Azt mesélik, hogy a hegyek fölött, ahol a felhők sosem pihennek meg, és ahol a sziklák olyan élesek, hogy még a sasok is kerülik a legmagasabb csúcsokat, él egy lány, akit a szél nevelt fel, mert az édesanyja egy viharban vesztette életét, mielőtt a lány megszülethetett volna. Azt mondják, az anya egy pásztorlány volt, aki a nyájával rekedt a hegyen, amikor a vihar lecsapott, és bár a falubeliek napokig keresték, csak a botját találták meg egy szikla alatt, semmi mást. A gyermeket, aki a viharban született, a szél vette magához, és nevelte fel a maga módján, ott, ahol az emberek nem járnak.
A pásztorlányt, aki az anya volt, Margitnak hívták, és azt mesélik róla, hogy fiatal kora óta különös kapcsolatban állt a hegy időjárásával — ő volt az egyetlen a faluban, aki mindig pontosan megérezte, mikor közeledik vihar, néhány órával azelőtt, hogy a felhők egyáltalán megjelentek volna az égen, és a nyájat időben lehajtotta a biztonságos legelőkre. Azon a napon azonban, amikor a vihar végzett vele, semmi előjelet nem érzett, ami azóta is furcsa a faluban mesélőknek, mintha a vihar maga is tudta volna, hogy ő az, aki megérkezik, és szándékosan rejtette el magát a lány elől, mielőtt lesújtott volna. Egyesek úgy tartják, hogy éppen ez volt az oka, amiért a Szélkirály úgy érezte, tartozik valamivel a lány gyermekének — mert az ő birodalmában történt az igazságtalanság, az ő egyik vihara vette el egy élet, ami még meg sem született.
Azt beszélik az öregek, hogy a szélnek, amit az emberek egyszerűen csak szélnek neveznek, valójában király a neve, és hogy ez a Szélkirály nem egyetlen fuvallat, hanem mindazok összessége, amik a világ felett fújnak — ő küldi a keleti szelet, ami esőt hoz tavasszal, és ő tartja vissza a délit, amikor a gabona még nem elég erős ahhoz, hogy elviselje. Azt mondják, a Szélkirálynak sok gyermeke van, mindegyik egy-egy irányból fúj, mindegyiknek más a természete — van, aki nyers és türelmetlen, mint az északi testvér, aki a havat hordja, és van, aki lágy és csalfa, mint a nyugati, aki a tavaszi illatokat szokta elhozni a városokból. Fuvallat azonban nem úgy született, mint a többi: ő emberi gyermekként jött a világra, és a Szélkirály csak azért vette magához, mert hallotta a sírását a vihar kellős közepén, és valami megesett a szívén, amiről a legenda nem mondja el pontosan, miért.
Azt mesélik, a Szélkirály először nem tudta, mit kezdjen egy emberi csecsemővel, hiszen a szelek nem esznek, nem alszanak, nem tanulnak meg járni úgy, ahogy egy gyermeknek kell. Az első teleken a hegyi sasok vigyáztak rá, mert a Szélkirály megkérte őket, hogy adjanak neki meleget a szárnyuk alatt, amikor ő maga nem tudott mellette maradni, mert a világ más pontjain is kellett fújnia. A kecskepásztorok, akik ritkán felmerészkedtek a legfelső legelőkre, azt állították, látták a kislányt sasok között üldögélni egy sziklán, nevetve, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy egy ember gyermeke a ragadozó madarak között nő fel.
Ahogy Fuvallat idősebb lett, a Szélkirály megtanította neki mindazt, amit egy szél tudhat: hogyan kell megkülönbözetni a vihart hozó felhőt attól, amelyik csak ártalmatlanul vándorol át az égen, hogyan kell meghallani egy madár szárnyának rebbenését egy mérföldről, és hogyan kell érezni, mikor fordul az évszak, még mielőtt az első hideg éjszaka megérkezne. Nem tanította meg neki azonban, hogyan legyen ember, mert ő maga sosem volt az, és talán ezért lett Fuvallat olyan, amilyen — félig otthon az emberek világában, félig a szelek birodalmában, sosem egészen illeszkedve egyikbe se, mindig két világ között lebegve, mint egy faág, amit a folyó magával ragad, de sosem ér partot vele.
A hegylakók Fuvallatnak hívták, mert sosem lehetett tudni, melyik irányból érkezik, és soha nem maradt egy helyen két napnál tovább — ma a keleti csúcson látták, ahogy egy sas tollával játszik, holnap már a nyugati szirteken hagyott nyomot a fűben, ahol senki más nem járt. A pásztorok, akik a legmagasabb legelőkre hajtották a nyájukat, néha hallották, ahogy énekel, bár a dallam sosem volt egyforma, mindig változott, mint maga a szél.
Tavasszal, amikor a hóolvadás megtöltötte a patakokat, az egész hegyoldal zöldbe borult, és a kecskék csengőinek hangja összekeveredett a madarak énekével olyan zsivajban, hogy az ember alig hallotta a saját gondolatait. Ősszel viszont, amikor a levelek megsárgultak, és a hegyek fölött az első hideg szelek kezdtek gyülekezni, a falu népe sietve hordta be a termést, mert mindenki tudta, hogy a tél kemény lehet odafent, és hogy a Szélkirály birodalmában az évszakok sosem úgy változnak, ahogy az alsó vidékeken, hanem hirtelen, figyelmeztetés nélkül, mint egy ajtó, amit valaki hirtelen becsap.
A faluban úgy tartották, hogy aki a hegy lábánál született, annak a vérében van valami a szélből is, egy nyugtalanság, ami sosem hagyja nyugodni egy helyben túl hosszú ideig, és hogy ez a nyugtalanság az, ami miatt Kővirág fiataljai közül olyan sokan elvándoroltak idegen vidékekre, hajósnak álltak, vagy karavánokkal utaztak messzi városokba, míg mások, mint a molnár, egész életükben egyetlen völgyben maradtak, mintha a gyökereik mélyebbre nyúltak volna, mint a nyugtalanságuk.
A völgy alján, ahol a patak kettéágazott, állt egy malom, amit még a fiatal molnár nagyapja épített, kézzel faragott vitorlákkal, amiket nemzedékek óta a szél forgatott, hogy a falu kenyere soha ne fogyjon el. A molnár az apjától örökölte a malmot, és azzal együtt a felelősséget is, hogy a falu éhezni ne kezdjen, egy olyan felelősséget, amit soha nem kért, de amit a vállára tettek, amikor még fiú volt, és amit azóta is cipelt, mint egy láthatatlan terhet.
