Gyerekkoromban minden második hétvégét a nagymamámnál töltöttem, abban a lakásban, ami most az enyém lett, és amire úgy emlékszem, mint valami biztonságos szigetre a szüleim állandó veszekedései közepette. A nagymamám sosem kérdezett sokat, sosem erőltette, hogy beszéljek arról, ami otthon történt, csak sütött nekem valamit, amíg beszélgettünk a konyhaasztalnál, vagy hagyta, hogy a nappaliban üljek és olvassak, amíg ő a kertben dolgozott az erkélyen álló cserepes virágokkal.
A nagymamám konyhájának illata még most is pontosan felidézhető számomra, ha becsukom a szemem — a frissen sült kalács, a forró tejeskávé, amit nekem is megengedett egy kis csészében, bár a szüleim otthon sosem adtak volna, és valami enyhe, állandó levendulaillat, ami a szekrényeiből áradt szét az egész lakásban. Szombat délutánonként gyakran ültünk a konyhaasztalnál, és ő kártyázni tanított, vagy egyszerűen csak hagyta, hogy a saját gondolataimba merüljek, miközben ő krémest sütött, és a rádióból csak könnyű szórakoztató zene szólt, sosem komolyabb. Most, visszagondolva, feltűnő, mennyire tudatosan válogatta meg, milyen hangok töltik meg a lakást, amíg én ott voltam, mintha egy egész belső szabályrendszert tartott volna fenn, amiről én semmit sem tudtam.
Egyszer megkérdeztem, miért nincs neki saját gyerekkori fényképe a falon, csak a már felnőtt anyámról és rólam, és azt felelte, hogy a régi fényképek csak porfogók, és hogy inkább a jelenre kellene figyelni, amíg lehet. Akkor ezt egyszerű bölcsességnek gondoltam, olyasvalaminek, amit egy idős ember szokott mondani, aki már túl van a nosztalgián. Most már tudom, hogy ennél sokkal bonyolultabb oka volt annak, miért nem akarta a múltját kiállítani a falra.
A kezeiről is van egy emlékem, amit csak most értek meg igazán. Hosszú, vékony ujjai voltak, amelyek állandóan mozgásban voltak, még akkor is, amikor nem csinált semmit — az asztal szélén doboltak, vagy az ölében fekvő kötényen rajzoltak képzeletbeli vonalakat. Gyerekként azt hittem, csak ideges mozdulat ez, de most, hogy magam is tanulok zongorázni, pontosan felismerem ezt a fajta nyugtalanságot az ujjakban, amikor hiányzik nekik a billentyű, amire rátámaszkodhatnának.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent nem tudok róla, mert gyerekként természetesnek vettem, hogy a nagyszülők csak nagyszülők — nincs külön életük, nincs múltjuk, amiről nem tudunk, csak annyi a lényegük, hogy ott vannak, amikor szükségünk van rájuk. Csak felnőttkoromban, a halála után, kezdtem rádöbbenni, mennyi mindent nem kérdeztem meg tőle, amíg lehetőségem lett volna rá, és ez a felismerés minden egyes talált tárggyal, minden egyes levéllel csak erősödött, ahogy haladtam előre a lakás kiürítésével.
Volt egy emlékem, ami sokáig jelentéktelennek tűnt, de a temetés után egyre többször visszatért hozzám. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor egy délután a nagymamám konyhájában ültem, és a rádió egy klasszikus zenei adást közvetített, valami zongoradarabot, amit nem ismertem, de szépnek találtam. A nagymamám éppen krumplit pucolt a mosogatónál, és amikor a dallam felerősödött, hirtelen letette a kést, és kikapcsolta a rádiót egy olyan határozott mozdulattal, amit addig sosem láttam tőle.
– Nem szeretem ezt a fajta zenét – mondta, amikor megkérdeztem, miért kapcsolta ki, és a hangjában volt valami, amit akkor egyszerű ingerültségnek gondoltam, visszagondolva inkább fájdalomnak tűnik. – Tegyél be inkább valami mesét a rádióban, ha hallani akarsz valamit.
Egy másik alkalommal, talán tizenkét évesen, az iskolám nyílt napot szervezett a Zeneakadémián, ahol diákok adtak koncertet, és megkértem a nagymamámat, kísérjen el, mert a szüleim dolgoztak aznap. Először igent mondott, aztán két nappal előtte visszahívott, hogy mégsem tud eljönni, mert rosszul van. Amikor átmentem hozzá, egészen egészségesnek látszott, csak különösen csendes volt, és nem nézett a szemembe, amíg arról beszéltünk, hova is mentem volna vele együtt.
Végül egy másik szomszéd kísért el, nem Ilonka néni, és a koncertet végignéztem anélkül, hogy sejtettem volna, ugyanabban az épületben ülök, ahol a nagymamám egykor tanult, ahol valaha a jövőjét tervezte egy fiatalemberrel, akinek a nevét akkor még nem is hallottam. Ezek az apróságok akkor külön-külön jelentéktelennek tűntek, olyan szokásoknak, amiket minden idősödő emberrel kapcsolatban megszokunk, anélkül hogy belegondolnánk, mi állhat a hátterükben. Csak most, hogy ennyi mindent megtudtam, kezdtem visszamenni ezekhez a pillanatokhoz, és új fényben látni mindegyiket, apró repedésekként egy felületen, ami alatt egész idő alatt ott volt valami, amit nem akart megmutatni.
A nagymamám nyolcvankét évesen halt meg, csendben, álmában, pontosan úgy, ahogy mindig mondta, hogy szeretne — „ne lássak szenvedni senkit, és engem se lásson szenvedni senki”.
A temetésre csak a legszűkebb család jött el, és néhány régi szomszéd, akik még a nagyapám életében ismerték őt. Édesanyám az első sorban állt, egyenes derékkal, és végig nem sírt, ami akkor furcsának tűnt, mert tudtam, hogy ez nem azt jelenti, nincs fájdalma, hanem hogy megtanulta ugyanazt a fajta csendet, amit a nagymamámtól örökölt, anélkül hogy értettem volna még, honnan ered.
A halotti torón, ami nem volt több néhány szendvicsnél és egy kávéfőzőnél a nagymama konyhájában, édesanyám egyszer csak megállt a nappali közepén, és sokáig nézte a zongorát, mintha most látná először, bár egész gyerekkorában ugyanabban a sarokban állt.
– Soha nem hallottam anyát zongorázni – mondta, nem is hozzám, inkább magának. – Egyszer megkérdeztem, miért van itt ez a bútor, ha senki nem használja, és azt felelte, egyszer majd eladjuk, csak még nem jött el az ideje.
Nem tudtam, mit jelentsen ez, és nem is magyarázta tovább, csak visszafordult a konyha felé segíteni elmosni a csészéket, mintha a mondat, amit kimondott, túl nehéz lett volna ahhoz, hogy sokáig a levegőben hagyja.
