A fekete tó leánya

A falusiak évszázadok óta csak fojtott suttogással mertek beszélni a falu mögött húzódó völgy titkáról. Az erdei fenyves mélyén lapuló vízfelület olyan volt, mint egy óriási, vakmerően sötét szem, amely némán bámult fel a lombkoronák közül a felhőkre. Semmilyen patak nem táplálta, és nem eredt belőle egyetlen csermely sem; a felszíne még a legviharosabb napokon is mozdulatlan maradt, mintha nem is folyékony anyag, hanem sűrű, fekete üveg volna. A környékbeliek szerint ez a hely nem tartozott a mi világunkhoz: a mélyén egy elfeledett, ősi istennő aludt, aki évszázadonként egyszer ébredt fel, amikor a Hold vérvörösre színezte az éjszakát.

Dániel sosem hitt az öregasszonyok meséiben. Racionális gondolkodású emberként a helyiek babonás rettegése inkább bosszantotta, mintsem elrettentette volna. Aznap este, amikor az őszi köd vastag, dohos lepelként telepedett a törzsek közé, a saját szemével akarta bebizonyítani, hogy a tó semmivel sem több egy elhagyatott, természetes vízmosásnál.

Ahogy átlépte a tölgyerdő határát, a levegő hirtelen nyomasztóan megnehezedett. A rothadó levelek és a nedves föld szaga olyan sűrűn ült meg a torkában, mint a megpenészedett szövet. A fák nyurga, fekete ágai úgy hajoltak a víztükör felé, mint csendes, csontos tanúk, akik figyelmeztetni akarták a betolakodót. A férfi léptei alatt hangosan zizegtek az elszáradt avarmaradványok, de ahogy közeledett a parthoz, a természet megszokott zajai lassan elhaltak. Nem hallatszott tücsökcsiripelés, sem a szél zúgása. Csak a saját, szaporodó szívverésének tompa dübörgése visszhangzott a koponyájában.

Ekkor pillantotta meg őt.

A tó közepén, a sötét vízfelszínből lassan kiemelkedve egy női alak állt. A bőre sápadt volt, akár a halottaké, hosszú, vizes, fekete haja szinte teljesen egybeolvadt a tó sötétjével. Dániel megdermedt. A tüdejéből kiszorult a levegő, ahogy a lény lassan felé fordult. Nem voltak szemei – csupán két mély, sötét üreg tátongott az arcán –, a férfi mégis érezte, hogy a jelenség közvetlenül a lelkébe bámul.

A lény nem szólt, de Dániel agyában hirtelen megszólalt egy hang. Nem emberi beszéd volt ez, hanem egy mély, vibráló suttogás, amely a vércseppjein keresztül áramlott végig az egész testén. Egyetlen ígéretet hordozott: a teljes, végtelen nyugalmat a mélységben. Dániel lábai megindultak előre, anélkül, hogy akarta volna. A hideg, nyirkos víz lassan átitatta a csizmáját, de ő már nem érzett fagyot. Csak az elfojthatatlan, ősi vágyat, hogy még közelebb lépjen a felkavaró jelenséghez.

A tó vize jéghideg volt, mégis, ahogy Dániel egyre beljebb gázolt a sötét folyadékban, a dermesztő fagy helyét hirtelen átvette egy bizarr, zsibbasztó belső forróság. A víz fémes, édeskés illata – amely kísértetiesen emlékeztetett a friss vér nyers szagára – elárasztotta az orrát és a torkát, szinte fojtogatta. A tüdeje megbénult a nyomástól, a józan esze tisztán üvöltött a koponyájában, hogy forduljon vissza, de a válla és a lába már nem engedelmeskedett az akaratának. Az izmai gépiesen, feltartóztathatatlanul mozdultak előre a csúszós, nyálkás iszapban. Minden egyes lépésénél tompa, pukkanó hanggal szakadt fel a tófenék gáza, és a feláramló buborékok csiklandozták a combját, de ő már semmilyen külső ingerre nem tudott reagálni.

Amikor a hullámok elérték a mellkasát, a női alak lassan kinyújtotta felé a karját. A végtagjai valószínűtlenül megnyúltak, hosszú, vékony ujjai végén a körmök feketék és élesek voltak, mint a megkövesedett facsonkok. A karját borító bőr nem emberi szövet volt: sokkal inkább hasonlított a korhadt, vízben áztatott fadarabok kérgére vagy a dögök pikkelyes hártyájára. Ahogy a jéghideg ujjbegyek hozzáértek Dániel nyirkos arcához, a férfi bőrén végigszaladt a bénító rettegés és egy elfojthatatlan, beteges gyönyör keveréke. A lény lehelete a rothadás és a virágzó liliomok bizarr, elviselhetetlen elegyét árasztotta.

– Maradj velem… – visszhangzott a hívás közvetlenül a csontjaiban, és a sűrű nyál azonnal összefutott a szájában. Dániel szája belseje égni kezdett, mintha valami maró, savas anyag kúszott volna fel a nyelőcsövén. A torka teljesen kiszáradt, a nyelve megvastagodott a szájpadlásához tapadva, miközben a nő hegyes körméből egyetlen csepp sötét, szinte fekete folyadék gördült le, egyenesen a férfi remegő, vértelen ajkaira.

