A hálószobám keleti falán, pont az ágy mögött, néha kinyílik egy ajtó, ami nem létezik. Nem minden éjjel — talán havonta egyszer, mindig véletlenszerűen, mindig csak néhány percre, és sosem tudom előre megjósolni, mikor fog megtörténni. Három éve lakom ebben a lakásban, és az első alkalom körülbelül egy évvel ezelőtt történt, egy télközepi éjszakán, amikor a fűtés is furcsán viselkedett, mintha valami kapcsolat lenne a kettő között, bár ezt sosem tudtam igazolni.
A lakást a nagyanyámtól örököltem, aki egész életében itt lakott, és aki sosem mesélt semmi különösről a keleti fallal kapcsolatban, legalábbis nekem nem — bár az utolsó éveiben már keveset beszélt bármiről, és előfordult, hogy napokig csak a konyhaablakból nézte az utcát, mintha valakit várna, aki sosem jött meg. A bútorok nagy részét megtartottam, mert nem volt szívem kidobni őket, és mert szabadúszó fordítóként nem igazán engedhettem meg magamnak, hogy újakat vegyek — a megrendelések hónapról hónapra változtak, néha bőven volt munkám, néha hetekig csak a hűtőszekrény zümmögését hallottam a lakásban, és magammal beszélgettem, hogy legyen valami hang a csendben.
Amikor az ágyam mögötti fal először viselkedett furcsán, próbáltam racionális magyarázatot találni, mert ez volt a természetem: először azt gondoltam, valami gázszivárgás okozhatja a hallucinációt, és felhívtam a szolgáltatót, aki kijött, mindent átvizsgált, és nem talált semmi rendellenességet. Később arra gyanakodtam, talán a ház öregszik, és valami furcsa fényjáték keletkezik a repedésekben, ezért előkerestem az alaprajz régi vázlatait is, amiket a nagyanyám hagyott egy fémdobozban a kamrában, de a fal a rajzokon pont olyan egyszerű, egyenes vonal volt, mint amilyennek lennie kellett volna — semmi elfalazott helyiség, semmi rejtett ajtó, csak egy sima téglafal, ami a lépcsőházzal volt szomszédos, nem egy másik hálószobával.
Volt egy barátnőm, Eszter, akinek egyszer, óvatosan, félig nevetve próbáltam elmesélni, mi történik éjjelente, mert úgy éreztem, megfulladok, ha nem mondom el valakinek. Nevetett, de nem rosszindulatúan — inkább úgy, mint aki azt hiszi, hogy valami álomról vagy kimerültségről van szó, és azt javasolta, menjek el egy alvásszakértőhöz, mert biztosan csak a munkahelyi bizonytalanság és az egyedüllét játszik velem. Nem erősködtem tovább, és azóta sem hoztam fel neki a témát, mert rájöttem, van különbség aközött, hogy valaki nem hisz nekem, és aközött, hogy kinevet — az előbbit még elviselem, az utóbbit nem akartam még egyszer átélni.
Volt egy öcsém is, Tamás, aki másik városban élt, és akivel hetente telefonon beszéltünk, bár sosem a falról, mert úgy döntöttem, őt nem terhelem meg ezzel — eleget aggódott már amúgy is értem, amióta egyedül éltem ebben a lakásban, távol a családtól, és nem akartam, hogy azt gondolja, nincs rendben velem valami, pont amikor az ellenkezőjét próbáltam bizonyítani, önmagamnak is: hogy ép ésszel bírom ezt a helyzetet, bármilyen furcsa is.
A ház, amiben élek, egy csendes utcában áll, ahol a szomszéd kertekben öreg gesztenyefák nőnek, és ősszel a termésük minden éjjel koppan a tetőn, mintha valaki lassan kavicsokat dobálna fentről. Szeretem ezt a hangot, mert emlékeztet a gyerekkoromra, amikor a nagyanyámnál aludtam ugyanebben a szobában, bár akkor persze még nem az enyém volt az ágy, csak a kanapén kaptam helyet, és a fal, ami most olyan rejtélyesen viselkedik, akkoriban semmi különöset nem csinált — egyszerű, meleg téglafal volt, amin néha átszűrődött a szomszéd rádiójának halk zümmögése.
Először azt hittem, álmodom. A fal egyszerűen eltűnik, nem robban szét, nem reped meg, csak egyszerűen nincs ott többé, mintha soha nem is lett volna, és mögötte egy szoba van, ami majdnem pontosan ugyanaz, mint az enyém, csak apró dolgokban különbözik: a függöny mintája más, csíkos az enyém virágossal szemben, a polcon lévő könyvek gerince más színű, és az ágy a szoba másik oldalán áll, tükörképként, mintha valaki megfordította volna az egész helyiséget. Reggelre mindig meggyőztem magam, hogy csak álmodtam, bármilyen élénken is emlékeztem rá, bármilyen részletesen is fel tudtam idézni a függöny mintáját.
Három hét múlva megismétlődött, és akkor már nem tudtam egyszerűen álomnak nevezni, mert ébren voltam, amikor megtörtént — olvasás közben, a lámpa még égett, és a könyv, amit a kezemben tartottam, kicsúszott az ujjaim közül, amikor a fal eltűnt, és a helyén megjelent a másik szoba, ugyanazzal a tükörképszerű elrendezéssel, mint korábban. Fel sem tudtam állni, csak ültem az ágyon, és néztem, ahogy a levegő a két szoba között remegni kezd, mintha hőség vagy hideg találkozna egy láthatatlan határvonalon, és hallottam valami zúgást is, nagyon halkan, mint amikor a fülünkben szól a saját vérnyomásunk, csak kívülről jövő hangként.
Aznap éjjel nem mertem átmenni, mert féltem, hogy ha átlépek, a fal örökre nyitva marad, vagy épp ellenkezőleg, örökre bezárul, és bent ragadok a másik oldalon, távol mindentől, ami ismerős. Csak néztem, ameddig tartott, és amikor végül visszatért a sima, megszokott fal, a hideg verejték a hátamon volt az egyetlen bizonyíték arra, hogy nem képzeltem az egészet. Napokig figyeltem a falat minden este, lámpát sem oltottam el, mintha az ébrenlét garantálná, hogy nem veszítem el a kontrollt felette, de semmi nem történt, és a félelem lassan átadta a helyét valami másnak — egy furcsa, beismerni is nehéz várakozásnak, ami minden alkalommal erősebb lett, amikor hosszabb ideig nem nyílt ki semmi.
A várakozás hetei alatt kezdtem el furcsán álmodni, nem pontosan a falról, hanem valami köré, ami annál még megfoghatatlanabb volt. Az egyik ilyen álomban egy hosszú folyosón sétáltam, amin egymás után sorakoztak az ajtók, mindegyik egy kicsit más színű, más faragású, és tudtam, anélkül hogy bárki megmondta volna, hogy mindegyik mögött egy másik szoba van, egy másik élet, amit választhattam volna, ha máshogy döntök egy-egy pillanatban. Nem nyitottam ki egyiket sem, csak sétáltam tovább, és a folyosó sosem ért véget, és amikor felébredtem, a párnám nedves volt a könnyeimtől, bár nem emlékeztem, miért sírtam álmomban.