A falut, amely a malom körül nőtt fel nemzedékek alatt, Kővirágnak hívták, mert a környező sziklákon egy fajta szürke, csillag alakú zuzmó nőtt, amit messziről kőbe faragott virágnak néztek az idegenek. A molnárnak volt egy öccse is, Balázs, aki két évvel volt fiatalabb nála, és aki gyermekkoruk óta úgy érezte, igazságtalanság, hogy a malom mindig a legidősebb fiúra száll, függetlenül attól, melyikük ért hozzá jobban. Balázs ügyesebb volt a számokkal, jobban értett a vitorlák szögeinek beállításához is, de a falu szokása szerint az elsőszülöttet illette a jog, és Balázs ezt sosem bocsátotta meg igazán a sorsnak, még kevésbé a bátyjának, bár nyíltan sosem mondta ki a sérelmét, csak hordta magában, mint egy követ a zsebében, ami idővel egyre nehezebbé vált.
Amikor felnőttek, Balázs otthagyta a családi malmot, és egy kisebb, kézi hajtású szerkezetet épített a patak alsó folyásánál, ahol a víz sebesebben folyt, mondván, neki nem kell a szél szeszélye, ő a víz erejére épít, ami legalább megbízhatóbb. A két fivér többé nem beszélt egymással olyan gyakran, mint gyerekkorukban, és az anyjuk, aki özvegyen nevelte fel mindkettőjüket, sokszor sírt magában, amikor látta, hogy a fiai külön asztalnál esznek a falu ünnepein, mintha idegenek volnának egymásnak, nem egy anya két gyermeke.
Egy évben a szél egyszerűen nem fújt. Hetekig, aztán hónapokig csendes maradt a levegő a völgyben, a vitorlák mozdulatlanul álltak, mint egy elfeledett emlékmű, és a gabona megrohadt a raktárban, mert nem lehetett megőrölni. A falu éhezni kezdett, az emberek egyre furcsábban néztek a molnárra a piactéren, mintha az ő hibája lenne, hogy a szél nem fúj, mintha valamit elrontott volna, amit nem is tudott, hogyan kellene jóvátenni.
A falu vénje, egy Mátyás nevű öregember, aki annyi aratást látott már, hogy senki sem emlékezett rá másként, mint ősznek és görnyedtnek, minden vasárnap összegyűjtötte a népet a templom előtti téren, és arról beszélt, hogy a szél hallgatása Isten büntetése lehet azokért, akik a hegyi lányban hisznek, és nem az égben. Mások viszont azt suttogták, hogy éppen az ellenkezője igaz: hogy a falu elfordult a régi tisztelettől, amivel egykor a hegynek és a szélnek jártak, és hogy ezért hagyta el őket az, aki eddig mindig megőrölte a gabonájukat. A molnár senkinek nem hitt igazán, csak annyit tudott, hogy a gyermekei — mert már neki is volt két kicsi lánya akkoriban — egyre vékonyabbak lettek, és hogy a tél közeledett, mint egy adósság, amit nem tudott kifizetni.
A szegényebb családok közül legjobban a takácsé szenvedett, mert nekik hat gyermekük volt, és a legkisebb kettő már alig bírt talpon állni az éhségtől, mire a molnár végre összeszedte a bátorságát a hegyi útra. A takácsné minden reggel elment a malomhoz, és könyörögve kérte a molnárt, próbáljon meg bármit, akár istenkáromlást is, csak hozza vissza a szelet, mert a gyerekei szeme előtt kezdett elsötétülni a világ, ahogy ő fogalmazott, és nem bírta tovább nézni. Ezek a szavak jártak a molnár fejében egész úton felfelé a hegyre, és talán épp ezek adtak neki annyi erőt, amennyi a végső szakaszhoz kellett, amikor már a saját teste is cserbenhagyta volna.
Balázs malma, lentebb a patakon, egy ideig még működött, mert a víz nem állt el úgy, mint a szél, de aznap a vízhozam is apadni kezdett, mintha az egész völgy egyetlen hibát akarna bizonyítani, hogy senkinek nincs hatalma a természet felett, akármilyen eszközt is választ. Balázs ekkor titokban felkereste a bátyját, és azt javasolta, dolgozzanak együtt, hiszen kettejük erőforrása talán elég lenne a télire, de a molnár, aki még sosem kért segítséget senkitől, büszkeségből visszautasította, amit évekkel később mélyen megbánt, mert rájött, a büszkesége több kárt tett, mint amennyi hasznot hozott volna az összefogás.
Volt egy öregember a faluban, akit Gáspárnak hívtak, és aki fiatal korában, az apja nagyapjának idejében, állítólag ugyanígy felmászott a hegyre, amikor egy másik szélcsend sanyargatta a vidéket. Az ő története szerint nem talált semmit odafent, csak sziklát és jeget, és fagyott lábbal tért vissza, amit azóta is húzott, és soha többé nem hitt a mesében a hegyi lányról, csak annyit mondott mindenkinek, aki megkérdezte, hogy a hegy nem ad választ senkinek, csak elveszi, amit az ember felvisz magával — az erejét, a reményét, néha az ép testét is. A molnár sokat gondolt Gáspár lefagyott lábára azokban a napokban, és bár félt, hogy ugyanaz a sors vár rá, nem talált más utat, amin elindulhatott volna.
Egy éjjel, amikor már nem bírta tovább elviselni a tekinteteket, és amikor az anyja is csak hallgatott, mert nem tudott mit mondani neki, a molnár felmászott a hegyre, hogy szembenézzen azzal, aki — mint mondták a falubeliek suttogva — a szelet irányítja. Egész éjjel mászott, a kezei felsebesedtek a sziklákon, a lábai remegtek a fáradtságtól, de nem állt meg, mert tudta, hogy ha most visszafordul, soha többé nem lesz bátorsága megpróbálni.
Útközben elhaladt egy kőhalom mellett, amit a falubeliek Gáspár emlékének neveztek, bár az öreg még élt, csak a lába miatt már nem tudott odáig felmenni, hogy megnézze — a kőhalmot egykor ő emelte, hálából, hogy élve lejutott, és azóta minden vándor hozzátett egy kavicsot, ha arra járt, hátha az is segít valamiben. A molnár is lehajolt, és egy követ tett a többi mellé, bár maga sem tudta, kinek vagy minek szánja a gesztust, csak úgy érezte, nem mehet el mellette anélkül, hogy megtenné.