A temetés után két héttel kaptam meg a lakása kulcsait az ügyvédtől, egy barna borítékban, amin még mindig érezni lehetett a nagymamám lakásának jellegzetes illatát, valami levendula és régi papír keveréke, amitől azonnal elszorult a torkom az irodában.
A lakás a harmadik emeleten volt, egy ötvenes évekbeli bérházban, aminek a lépcsőháza mindig hidegebb volt, mint kellett volna, még nyáron is. Hetekig halogattam, hogy bemenjek, mert tudtam, hogy amint kinyitom az ajtót, szembe kell néznem azzal, hogy ki kell üríteni egy egész életet — a ruhásszekrényt, a konyhaszekrényeket, a fiókokat, amikben évtizedek emlékei gyűltek össze, amiket most nekem kell szétválogatnom arra, amit megtartok, amit eladok, és amit kidobok.
Amikor végre rászántam magam, egy szerda reggel volt, szabadnapot vettem ki a munkából csak ezért, mert tudtam, nem bírnám ki, hogy este, fáradtan kelljen először szembenéznem azzal, amit odabent találok. A kulcs nehezen fordult a zárban, mintha a zár is megszokta volna már, hogy senki nem nyitja, és amikor végre kinyílt az ajtó, egy állott, zárt levegő csapott az arcomba, ami egyszerre volt ismerős és idegen — ismerős, mert ugyanaz a lakás illata volt, amit gyerekkoromból ismertem, idegen, mert hiányzott belőle az élet, amitől valaha meleg volt.
A függönyöket behúzva hagyták, és a délelőtti fény csak vékony csíkokban szűrődött be a szövet szélein, megvilágítva a port, ami már mindenen ott ült, a bútorokon, a könyvespolcokon, a zongora tetején. Álltam egy darabig a bejáratnál, kabátban, mert nem volt bátorságom levenni, mintha a kabát egy kiutat jelentett volna, ha túl sok lenne az egész.
Az első dolog, amit megérintettem, egy csipketerítő volt a dohányzóasztalon, amit a nagymamám minden vendég előtt kisimított, mielőtt leültette volna őket, és most ugyanúgy feküdt ott, mintha bármikor visszajöhetne, hogy megint elrendezze rajta a csészéket. Ez volt az a pillanat, amikor először sírtam el magam a lakásban, nem a zongora miatt, nem a levelek miatt, amikről még nem is tudtam semmit, csak egy darab csipke miatt, ami még mindig pontosan úgy volt elrendezve, ahogy ő hagyta.
Lassan végigjártam a lakás minden helyiségét, mielőtt bármihez is hozzáértem volna, mintha egy utolsó látogatást tennék, mielőtt megváltoztatnék bármit. A hálószobában az ágy még frissen volt vetve, a fürdőszobában a fogkeféje még a poharában állt, és a konyhában egy kávésbögre várt a csepegtetőn, amit valószínűleg az utolsó reggelén mosott el. Ezek a kis, befejezetlen mozdulatok — egy bögre, egy ágy, egy fogkefe — jobban megráztak, mint bármi más, mert azt mutatták, mennyire hétköznapi volt az a nap, amikor utoljára lefeküdt, mennyire nem számított arra, hogy nem fog felkelni.
Az örökségben volt egy zongora is. A nappali sarkában állt, egy régi, sötétbarna fenyőfa pianínó, aminek a billentyűi sárgultak már, és annyira hangolatlan volt, hogy amikor véletlenül nekiütődtem a dobozokkal, amiket cipeltem, a kiszűrődő hang inkább fémes csörömpölésre hasonlított, mint zenére. A költöztetők, akiket felfogadtam, hogy segítsenek kiüríteni a lakást, meg is kérdezték, biztos vagyok-e benne, hogy akarom tartani, mert nehezebb volt, mint a szekrény, és ugyanannyi helyet foglalt, mint egy egész fal, a lépcsőházon pedig alig fért át.
A lakás kiürítésében elsőként édesanyám is segített, bár hamar kiderült, hogy neki ez sokkal nehezebb, mint nekem, mert minden tárgynál megállt egy percre, felidézte, hol látta utoljára, milyen alkalomból, és ez annyira lelassította a munkát, hogy a harmadik nap után megkért, hadd hagyja ezt rám, mert nem bírja ki érzelmileg, hogy naponta bejárjon abba a lakásba, ahol egész gyerekkorát töltötte.
– Te sosem voltál ennyire közel hozzá, mint én – mondta, amikor megkérdeztem, biztos benne, hogy ki akar maradni a folytatásból. – Furcsa, hogy ez könnyebb neked, mint nekem.
Nem tudtam, mit válaszoljak, mert igaza volt abban, hogy a kapcsolatunk más volt, mint az övé a nagymamámmal, de nem hittem, hogy könnyebb, csak másféleképpen nehéz. Talán épp azért tudtam folytatni, mert nem volt annyi réteg közöttünk, nem volt annyi régi, ki nem beszélt feszültség, amit minden tárgy felszínre hozott volna belőle.
A második héten, amikor már egyedül dolgoztam, a hálószoba ágya alatt egy kis fémdobozt találtam, zárva, kulcs nélkül. Megráztam, és hallottam, hogy kemény tárgyak koccannak egymáshoz belül, talán három-négy darab. Napokig a konyhaasztalon hagytam, mert nem akartam feltörni, amíg nem próbáltam meg minden mást.
Végül egy lakatost hívtam, aki tíz perc alatt kinyitotta, és amikor felnyitottam a fedelét, egy pár fülbevalót találtam, amit sosem láttam a nagymamámon, egy vékony aranyláncot egy töredezett medállal, és egy koncertjegyet, aminek a széle porszerűen omlott, amikor megérintettem. A jegyen egy dátum volt nyomtatva, 1943 novemberéből, és egy terem neve, amit akkor még nem ismertem fel. A medál belsejében nem volt fénykép, ahogy először reméltem, csak egy üres hely, mintha valaha lett volna benne valami, amit kivettek, vagy ami egyszerűen kiesett az évek alatt.
Megmutattam a dobozt édesanyámnak, amikor legközelebb átjött, és sokáig forgatta a kezében a jegyet, mielőtt bármit mondott volna.
– Nem emlékszem, hogy valaha beszélt volna koncertekről – mondta végül. – Azt hittem, sosem érdekelte az ilyesmi. Most már nem tudom, mit gondoljak.
Elmeséltem neki, hogy a hangoló megemlítette, a zongora talán értékesebb, mint gondoltam, és hogy el akarok hívni valakit, aki felméri. Bólintott, de láttam, hogy valami más foglalkoztatja, és amikor megkérdeztem, mi az, egy darabig csak hallgatott.
– Gyerekkoromban egyszer hallottam, hogy anya és apa összevesznek éjszaka – mondta. – Nem tudtam, miről van szó, csak annyit hallottam ki az ágyamból, hogy apa azt mondta, „ideje lenne elengedni”, és anya sírt, amit addig sosem hallottam tőle. Reggel úgy tettek, mintha semmi nem történt volna, és sosem kérdeztem meg, mert féltem a választól. Most azt hiszem, tudom, miről beszélhettek.