Ahogy a nyelvét végighúzta a sűrű, csirizes cseppen, undor és leírhatatlan kielégülés csapott össze a bensőjében. Az íz fémes volt, bomlott és édes, valami olyan ősi, elkorcsosult keverék, amit emberi száj soha nem kóstolhatott volna meg büntetlenül. Abban a pillanatban Dániel szeme előtt sűrű, vörös köd ereszkedett le. A fülében fülsiketítő zúgás támadt, mintha ezer és ezer ember egyszerre üvöltene a mélyből.

A látomásokban feltárult előtte a tó sötét, elhallgatott múltja: tisztán látta az áldozatokat, akik az elmúlt évszázadok során mind idezarándokoltak. Ltta a középkori utazókat, a tévelygő vadászokat, a csüggedt szerelmeseket, akiket mind ugyanaz a láthatatlan erő húzott a vízbe. Látta, ahogy a húskötelékek felbomlanak a csontjaikról, és a mészárolt, szilánkos maradványok most mind a mélyben, a feneketlen iszapba ágyazódva pihentek. De ahelyett, hogy felüvöltött volna a csontig hatoló rémülettől, a gyomrában egy addig ismeretlen, csillapíthatatlan ragadozó éhség támadt fel. Egy olyan üresség, amelyet semmilyen emberi étel nem tudott többé betölteni.

A víz lassan, könyörtelenül összecsapott a feje felett. A sötétség teljesen elnyelte a külvilágot: a fák árnyai, a Hold halvány fénye és a falu emléke mind eltűnt. Dániel felkészült a végső, fojtogató fulladásra, de a várt haláltusa elmaradt. A tüdeje nem telt meg vízzel; a folyadék mintha elkerülte volna a légútjait, vagy mintha a teste már nem igényelt volna többé oxigént. Ehelyett a tó sűrű, nyirkos sötétsége lassanként beivódott a pórusaiba. Érezte, ahogy a bőr alatti szövetei megkeményednek, a saját vére keringése elnehezedik és lelassul, míg végül a szívverése egy utolsó, tompa dobbanással teljesen elhalt.

Odafent megszűnt az idő, odafent megszűnt a létezés. A mélyben, az ősi szentély csontokkal és koponyákkal kirakott, nyálkás falai között megértette a falu legszörnyűbb, elhallgatott igazságát: a Fekete-tó nem elpusztítja a hozzá érkezőket, hanem átformálja őket valami egészen mássá – egy lélek nélküli, örökké éhes fenevaddá.

A tó mélyén az idő megszűnt létezni. A sötétség nem puszta fénytőlenség volt, hanem sűrű, nehéz közeg, amely lassan átitatta Dániel minden porcikáját. A teste már nem a megszokott emberi törvényszerűségek szerint működött: a tüdeje nem kívánt levegőt, a mellkasában elcsendesedett a szív megszokott ritmusa, a vére helyén pedig a tó sötét, nyirkos esszenciája lüktetett.

A bőrén finom, pikkelyes hártya képződött, a szája belsejében az íny megduzzadt, és a fogai éles, ragadozó alakká torzultak. Az átalakulás nem volt fájdalommentes, mégis kísérteties nyugalom kísérte. A férfi tudata lassan feloldódott a mélység ősi emlékeiben, átadva a helyét egyetlen mindent felülíró ösztönnek: a csillapíthatatlan, éhes sóvárgásnak.

Odafent, a falu szélén az éjszaka csendjét baljós vibrálás törte meg. A tölgyerdő felől érkező hideg szél sűrű ködöt terelt a házak közé, a kutyák pedig felvonítva bújtak meg az ólak mélyén. Az emberek szorosan bereteszelték az ablakokat, megérezve, hogy a völgyben valami végérvényesen megváltozott. A Fekete-tó többé nem csupán aludt – új lakója ébredezett a mélyben, készen arra, hogy kilépjen a szárazföldre.

A falu szélét borító sűrű ködből lassan egy magas, csontos alak bontakozott ki. A mozgása már nem volt emberi: torz, elnyújtott léptei akadoztak, mintha a szárazföldi gravitáció idegen lett volna a számára. A bőre pikkelyes volt és nyirkos, a torkából pedig elhaló, gurgulázó hang tört fel minden egyes kilégzésnél.

Dániel állt a sötétségben, de a régi emlékei – a háza, a barátai, az élete – már teljesen feloldódtak a tó mélyének fekete tüzében. Egyetlen dolog maradt meg a tudatában: a mindent felemésztő, állatias éhség.

Amikor a telihold áttörte a felhőket, a falu szélén lakó öregember meglátta az ablakból a tó felől érkező alakot. Sikoltani próbált, de a hang elakadt a torkán, ahogy a lény felé fordította az arcát. Ahol egykor Dániel szemei voltak, ott most két mély, üres gödör tátongott, amelyekből szurokfekete folyadék szivárgott le az állára. A lény nem lépett be a házba. Csak állt a kerítésnél, és a fojtott, mély vibrálás, amely a csontjaiból áradt, elárasztotta a falu lakóinak álmait.

A legenda nem ért véget. Csupán új őrzőt kapott. A Fekete-tó többé nem volt néma, mert valahányszor a szél átsüvített a tölgyes ágai között, Dániel suttogása hívta az újabb tévelygőket a mélység felé:

– Gyere… a víz nem öl meg. Csak megszabadít mindentől.