Félúton egy farkas bukkant elő a ködből, és percekig farkasszemet nézett vele, mozdulatlanul, mintha mérlegelné, érdemes-e energiát fordítani rá, aztán egyszerűen megfordult, és eltűnt a sziklák között, mintha tudta volna, hogy ennek az embernek más dolga van most, mint hogy farkasok elől meneküljön. A molnár sosem tudta meg, látomás volt-e, vagy valódi állat, de onnantól valahogy biztosabb léptekkel haladt tovább, mintha az állat tekintete megerősítette volna benne, hogy jó irányba tart.
A hajnal előtti órák voltak a legnehezebbek, amikor a hideg már a csontjaiba mart, és a teste minden tagja azt kiabálta, hogy álljon meg, pihenjen, forduljon vissza, amíg még van ereje leereszkedni. Ezekben az órákban a gyermekeire gondolt, a két kislányára, akiknek az arca egyre vékonyabb lett az elmúlt hetekben, és erre a gondolatra összeszorította a fogát, és továbbment, egy kézfogásnyit, majd még egyet, és még egyet, míg végre az ég keleten szürkülni kezdett, és a sziklák közül előtűnt egy szélesebb perem, ahonnan már látta a csúcsot.
Fuvallat egy sziklaperemen ülve találta, amikor hajnalban végre odaért, kifulladva, dühösen, a két keze még mindig remegett a mászástól, a ruhája szakadt volt a tüskés bokroktól, amiken át kellett vágnia magát.
– Miért nem fúj a szél a malmomra? – kérdezte a molnár, nem is köszönve, mert azt hitte, nincs idő udvariaskodni, nincs idő semmi másra, csak a kérdésre, ami hetek óta emésztette belülről.
Fuvallat nem válaszolt azonnal, csak nézte egy darabig, a fejét kissé oldalra fordítva, úgy, ahogy a madarak szoktak, amikor valami ismeretlen hangot próbálnak beazonosítani. A szeme olyan színű volt, mint a vihar előtti ég, se nem szürke, se nem kék, hanem valami köztes árnyalat, ami percről percre változott, ahogy a fény mozgott a felhők között, és a haja úgy lebegett körülötte, mintha sosem állna meg teljesen, még akkor sem, amikor a teste mozdulatlan volt.
A lány ránézett, és nem haragudott a modortalanságáért, mintha már látott volna hasonlót eleget azoktól, akik felmásztak hozzá panaszkodni. – Mert sosem kérted meg szépen – mondta, és a hangja nem volt dühös, inkább fáradt, mint valakié, aki már túl sokszor hallotta ugyanazt a vádat. – Azt hitted, jár neked, mert az apád malma, mert a nagyapád malma volt előtte. De a szél nem öröklődik senkitől, és nem tartozik senkinek.
– Akkor kinek tartozik? – kérdezte a molnár, és a hangjában most már kevesebb volt a düh, inkább a kétségbeesés szólt belőle. – Mert ha senkinek nem tartozik, akkor mi értelme van könyörögni, imádkozni, remélni? Ha a szél azt csinálja, amit akar, bármikor, bárhogy, akkor az embereknek nincs más dolguk, mint várni, és félni, hogy mikor hagyja el őket megint.
Fuvallat erre elgondolkodott, és egy darabig csak a köveket nézte a lába alatt, mintha a válasz ott rejtőzne valahol a mélyben. – Nem tartozik senkinek – mondta aztán –, de ismerhet valakit. És az ismeret nem kevesebb, mint a tartozás, csak másképp működik. Az apám – és itt az ég felé intett, mintha a Szélkirályra mutatna, aki talán éppen akkor fújt valahol egy másik hegy fölött – azt mondta mindig, hogy a szél ott marad, ahol szeretik, nem ott, ahol félik vagy parancsolnak neki.
A molnár erre nem tudott mit válaszolni, mert igazat kellett adnia neki, és ez a felismerés jobban fájt, mint bármi, amit korábban érzett a kudarc miatt, jobban, mint a falubeliek tekintete, jobban, mint az éhség, ami a házakban terjedt. Leült mellé a szikla szélére, bár a mélység szédítette, és először életében nem a malmáról beszélt, hanem arról, hogy fél az apja örökségét elveszteni, fél csalódást okozni mindenkinek, aki rá számít, fél, hogy soha nem lesz elég jó ahhoz, amire születtek elvárni tőle, és hogy ezt a félelmet soha senkinek nem mondta el, mert azt hitte, egy molnárnak nem szabad félnie, csak dolgoznia.
Elmondta azt is, hogy az apja utolsó szavai hozzá, mielőtt meghalt volna, azok voltak, hogy „ne hagyd, hogy a malom megálljon,” és hogy ezt a mondatot évek óta úgy viseli, mint egy kötelet a nyaka körül, ami minden rossz termés, minden karbantartási gond, minden panaszos tekintet után egy kicsit jobban megszorul. Soha senkinek nem merte elmondani, mennyire gyűlöli néha a malmot, és rögtön utána mennyire szereti is, egyszerre, ugyanabban a pillanatban, mert az egyetlen dolog, amit az apjától kapott, ugyanaz, ami fogva is tartja.
Fuvallat hallgatta, hosszan, anélkül hogy közbeszólt volna, csak nézte a völgyet alattuk, a parányi házakat, a kiszáradt malmot, az embereket, akik hangyaként mozogtak odalent. Amikor a molnár végre elhallgatott, mert kifogyott a szavakból, a lány egyetlen fuvallatot küldött lefelé a völgybe — nem erőset, csak épp annyit, hogy a vitorlák megmozduljanak, mint egy első próbálkozás, mint egy kérdés, amire még nem érkezett válasz.
– Nem azért teszem, mert megkértél – mondta. – Hanem mert most már tudom, ki vagy, nem csak azt, mit akarsz.
Mielőtt elindult volna lefelé, a molnár még megkérdezte, van-e neve, amin hívhatja, mert „a hegyi lány” furcsán hangzott egy ismeretségre, ami most kezdődött. A lány elgondolkodott, mintha még sosem kérdezték volna ezt tőle ilyen egyenesen. – A pásztorok Fuvallatnak hívnak – mondta –, és ez jó név, mert sosem lehet tudni, melyik irányból jövök. Ha neked is ez a neved jut eszedbe, amikor rám gondolsz, az éppen elég lesz.
A molnár lement a hegyről, és amikor hazaért, a vitorlák már lassan forogtak, elég ahhoz, hogy megőröljön annyi gabonát, amennyi a falunak kellett a télen való átvészeléshez. De nem állt meg ennyinél. Attól az évtől kezdve minden hónapban felmászott a hegyre, néha csak egy óráig maradt, néha egész napig, és sosem kért semmit, csak beszélgetett — elmesélte, mi történt a faluban, panaszkodott az időjárásra, mesélt a szerelméről, akit később feleségül vett, aztán a gyerekeiről, akik felnőttek, és akiknek elmesélte a lányt a hegyen, bár ők sosem hitték el egészen.