Ez volt az első alkalom, hogy édesanyám bármit megosztott velem a saját gyerekkori emlékeiből, amik a nagymamám rejtett életéhez kapcsolódtak, és ez tette igazán nyilvánvalóvá, hogy nem csak én kutatok egy rég halott asszony titkai után, hanem egy egész család örökölt egy csendet, amit soha senki nem oldott fel, csak egymás után mindannyian megtanultak együtt élni vele, anélkül hogy pontosan tudták volna, mivel.
Hónapokig csak állt a sarokban az új lakásomban, tele dobozokkal a tetején, amiket sosem bontottam ki — könyvek, amiket a nagymamámtól örököltem, és amikről nem tudtam eldönteni, hogy olvasni akarom-e őket, vagy csak őrizni. Végül, egy esős vasárnap délutánon, amikor már az is idegesített, hogy minden alkalommal ki kell kerülnöm, amikor a nappaliban járok, elhatároztam, hogy eladom. Felhívtam egy hangolót, hogy legalább felmérje, egyáltalán érdemes-e eladásra kínálni ilyen állapotban, vagy inkább csak elajándékozzam valakinek, aki még megmenti.
A szomszéd, egy idős asszony, aki a folyosó végén lakott, és akit addig csak köszönésből ismertem — mindig egy virágos kötényt viselt, még akkor is, amikor csak levelet ment ki a postaládához —, meglátott a lépcsőházban, amikor a hangolóval beszéltem telefonon, és megvárta, amíg leteszem. Kolbász Ilonkának hívták, és később megtudtam, hogy a nagymamámmal egy évben költöztek ebbe a házba, 1962-ben, amikor az épületet még csak néhány éve adták át, és az összes lakó egyszerre, idegenekként kezdte az életét ugyanabban a lépcsőházban.
– Negyven évig voltunk szomszédok – mondta Ilonka néni, amikor leültünk a konyhámban teázni, néhány nappal később, mert meghívtam, hogy mesélje el bővebben, amit tud. – Ismertem a férjét is, amíg élt, meg a maga édesanyját gyerekkorában, amikor még copfban járt iskolába. De a nagymamájáról, az igazi belső életéről, keveset tudtam, pedig azt hittem, elég közel álltunk egymáshoz.
Elmondta, hogy a nagymamám sosem volt az a fajta ember, aki könnyen megnyílik, hogy udvarias volt, segítőkész, mindig kölcsönadott egy csésze cukrot, ha szükség volt rá, de a mélyebb érzéseiről sosem beszélt, és Ilonka néni évtizedekig azt hitte, ez egyszerűen a természetéhez tartozik, nem pedig egy konkrét fájdalomhoz, amit titkolt.
Ilonka néni története önmagában is megérne egy külön elbeszélést, bár ő maga sosem gondolta volna, hogy bárkit is érdekelne. 1962-ben, huszonkét évesen költözött a házba a férjével, akit egy gyári bálon ismert meg, és aki asztalosként dolgozott egészen a nyolcvanas évek végéig, amikor egy munkahelyi balesetben elvesztette három ujját a bal kezén, és kénytelen volt leszázalékoltatni magát. Azt mondta, a férje sosem panaszkodott ezért, mert úgy gondolta, hálásnak kell lennie, hogy legalább életben maradt, és hogy ez a fajta hozzáállás volt az, ami miatt annyira jól megértette a nagymamámat, aki szerinte ugyanilyen csendes elfogadással viselte azt, amit az élet elvett tőle.
Néhány nappal az első beszélgetésünk után átmentem hozzá, hogy visszaadjam a bögréjét, amiben teát hozott, és Ilonka néni ismét beültetett a konyhájába, ezúttal egy régi fényképalbummal az asztalon, amiben a lépcsőház korai éveiről voltak képek, az 1960-as évek végéről, amikor a ház lakói még közös házibulikat tartottak az udvaron, és mindenki ismert mindenkit.
– Itt van a nagymamája – mutatott egy fekete-fehér képre, amin egy csoport ember állt egy asztal körül, és valóban felismertem a nagymamámat, jóval fiatalabban, mint amilyennek ismertem, de már akkor is ugyanazzal a visszahúzódó testtartással, amit mindig is jellemzőnek tartottam rá. – Mindig ott volt ezeken az összejöveteleken, de sosem sokáig. Egy óra múlva már mindig hazamenni készült, mondván, fáradt, vagy fáj a feje. Azt hiszem, nem bírta elviselni, ha túl sokáig kellett mosolyognia idegenek között.
Megkérdeztem, hallott-e másoktól is a házban a titokzatos éjszakai zenéről, mert kíváncsi voltam, egyedül ő volt-e tanúja ennek, vagy többen is tudtak róla.
– A negyedik emeleti Szabóné egyszer megemlítette nekem, még a nyolcvanas években, hogy ő is hallott valamit éjjel, amikor lement a kukához – mondta Ilonka néni. – Azt hitte, a rádió szólt valahol, de amikor megkérdezte a házmestert, ő azt mondta, lehetetlen, mert az egész ház aludt már akkor. Egy ideig a lakók között élt egy vicc, hogy valami szellem zongorázik éjszaka a házban, de senki nem gondolta komolyan, és lassan el is felejtették, ahogy a régi lakók elhaltak, és újak jöttek a helyükre, akik már semmit sem tudtak erről.
Ez a mondat valahogy megnyugtatóbb volt számomra, mint amennyire zavaróvá kellett volna, hogy váljon — mert azt jelentette, a nagymamám sosem volt teljesen egyedül abban, amit csinált, még akkor sem, amikor azt hitte, senki sem hallja, mert a ház, amiben élt, valahogy mindig résnyire nyitva tartotta a figyelmét rá, anélkül hogy ő tudott volna róla.
– Tudta, hogy a nagymamája zongorista volt? – kérdezte, mintha magától értetődő lenne, hogy mindenki tudja ezt, és meglepődött, amikor láttam a tekintetemen, hogy fogalmam sincs róla.
Nem tudtam. A nagymamám sosem beszélt a zenéről, soha nem hallottam játszani, és amikor kiürítettem a szekrényeit, találtam régi recepteket, kézzel írt leveleket, egy doboznyi fekete-fehér fényképet a háború előtti időkből — de egyetlen kottát sem, egyetlen zenei emléket sem, semmi jelet arra, hogy valaha is komolyabb kapcsolata lett volna egy hangszerrel.
– A háború előtt koncerteken lépett fel – folytatta a szomszéd, és leült mellém a lépcsőre, mintha ez egy hosszabb történet lenne, amit állva nem lehet elmondani. – A Zeneakadémián tanult, és azt beszélték, nagy karrier előtt áll. Aztán egyszer csak abbahagyta. Soha nem mondta meg nekem, miért, pedig negyven évig voltunk szomszédok. Volt, aki azt beszélte a házban, hogy egy balesetben megsérült a keze, mások szerint csak egyszerűen nem akart többé a nyilvánosság előtt játszani, mert valami történt a családjával a háború alatt, amiről soha nem beszélt senkinek. Csak annyit tudok biztosan, hogy amikor idekerült ebbe a lakásba, fiatal asszonyként, ez a zongora már itt volt, az előző lakóktól maradt, és ő soha többé nem nyitotta ki a fedelét, amíg nem gondolta, hogy senki sem látja vagy hallja.