Egy másik éjjel egy hangot hallottam álmomban, ami a saját hangom volt, de valahonnan messzebbről, mintha egy kútból szólna fölfelé, és azt mondta, „ne felejts el engem, amikor minden jóra fordul neked”, bár nem tudtam, kihez szól ez a kérés, hozzám-e, vagy valakihez, akit én mondtam ugyanezt egy másik életben. Ezek az álmok sosem voltak olyan tisztán valóságosak, mint a fal maga, inkább olyanok voltak, mint amikor az ember egy zenét hall egy szomszédos lakásból, és nem tudja biztosan, felismeri-e a dallamot, vagy csak azt hiszi, hogy ismeri, mert annyira szeretné.
Nem írtam le ezeket az álmokat a jegyzetfüzetbe, legalábbis nem akkoriban, mert féltem, hogy ha szavakba öntöm, valahogy valóságosabbá teszem őket, mint amennyire lenniük szabadna. De megtartottam őket magamban, mint apró, nyugtalanító köveket a zsebemben, amiket időnként megérintettem, hogy megbizonyosodjak, még mindig ott vannak, és hogy nem csak képzeltem az egészet.
Másodszorra, körülbelül két hónappal később, átléptem. A szoba ugyanolyan hideg volt, mint az enyém, ugyanolyan szagú, mint a saját lakásom éjszaka — valami ismerős, mégis idegen keverék, mint a saját parfümöm, amit valaki más viselt, egy árnyalattal elcsúszva attól, amit megszoktam. Az asztalon egy jegyzetfüzet hevert, tele kézírással, ami az enyémre hasonlított, de nem egészen az enyém volt — mintha valaki, aki hasonlóan gondolkodik, mint én, de mégsem egészen én, írta volna, kicsit más dőlésszöggel, kicsit más nyomatékkal az i betűk pontjain, mintha ugyanaz a kéz írta volna, csak egy kicsit másképp tanulta meg a mozdulatot évekkel ezelőtt.
Mielőtt a jegyzetfüzetet kinyitottam, körbejártam a szobát, mert tudni akartam, mi más különbözik még, azon a néhány apróságon túl, amit első látásra észrevettem. Az ágy melletti kisasztalon egy bekeretezett fénykép állt, rajta egy nő, akit nem ismertem fel, a karját a nyakam köré — vagyis a másik önmagam nyaka köré — fonva, és mindketten nevettek valamin, amit sosem fogok megtudni, mi volt. A naptár a falon szeptemberre volt nyitva, pedig nálam már november volt, és néhány bejegyzés szerepelt rajta ismeretlen nevekkel, meg egyetlen szó, alávonalazva: „fogorvos”, ami önmagában nevetségesen hétköznapi volt ahhoz, amit éppen átéltem.
Az ajtó a hálószoba és a lakás többi része között csukva volt, és bár a kezem már a kilincsen pihent, nem mertem kinyitni — nem tudtam, mennyi idő van hátra, mire a fal visszazáródik, és valami azt súgta, hogy ha túl messzire megyek, talán nem jutok vissza időben. A szívverésem a fülemben dobolt, miközben hallgattam, nincs-e lépés a lakás másik részéből, nincs-e jele annak, hogy valaki más is otthon van — mert ha az a nő a fényképen ott lakott, akkor talán abban a pillanatban is a konyhában állt, vagy aludt a nappaliban, mit sem tudva arról, hogy a fal a hálószobában éppen nyitva áll.
Az íróasztal fiókjában régi leveleket találtam, amiket nem volt időm elolvasni, csak annyit láttam, hogy a borítékokon a feladó neve ismerős volt — a nagyanyám kézírása, bár ő már hat éve halott volt az én oldalamon. Ez volt az első pillanat, amikor igazán megértettem, hogy nem egyszerűen egy másik szoba van odaát, hanem egy egész élet, saját múlttal, saját gyászokkal és örömökkel, amik részben fedik az enyémet, részben nem, és a kettő közötti különbség pontosan annyi volt, amennyi egy döntésnyi eltérésből kinőhet.
Az utolsó bejegyzés ezt mondta: „Ha ezt olvasod, akkor te vagy az, aki átjött. Nálam minden ugyanúgy történt, csak egy dologban döntöttem másképp 2019-ben. Kíváncsi vagyok, nálad melyik döntés volt az.”
Nem tudtam a választ. Vagy inkább: túl sok válasz jutott eszembe, túl sok pillanat, amiben másképp is dönthettem volna — egy állásajánlat, amit visszautasítottam, mert féltem a változástól; egy repülőjegy, amit nem vettem meg egy barátom esküvőjére, mert akkor éppen anyagi gondjaim voltak; egy mondat, amit nem mondtam ki valakinek, aki azóta eltűnt az életemből, és akiről azóta sem tudom, mi lett volna, ha mégis kimondom.
Napokig ezen gondolkodtam, mielőtt rájöttem, melyik döntésre gondolhat a másik bejegyzés — mert valójában pontosan tudtam, csak nem akartam szembenézni vele. 2019 márciusában, egy szerda hajnalban, a telefonom megcsörrent, és a kijelzőn Dóra neve jelent meg, egy régi barátom, akivel évek óta nem beszéltünk igazán, csak alkalomadtán üzeneteket küldtünk egymásnak, és akiről tudtam, hogy éppen nehéz időszakon megy keresztül, mert pár héttel korábban elmondta, válni fog, és nem találja a helyét sehol. Hajnali négy óra volt, és én másnap korán kellett kelnem egy fordítói határidő miatt, és azt gondoltam, bármi is az, reggel visszahívom, mert éjszaka úgysem tudnék segíteni semmiben, csak ülnék a telefonnal, félálomban, és hallgatnám, amit mond.
Nem hívott vissza senki más nevében, nem volt üzenetrögzítő, nem hagyott hangüzenetet — a hívás egyszerűen megszakadt, és reggel, amikor felhívtam, nem vette fel. Három nap múlva tudtam meg a közös ismerősünktől, hogy aznap éjjel kórházba vitték, mert öngyilkosságot próbált elkövetni, és túlélte, de onnantól kezdve valahogy elkerültük egymást, mintha mindkettőnk számára túl nehéz lett volna szembenézni azzal az éjszakával. Utoljára egy közös barátunk esküvőjén láttam, két évvel később, és csak biccentettünk egymásnak a teremben, semmi többet, mert nem tudtam, mit kezdjek a bűntudattal, ami minden alkalommal felszínre tört, amikor megláttam.