A szerelem, akiről mesélt, Ilona volt, a falu takácsának lánya, aki először nem hitt neki, amikor a molnár elmondta, honnan tudja a vitorlákat megint megforgatni. Azt gondolta, csak szerencséje volt, vagy hogy talán titokban valami mesterséget tanult egy vándor szélmolnártól, és nevetett, amikor a molnár a hegyi lányról beszélt neki az udvarlásuk első hetében. De egy nyári estén, amikor együtt sétáltak a malom mögötti ösvényen, hirtelen szél kerekedett a tiszta égen, egyetlen fuvallat, ami megemelte Ilona szoknyáját és elfújta a kalapját a patakba, majd egy második fuvallat, ami szelíden visszatette egy közeli ág tetejére, mintha valaki játékosan visszaadná, amit elvett. Ilona akkor nem szólt semmit, csak felnézett a hegyre, és onnantól kezdve sosem kérdezte meg újra, igaz-e a történet, mert úgy érezte, választ kapott rá, anélkül hogy szavakra lett volna szükség.
Ilonának akkoriban egy másik kérője is volt, egy jómódú birkakereskedő fia a szomszéd faluból, akit a szülei szívesebben láttak volna vejüknek, mert a molnár akkoriban még szegény volt, és a mindenki szemében megbélyegzett ember, aki „a hegyi lánnyal beszélget.” A kereskedő fia, akit Péternek hívtak, nem átallotta nyilvánosan is kinevetni a molnárt a vásártéren, azt híresztelve, hogy biztosan megbabonázták, vagy hogy egyszerűen csak hazudik, hogy érdekesebbnek tűnjön Ilona szemében. Ilona azonban, aki saját szemével látta a szoknyáját megemelő szelet és a visszatérő kalapot, sosem hitt Péter szavainak, és amikor a fiú egyszer túl messzire ment, és azt mondta, inkább egy bolondhoz menjen férjhez, mint egy hazugsághoz, Ilona egyszerűen hátat fordított neki a piactéren, mindenki szeme láttára, és sosem szólt hozzá többé.
Péter évekkel később, amikor már ő is megházasodott egy másik faluban, egyszer áthaladt Kővirágon egy vásáros úton, és meglátta a molnár családját, a négy gyermeket, Ilona boldog arcát, a malmot, ami sosem állt meg, és azt mondta egy kísérőjének, félig nevetve, félig keserűen, hogy talán mégsem volt olyan nagy bolondság, amit annyira kinevetett egykor. Nem állt meg beszélni velük, csak továbbment, de a falubeliek, akik látták az arckifejezését, sokáig emlegették, mint egy kis igazságtételt, amit az élet magától szolgáltatott, anélkül hogy bárkinek is szólnia kellett volna hozzá.
A házasságuk napján a falu minden lakója arra számított, hogy eső lesz, mert egész héten esett, de reggelre teljesen kitisztult az ég, és egy könnyű, meleg szél fújt egész nap, ami elhordta a sár szagát, és frissen vágott szénára emlékeztető illatot hozott a hegyekből, bár arrafelé senki nem kaszált azon a héten. A molnár tudta, kinek köszönheti, és bár nem mondta ki hangosan a vendégek előtt, aznap este, amikor már mindenki hazament, kiment a malom elé, és egyszerűen annyit mondott a csillagos égnek: „Köszönöm.” Nem várt választ, és nem is kapott, de a vitorlák egy pillanatra gyorsabban fordultak, mint ameddig a szél indokolta volna, és ez neki elég volt.
Attól az évtől kezdve a falu minden ősszel, az aratás után, megtartott egy ünnepet, amit Szélünnepnek neveztek, amikor a gyerekek színes szalagokat kötöttek a malom vitorláira, és az asszonyok elsőként sütött kenyeret vittek fel egy kőlaphoz a hegy lábánál, nem a csúcsra, mert odáig csak a molnár és később a fia merészkedett, hanem egy olyan pontig, ahonnan már látni lehetett a sziklaperemet, ahol Fuvallat ült. Senki nem várta, hogy a lány lejöjjön érte, de a kenyeret mindig elfújta egy erős szél másnap reggelre, és a faluban ezt annak jeleként értették, hogy a hegyi lány elfogadta az ajándékot, bármilyen formában is.
A Szélünnep nem volt egyházi ünnep, és néhány évvel később, amikor egy fiatal pap érkezett a szomszédos városból, hogy átvegye a falu lelkipásztori gondját öreg Mátyás halála után, komolyan megrótta a híveket, amiért „pogány szokásokat” ápolnak egy keresztény faluban. Ő maga sosem mászott fel a hegyre, és nyilvánosan kétségbe vonta, hogy bármi valós állna a történetek mögött, azt állítva, hogy a szél csak szél, és hogy a jó termés Isten kegyelme, nem egy hegyi teremtmény jóindulata. A falubeliek nem álltak vele szembe nyíltan, mert tisztelték a hivatalát, de a Szélünnepet attól kezdve csendesebben, kevésbé látványosan tartották meg, inkább otthon, a házak udvarán, mint a hegy lábánál.
Egy évben azonban, amikor a pap még viszonylag új volt a faluban, egy villámcsapás tüzet okozott a papi lak melletti csűrben, kiszáradt szénával teli épületben, és a lángok olyan gyorsan terjedtek, hogy senki sem hitte, meg lehet még menteni bármit. A molnár fia, István, aki akkor már felnőtt ember volt, és aki tudta, hová kell fordulnia, kiszaladt a ház elé, és egyszerűen csak annyit kiáltott a szél felé, amennyit apjától tanult: nem parancsot, csak egy kérést, hangosan, hogy bárki meghallja, aki hallani akarja. Néhány perc múlva heves szél kerekedett, ami nem szította tovább a lángokat, mint várni lehetett volna, hanem különös módon egy közeli esőfelhőt hajtott a csűr fölé, és az eső eloltotta a tüzet, mielőtt a szomszédos házakra terjedhetett volna.
A pap ezt véletlennek nevezte a szószékről, de otthon, négyszemközt, amikor István elmesélte neki, mit kiáltott oda a hegynek, hosszan hallgatott, és többé sosem szólt egy rossz szót sem a Szélünnepről, bár nyíltan sem állt mellé. Inkább úgy tett, mintha nem venné észre, amikor a falu minden ősszel ismét felvonult a kőlaphoz a hegy lábánál, és ezt a hallgatást a falubeliek bölcsességnek könyvelték el, mert néha a békét jobban szolgálja a hallgatás, mint a vita.