Megkérdeztem, honnan tudja mindezt ilyen pontosan egy szomszédról, aki ennyire zárkózott volt a zenéjével kapcsolatban.
– Mert néha, késő este, amikor már mindenki aludt a házban, hallottam innen játszani – mondta a szomszéd, és a hangja elhalkult, mintha most is attól félne, hogy valaki meghallja. – Soha nem sokáig. Öt-tíz percet, valami klasszikus darabot, amit nem ismertem fel, aztán hirtelen abbahagyta, mintha megijedt volna saját magától, mintha a zene túl sok mindent hozott volna elő benne, amit nem akart kiengedni. Egyszer megkérdeztem tőle reggel, hallottam-e jól, hogy zongorázott az éjjel. Letagadta. Azt mondta, biztosan a szomszéd rádiója volt.
Néhány nappal később, amikor folytattam a lakás kiürítését, egy régi szekreter alsó fiókjában találtam egy köteg levelet, szalaggal átkötve, sárgult borítékokban, amiken még olvasható volt a bélyegző dátuma: 1943 és 1944 között. A levelek egy bizonyos Tibortól érkeztek, akinek a neve sehol máshol nem bukkant fel a családi történetekben, akiről soha senki nem mesélt nekem.
A levelek hangneme egyértelművé tette, hogy több volt, mint barátság — Tibor minden levélben a koncertekről írt, amiket együtt hallgattak, egy közös zenei jövőről álmodozott, amiben mindketten Bécsben tanulnak majd tovább, amikor vége lesz a háborúnak. Az utolsó levél 1944 márciusából származott, és abban arról írt, hogy behívták katonának, és hogy visszatér, amint tud, és hogy addig is őrizze meg a zenét kettejük számára.
Nem találtam több levelet utána. Nem találtam gyászjelentést, nem találtam semmilyen hivatalos papírt, ami megerősítette vagy cáfolta volna, mi történt Tiborral — csak a csendet, ami 1944 márciusa után következett a levelezésben, és ami, gyanítom, ugyanaz a csend volt, ami a nagymamám zenéjét is elnémította egy életre.
Megmutattam a leveleket a szomszédnak, aki könnyes szemmel olvasta el őket a konyhaasztalomnál ülve.
– Erről sosem beszélt – mondta. – De most már értem, miért nem bírta elviselni, hogy halljam játszani. Minden dallam biztosan őt juttatta eszébe.
Az egyik korábbi levélben, amit csak másodszori olvasásra vettem észre igazán, Tibor egy konkrét estét írt le, amikor együtt ültek egy padon a Duna-parton, és a nagymamám elmesélte neki, milyen érzés volt először felállni egy koncertzongora elé egy teli terem előtt. „Azt mondtad, a kezed előbb megremegett, mint hogy egyetlen hangot is leütöttél volna, és hogy ez a remegés sosem múlt el teljesen, csak megtanultad, hogy a zenébe rejtsd” — írta Tibor, és ez volt az egyetlen mondat az összes levélben, ami arra utalt, milyen lehetett a nagymamám a színpadon, mert ő maga sosem beszélt erről senkinek, akit ismertem.
Egy másik levélben Tibor megemlített egy közös tervet, hogy a háború után, ha minden jól megy, Bécsbe mennek tanulni tovább, és onnan esetleg Párizsba, és hogy ő addig is gyűjti a pénzt, amennyire egy egyetemista teheti, hogy legyen mivel kezdeniük, ha eljön az ideje. Ez a terv, ami sosem valósult meg, valahogy jobban megrázott, mint maga a tudat, hogy Tibor eltűnt, mert ebben benne volt egy egész elképzelt élet, ami sosem történt meg, egy jövő, amiről a nagymamám bizonyára évtizedekig gondolkodhatott, miközben egyedül élte le a valódi életét.
A levelek között, az utolsó boríték alján, találtam egy kis, négyszögletes papírlapot is, amin csak néhány sor szerepelt, a nagymamám kézírásával, dátum nélkül. Nem levél volt, inkább egy naplóbejegyzés-töredéknek tűnt, mintha egy teljes füzetből szakadt volna ki egyetlen lap. „Ma eljátszottam a nokturnt, amit ő szeretett. Senki nem hallotta, csak a falak. Azt hiszem, ennyi elég is lesz mostantól” — ennyi állt rajta, se aláírás, se több szöveg, és nem tudtam megállapítani, mennyi idővel a háború után írhatta, csak azt, hogy a papír már ugyanolyan sárga volt, mint a leveleké, ami arra utalt, hogy nem sokkal utánuk kerülhetett elő.
Megmutattam ezt a lapot is édesanyámnak, és ő hosszan nézte, mielőtt visszaadta volna.
– Azt hiszem, ez magyarázza, miért nem engedte, hogy zenét tanuljak gyerekkoromban – mondta. – Egyszer megkértem, mert a barátnőim mind tanultak valamilyen hangszert, és ő csak annyit mondott, hogy nincs rá pénz, pedig most, visszagondolva, nem hiszem, hogy ez volt az igazi ok. Azt hiszem, nem bírta volna elviselni, hogy valaki más is leüljön ehhez a zongorához, és zenét csináljon belőle, ami nem az övé.
Ekkor értettem meg igazán, miért nem volt elég a zongora puszta hangolása ahhoz, hogy újra megszólaljon ez a lakás — mert nem egy elromlott hangszert kellett helyrehozni, hanem egy egész történetet kellett megérteni, amit a nagymamám egy életen át hordozott magában, anélkül hogy bárkinek is elmondta volna.
Elhatároztam, hogy utánajárok, mi történt Tiborral, bármennyi időbe is telik. Elmentem a hadtörténeti levéltárba, ahol egy segítőkész archivista órákat töltött velem, átnézve a második világháborús bevonulási listákat, amíg végül meg nem találtuk a nevét egy 1944-es dokumentumban — egy Tibor nevű férfit, aki pontosan megfelelt a levelekben szereplő életkornak és háttérnek. A dokumentum szerint egy munkaszolgálatos alakulatba sorozták be, és a nyilvántartás szerint 1945 januárjában tűnt el egy bevetés során, Kelet-Magyarországon, anélkül hogy a holttestét valaha is megtalálták volna.
Az archivista azt mondta, ez sajnos tipikus volt abban az időszakban — rengeteg ember egyszerűen eltűnt, és a családoknak sosem volt lehetőségük igazi lezárásra, mert nem volt sír, amit meglátogathattak volna, nem volt hivatalos haláleset, amit gyászolhattak volna, csak egy végtelen bizonytalanság, ami generációkon át hatással lehetett azokra, akik hátramaradtak.