Nem tudtam, él-e még, és ez volt talán a legnehezebb rész az egészben — hogy a kérdés, amire a jegyzetfüzet választ várt tőlem, nem egy elvont filozófiai rejtvény volt, hanem egy valódi éjszaka, amit minden részletében magammal hordtam, és amiről addig senkinek nem beszéltem, még Eszternek sem, még Tamásnak sem. Amikor végre leírtam a választ a jegyzetfüzetbe, a kezem remegett, és a tinta kicsit elmaszatolódott, mert nem vártam meg, amíg teljesen megszárad, annyira féltem, hogy a fal bezárul, mielőtt befejezem.
Harmadszorra, amikor a fal megint kinyílt, úgy döntöttem, hagyok egy választ a jegyzetfüzetben, mielőtt bezárulna az átjáró. Csak annyit írtam: „Nálam egy telefonhívás volt, amit nem fogadtam.” Nem tudtam, elolvassa-e valaha a másik, vagy egyáltalán létezik-e abban az értelemben, ahogy én létezem, vagy csak egy visszhang vagyok neki, ahogy ő is az nekem.
Negyedszerre, hat héttel később, a jegyzetfüzet más helyen volt az asztalon, és egy új bejegyzés várt rám: „A telefonhívás. Én felvettem. Nálam másképp alakult minden azóta — nem feltétlenül jobban, csak másképp. A barátom, akit te elvesztettél, nálam még mindig itt van, de elvesztettem valaki mást helyette, akit te talán még ismersz. Furcsa belegondolni, hogy egyetlen felvett hívás ennyi mindent megváltoztat.”
Elkezdtem kérdéseket írni neki, remélve, hogy válaszol legközelebb. Megkérdeztem, milyen a világ odaát, vannak-e ugyanazok a hírek, ugyanazok a dolgok a boltokban, ugyanazok az emberek az életében, akik az enyémben is szerepelnek. A válaszok lassan jöttek, mert a fal nem nyílt ki minden alkalommal pontosan akkor, amikor én ott vártam, és néha hetekig nem történt semmi, úgyhogy a jegyzetfüzeten keresztüli beszélgetésünk lassú volt, töredezett, mint két ember levelezése, akik hónapokig nem kapnak választ egymástól.
Megtudtam a nő nevét is, aki a fényképen szerepelt — Kinga volt, és négy éve éltek együtt, mióta a másik én, Dóra felvett hívása után, valahogy másképp kezdte újraépíteni az életét: otthagyta a fordítói munkáját, amit én még most is csinálok, és könyvtárosnak tanult, mert — írta — „úgy éreztem, több emberi kapcsolatra van szükségem, nem kevesebbre, és egy könyvtárban legalább látom az arcokat, akikkel beszélek.” Furcsa volt elolvasni, hogy egy ilyen apró, éjszakai döntés hogyan vezethetett el egy teljesen más szakmához, egy teljesen más lakótárshoz, egy teljesen más napi ritmushoz, miközben a bútorok, a könyvek gerince, a fal mintája mind ugyanazok maradtak, mintha a tárgyak hűségesebbek lennének a múlthoz, mint az életek, amik körülöttük alakulnak.
Volt egy macskájuk is, Morzsa, akit egyszer megpróbáltam megsimogatni, amikor átmentem, de az állat sziszegve hátrált, mintha érezné rajtam, hogy nem egészen az vagyok, akinek látszom, vagy legalábbis nem egészen ugyanaz. Ez jobban megrémített, mint bármi más addig — nem a fal, nem a jegyzetfüzet, hanem az, hogy egy állat, ösztönösen, különbséget tudott tenni köztem és a lakás jogos lakója között, miközben egy ember valószínűleg sosem vette volna észre, ha nem figyel elég alaposan.
Megkérdeztem a másik ént, hogyan magyarázza meg Kingának a jegyzetfüzet rejtélyes bejegyzéseit, és a válasz, ami végül megérkezett, azt mondta, hogy nem magyarázza — Kinga azt hiszi, egy régi, befejezetlen novellát ír, amit sosem mutat meg senkinek, és ez a hazugság, ha egyáltalán hazugságnak nevezhető, kényelmesebbnek bizonyult, mint az igazság, amit valószínűleg senki nem hitt volna el. Én hasonlóan tettem: amikor Eszter egyszer megtalálta a jegyzetfüzetet az asztalomon, és belelapozott, mielőtt rászóltam volna, azt mondtam neki, hogy egy írói gyakorlat, amiben két fiktív karakter levelez egymással, és ő elhitte, mert miért is ne hitte volna el, hiszen a saját kézírásomat látta mindkét oldalon, csak kicsit másképp formázva.
Egyszer megpróbáltuk kiderítsenünk, mennyire egyezik a nagyvilág a két oldalon, nem csak a saját életünk, mert kíváncsiak voltunk, vajon a döntés, ami elválasztott minket, csak a mi két családunkra hatott, vagy valahogy szélesebb körben is változott valami. Leírtam neki néhány hírt, amiről tudtam, hogy fontos volt az én oldalamon az elmúlt években — egy választás kimenetele, egy ismert énekes halála, egy nagy tűzeset a szomszéd városban —, és megkértem, írja le, ugyanezek megtörténtek-e nála is. A válasz vegyes volt: a választás ugyanúgy végződött, a tűzeset is megtörtént, szó szerint ugyanazon az éjszakán, de az énekes, akinek a haláláról írtam, nála még élt, és egy új albumot adott ki épp azon a hónapban, amikor a kérdésemet elküldtem.
Ez jobban megzavart, mint bármelyik személyes különbség addig, mert rájöttem, hogy a nagy, személytelen világ is elágazhat, nem csak a mi apró döntéseink, és hogy talán nem is egyetlen pillanatban választottunk külön utat, hanem folyamatosan, észrevétlenül, miriádnyi apró eseményben, amiket sosem tudunk mind számba venni. Megkérdeztem, szerinte hányféleképpen térhet el két egyébként majdnem azonos világ, és azt válaszolta, talán nem is érdemes ezen gondolkodni, mert „ha egyszer elkezdjük számolni a különbségeket, sosem fogunk megállni, és elfelejtjük élni azt az életet, amelyik tényleg a miénk.” Ez a mondat volt talán a legbölcsebb, amit tőle kaptam, és hónapokig próbáltam megfogadni, nem mindig sikerrel.
Volt egy másik este, amikor ő kért tőlem segítséget, nem én tőle — Kinga rosszul lett, és a kórházban, ahova vitték, az orvosok egy ritka vérképzési problémát találtak, amiről a másik én sosem hallott, és rémülten kérdezte, nálam ismert-e ez a betegség, van-e kezelés, amit ismerek, bármi, amivel segíthetnék. Felhívtam egy orvos ismerősömet másnap, elmondtam neki a tüneteket, mintha egy cikkhez kutatnék, és amit megtudtam, azt a következő alkalommal leírtam a jegyzetfüzetbe, részletesen, minden gyógymódot, amiről az ismerősöm tudott. Hetekkel később megtudtam, hogy Kinga felépült, és a másik én azt írta: „Nem tudom, a te információid segítettek-e, vagy csak véletlenül jó irányba fordult a dolog, de attól a naptól kezdve máshogy gondolok rád. Már nem csak egy érdekes rejtély vagy a falban. Családtag vagy, még ha sosem fogunk kézfogást cserélni.”