A falu gyermekei saját játékot is kitaláltak a történet köré, amit Szélfogónak neveztek: ketten álltak szemben egymással, az egyik volt „a molnár,” aki egy kérdést kiáltott, a másik volt „Fuvallat,” aki csak akkor válaszolhatott igennel, ha a kérdező előtte letérdelt, és „kérlek”-kel kezdte a mondatát — ha elfelejtette, az egész csapat nevetve kiabálta, hogy „a szél nem fúj neked!”, és a játékosnak újra kellett kezdenie. Ez a játék nemzedékeken át megmaradt, és sok felnőtt, aki már évtizedek óta nem gondolt a mesére, mosolyogva emlékezett vissza rá, amikor saját gyermekei ugyanazt a rigmust kiabálták az udvaron.
Balázs, aki a völgy alján maradt a maga kis malmával, évekig figyelte féltékenyen, hogyan gyarapszik a bátyja, hogyan bővül a háza, hogyan születik egymás után a négy gyermeke, miközben az ő malma alig bírta el a saját családját. Egy szárazság idején, amikor a patak is majdnem kiapadt, és a vízikerék csak akadozva forgott, Balázs elhatározta, hogy maga is felmászik a hegyre, mert úgy gondolta, ha a bátyjának sikerült, neki is sikerülhet, és talán ő is kaphat egy saját fuvallatot a malmára. Nem kérte meg senki tanácsát, csak egy éjjel elindult, dühösen és elszántan, és hajnalra fel is ért Fuvallat szikláihoz.
De Balázs nem úgy állt oda, mint a bátyja egykor — ő parancsolt. „Nekem is kell a szél,” mondta, „mert a bátyámnak adtál, és nekem jogom van ugyanannyira, hiszen egy apánk volt.” Fuvallat hosszan nézte, és a tekintetében most nem volt az a fáradt megértés, amit a molnárnak mutatott egykor, hanem valami hidegebb, távolibb dolog. „Te nem kérsz,” mondta neki, „te követelsz, és azt hiszed, a vérség jogot ad valamihez, amit nem lehet örökölni. A bátyád egyszer ugyanígy jött fel, ugyanilyen dühösen, de amikor leült mellém, és beszélt, nem parancsolt. Te még nem ültél le.” Balázs erre felháborodva elfordult, és anélkül, hogy leült volna, hogy akár egy szót is szólt volna másról, csak a malmáról, dühösen elindult lefelé, és aznap éjjel olyan vihar kerekedett a völgy felett, ami letörte a vízikereke felét, bár a bátyja malmának egyetlen vitorláját sem érintette. A falubeliek sosem tudták meg biztosan, a vihar véletlen volt-e, vagy üzenet, de Balázs onnantól kezdve sosem beszélt többé a hegyi lányról, és évekig alig szólt a bátyjához is.
Az anyjuk, aki ekkor már nagyon öreg volt, és aki egész életében azt kívánta, hogy a két fia újra egy asztalnál üljön, ezen az éjszakán sírva kérte Istent, hogy bármi áron, de hozza helyre, amit a büszkeség elrontott köztük, mert félt, hogy meghal anélkül, hogy még egyszer látná őket békében. Nem tudta, kihez kell fordulnia valójában a kéréssel — Istenhez, vagy a hegyhez, vagy egyszerűen a saját fiaihoz —, de minden este elmondta, akárhová is szállt a szava.
A két fivér között a békét végül nem a szél hozta meg, hanem a molnár legkisebb lánya, aki egy betegség miatt, amiről a falu orvosa nem tudott sokat, napokig lázasan feküdt, és senki sem hitte, hogy túléli a hetet. Balázs, bármennyire is neheztelt, minden éjjel átment a bátyja házához, és segített Ilonának hideg vizes borogatást készíteni, mert — mondta — „a gyerek nem hibás abban, hogy kinek jutott a malom.” A kislány felépült, és attól a télen kezdve a két fivér újra együtt ült a falu ünnepein, bár a malmokat sosem egyesítették, mert mindketten büszkék voltak a saját útjukra, amit végül bejártak.
Ugyanebben az időben, bár a völgyben erről senki nem tudott, Fuvallat egy másik, nehezebb küzdelmet is vívott, amiről csak sokkal később mesélt a molnárnak. A legidősebb testvére, az északi szél, akit a hegyvidéken Zúgónak neveztek, mert sosem fújt másként, csak ordítva, nehezen viselte, hogy Fuvallat ennyire megkedvelte az embereket, és egy télen, amikor a Szélkirály messze járt más vidékeken, Zúgó úgy döntött, megmutatja a húgának, milyen keveset is jelentenek valójában azok, akikhez ennyire kötődik. Olyan hideget zúdított a völgyre, amire évtizedek óta nem volt példa, és a patak jég alá fagyott, a vitorlák megálltak a ráfagyott hótól, és két gyermek a faluban lázasan feküdt a hideg miatt.
Fuvallat szembeszállt a bátyjával a csúcson, ahol a két szél összecsapása olyan vihart szült, amit a falubeliek még generációk múltán is meséltek egymásnak — az ég zöldes-szürkére változott, és a hegy csúcsát egy teljes napra köd ülte meg, amin senki nem látott át. Amikor a köd felszállt, a hideg megtört, és Zúgó visszahúzódott északra, morogva, de attól kezdve évekig nem mutatkozott a vidéken. Fuvallat sosem mesélte el pontosan, mit mondott a bátyjának, vagy hogyan győzte meg, csak annyit árult el a molnárnak, sokkal később: „Azt mondtam neki, hogy ha el akarja venni tőlem ezt a völgyet, előbb engem kell elvinnie innen, és ahhoz erősebbnek kell lennie, mint amilyen valaha is volt.” Nem lehetett tudni, igaz volt-e a fenyegetés, vagy csak Zúgó hitte el, de a völgy attól a téltől kezdve sosem látott még egyszer ilyen kegyetlen fagyot.