Az archivista, akit Dóra néninek hívtak, bár jóval fiatalabb volt annál, hogy ez a megszólítás illett volna rá, azt javasolta, próbáljak meg rátalálni Tibor élő rokonaira, mert ha megtalálom a teljes nevét és születési adatait, van esély, hogy valaki a családból még emlékszik rá, vagy legalább őrzi a történetét. Elmondta, hogy az utóbbi években egyre többen keresik fel hasonló okból a levéltárat, mert a digitalizált anyakönyvek és genealógiai adatbázisok sokkal könnyebbé tették az ilyen kutatást, mint tíz évvel korábban.
Három hétig dolgoztam ezen esténként, miután hazaértem a munkából, böngészve online anyakönyvi bejegyzéseket, régi címjegyzékeket, és egy genealógiai fórumot, ahol családfakutatók segítenek egymásnak. Végül egy asszonyra bukkantam, akit Varga Évának hívtak, és aki egy nyilvános bejegyzésben megemlítette egy nagybátyját, aki „eltűnt a háborúban, és sosem derült ki pontosan, mi történt vele”, ugyanazzal a vezetéknévvel és nagyjából ugyanabból a kerületből, mint a levelekben szereplő Tibor.
Írtam neki egy hosszú üzenetet, elmagyarázva, ki vagyok, és mit találtam, mellékelve egy fényképet az egyik levélről, hogy bizonyítsam, nem valamiféle csalásról van szó. Két napig nem válaszolt, és már azt hittem, túl merész volt a megkeresésem, amikor végre megjött a válasza, röviden, de izgatottan: igen, ez a nagybátyja lehetett, és szeretne találkozni velem, mert a családban mindig is hiányzott egy darab a történetből, amit talán most végre összerakhatunk.
Egy hónappal később találkoztunk egy kávézóban a belvárosban. Éva hatvanas évei közepén lehetett, és magával hozott egy régi fényképet Tiborról, amin egy sportos, nevető fiatalember állt egy kerékpár mellett, körülbelül ugyanabban a korban, mint amikor a leveleket írta. Elmondta, hogy a családi legenda szerint Tibor „egy zenész lányba volt szerelmes”, de senki nem tudta a nevét, mert a nagyapja, Tibor testvére, sosem akart róla beszélni, azt mondta, túl fájdalmas téma.
– A nagyapám egyszer, idős korában, amikor már a demenciája előrehaladott volt, folyton egy nevet ismételt, amit senki nem tudott hova tenni – mondta Éva. – Most, hogy elmondta a nagymamája nevét, rájöttem, hogy pontosan azt a nevet mondta mindig. Azt hiszem, Tibor beszélhetett róla a testvérének, mielőtt elment, és ez valahogy megragadt benne egy életen át.
Éva elmesélte azt is, amit a családi levéltárból sikerült kiderítenie: Tibort egy munkaszolgálatos alakulattal vitték az orosz frontra, és egy 1945 januári visszavonulás során veszett nyoma, valószínűleg egy menetelés közben, amiből sokan nem tértek vissza, mert az éhség és a hideg végzett velük az úton, mielőtt egyáltalán harcba kerültek volna. Nem volt hivatalos haláleset, nem volt sír, csak egy bejegyzés egy listán, hogy „eltűnt, feltehetően elhunyt”.
Megosztottam Évával a leveleket, lefényképezve elküldtem neki mindet, és ő megígérte, hogy a családi archívumban is körülnéz, hátha talál valamit, amit Tibor írhatott nekik ugyanabban az időszakban. Két hét múlva küldött egy képet egy régi noteszről, amiben Tibor rövid bejegyzéseket írt a bevonulása előtti hetekben, és az egyikben ez állt: „Ha nem térek vissza, remélem, O. megtalálja a módját, hogy tovább játsszon. Nem akarom, hogy miattam hallgasson el.”
Ez a mondat, amit Tibor írt, és amit a nagymamám valószínűleg sosem olvasott el, mert sosem jutott el hozzá, olyan súllyal nyomta a torkomat, hogy percekig nem bírtam folytatni az olvasást. Mert pontosan az ellenkezője történt annak, amit Tibor kívánt neki — a nagymamám elhallgatott, teljesen és véglegesen, és ezt a hallgatást egy egész életen át fenntartotta, anélkül hogy tudta volna, hogy az, akit elveszített, pont ezt nem akarta tőle.
A koncertjegyen szereplő terem neve egy épülethez vezetett, ami a Belvárosban állt, nem messze attól az utcától, ahol most lakok, bár a bejárata fölött már egy másik felirat díszlett — ma zenekonzervatóriumi kamaraterem működik benne, miután a kilencvenes években renoválták. Elmentem megnézni egy szombat délután, csak hogy álljak a bejárat előtt, és próbáljam elképzelni, milyen lehetett, amikor a nagymamám, akkor még csak egy fiatal nő, aki nem is tudta, mi vár rá, belépett ugyanazon az ajtón egy koncert előtt.
A teremben, ahova sikerült bejutnom, mert éppen egy nyitott próbát tartottak, és a gondnok megengedte, hogy csendben beüljek, ugyanazok a famennyezet-díszítések voltak láthatók, mint amiket az egyik régi fényképen felismertem a dobozból, bár a székeket kicserélték, és a falakat újrafestették egy melegebb árnyalatú sárgára. Leültem az egyik hátsó sorba, és hallgattam, ahogy egy fiatal hegedűs gyakorolt a színpadon, és próbáltam elképzelni, hol állhatott a zongora 1943-ban, melyik oldalon, milyen irányba nézhetett a nagymamám, amikor játszott.
A gondnok, egy idősebb férfi, aki évtizedek óta dolgozott ott, megemlítette, hogy a teremnek megvan még a régi vendégkönyve is egy raktárban, bár kétséges, hogy pont azokból az évekből találnék benne bármit, mert a háború alatt sok dokumentum elveszett, amikor a termet ideiglenesen más célokra használták. Megkértem, hadd nézzek bele, és egy porlepte, bőrkötéses könyvben tényleg találtam egy bejegyzést 1943 novemberéből — nem a nagymamám nevét, csak annyit, hogy „zongoraest, telt ház, rendkívüli fogadtatás”, minden más részlet nélkül.
Ennyi volt, de ez a kevés is elég volt ahhoz, hogy a történet, amit addig csak levelekből és mások elbeszéléséből ismertem, hirtelen nagyon konkréttá váljon — hogy tudjam, ez a terem, ezek a falak, ez a mennyezet valóban hallották azt a hangot, amit én már csak felvételekről és Zsófi játékából ismerhetek.
Ez a felfedezés valahogy mindent a helyére tett. Megértettem, miért nem volt a nagymamámnak soha más párkapcsolata, bár a családi legendák szerint több kérője is volt élete során; megértettem, miért nem beszélt soha a zenéről, miért zárta be a zongora fedelét minden alkalommal, amikor azt hitte, senki sem figyeli; megértettem, hogy egy egész életet élt le úgy, hogy belül folyamatosan egy olyan veszteséggel küzdött, amire sosem kapott végleges választ, sosem volt alkalma elbúcsúzni úgy, ahogy az ember szeretne elbúcsúzni valakitől, akit szeretett.