Megtudtam, hogy a másik szobában élő én ugyanabban a házban nőtt fel, ugyanazokat az iskolákat járta, de a szülei korábban váltak el, mint az enyémek, valami apró döntés miatt, ami az ő világukban máshogy alakult egy családi vacsorán, amire én is emlékeztem, csak nálam az a vacsora másképp végződött. Megtudtam, hogy neki nincs testvére, mert a szülei úgy döntöttek, nem vállalnak több gyereket, miután ő megszületett, míg nekem van egy öcsém, akit nagyon szeretek, és akinek a létezése hirtelen törékenynek tűnt, amikor rájöttem, hogy egy másik verziójában a világnak egyszerűen nincs ott.
Megkértem, írja le részletesen azt a családi vacsorát, mert én magam is ott voltam, csak nálam másképp zárult, és kíváncsi voltam, hol az a pont, ahol a két változat szétválik. Azt írta, az apánk — mindkettőnk apja, mert eddig a pontig közös volt a múltunk — bejelentette a vacsoránál, hogy állásajánlatot kapott egy másik városban, és megkérdezte, az anyánk hajlana-e elköltözni vele. Nálam az anyám igent mondott, bár később mindig azt állította, csak a család kedvéért tette, és soha nem bocsátotta meg igazán az apánknak, hogy elvitte az otthonról, amit szeretett. A másik oldalon, az ő világukban, az anyjuk azon az estén nemet mondott, és az apjuk egyedül ment el az állásba, hétvégenként járt haza egy ideig, aztán egyre ritkábban, és két év múlva benyújtották a válást, csendben, keserűség nélkül, mert — írta a másik én — „mindketten úgy döntöttek, inkább legyenek boldogok külön, mint keserűek együtt.”
Ez a mondat napokig kísértett, mert a saját szüleim, akik együtt maradtak, sosem voltak igazán boldogok, csak megszokták egymást, mint két ember, aki egy hosszú vonatúton ül egymás mellett, és idővel már nem is zavarja őket a másik hallgatása. Elgondolkodtam azon, vajon az én világomban melyik volt a jobb döntés — hogy együtt maradtak értem és Tamásért, vagy hogy a másik oldalon szétváltak, és talán mindketten valóban megtalálták, amit kerestek. Nem írtam le ezt a kérdést a jegyzetfüzetbe, mert úgy éreztem, nincs jogom megkérdezni valakitől, aki nem ismerte az apánkat olyan hosszan, mint én, hogy vajon megbánta-e.
Egy másik átjárás alkalmával, amikor már megszoktam a rutint — belépni, körbenézni, megkeresni a jegyzetfüzetet —, a szoba sarkában álló tükörben megpillantottam valamit, ami megállította a lélegzetemet. A saját tükörképem egy pillanatra elcsúszott, mintha két képkocka közé csúszott volna valami harmadik, egy arc, ami az enyém volt, de idősebb, ráncosabb, szürkülő halántékkal, és a szemében valami fáradtság, amit a saját arcomon még sosem láttam. A kép azonnal eltűnt, és a tükörben újra a megszokott önmagam nézett vissza rám, de a szívem percekig kalapált, és a kezem annyira remegett, hogy alig tudtam tartani a tollat, amikor írni akartam a jegyzetfüzetbe.
Megkérdeztem a másik ént, látott-e valaha hasonlót, és a válasza lassan jött, több mint egy hónap múlva, mintha nehezen szánta volna rá magát a leírására. „Igen, egyszer. Nem szeretek rágondolni. Azt hiszem, néha a fal nem csak kettőnk között nyit kaput, hanem más irányba is — talán előre, talán hátra, nem tudom biztosan. Ne nézz sokáig a tükörbe, amikor átjössz. Én sem teszem.” Ez volt az első alkalom, hogy igazán féltem attól, amit csinálok, nem a felfedezés izgalma miatt, hanem mert rájöttem, hogy a fal mögötti világ sokkal nagyobb és kiszámíthatatlanabb lehet annál, amit addig elképzeltem — nem egyetlen szoba, nem egyetlen másik élet, hanem valami, ami talán minden irányba nyúlik, amerre csak egy döntés valaha is elágazhatott volna, beleértve az időt magát is.
Volt egy alkalom, talán a kilencedik vagy tizedik átjárás körül, amikor a fal szokatlanul hosszú ideig nyitva maradt — nem a megszokott néhány percig, hanem talán fél óráig, és én, bátorságtól vagy inkább vakmerőségtől hajtva, kinyitottam a hálószoba ajtaját, és beljebb léptem a lakásba, hogy lássam, mennyire egyezik a nappali a saját otthonommal. A kanapé más huzatot kapott, kék volt helyette, ahol nálam barna, és a könyvespolcon dísztárgyak sorakoztak, amiket sosem vettem volna meg magamnak, de felismertem köztük egyet: egy kis fakanalat, amit a nagyanyánk — mindkettőnk nagyanyja, hiszen onnantól kezdve az ő nagyanyja is, egy közös múltból — faragott nekünk gyerekkorunkban, és amit én elvesztettem egy lakásváltáskor, de ő, úgy tűnik, megtartotta.
Ekkor hallottam meg a bejárati ajtó zárjának kattanását, és egy hangot, ami nőies volt és ismerős csengésű — Kinga hangja, bár akkor még nem tudtam, kié —, ahogy beköszönt a lakásba, mintha hazaérne a munkából. A szívem a torkomban dobogott, és futva indultam vissza a hálószoba felé, mert tudtam, nincs magyarázatom arra, ha rajtakap egy idegent a nappaliban, aki pontosan úgy néz ki, mint a lakótársa. A fal még nyitva állt, amikor visszaértem, de már éreztem, hogy valahogy elvékonyodik, mintha összehúzódna, és az átlépés abban a pillanatban olyan volt, mint amikor egy ajtó majdnem becsapódik az ember orra előtt — az utolsó pillanatban jutottam át, és a fal szó szerint a sarkamban zárult vissza, egy halk, szívószerű hanggal, amit azelőtt sosem hallottam, és azóta sem.