Azt mesélik, hogy a szomszédos völgyekben is élnek hasonló történetek más szelekről, más hegyi teremtményekről, akiket más néven hívnak, és akik más családokkal kötöttek hasonló, szavak nélküli egyezséget — van, aki a Déli Asszonyról beszél, aki az olajfaligeteket őrzi egy másik vidéken, van, aki egy Hajnalfiúról mesél, aki a halászoknak segít jó irányba fordítani a vitorlákat a tengeren. Kővirág népe sosem találkozott ezekkel a másik legendákkal élő alakokkal, de amikor vándorkereskedők vagy zsoltáros vándorok megálltak a faluban, és elmesélték a saját vidékük történeteit, a helyiek mindig bólogattak, mintha felismernék a mintát: hogy a világ tele van ilyen egyezségekkel, amiket az emberek és a természet kötöttek egymással, valahányszor valaki hajlandó volt leülni kérés helyett, és beszélni helyette.
Balázs, aki sosem mászott fel még egyszer a hegyre azok után, ami vele történt, mégis egészen más emberként élte le a hátralévő éveit, mint aki azelőtt volt. A vízikerekét újjáépítette, méghozzá jobban, mint korábban volt, és a két fivér malma idővel egymást kiegészítve szolgálta a falut — amikor a szél elállt egy-egy napra, Balázs malma vette át a munkát, és amikor a patak télen befagyott, a bátyja vitorlái dolgoztak helyette. A fiai, akik Balázstól tanulták a vízimalom titkait, sosem mentek fel a hegyre, és ezt a család rendje szerint is így illett: a szél a bátyja ágát választotta, a víz az övét, és mindkét ág tisztelte a másik határát, amit az első nehéz évek után végre megtanultak.
Évekkel később, amikor a legidősebb fiú, akit a molnár Istvánnak keresztelt, tizennégy éves lett, eljött az ideje, hogy ő is felmásszon a hegyre, mert az apja úgy döntött, nem akarja, hogy a fia csak a történeteiből ismerje Fuvallatot, hanem a saját szemével lássa, mielőtt egy nap át kell vennie a malom gondját. István félt az úttól, mert hallotta Gáspár történetét a lefagyott lábról, és hallotta Balázs történetét a letört vízikerékről is, és nem tudta, az ő útja melyikhez lesz hasonlóbb. Az apja csak annyit mondott neki indulás előtt: „Ne kérj semmit. Csak ülj le mellé, és mondd el, ki vagy.” István egész éjjel mászott, és hajnalra, kimerülten, de sértetlenül ért fel, és Fuvallatot ugyanazon a sziklaperemen találta, mint az apja egykor, bár a lány külsőre semmit sem változott az évek alatt, még akkor sem, amikor a molnár már őszülő halántékkal járt fel hozzá.
Fuvallat mosolyogva nézte a fiút, aki annyira hasonlított az apjára, hogy egy pillanatra összezavarodott, melyik időben van éppen. „Te vagy a legkisebb?” kérdezte, mert a molnár sokat mesélt neki a gyerekeiről, és Fuvallat, furcsa módon, mindegyiket ismerte már a nevén, anélkül, hogy egyszer is látta volna őket. István csak bólintott, túl ideges volt a beszédhez, és leült a szikla szélére, pontosan úgy, ahogy az apja tanította, és bár eleinte nem tudta, mit mondjon, végül elkezdett beszélni a malomról, a testvéreiről, arról, mennyire fél, hogy sosem lesz olyan jó molnár, mint az apja. Fuvallat hallgatta, és amikor végzett, egy gyengéd szelet küldött, ami megsimította az arcát, mint egy kéz, és azt mondta: „Jó molnár leszel, nem azért, mert az apád fia vagy, hanem mert tudtál leülni, és beszélni, amikor féltél. Ez a legtöbb, amit kérni tudok akárkitől.”
Történt egyszer, hogy egy idegen kereskedő érkezett Kővirágba, messzi vidékről, és amikor meghallotta a hegyi lány történetét egy esti borozás közben a kocsmában, nevetve azt mondta, hogy ha a falu ilyen szerencsés, hogy van egy szelleme, aki szelet ad ingyen, akkor biztosan meg lehetne győzni, hogy másoknak is adjon, megfelelő fizetségért. Felajánlotta a molnárnak, hogy vezesse fel a hegyre, és ő majd tárgyal a lánnyal, hátha el lehetne adni a szolgáltatásait más völgyeknek is, akik hajóik vitorláihoz vagy más malmaikhoz szeretnének megbízható szelet. A molnár, már akkor idősödő ember, határozottan visszautasította, mondván, hogy a hegyre csak az mehet fel, aki tiszta szívvel megy, nem haszonért.
A kereskedő azonban nem hagyta annyiban, és másnap hajnalban, titokban, egyedül indult el a hegyre, miután kicsalt egy falubeli gyerektől, merre található az ösvény. Senki sem tudja biztosan, mi történt vele odafent, mert soha nem tért vissza elmesélni, csak annyit találtak a sziklák között napokkal később a keresésére induló pásztorok: a kereskedő batyuját, benne az aranyait, érintetlenül, és mellette egy nyomot a porban, mintha valaki hirtelen, erős széllel arrébb lökte volna onnan, le a hegy másik oldalára, ahol a szakadékok mélyebbek és járhatatlanabbak. A falu ezt figyelmeztetésnek vette, és évtizedekig senki sem próbált pénzért felmenni a hegyre, csak barátságért.
Gáspár, az öregember a lefagyott lábbal, aki egykor hiába járta meg a hegyet, és aki azóta is gyanakodva hallgatta a molnár meséit a sikeres találkozásokról, egy nap, már nagyon öregen, váratlanul bejelentette, hogy még egyszer, utoljára, fel akar menni, mielőtt meghal, mert nem akar úgy a föld alá kerülni, hogy sosem próbálta meg újra. A falu könyörgött neki, hogy ne tegye, mert a lába még mindig gyenge volt, és a teste sem bírta már úgy a hideget, mint fiatalon, de Gáspár hajthatatlan volt, és egy reggel, István segítségével, aki ekkor már középkorú férfi volt, és aki tisztelte az öreg makacsságát, lassan, sok pihenővel, de felvezette a hegyre.
Fuvallat, amikor meglátta az öregembert, aki hat évtizeddel korábban fagyott lábbal menekült előle anélkül, hogy egyáltalán találkoztak volna, mert akkoriban ő is csak gyermek volt még, különös gyengédséggel fogadta. „Tudom, ki vagy,” mondta neki. „Az öreg, aki azt hiszi, a hegy csak elvesz.” Gáspár, akinek a szeme már alig látott, csak annyit tudott kinyögni, hogy bocsánatot akar kérni azért, hogy évtizedekig rossz hírét terjesztette a hegynek és annak, aki rajta él. Fuvallat erre csak annyit felelt: „Nem a hegy vette el a lábadat. A félelem tette azt, hogy sosem jöttél vissza megkérdezni, miért történt. Most itt vagy, és ez többet jelent, mint bármilyen bocsánatkérés.” Gáspár aznap este, lent a faluban, mosolyogva aludt el, és sosem ébredt fel többé, de a mosolyt az arcán még a temetésén is látták, és mindenki úgy vélte, végre megbékült azzal, amit egész életében cipelt magában.
