el a falu, egy olyan könyvtárat, amit soha nem lehetett teljesen újraírni. Voltak nevek, amiket Zsófia már átadott neki, és azok biztosan megvoltak, de voltak olyanok is, amelyeket Zsófia még őrzött magában, és amelyeket az utolsó hónapokban, a gyengülő emlékezetével, már nem volt ideje átmondani. Három öregember neve így újra elveszett – nem olyan tragikusan, mint az Elveszett Esztendőben, mert ők már hosszú életet éltek, és a családjuk körülöttük tartotta őket, de Panna sosem bocsátott meg magának teljesen, hogy nem sikerült mindent megmentenie. „Nem lehet mindent megmenteni,” mondta neki egyszer egy öreg pap, aki hallott a dologról. „A te feladatod nem a tökéletesség, hanem a hűség. Ez a kettő nem ugyanaz.”

Idővel Panna megtalálta a saját módját is a tisztség viselésére. Bevezetett egy új szokást: minden névadás után, néhány nappal később, leírt – nem a nevet magát, az tiltott volt, de egy saját, titkos jelrendszerben a körülményeket, amiből a nevet találta, hátha egyszer, ha az emlékezete is megbicsaklana, legalább a nyomokhoz visszatalálhatna gyorsabban, mint Zsófiának kellett. Ezt a jelrendszert csak ő értette, és azt is csak ő olvashatta, mert minden jel egy-egy személyes emlékhez kötődött, amit senki más nem ismerhetett eléggé, hogy visszafejtse.

Hét évvel később Panna fogadott egy tanítványt: egy komoly tekintetű kislányt, Esztit, aki akkor tűnt fel neki, amikor egy nyári délután az egész falu gyereke a folyónál játszott, és Eszti volt az egyetlen, aki észrevette, hogy egy kisebb gyerek lemaradt a csoporttól, és visszament érte, nem azért, hogy dicséretet kapjon, hanem mert „nem akartam, hogy egyedül maradjon”. Panna akkor eszébe idézte, mit mondott neki Zsófia a saját kiválasztásáról: „Ennek a gyereknek a szívében hely van mások számára.” Tudta, hogy megtalálta az utódját.

Ma is, ha Dérfalván egy gyermek megszületik, az anyja elviszi a Súgókőhöz, és Panna – aki immár nem lány, hanem asszony, és saját tanítványt is nevelt már, egy komoly tekintetű kislányt, akit Esztinek hívnak – a csecsemő fülébe súgja a nevet, amit meghallott belőle. És mindig, minden alkalommal, amikor ezt teszi, egy pillanatra megáll, és csendben hálát ad Zsófiának, aki megtanította neki, hogy egy nevet soha nem lehet erővel megtalálni, csak hagyni kell, hogy visszataláljon, és hogy a legfontosabb dolog, amit egy névőrző tehet, nem az, hogy mindent egymaga visel, hanem hogy soha ne legyen egyedül azzal, amit tud.

Bendegúz felnőtt férfivá, erős kezű, de lágy szavú emberré, aki különösen szeret az öregekkel üldögélni és régi dallamokat dúdolni velük, bár maga soha nem tudta meg, honnan ered ez a szokása. Csak annyit tud, hogy ha valaha elveszítené önmagát, van két ember a faluban, aki emlékezne rá, és ez neki elég. Felnőtt korában ő maga is kovácsmesterséget tanult, nem azért, hogy bárki is kényszerítette volna rá, hanem mert a tűz melege mindig megnyugtatta, és amikor először állt a kemence előtt inasként, és megérezte az arcán a parázs melegét, azt mondta a mesterének, maga sem tudva, miért: „Mintha hazaérnék.” A falubeliek, akik ismerték a történetet, csak egymásra néztek, és nem szóltak semmit, de mindannyian ugyanarra gondoltak.

Teréz megöregedett, és sokszor elmesélte unokáinak az éjszakát, amikor a dallam visszahozta a fia nevét, és mindig hozzátette: „Nem tudtam, hogy egy altatódal ennyire fontos is lehet. Azóta minden dalt komolyabban veszek, amit a gyerekeimnek dúdolok.” Gáspár, aki egykor dühösen kiáltott Zsófiára, később, amikor már ő is öregember volt, gyakran leült a Súgókő mellé, csak úgy, ok nélkül, és figyelte a folyót, mintha hálával akarna adózni annak a hangnak, ami végül visszaadta neki a fia nevét.

A faluban azóta is mondják: a nevet nem papírra írják, nem is kőbe vágják, hanem egymás fejébe adják tovább, mint egy égő üszköt kéz a kézben, nehogy egyetlen pillanatra is kialudjon a tűz, ami mindannyiukat megtartja.

És ha valaki megkérdezi Pannát, mi történne, ha egyszer ő is elkezdene feledni, mielőtt mindent átadhatna, csak megsimítja a Súgókövet, és azt feleli, amit egykor Zsófiától hallott: „Akkor azok, akik szeretnek engem, segítenek megtalálni az utat vissza. Ahogy mi is megtaláltuk Bendegúzét. A név sosem vész el egészen, amíg van, aki elég sokáig keresi.”