Mielőtt visszamenekültem volna, abban a néhány másodpercben, amíg a nappaliban álltam, észrevettem valamit, amit azóta sem tudtam kitörölni a fejemből: a nappali túlsó falán, pont ott, ahol nálam a tévé áll, egy ajtó körvonala rajzolódott ki a tapétán, pontosan úgy, ahogy a hálószobám keleti fala szokott, mielőtt eltűnik. Nem nyílt ki, amíg én ott voltam, csak egy halvány, szabálytalan vonal volt, mint egy repedés, amiről nem lehetett biztosan tudni, hogy valódi-e, vagy csak a félelem rajzolja a szemem elé, de attól a pillanattól kezdve nem tudtam nem arra gondolni, hogy talán nem mi vagyunk az egyetlen pár, akik között ilyen fal nyílik, és talán az ő lakásukban is van egy harmadik szoba, egy harmadik változat, aki talán épp abban a pillanatban nézte ugyanazt a falat a saját oldaláról.
Amikor legközelebb írhattam neki, megkérdeztem, tud-e róla, hogy van egy másik fal is a lakásban, nem csak a hálószobában, ami köztünk nyílik. A válasza rövid volt, és valahogy óvatosabb, mint amihez addig szokva voltam: „Igen. De arról nem szeretnék írni. Van, amit jobb nem megbolygatni, még akkor sem, ha már tudsz róla.” Nem erősködtem, mert éreztem a hangjában — vagy inkább a kézírásában, ami akkor szögletesebb volt, mint máskor — valami óvatosságot, ami arra figyelmeztetett, hogy ezen a ponton túl talán olyan dolgok várnak, amikre sem ő, sem én nem vagyunk felkészülve. Attól kezdve sosem kérdeztem rá újra, de minden alkalommal, amikor átmentem, a szemem sarkából figyeltem a nappali felé vezető ajtót, hátha megint megpillantom a vonalat a tapétán.
Kinga, mint később megtudtam egy óvatos mellékmondatból, egyszer szóba hozta, hogy furcsa zajokat hall éjszaka a nappaliból, mintha valaki suttogna, bár amikor felkelt megnézni, sosem talált ott senkit. A másik én azt írta, hazudnia kellett neki, azt mondta, biztosan a szomszédok hangja szűrődik át a falon, és Kinga elhitte, vagy legalábbis úgy tett, mintha elhinné, mert — ahogy a másik én megfogalmazta — „van, amit két ember egy házasságban inkább nem feszeget, ha mindkettő érzi, hogy a válasz nehezebb lenne elviselni, mint a kérdés.”
Napokig nem mertem aludni a saját ágyamban, inkább a nappali kanapéján húztam meg magam, mert attól féltem, hogy ha a fal legközelebb úgy nyílik ki, hogy én már alszom, és nem veszem észre időben, talán nem jutok vissza, vagy rosszabb: talán a másik oldal valakije átjön hozzám, miközben alszom, és sosem tudom meg. Ez volt az első alkalom, amikor igazán megértettem, hogy amit csinálok, nem egy ártalmatlan játék két párhuzamos élet között, hanem valami, amiben tényleges veszély is rejlik, még ha nem is tudtam pontosan megfogalmazni, miben áll ez a veszély.
Ez után az eset után hónapokig nem történt semmi — se dünnyögés a falban, se hőváltozás, se az a különös zúgás, amit addig minden alkalom előtt hallottam. Eleinte megkönnyebbülést éreztem, mintha a veszély elmúlt volna, de a megkönnyebbülés néhány hét után átfordult valami másba, ami jobban fájt, mint vártam: hiányolni kezdtem a falat, hiányolni kezdtem a jegyzetfüzetet az asztalon, hiányolni kezdtem azt az egyetlen kapcsolatot, amiben nem kellett semmit megjátszanom, mert a másik oldal pontosan tudta, ki vagyok, anélkül hogy bármit is elmagyaráztam volna neki.
Hetedik hónapja már, hogy semmi nem történt, amikor elkezdtem azon gondolkodni, vajon valami elromlott-e odaát, vagy talán a másik én egyszerűen elköltözött, és az új lakó, aki a helyébe került, sosem fogja megtalálni a jegyzetfüzetet, sosem fogja tudni, hogy a fala időnként eltűnik. Ez a gondolat különösen nyugtalanított, mert rájöttem, hogy sosem gondoltam bele, mi történne, ha egyikünk elhagyná a lakást — a mi kapcsolatunk teljesen a helyhez kötött volt, nem a személyhez, vagy legalábbis nem csak hozzá, és ha ő elköltözik, talán sosem tudom meg, mi lett vele, csak annyit, hogy a fal továbbra is kinyílik majd, de már egy idegen szobájába vezet.
Pontosan egy év és két hét telt el az utolsó átjárás óta, amikor egy novemberi éjszakán, ugyanabban a hónapban, amikor az egész elkezdődött, a fal megint megremegett, és ott állt a másik szoba, pontosan úgy, ahogy mindig — a jegyzetfüzet a helyén, egy új bejegyzéssel, ami ennyit mondott: „Elutaztunk Kingával fél évre, az ő családjához, külföldre. Nem tudtam szólni, mert nem hagytál nekem más módot, csak ezt. Remélem, nem ijesztettelek meg a csenddel.” Akkor értettem meg először igazán, hogy az ő élete folyik tovább az enyémtől függetlenül, saját ritmusban, saját okokkal, amik nekem sosem fognak teljesen látszani, és hogy a mi levelezésünk csak egy szűk ablak arra, amit valójában él, nem az egész.
A fal azóta is időnként kinyílik. Mindig ugyanaz a szoba van mögötte, de a jegyzetfüzet mindig másról szól — mintha a másik én is folyamatosan írna, válaszolva kérdésekre, amiket én sosem tettem fel hangosan, csak gondolatban, mintha valahogy mégis hallaná őket. Egyszer megkérdeztem tőle, boldog-e. A válasz, ami hetekkel később érkezett, ezt mondta: „Néha. Te?” Nem tudtam egyértelmű választ adni, mert a kérdés sokkal nehezebbnek bizonyult, mint vártam, amikor papírra kellett vetnem.
Egy este, amikor már nyolc hónapja tartott ez a furcsa levelezés, kitaláltunk egy próbát, mert mindketten kíváncsiak voltunk, vajon az idő ugyanúgy folyik-e a két oldalon. Megegyeztünk, hogy egy adott éjszakán, pontosan éjfélkor, mindketten felírjuk a jegyzetfüzetbe az aktuális dátumot és egy random számot, amit fejben gondolunk ki, hogy lássuk, egyeznek-e, vagy legalább közel esnek-e egymáshoz. Amikor legközelebb átléptem, az ő száma 47 volt, az enyém 83, és a dátum egy nappal eltért — nála már csütörtök volt, nálam még szerda éjszaka —, ami nem bizonyított semmit, csak még több kérdést szült, mert ha az idő nem teljesen szinkronban folyik, akkor mi van, ha a két világ nem is egyszerre ágazott el, hanem az egyik már jóval korábban létezett, mint a másik, és mi csak most találtunk rá egymásra, egy véletlen repedésen keresztül, ami lehet, hogy sosem létezett volna, ha a házat nem pont így építik fel, ezen a helyen, ezzel az orientációval a keleti fény felé.