Leírtam mindent, amit megtudtam, egy füzetbe, és bár tudtam, hogy ezt a füzetet talán soha senki más nem fogja elolvasni, valahogy fontosnak éreztem, hogy legalább papírra vessem — hogy Tibor története, bármilyen töredékes is, ne vesszen el teljesen, ahogy a nagymamám emlékezete is lassan elvész majd, ahogy minden emlékezet elvész, ha senki sem tartja életben.
Aznap este, miután a hangoló elment — négy órát dolgozott a zongorán, és közben elmagyarázta, hogy a húrok nagy része még az eredeti volt, ötven-hatvan éves, csodával határos módon, hogy egyáltalán ki lehetett még feszíteni őket újra —, felnyitottam a fedelet, és leültem a zsámolyra, ami nyikorgott a súlyom alatt. Nem tudok zongorázni, soha nem tanultam, anyám sem tanult, senki a családban, legalábbis amennyire én tudtam. De lenyomtam néhány billentyűt, csak hogy halljam, milyen hangja van most, hogy újra rendben van. A hang tisztán szólt a üres lakásban, mélyebb és gazdagabb, mint ahogy korábban bármikor hallottam tőle, és egy pillanatra elképzeltem, milyen lehetett, amikor a nagymamám ugyanitt ült, ugyanezekkel a billentyűkkel, valamikor, amikor még fiatal volt, és talán még nem döntötte el, hogy soha többé nem fog nyilvánosan játszani.
Később, amikor átnéztem a fényképes dobozt, találtam egy képet, aminek a hátuljára valaki ceruzával felírta a dátumot és egy nevet — egy koncertterem nevét Budapesten, 1943-ból. A képen a nagymamám állt egy zongora mellett, fiatalon, szigorú kontyban, fekete ruhában, és mosolygott, olyan mosollyal, amit sosem láttam rajta élőben, mert mire én megismertem, már megtanulta elrejteni.
Három hónappal a levelek megtalálása után elhatároztam, hogy magam is elkezdek zongorázni tanulni. Nem azért, mert azt hittem, valaha is olyan jó leszek, mint a nagymamám volt, hanem mert úgy éreztem, valahogy közelebb kerülök hozzá, ha megtanulom, mit jelentett számára leülni ez elé a hangszer elé, mit érezhetett, amikor az ujjai végigfutottak a billentyűkön.
Találtam egy tanárt a környéken, egy középkorú férfit, aki türelmesen fogadta, hogy felnőttként, semmi előzetes tudással kezdek neki egy olyan hangszernek, amit mások gyerekkorukban szoktak elkezdeni. Az első hónapokban csak egyszerű gyakorlatokat tanultam, ujjgyakorlatokat, skálákat, és gyakran elcsüggedtem, amikor a hangok nem úgy szóltak, ahogy szerettem volna, amikor az ujjaim nem engedelmeskedtek úgy, ahogy az agyam utasította őket.
A tanárom egyszer megkérdezte, miért pont most, felnőttként döntöttem úgy, hogy belevágok, és elmeséltem neki a nagymamám történetét, a leveleket, Tibor eltűnését. Hosszan hallgatott, aztán azt mondta, hogy sok felnőtt tanítványa van, akik valamilyen veszteség vagy hiány miatt kezdenek bele a zenébe, mintha a hangszer képes lenne kitölteni valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni, és hogy ebben semmi szégyellnivaló nincs — sőt, szerinte ez az egyik legtisztább oka annak, amiért érdemes zenét tanulni.
A tanárom, akit Bencének hívtak, és aki már huszonöt éve tanított zongorázni, mire megismertem, egyszer megmutatott nekem egy listát a saját jegyzetfüzetéből, amiben az elmúlt évek felnőtt tanítványainak okait gyűjtötte össze, amiért zenét kezdtek tanulni — egy férfi, akinek a felesége rákban halt meg, és azt mondta, a zene az egyetlen dolog, ami nem kérdez vissza; egy nő, aki fiatalon abbahagyta a hegedűt a szülei nyomására, és most, negyvenévesen akarta bizonyítani magának, hogy nem volt túl késő; egy másik férfi, aki egyszerűen csak magányos volt, és azt mondta, legalább a zongora billentyűi mindig ugyanott vannak, amikor leül eléjük.
– Mindenkinek van egy története, amiért idekerül – mondta Bence –, de a kezek nem tudnak hazudni arról, mennyire akarja valaki igazán. A tiéd az elején remegett, amikor skálákat gyakoroltál, de nem a félelemtől, inkább a türelmetlenségtől, amiért nem megy olyan gyorsan, ahogy szeretnéd.
Az első hónapokban többször is majdnem feladtam, különösen egy este, amikor egy egyszerű gyakorlat közben annyira összezavarodtam a bal és jobb kéz ritmusában, hogy könnyek szöktek a szemembe a frusztrációtól, és azon gondolkodtam, talán tényleg igaza volt a mozgatóknak, akik azt mondták, egy ekkora hangszert a legjobb lenne csak eladni, és nem foglalkozni tovább a történetével.
De a következő leckén Bence egy egyszerű trükköt mutatott, hogy a két kezet külön-külön tanuljam meg, mielőtt összetenném őket, és ez a kis módosítás annyira megváltoztatta a haladásom ütemét, hogy két hét múlva már képes voltam végigjátszani egy teljes gyakorlatot anélkül, hogy megálltam volna. Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, talán nem is reménytelen az egész vállalkozás.
Hatodik hónapban Bence javasolta, hogy próbáljak meg egy rövidebb Chopin-darabot, mert úgy érezte, készen állok rá, és amikor elmondtam neki, miért pont Chopint szeretném, mert a nagymamám is kedvelte, elmosolyodott, és azt mondta, ez a fajta motiváció sokkal messzebbre vezet, mint a puszta technikai gyakorlás, mert amikor az ember egy konkrét emberre gondol, miközben a billentyűket üti, a zene egészen más jelentést kap.
Néhány hónappal később, amikor már biztosabban játszottam a prelűdöt, Bence megkérdezte, szeretnék-e részt venni egy kis házi koncerten, amit a tanítványai számára szervez minden tavasszal, ahol mindenki eljátszhat egy rövid darabot a család és barátok előtt. Először visszariadtam az ötlettől, mert úgy éreztem, messze nem vagyok elég jó, de végül igent mondtam, részben azért, mert úgy gondoltam, a nagymamám is ott lehetett volna egy hasonló esemény közönségében valaha, mielőtt abbahagyta.
