A postaládámban találtam egy borítékot egy szerda délután, hazafelé menet, aminek a bélyegzőjén másnapi dátum szerepelt — csütörtök, holott az akkori nap még csak szerda volt, és erre a postai bélyegzők szoktak legfeljebb elírni egy napot visszafelé, nem előre. Azt hittem, a postás tévedett, vagy valami adminisztrációs hiba történt a feladáskor, amíg fel nem bontottam, és meg nem láttam a saját kézírásomat a levélen belül — azt a jellegzetes, kissé jobbra dőlő betűformát, amivel a bevásárlólistáimat szoktam írni, amit bárki felismerne, aki valaha is látott már tőlem kézzel írt jegyzetet.
„Ne menj be ma a Rákóczi utcán. Vedd a Kossuthot.”
Semmi más nem állt a levélben, se aláírás, se magyarázat — csak az, hogy felismertem minden egyes betűt, mintha tegnap írtam volna, pedig esküdni mertem volna rá, hogy soha nem írtam ilyet, és semmilyen emlékem nem volt arról, hogy postára adtam volna bármit magamnak, sem azelőtt, sem azután.
Hogy érthető legyen, mennyire kizökkentett ez az egész, el kell mondanom, milyen volt az életem azelőtt, hogy ez a boríték megjelent a postaládámban. Könyvelőként dolgoztam egy közepes méretű építőipari cégnél, olyan munka volt, ami megadta a napjaimnak a keretét, de sosem töltötte ki őket — reggel nyolctól négyig számokkal dolgoztam, amik soha nem mondtak nekem semmit önmagukról, csak azt, amit bele kellett illesztenem egy táblázatba. Egyedül éltem egy másfél szobás lakásban a város szélén, ahol a legizgalmasabb esti program az volt, hogy meghallgattam egy podcastot mosás közben, vagy felhívtam az anyámat, aki mindig megkérdezte, van-e már valaki az életemben, mire mindig azt feleltem, hogy nincs idő ilyenre, bár igazából arról volt szó, hogy soha nem kerestem különösebben.
Volt egy enyhe szorongásom, amiről csak a terapeutámnak beszéltem, aki két éve kezelt — főleg attól féltem, hogy rossz döntéseket hozok anélkül, hogy észrevenném, és hogy ezek a döntések visszafordíthatatlan következményekkel járnak majd, amikre már túl késő lesz reagálni. A terapeutám, Nóra, azt szokta mondani, hogy ez egy klasszikus kontrollvesztéstől való félelem, és hogy a legtöbb döntésünknek sokkal kevesebb súlya van, mint amit mi tulajdonítunk nekik. Ironikus, hogy pont nekem kezdett el levelet írni valaki — vagy valami —, ami pontosan azt az illúziót kínálta, amire egész életemben vágytam: hogy legalább egyszer biztosan tudjam, melyik döntés a jó.
Azon a szerda estén, amikor megtaláltam az első levelet, éppen arról gondolkodtam, hogy lemondom a következő heti terápiás ülésemet, mert úgy éreztem, nincs mit mondanom, az életem túl egyhangú ahhoz, hogy bármi újat hozzak a beszélgetésbe. Ehelyett egy teljes estét töltöttem azzal, hogy a saját kézírásomat bámultam egy ismeretlen eredetű borítékban, és próbáltam logikus magyarázatot találni valamire, ami nem engedte, hogy logikus legyen.
Végül nem mondtam le a terápiás ülésemet, és három héttel az első levél után elmeséltem Nórának az egészet, óvatosan, mintha letesztelném, hogyan reagál. Nóra, aki addig mindig higgadtan hallgatta a legapróbb szorongásaimat is anélkül, hogy megítélt volna, most hosszabban hallgatott, mint szokott, és végül megkérdezte, szerintem mit jelentene, ha ez tényleg megtörténik, ha tényleg létezik egy ilyen jövő, ami visszaír hozzám. Azt válaszoltam, hogy talán azt, hogy végre nem kell egyedül viselnem a döntéseim súlyát, hogy van valami, ami figyel, és segít, ha eltérek a helyes iránytól.