Volt egy időszak, amikor próbáltam mintákat találni a nyílások között, mert azt gondoltam, ha elég figyelmesen rögzítem az időpontokat, talán kiszámíthatom, mikor jön a következő. Felírtam egy füzetbe — egy másikba, nem abba, ami a falon túl volt — minden egyes alkalom pontos dátumát és időpontját, a holdfázist, a hőmérsékletet a hálószobában, még azt is, mit ettem aznap, hátha valami köze van hozzá. Hónapokig gyűjtöttem az adatokat, és amikor végre volt elég belőlük, hogy grafikont rajzoljak, semmilyen mintát nem találtam — a nyílások teljesen véletlenszerűnek tűntek, legalábbis az én szemszögemből, és fel kellett adnom azt a reményt, hogy valaha is uralhatom ezt a folyamatot.
Próbáltam azt is, hogy ugyanabban a testhelyzetben feküdtem le minden éjjel, ugyanazzal a gondolattal az elalvás előtt, mintha egy rituálé segíthetne előhívni a falat, de persze semmi nem változott, és egy idő után már magam is nevetségesnek találtam, amit csinálok — egy felnőtt ember, aki babonás szokásokat gyakorol egy jelenség miatt, amiről tudományosan semmit sem ért. Egyszer még azt is megkérdeztem a másik éntől, ő próbált-e valaha hasonlót, és a válasza megnyugtatott kicsit: „Igen, egy teljes évig napi szinten feljegyeztem mindent. Semmi. Azóta hagytam, hogy jöjjön, amikor jön. Talán ez a lényeg — hogy nem lehet kikényszeríteni.”
Egyszer azt írta nekem: „Furcsa belegondolni, hogy talán nem is csak ketten vagyunk. Ha egy döntés két utat hozott létre, akkor miért állna meg ott? Minden egyes elágazásnál újra és újra történnie kellett ennek, és akkor hányan lehetünk, akik ugyanazt a nevet viseljük, ugyanazt az arcot, és sosem fogunk tudni egymásról, mert a fal csak kettőnk között nyílik ki, nem mindenki között?” Ezen a bejegyzésen hetekig gondolkodtam, és soha nem válaszoltam rá igazán, mert nem volt mit mondanom, csak annyit írtam vissza, hogy örülök, hogy legalább ő megtalált, akárhányan is lehetnénk odakint, a falak mögött, amiket talán sosem fogunk látni.
A legnehezebb kérés, amit tőle kaptam, az volt, amikor megkért, nézzek rá Dórára, ha valaha is összefutok vele, mert ő — a másik én — azóta rendszeresen tartja vele a kapcsolatot, és azt mondta, Dóra most jól van, két gyereke született, és egy kis virágboltot nyitott a város szélén. Megpróbáltam utána keresni, de az én oldalamon Dóra elköltözött, telefonszáma megváltozott, és a közös ismerősünk is elvesztette a kapcsolatot vele évekkel ezelőtt. Nem tudtam teljesíteni a kérést, és ez volt az első alkalom, hogy igazán tehetetlennek éreztem magam a saját oldalamon, mintha a másik én jobb helyzetben lenne, csak azért, mert egyetlen hajnali döntés másképp sült el neki.
A legfájdalmasabb felfedezés azonban nem Dóráról szólt, hanem a nagyanyánkról. Egy éjjel, amikor átléptem, a jegyzetfüzet mellett egy hangfelvétel is várt — nem digitális, hanem egy régi kazetta egy még régebbi magnóban, amit sosem vettem volna észre, ha a másik én nem írta volna fel külön lapra, hogy nyomjam meg a lejátszás gombot. A nagyanyánk hangja szólt bele a szobába, élesen, mégis melegen, ugyanazzal a enyhe raccsolással, amire pontosan emlékeztem, és amiről azt hittem, sosem fogom újra hallani, mert nálam hat évvel korábban meghalt. A felvételen a nagyanyánk arról beszélt, milyen büszke, hogy az unokája — vagyis a másik én, az ő oldalán — könyvtárosnak tanul, és hogy milyen jó döntésnek tartja, hogy Kingával összeálltak, mert „végre valaki, aki meghallgatja, ha panaszkodik az időjárásra.”
Kiderült, hogy a másik oldalon a nagyanyánk csak két éve halt meg, sokkal később, mint nálam, talán mert kevesebb stresszt viselt az évek alatt, talán egyszerűen csak a véletlen műve volt, hogy a teste tovább bírta. A másik én felajánlotta, hogy átmásolja nekem az összes felvételt, amit az évek során készített vele, mert tudta, nálam korábban ment el, és hogy ez talán az egyetlen ajándék, amit igazán adhat. Három hónapon át, minden alkalommal, amikor a fal kinyílt, átvettem egy-egy kazettát, és otthon, a saját lejátszómon hallgattam végig őket, sírva, nevetve, és próbálva nem gondolni arra, hogy ez a hang, bármennyire valóságosnak tűnik, egy olyan nagyanyáé, aki nem egészen ugyanaz, mint akit én szerettem, csak majdnem.
Volt valaki az életemben ezekben az években, egy férfi, akit Bencének hívtak, és akivel majdnem egy évig jártam, mire rájött, hogy valamit titkolok előle. Nem a falat sejtette meg, persze, hiszen ki gondolna ilyesmire, hanem azt, hogy éjszakánként gyakran ébren feküdtem, figyeltem a keleti falat, és néha napokig szórt voltam, mert egy várt válasz nem érkezett meg időben. Azt hitte, valaki másra gondolok, és bármennyire is próbáltam megnyugtatni, hogy nincs más, a hazugságaim — mert hazugságok voltak, még ha jó szándékúak is — egyre jobban megmérgezték a kapcsolatunkat. Amikor szakított velem, azt mondta, úgy érzi, mintha mindig egy másik szobában lennék, még akkor is, amikor mellette fekszem az ágyban, és ez a mondat annyira közel került az igazsághoz, hogy napokig nem tudtam másra gondolni, csak rá, és arra, mennyire igaza volt, anélkül hogy tudta volna, miért.
Ez után a szakítás után még óvatosabb lettem, és egy ideig komolyan fontolgattam, hogy abbahagyom az egészet — nem válaszolok többé a jegyzetfüzetben, nem megyek át, ha a fal kinyílik, hagyom, hogy a kapcsolat lassan elapadjon, mint egy folyó, amit senki nem táplál többé. Leírtam ezt a szándékomat is a másik énnek, mert úgy éreztem, tisztességgel megérdemli, hogy tudjon róla, mielőtt eltűnök az életéből. A válasza, ami hetekkel később jött, meglepett: „Értem, és nem hibáztatlak. De mielőtt eldöntöd, gondolj bele: ki más van az életedben, akinek ugyanilyen őszintén elmondhatod, amit érzel, anélkül hogy félnél, kinevetnek, vagy orvoshoz küldenek? Ha van ilyen ember, hagyj el engem, és élj boldogan vele. Ha nincs, talán gondold át még egyszer.”