A kőhalmot, amit egykor ő emelt a hálából, és amit most már a saját unokái is ismertek, mert nekik is elmesélte a történetét, mielőtt elment volna, a falubeliek ezután Gáspár-halomnak nevezték el, és a szokás, hogy minden vándor tegyen rá egy kavicsot, egészen a mai napig megmaradt, bár a legtöbben már nem is tudják pontosan, ki volt Gáspár, csak azt, hogy a kő valamiért szerencsét hoz annak, aki felfelé indul a hegyi ösvényen.
Sok évvel ezután, amikor a molnár már megöregedett, és a háta meggörnyedt a sok évtizedes munkától, egy tavaszi árvíz fenyegette a völgyet, mert a hegyekben túl gyorsan olvadt el a hó, és a patak kilépett a medréből, elárasztva a legalsó házakat, köztük Balázs malmát is. A molnár, már öregen, nem tudott felmászni a hegyre, hogy segítséget kérjen, de István, aki akkor már maga is apa volt, futott fel helyette, egész úton imádkozva, hogy még időben érjen oda. Fuvallat, amint meghallotta a kérést, nem egyetlen fuvallatot küldött, mint egykor az apjának, hanem egy egész napig tartó, erős, kiszámított szelet, ami visszaszorította a felhőket a hegyek fölé, és lassította az olvadást, amíg a falu sáncokat tudott emelni a víz ellen. Amikor István megkérdezte, miért tett ezúttal ennyivel többet, mint amennyit kértek tőle, Fuvallat azt felelte: „Mert a családod már nem egy ember, akit ismerek. Egy egész történet, amit évek óta figyelek, és nem hagyom, hogy egyetlen árvíz lezárja.”
Volt azonban olyan eset is, amikor Fuvallat nem tudott segíteni, bármennyire is szerette volna. Egy évben zsizsik támadta meg a raktárban tárolt gabonát, egy apró, szürke bogár, ami ellen a szélnek semmi hatalma nem volt, mert a kár már megtörtént, mielőtt bárki észrevette volna. István felment hozzá, kétségbeesetten kérte, fújjon el valahogy a bajt, de Fuvallat szomorúan csóválta a fejét. „Van, amit nem tudok elvinni,” mondta. „A szél a felszínen mozgat dolgokat, amit lát, amit érhet. De amit belül rohaszt, azt nem éri el a szelem, és hazugság volna, ha azt mondanám, hogy mindenre van válaszom odafent.” Ehelyett azt tanácsolta, hogyan szárítsák ki jobban a raktárt a jövőben, milyen szellőzőlyukakat vágjanak a falba, hogy a levegő jobban járja át a gabonát — nem varázslat volt ez, csak tudás, amit a magas levegőben eltöltött évek alatt szerzett a szelek járásáról, de István hálásan vette, és attól kezdve minden raktárt ez alapján építettek a faluban.
Ez a nap volt az, amikor István igazán megértette, hogy Fuvallat barátsága nem azt jelenti, hogy minden baj megoldódik, hanem azt, hogy van valaki, aki őszintén próbál segíteni, még akkor is, ha nem tud mindent megadni, amit kérnek tőle. Ez a felismerés furcsán megnyugtatta, mert rájött, hogy épp ettől igazi a kapcsolatuk — nem egy mindenható lény és egy könyörgő ember között, hanem két fél között, akik mindketten a saját korlátaikkal élnek, és mindketten azt adják, amit tudnak.
Azokban az években Fuvallat gyakran elnézte a völgyet, és eszébe jutott, hányszor látta már ugyanazt a történetet lejátszódni odalent — gyerekek születtek, megöregedtek, és eltűntek, mint a hó a tavaszi napsütésben, míg ő maga ugyanaz maradt, ugyanolyan fiatal, ugyanolyan egyedül a csúcsok között. Néha elgondolkodott azon, milyen lenne, ha ő is leereszkedhetne a faluba, ha ülhetne egy asztalnál Ilonával és a gyerekekkel, ha öregedhetne ő is, ráncosodhatna, és egy nap elfáradhatna úgy, ahogy az emberek elfáradnak, hogy aztán megpihenjen. De tudta, hogy ez nem az ő sorsa, mert az apja, a Szélkirály, egyszer elmagyarázta neki, hogy aki egyszer a szelek közé született bele, még akkor is, ha emberi testben, sosem térhet vissza teljesen az emberek világába, mert a két természet nem fér el egyszerre egy szívben, legalábbis nem sokáig.
Egyszer megkérdezte az apját, miért nem engedi, hogy lemenjen, ha már egyszer annyira szereti azt a családot, és a Szélkirály, aki ritkán válaszolt egyenesen semmire, azt felelte: „Nem én tartalak itt, gyermekem. Azért nem mész le, mert tudod, mi történne, ha egy nap megöregednél, és ők figyelnék, hogyan fonnyadsz el, miközben ők már rég a föld alatt pihennek. A magasban legalább megmaradhatsz annak, aki vagy, és szerethetsz őket anélkül, hogy a saját végedet is látnod kellene közben.” Fuvallat ezen sokat gondolkodott, és bár sosem bánta meg igazán a döntést, amit valójában nem is ő hozott, néhány csillagtalan éjszakán mégis lement egészen a legalsó sziklapárkányig, onnan nézte a malom ablakában égő gyertyafényt, és elképzelte, milyen lenne, ha ő is odabent ülhetne.
A molnár, amikor már nagyon öreg volt, egyik este, nem sokkal halála előtt, utoljára felment a hegyre, bár a fiai próbálták lebeszélni, mondván, túl veszélyes neki már az út. Nem hallgatott rájuk, mert tudta, valamit még el kell mondania, amit eddig sosem mondott ki. Fuvallatnak, aki ugyanott ült, ahol mindig, és aki még mindig ugyanolyan fiatalnak tűnt, mint az első napon, azt mondta: „Nem tudom, mennyi időm van még. Azt akarom, tudd, hogy nem a szél miatt jöttem fel ide ennyi éven át. A barátságod miatt jöttem, amióta megértettem, hogy ez az, amit valójában kaptam tőled.” Fuvallat ekkor, először azóta, amióta a molnár ismerte, könnyeket morzsolt a szemében, bár a könnyek, amikor leestek az arcáról, köddé váltak, mielőtt a földet érték volna.