A koncerten, ami egy kis közösségi házban volt, tele más felnőtt tanítványokkal és az ő izgult családtagjaikkal, eljátszottam a prelűdöt, és bár kétszer is elbizonytalanodtam egy-egy ütem közepén, végig tudtam csinálni anélkül, hogy teljesen megálltam volna. Utána egy idős férfi, aki egy Bach-darabot adott elő előttem remegő kézzel, odajött hozzám, és azt mondta, látta rajtam, hogy nem a tökéletességért küzdök, hanem valami másért, és hogy ez sokkal szebb, mint bármilyen technikai hibátlanság.
Hónapokon át gyakoroltam minden este, lassan haladva előre, amíg végül meg nem tanultam néhány egyszerűbb darabot, köztük egy rövid Chopin-prelűdöt, ami a kedvenc zeneszerzőm lett, pontosan azért, mert tudtam, hogy a nagymamám is szerette. Amikor először sikerült hiba nélkül végigjátszanom, egyedül ültem a lakásban, és sírva fakadtam, nem a szomorúságtól, hanem valami egészen más érzéstől, amit nehéz lenne pontosan megnevezni — talán büszkeség volt, talán kapcsolódás, talán egyszerűen csak megkönnyebbülés, hogy végre valamit visszaadhattam annak a zongorának, ami annyi évig csendben állt a sarokban.
A szomszéd igazat mondott valamiről, amit nem is mondott ki egyenesen: a zongora nem bútor volt. Egy egész életet hallgatott el, amiről én semmit sem tudtam, és most már soha nem is fogok megtudni mindent belőle, mert azok, akik tudták volna a választ, már nem élnek, hogy elmondják.
Nem adtam el. Hetente egyszer felhívok valakit az ismerőseim közül, aki valóban tud játszani — egy barátnőmet, aki gyerekkorában tanult zongorázni, és azóta is szívesen leül bármilyen hangszer elé, ha felkérik —, csak hogy a lakás ne legyen olyan csendes, amilyen a nagymamám élete utolsó éveiben lehetett, amikor egyedül ült itt, és csak néha, amikor azt hitte, senki sem hallja, engedte meg magának, hogy emlékezzen arra, aki valaha volt.
A barátnőmet Zsófinak hívják, együtt jártunk gimnáziumba, bár akkoriban sosem gondoltam volna, hogy egyszer minden péntek este nála fogom tölteni egy órát egy halott asszony zongorája mellett. Az első néhány alkalommal egyszerű darabokat játszott, amiket még gyerekkorából ismert, és én csak hallgattam a kanapén egy pohár borral, próbálva nem gondolni arra, mennyire más ez a hangszer most, mint amikor néma dísz volt csupán a sarokban.
Egyik péntek este Zsófi megkérdezte, zavar-e, ha kipróbál valami modernebbet is, nem csak klasszikus darabokat, és amikor mondtam, hogy nyugodtan, eljátszott egy Einaudi-darabot, amit valahol hallott egy filmben, és amiben volt valami egyszerű, visszatérő motívum, ami annyira a fejembe ragadt, hogy napokig dudorásztam anélkül, hogy észrevettem volna. Ettől kezdve minden péntek este keverte a régi és az új darabokat, és lassan egy saját repertoár alakult ki, ami már nem csak a nagymamáméhoz kötődött, hanem a miénkhez is kezdett válni.
Egy alkalommal, nagyjából négy hónappal azután, hogy elkezdte eljárni, édesanyám is velünk volt éppen, mert aznap átjött segíteni néhány utolsó dobozot átnézni, amiket még nem bontottam ki. Amikor Zsófi elkezdett játszani, édesanyám először csak állt a konyhaajtóban, mintha nem akarna közelebb jönni, aztán lassan leült a kanapé szélére, és végighallgatta az egész darabot anélkül, hogy egy szót is szólt volna.
– Furcsa érzés – mondta utána –, hallani, hogy ez a hangszer tényleg működik. Egész gyerekkoromban csak egy bútordarab volt, amit körbe kellett járni.
Megkérdeztem, akarja-e, hogy Zsófi eljátssza még egyszer, és meglepetésemre azt mondta, igen, szeretné, és amikor a darab másodszor is véget ért, láttam, hogy a szeme könnyes, bár nem szólt semmit, csak megfogta a kezem egy pillanatra, mielőtt felállt volna, hogy segítsen a konyhában.
Hat hónap elteltével Zsófi már egy tucat darabot tudott kívülről, és néha, amikor korán érkezett, mielőtt még én is otthon lettem volna, a szomszédok azt mondták, hallották a zenét a lépcsőházból, és ez a gondolat valahogy megnyugtatónak tűnt számomra — hogy a ház, ami évtizedekig csak a csendet hallotta ebből a lakásból, most újra megszokhatja a zenét, ugyanúgy, mint régen, amikor a nagymamám még csak titokban engedte meg magának, hogy játsszon.
Múlt pénteken a barátnőm, aki hetente eljön zongorázni, megkérdezte, tudok-e valamit arról, mit szeretett játszani a nagymamám. Megmutattam neki az 1943-as koncert programját, amit a fényképes dobozban találtam a kép mellett — egy Chopin-nokturnt és egy Liszt-rapszódiát sorolt fel, amiket aznap este adott elő.
Megkerestem a kottákat egy antikváriumban, és a barátnőm eljátszotta mindkettőt, először bizonytalanul, mert sosem gyakorolta őket, aztán egyre biztosabban, ahogy telt az este. Ültem a kanapén, hallgattam, és azon gondolkodtam, vajon pontosan ezeket a hangokat hallotta-e utoljára Tibor, mielőtt elindult volna a frontra, vajon ott ült-e a koncerten, vagy csak levélben hallott róla, vagy talán soha nem is jutott el hozzá a hír, hogy a nagymamám játszott aznap este.
Amikor a Chopin-nokturn véget ért, a barátnőm csendben maradt egy darabig a billentyűk fölött, aztán azt mondta, érzi, hogy ez a zongora sok mindent átélt, amit sosem fog tudni teljesen megérteni, de hogy megtiszteltetés számára, hogy újra megszólaltathatja.
Azóta minden alkalommal, amikor eljön játszani, hagyok egy üres helyet mellette a zongora tetején, ahol a nagymamám fiatalkori fényképe áll, feketében, mosolyogva, a koncert előtt készült, mintha ő is ott ülne velünk minden pénteken, és hallgatná végre újra azt a zenét, amit egy egész életen át magában őrzött.
Egy évvel a költözésem után úgy döntöttem, szervezek egy kis összejövetelt a lakásban — nem nagy ünnepséget, csak egy szerény estét, ahova meghívtam a szomszédot, a zongoratanáromat, néhány közeli barátomat, és mindenkit megkértem, hozzon magával valakit, aki szeret zenét hallgatni. Elhívtam Varga Évát is, Tibor unokahúgát, akivel addig már többször beszéltünk telefonon, de személyesen még sosem találkoztunk nálam, és aki azt mondta, örömmel eljön, mert úgy érzi, neki is köze van ehhez a történethez. Az ötlet onnan jött, hogy úgy éreztem, a zongora története túl fontos ahhoz, hogy csak magamban tartsam, hogy valahogy meg kell osztanom azt, amit megtudtam, mielőtt az emlékezet is elhalványul.