Nem hagytam el, végül, mert be kellett látnom, igaza volt — nem volt más, akinek elmondhattam volna az igazat, és bármennyire is fájt beismerni, a jegyzetfüzeten keresztüli levelezés lett az egyetlen hely, ahol nem kellett megjátszanom semmit. Ez persze nem jelentette, hogy feladtam a reményt egy hús-vér kapcsolatra ezen az oldalon — néhány hónappal később megismerkedtem egy nővel egy fordítói konferencián, és bár még korai megmondani, mi lesz belőle, legalább most már tudtam, hogyan kezeljem az éjszakai figyelmemet anélkül, hogy teljesen eltitkoljam előle: annyit mondtam neki, hogy rosszul alszom, és néha írok, ha nem jön álom, amit ő, szerencsémre, egyszerű szokásnak fogadott el, nem rejtélynek, amit meg kell oldania.
A nő, akit a konferencián ismertem meg, Noémi volt, és amikor néhány hónappal később elkezdtem komolyabban gondolkodni azon, hogy beköltözzünk egymáshoz, leírtam ezt a jegyzetfüzetbe is, mert úgy éreztem, a másik énnek is tudnia kell, hiszen ő az egyetlen, aki igazán érti, mekkora lépés ez nekem azok után, ami Bencével történt. A válasza furcsán hideg volt, majdnem éles: „Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre? Vagy csak azért teszed, mert félsz, hogy egyedül maradsz, és én nem vagyok elég neked?” Megsértődtem, mert úgy éreztem, igazságtalanul ítél el valamit, amiről nem is tud eleget, és egy ideig, talán két hónapig, nem írtam neki semmit, pedig a fal kétszer is kinyílt közben, és mindkét alkalommal csak egy-két kurta mondatot hagytam, semmi személyest.
Amikor végre újra hosszabban írtam neki, bevallottam, mennyire bántott a mondata, és hogy miért éreztem igazságtalannak. A válasza, ami ezúttal gyorsan érkezett, mintha már várta volna, hogy szóba kerüljön, bocsánatkérés volt: „Igazad van, nem lett volna jogom ezt mondani. Azt hiszem, féltékeny voltam, bár nevetséges így kimondani — féltékeny arra, hogy neked most lesz valakid, aki tényleg ott van melletted, nem csak egy hang egy jegyzetfüzetben, miközben én már évek óta csak így létezem számodra. Ne haragudj. Örülök Noéminek, ha ő tesz boldoggá.” Ez volt az első alkalom, hogy igazán megértettem, a mi kapcsolatunk, bármilyen furcsa és korlátozott is, ugyanolyan képes volt sérülésre és gyógyulásra, mint bármelyik másik emberi kötelék, csak a sebek és a bocsánatkérések papíron érkeztek, hetekkel elcsúszva, ami valahogy nehezebbé tett mindent, mert nem lehetett egy ölelésbe vagy egy pillantásba sűríteni a megbékélést, csak szavakba, amiket újra és újra el kellett olvasni, hogy biztosan értsük, mit jelentenek.
Amikor Noémi végül beköltözött, új problémával kellett szembenéznem, amire korábban sosem gondoltam: mostantól nem alhattam egyedül a hálószobában, és ha a fal éjjel kinyílt, nem tudtam egyszerűen felkelni és átlépni anélkül, hogy felébresztettem volna. Az első ilyen alkalommal, néhány héttel a beköltözése után, szerencsére mélyen aludt, és sikerült kiosonnom, átmennem, és visszajönnöm anélkül, hogy észrevette volna, de a szívem egész idő alatt kalapált a gondolattól, mi lenne, ha felébredne, és meglátná, hogy a fal mellett üres az ágy, vagy rosszabb, hogy magát a nyílást is meglátná.
Beszéltem erről a másik énnel, aki azt tanácsolta, hogy válasszak: vagy mondok neki valamiféle félig igaz magyarázatot — alvajárás, amire már korábban is volt hajlamom gyerekkoromban, ami legalább nem volt teljes hazugság —, vagy megkockáztatom, hogy egyszer rajtakap, és akkor döntök, mennyit mondok el. Az alvajárás-magyarázatot választottam, és Noémi, aki orvos volt, komolyan vette, és egy ideig még alváskutatóhoz is el akart vinni, amit sikerült lebeszélnem azzal, hogy a probléma magától megszűnt, amióta együtt élünk, mert — mondtam neki, és ebben volt is igazság — nyugodtabban alszom, amióta nem vagyok egyedül éjszaka.
Ez a félig-hazugság kényelmesebb lett, mint vártam, de minden alkalommal, amikor a fal kinyílt, és mellette feküdt Noémi, valami szorongás fogott el, ami korábban nem volt jelen, amikor még egyedül éltem: a félelem, hogy egyszer a kettő, amit külön tartok — ez az élet és a másik —, összeütközik, és nem tudom, melyiket veszítem el, ha ez megtörténik.
Egy este, nem sokkal ezután, Tamás váratlanul beugrott hozzám, mert a városban volt munkaügyben, és az asztalomon hagytam a jegyzetfüzetet, amit a másik énnel vezettünk, mert nem számítottam vendégre. Láttam, hogy a szeme megakad rajta, és hogy el akarja olvasni, és egy pillanatig hagytam, mert fáradt voltam a titkolózástól, és valami bennem azt akarta, hogy végre tudjon róla valaki, aki igazán közel áll hozzám. De az utolsó pillanatban elvettem előle, és azt mondtam, csak egy régi napló, amit nem szeretnék megosztani, mert túl személyes. Tamás nem erősködött, csak annyit mondott, érti, mindenkinek vannak dolgai, amiket nem akar megosztani, és aztán ő is elmondott valamit, amit addig titkolt: hogy a munkahelyén leépítés készül, és fél, hogy őt is érinti, és hogy nem akarta elmondani anyánknak, mert nem akarja, hogy aggódjon feleslegesen. Furcsa volt arra gondolni, hogy mindannyiunknak megvannak a saját, fallal elválasztott szobái, még akkor is, ha azok a falak nem tűnnek el soha, és nem nyílnak ki jegyzetfüzetekkel teli szobákra, csak egyszerűen hallgatásra.