A molnár azon a télen halt meg, csendben, az ágyában, körülvéve a gyermekeivel és unokáival. A temetés napján, amikor a falu egész népe összegyűlt a templom körül, egy szél kerekedett a semmiből, olyan erős, hogy mindenkinek a kalapját kellett fognia, majd egy pillanat alatt elcsendesedett, és utána hosszú percekig teljes szélcsend volt, mintha a levegő maga is gyászolna. István akkor tudta, hogy Fuvallat is ott van valahol, láthatatlanul, és hogy ő is elbúcsúzott az apjától, a maga módján, amit egy ember talán sosem érthet meg egészen.
Ilona tizenegy évvel élte túl az urát, és azokban az években, egyre gyakrabban, maga is kisétált a hegy lábához, nem azért, hogy felmásszon, mert már nem volt hozzá ereje, hanem hogy leüljön a kőlapra, amit a Szélünnepen használtak, és elmondja a szélnek, mi újság a családban, mintha a férje helyett tenné, amit ő már nem tehetett. Nem várt választ, és sosem állította, hogy kapott volna, de a szomszédok megfigyelték, hogy minden alkalommal, amikor Ilona lement onnan, könnyebb léptekkel ment hazafelé, mint ahogy kiment. Amikor ő is meghalt, nyugodtan, álmában, a lányai azt mondták, az utolsó szavai közt az apjuk neve volt, és valami, ami úgy hangzott, mint „köszönöm a szelet,” bár nem voltak biztosak benne, jól hallották-e.
Fuvallat sosem jött le a hegyről, egész életében, és a molnár sosem próbálta rávenni rá. Néha vitt magával egy zsák lisztet ajándékba, amit a lány sosem evett meg, de mindig megköszönt, mintha a gesztus számítana többet, mint maga az ajándék. A malom attól a téltől kezdve, amikor a molnár felmászott a hegyre, sosem állt meg igazán hosszú időre, még a legszárazabb nyarakon sem, és István, aki apja halála után vette át a helyét, az ő fiának is megtanította, hogyan kell felmászni a hegyre — nem kérni, csak beszélgetni.
Így adták tovább a tudást apáról fiúra, nemzedéken át, egészen addig, amíg a malom már nem az eredeti kőből állt, hanem kőről kőre újjáépült, valahányszor egy vihar vagy egy tűz megrongálta, de a vitorlák mintája, amit még a molnár nagyapja faragott, mindig ugyanaz maradt, mintha a forma maga is a megállapodás része lenne a hegy és a völgy között. Volt egy év, amikor egy vándor ácsmester, aki nem ismerte a történetet, javasolta, hogy modernebb, szögesebb vitorlákat építsenek, mert azok jobban fogják a szelet, de a család egyhangúlag elutasította az ötletet, mondván, hogy nem a hatékonyságról van szó, hanem a hűségről egy formához, amit valaki egyszer szeretetből faragott, és amit a hegy is ismer már annyi év óta. Azt mondják, hogy Kővirág lakói közül a mai napig minden molnárcsemete, aki a családból származik, egyszer, tizennégy évesen, felmászik a hegyre, bár kevesen beszélnek róla nyíltan, mert a legenda szerint az, aki túl sokat dicsekszik a találkozással, többé nem kap szelet, csak hallgatást. Ez a szabály, mondják, nem Fuvallat büntetése, hanem egyszerűen a dolgok rendje: a bizalom, akár az emberek közt, akár ember és szél közt, elapad, ha az ember kirakatba teszi, amit igazán meg kellene őriznie csendben.
Egy fiatal lány, Zsófia, aki hat nemzedékkel később született, az első molnártól számítva, azt mesélte nagyanyjának, hogy amikor felment a hegyre tizennégy évesen, Fuvallat megkérdezte tőle, tudja-e még, ki volt az első, aki felmászott hozzá kérés nélkül, csak beszélgetni. Zsófia nem tudta pontosan a nevét, csak azt, hogy „egy régi molnár” volt, és Fuvallat ezen elmosolyodott, és azt mondta: „Jól van így. Nem a névnek kell megmaradnia, csak annak, hogy tudjátok, miért jöttök fel.” Zsófia ezt a mondatot egész életében magával hordta, és amikor ő is megöregedett, ugyanezt mondta el a saját unokájának, mielőtt az először nekiindult a hegynek.
Télen, amikor a hó eltemeti Kővirág útjait, és a családok a kályha körül gyűlnek össze, mert odakint sötét van már négy órakor is, az öregek még most is elmesélik a történetet a legkisebbeknek, pontosan úgy, ahogy ők is hallották a saját nagyanyjuktól. Van, aki hozzátesz egy-egy részletet, amit a saját gyermekkorában hallott máshogy, van, aki elhagy egyet, amit túl szomorúnak talál a kicsik számára, de a lényeg mindig ugyanaz marad: hogy egyszer volt egy molnár, aki nem panaszkodott, nem imádkozott, hanem felmászott, és leült, és beszélt, és hogy ettől kezdve a malom vitorlái sosem álltak meg igazán hosszú időre.
A gyerekek, akik hallják a mesét, gyakran megkérdezik, vajon Fuvallat még most is ott ül a sziklaperemen, és az öregek mindig ugyanazt válaszolják: hogy nem tudják biztosan, de amikor a szél különös módon megfordul egy nyári délutánon, vagy amikor egy vitorla gyorsabban kezd forogni, mint ahogy a levegő indokolná, akkor mindig van valaki a faluban, aki csak annyit mond, félig mosolyogva, félig komolyan: „Valaki most épp beszélget vele odafent.”
Van, aki hozzáteszi, hogy ha az ember elég csendben marad egy ilyen pillanatban, és odafigyel, meghallja a sziklák között a nevetést is, nagyon halkan, mintha onnan szólna, ahol a felhők sosem pihennek meg, és ahol egy lány, aki sem egészen ember, sem egészen szél, még most is ott ül a sziklaperemen, és vár, nem válaszra, csak valakire, aki hajlandó felmászni, és leülni mellé.
A faluban azóta is mondják, nemzedékről nemzedékre adva tovább a történetet: a szél nem azoknak fúj, akik parancsolnak neki, hanem akiket ismer, és az egyetlen módja annak, hogy valaki megismerje a szelet, az, ha hajlandó felmászni érte a hegyre, és ott ülni mellette, akár órákig is, anélkül hogy bármit is kérne cserébe.
Vélemény, hozzászólás?