Aznap este, miután mindenki megérkezett, és a lakás megtelt halk beszélgetéssel, felálltam, és röviden elmeséltem a vendégeknek a zongora történetét — hogy a nagymamám fiatalon koncertezett, hogy aztán abbahagyta, és hogy csak a halála után derült ki számomra, miért. Elmeséltem Tibor történetét is, amennyire tudtam, és láttam, ahogy a szomszéd szeme megtelik könnyekkel, mert ő is csak részben ismerte az igazságot korábban.
Éva egy kicsit félve érkezett, mert nem ismerte a többieket, és bevallotta az ajtóban, hogy nem igazán tudta, mire számítson, amikor meghívtam, de úgy érezte, nem mondhat nemet egy ilyen estére. Magával hozott egy bekeretezett másolatot Tibor fényképéről, a kerékpár melletti képről, és megkérdezte, kiteheti-e valahova a lakásban, csak az este idejére.
Kitettük a zongora tetejére, a nagymamám fiatalkori fényképe mellé, úgy, hogy a kettő egymás felé néz, mintha végre, több mint nyolcvan évvel később, ugyanabban a szobában lehetnének, még ha csak papíron is.
Amikor elmeséltem a vendégeknek a teljes történetet, Tibor noteszének utolsó bejegyzését is felolvastam, azt a mondatot, hogy nem akarja, hogy a nagymamám miatta hallgasson el, és láttam, hogy Éva keze ökölbe szorul az ölében, miközben hallgatja, bár az arca nyugodt marad.
– Azt hiszem, a nagyapám sosem bocsátott meg magának, hogy nem tudta megmondani neki, mi történt – mondta Éva, amikor befejeztem. – De most legalább tudjuk, hogy a történet nem veszett el teljesen. Csak nagyon sokáig két külön darabban hevert, és most valahogy összekerült.
A barátnőm leült a hangszer elé, és újra eljátszotta a Chopin-nokturnt, majd én is leültem, kissé remegő kézzel, és eljátszottam a saját kis prelűdömet, amit hónapokig gyakoroltam.
Ilonka néni, aki a hátsó sorban ült egy széken, amit külön neki hoztunk be a konyhából, mert a térde már nem engedte, hogy a kanapén üljön hosszan, a nokturn alatt egyszer csak felemelte a kezét, és halkan dúdolni kezdte a dallamot, egy ütemmel a zongora után, mintha emlékezetből követné, amit évtizedekkel korábban hallott egyszer-egyszer az éjszaka közepén. Amikor végzett a barátnőm, Ilonka néni megtörölte a szemét egy zsebkendővel, és azt mondta, pontosan ezt a dallamot hallotta akkor, amikor a nagymamám azt hitte, senki sem figyel, és hogy most végre nem kell többé titokban hallgatnia.
Hozzátette, hogy a férje, mielőtt meghalt, egyszer megkérdezte tőle, vajon valaha megtudják-e, miért hallgatott el a szomszéd asszony zenéje annyi évvel korábban, és hogy sajnálja, nem élte meg, hogy választ kapjon rá. – De most itt van ez a válasz, ebben a szobában – mondta Ilonka néni –, és azt hiszem, ez a legtöbb, amit az ember kívánhat egy ilyen történettől.
Tudtam, hogy messze nem vagyok olyan tehetséges, mint a nagymamám volt, de valahogy mégsem éreztem szégyent vagy zavart — inkább valami furcsa büszkeséget, hogy legalább megpróbáltam, hogy a kezem, bármilyen ügyetlenül is, de folytatta azt, amit az övé egyszer elkezdett.
A vendégek tapsoltak, és a szomszéd odajött hozzám utána, megölelt, és azt mondta, biztos benne, hogy a nagymamám büszke lenne rám — nemcsak a zongorázás miatt, hanem azért is, mert utánajártam a történetének, mert nem hagytam, hogy teljesen eltűnjön a feledésben. Ez a mondat annyira meghatott, hogy alig bírtam visszatartani a könnyeimet, és akkor éreztem először igazán, hogy valami lezárult bennem — nem a gyász, mert az talán sosem zárul le teljesen, hanem valami más, egyfajta béke azzal kapcsolatban, hogy nem mindent tudhatok meg, de azt, amit megtudtam, tisztelettel és szeretettel őrzöm tovább.
Néhány héttel az összejövetel után Éva küldött nekem egy utolsó fényképet, amit a családi dobozban talált, és amit korábban nem vett észre, mert egy másik kép mögé volt csúsztatva. A képen Tibor és egy fiatal nő áll egy koncertterem előtt, mosolyogva, és bár az arc kissé életlen a régi papíron, a kontytartás, a ruha szabása pontosan megegyezik azzal a fényképpel, amit a nagymamám fényes dobozában találtam. Nem tudom biztosan, hogy ők ketten együtt mentek-e be aznap este, vagy csak véletlenül álltak egymás mellett, amíg valaki lefényképezte a bejáratot, de attól a pillanattól kezdve máshogy néztem a zongora tetején álló két fényképre.
Péntek esténként, amikor Zsófi eljön játszani, most már mindig meggyújtok egy gyertyát a két kép mellett, nem vallásos okból, inkább csak azért, mert valahogy úgy éreztem, a sötét lakásban kellene lennie valami fénynek, ami jelzi, hogy valaki figyel. Nem hiszem, hogy a nagymamám hinne a szellemekben, amennyire ismertem, de azt hiszem, megértette volna, miért teszem.
Néha, amikor egyedül vagyok a lakásban, és a zongora csendben áll a sarokban, leülök elé, és csak nézem a billentyűket anélkül, hogy megérinteném őket, és próbálom elképzelni, mit érzett a nagymamám azokban az években, amikor egyedül élt itt, és csak néha, az éjszaka közepén, engedte meg magának, hogy felnyissa a fedelet. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is választ kapok, de már nem is érzem szükségét, hogy megkapjam — elég, hogy a zene most már hangosan szól ebben a lakásban, és hogy valahányszor felcsendül, egy kicsit úgy érzem, mintha ő is hallaná, bárhol is van most.
Tavaly ősszel, egy évvel az összejövetel után, Zsófi egy új darabot hozott, amit maga fedezett fel egy antikváriumi mappában — egy kéziratos lapot, amiről kiderült, hogy egy amatőr zeneszerző műve volt a negyvenes évekből, sosem kiadva, és amelynek a dallama annyira hasonlított a nagymamám egyetlen fennmaradt naplóbejegyzésének hangulatára, hogy hónapokig azon gondolkodtunk, lehet-e bármi köze hozzá, bár erre valószínűleg sosem kapunk választ. Eljátszotta egyszer, csendben, a gyertyák fényénél, és utána mindketten sokáig csak ültünk, anélkül hogy bármit mondtunk volna, mert néha a csend is olyan, mint egy befejezetlen mondat, amit jobb nem erőltetni tovább.
Vélemény, hozzászólás?