A harmadik télen, amikor már elég jól ismertük egymás életét ahhoz, hogy ne csak idegenek legyünk egymásnak egy véletlen repedésen át, elkezdtük megünnepelni azt a napot, amikor először átléptem — nem pontosan ugyanazon a napon, mert a fal sosem nyílt ki pontosan akkor, de valamikor a hónap környékén, amikor a tél közepén jártunk, és a fűtés ugyanúgy furcsán viselkedett, mint az első alkalommal. Ilyenkor mindig hosszabb üzeneteket hagytunk egymásnak, nem csak rövid válaszokat a kérdéseinkre, hanem olyasmit, amit az ember egy régi baráttal szokott megosztani szilveszterkor: mi volt jó az évben, mi volt nehéz, mit tanultunk, amit korábban nem tudtunk magunkról.
A harmadik évforduló alkalmával azt írta: „Néha azon gondolkodom, mi lenne, ha egyszerre mindketten átlépnénk, pont amikor a fal nyitva van, és középen találkoznánk. Vajon mi történne? Megsemmisülnénk, mert két azonos dolog nem lehet egy helyen? Vagy egyszerűen átmennénk egymás mellett, mint két idegen egy forgóajtóban?” Sosem próbáltuk ki, mert mindketten túlságosan féltünk attól, hogy a válasz az előbbi lenne, és inkább megtartottuk a kérdést annak, ami volt — egy furcsa, kissé ijesztő gondolatjátéknak, amivel el lehetett szórakozni egy téli éjszakán, biztonságos távolságból, anélkül, hogy valóban ki kellett volna próbálni.
Legutóbb, a legutolsó alkalommal, amikor a fal kinyílt, ezt hagyta nekem: „Jól döntöttél. A legtöbbször. De örülök, hogy legalább egyszer másképp tetted, mint én, mert így tudom, hogy mindkét út létezhet, és egyik sem rosszabb a másiknál, csak más.”
Azóta kezdtünk apró tárgyakat is hagyni egymásnak, nem csak szavakat. Egyszer egy préselt levelet tettem a jegyzetfüzet mellé, amit a parkban szedtem azon a napon, amikor megtudtam, hogy egy régi megrendelőm visszahívott egy munkával, amiről már lemondtam — semmi különös történet nem volt mögötte, csak annyi, hogy éppen akkor volt a kezemben, és úgy gondoltam, megosztom vele azt a hétköznapi örömöt, amiről a jegyzetfüzet szavai sosem tudnának ugyanúgy beszélni. Cserébe egyszer egy fényképet találtam, amin Kinga és a másik én állnak egy tengerparton, amit én sosem jártam be, mert nálam sosem volt rá pénzem abban az évben, és a kép hátulján csak ennyi állt: „Gondoltam, szeretnéd látni, milyen színű ott a víz.”
Nem tudom, hány ilyen apróság gyűlt össze az évek alatt — egy gomb, ami egy kabátról esett le, egy beszáradt virág, egy mozijegy egy filmhez, amit mindketten láttunk, csak más társasággal, más évben —, de mindegyiket megtartottam egy fiókban, és néha, amikor különösen magányosnak éreztem magam, kihúztam azt a fiókot, és végignéztem rajtuk, mint egy bizonyítékgyűjteményen arra, hogy valahol, egy fal mögött, létezik valaki, aki ismeri azt a részem is, amit senki más nem ismerhet, mert ő maga az a rész, csak egy másik köntösben.
Néha eszembe jut, mi lesz, ha egyikünk megöregszik, és egy nap egyszerűen nem lesz ott, hogy felvegye a tollat, amikor a fal kinyílik — ha egy üres szoba vár majd rám, egy jegyzetfüzet, amiben az utolsó bejegyzés hónapokkal vagy évekkel korábbi, és sosem fogom megtudni biztosan, mi történt, csak feltételezhetem, mert a halál odaát is ugyanolyan végleges, mint itt, még ha más napon és más okból érkezik is. Ezt egyszer leírtam neki, és a válasza egyszerű volt, de sokáig gondolkodtam rajta: „Akkor hagyj nekem valamit abban a szobában, amit megtalálok, ha még tudok jönni. És én is hagyok neked. Legalább így lesz egy utolsó szó, még ha nem is beszélgetés.”
Azóta mindketten tartunk egy lezárt borítékot a fiókunkban, amit a másik talál meg, ha eljön az a nap — nem tudom pontosan, mi van benne az övében, és ő sem tudja, mi van az enyémben, mert megegyeztünk, hogy csak akkor nyitjuk fel, ha valóban szükség lesz rá. Az enyémben néhány mondat van arról, mit jelentett nekem ez a kapcsolat, és egy kérés, hogy ha tudja, valahogy üzenjen Tamásnak és a szüleimnek, hogy szerettem őket, még akkor is, ha ezt nem mindig mondtam ki elég gyakran. Nem tudom, hogyan juttatná el ezt az üzenetet egy olyan világba, ahol ezek az emberek nem egészen azok, akiket ismer, de megbízok benne, hogy megtalálná a módját, vagy legalább megpróbálná.
Van valami megnyugtató abban, hogy tudom, bármi is történik velem, létezik egy hely, egy szoba egy fal mögött, ahol valaki pontosan érti, miért döntöttem úgy, ahogy döntöttem, mert ugyanazokkal a kérdésekkel küzdött, csak más válaszokat adott rájuk. Ez nem old meg semmit a saját életemben — a munka, a kapcsolataim, a félelmeim ugyanúgy megvannak, mint bárki másnak —, de valahogy könnyebb cipelni őket, amikor tudom, hogy nem vagyok az egyetlen változat önmagamból, aki próbálja kitalálni, mit jelent jól élni egy életet, amit sosem választottunk teljesen szabadon, csak alakítottunk, döntésről döntésre, fal és fal között.
Noéminek végül, három éve ezen a télen, elmondtam az igazat, miután megkérte a kezem, és én igent mondtam, mert úgy éreztem, nem kezdhetünk új életet együtt úgy, hogy a legfontosabb titkomat eltitkolom előle. Figyelmesen hallgatta végig, és amikor befejeztem, nem nevetett ki, nem hitt bolondnak, csak hosszan nézett rám, aztán megkérdezte, láthatja-e egyszer a szobát. Azóta ő is vár velem néha, csendben, a sötétben, bár a fal eddig sosem nyílt ki, amikor ő is ébren volt — mintha tudná, kinek szabad látnia, és kinek nem, vagy talán csak a véletlen még nem hozta össze a két dolgot, ahogy annyi mást sem az évek alatt.
Nem tudom, mikor nyílik ki legközelebb a fal, és nem tudom, mit fogok írni, amikor megint ott állok majd a jegyzetfüzettel a kezemben. De minden éjjel, mielőtt elalszom, ránézek a keleti falra, és arra gondolok, vajon ő is ugyanígy néz most az övére, ugyanazzal a kíváncsisággal, ugyanazzal a reménnyel, hogy legközelebb megint beszélgethetünk egy kicsit, két ember, akik ugyanabból az egy döntésből ágaztak szét, és akik most csak egy jegyzetfüzeten keresztül próbálják megérteni, milyen lett volna a másik út.
Vélemény, hozzászólás?