Nóra erre azt mondta, hogy ez pontosan az, amitől félnie kellene — nem attól, hogy a levelek valósak-e vagy nem, hanem attól, hogy mennyire könnyen áthelyezném rájuk a felelősséget, amit addig én magam viseltem, és hogy ez egy olyan mintázat, amit már korábban is látott bennem, csak másik formában: hogy szívesebben hiszek egy külső erőben, ami megmondja, mi a jó döntés, mint hogy elfogadjam, hogy a saját döntéseim bizonytalanok, és hogy ez rendben van. Nem tudtam, mit válaszoljak erre, mert igaza volt, és mert ugyanakkor a levelek nem tűntek el attól, hogy ezt kimondta.
Hónapokkal később, egy másik ülésen, visszatértünk erre a beszélgetésre, mert addigra megtörtént a Marcival kapcsolatos eset, és el akartam mondani Nórának, hogy immár bizonyítékom is van arra, hogy a levelek nem csupán egy képzeletbeli mankó, hanem valós következményekkel bírnak, akár hiszek bennük, akár nem. Nóra meghallgatta a történetet, és azt mondta, hogy ez nem változtat azon, amit korábban mondott — hogy még ha a levelek valóságosak is, a kérdés, amit felvetett, ugyanaz marad: hogyan viszonyulok a saját felelősségemhez egy olyan helyzetben, ahol van valami, ami megmondja, mi a helyes döntés. Azt mondta, hogy ismert már olyan embereket, akik vallásos jelekben hittek ugyanilyen bizonyossággal, és akiknek az élete ettől sem lett egyszerűbb, csak máshogy bonyolult, mert a jel megléte nem oldja fel az embert attól, hogy neki magának kelljen élnie a saját döntéseivel.
Megkérdeztem, akkor szerinte mit kellene tennem a levelekkel. Nóra elmosolyodott, és azt mondta, hogy ő nem terapeutaként válaszol erre, hanem emberként: hogy folytassam, ha jól érzem magam vele, és hogy ne folytassam, ha egyszer majd azt érzem, hogy többet vesz el tőlem, mint amennyit ad — és hogy ez az egyetlen mérce, amit bármilyen döntésre alkalmazni tudok, levelekkel vagy nélkülük.
Aznap este sokáig forgattam a borítékot, néztem a bélyegzőt, próbáltam kitalálni, honnan adhatták fel — a bélyegző szerint a helyi postahivatalból, ugyanabból, ahova én magam is szoktam bélyeget venni. Megpróbáltam felhívni őket, de már zárva voltak, és másnap reggel, amikor újra próbálkoztam, azt mondták, nincs nyilvántartásuk arról, hogy ki adott fel egy adott levelet, hacsak nem ajánlott küldeményről van szó, ami ez nem volt.
Másnap reggel, félig viccesen, félig félve, mégis a Kossuth utcán mentem be dolgozni, bár közben azon gondolkodtam, nem vagyok-e nevetséges, hogy egy ismeretlen forrásból jött levélre hallgatok, mint valami babonás nagymama. Útközben hallottam a szirénákat — egy teherautó borult fel a Rákóczi utcán, pont ott, ahol általában átmegyek, pont abban a percben, amikor rendszerint arra sétálnék, ha nem kerültem volna el. A kollégáim később mesélték, hogy a balesetnek három sérültje is volt, és hogy a teherautó pont azon a keskeny szakaszon borult fel, ahol a járda alig szélesebb, mint egy méter.
Aznap este felhívtam a legjobb barátomat, Petit, akivel még az egyetemről ismerjük egymást, és aki mindig az a típus volt, aki először a legegyszerűbb magyarázatot keresi, mielőtt bármi bonyolultabbra gondolna. Elmeséltem neki az egészet — a borítékot, a kézírást, a balesetet —, és vártam, hogy megnyugtasson, vagy legalább megerősítse, hogy nem vagyok teljesen bolond. Peti egy darabig csendben volt a telefonban, aztán megkérdezte, nem alvajáró vagyok-e esetleg, mert hallott már olyanról, hogy valaki éjszaka felkel, csinál dolgokat, amire reggelre nem emlékszik, és hogy ez sokkal egyszerűbb magyarázat lenne, mint bármi más, amit elképzelhetnék.
Nevettem rajta, de aznap éjjel, miután letettem a telefont, nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, és elkezdtem keresni magamon, van-e bármi jele annak, hogy éjszaka kelek fel és csinálok valamit — sár a cipőmön, amit nem emlékszem, hogy felvettem volna, tollfolt az ujjamon, amit nem én csináltam volna tudatosan. Semmit nem találtam, de ez sem nyugtatott meg igazán, mert ha valóban alvajáró lennék, és képes lennék megírni egy levelet, lepecsételni, postára adni, és reggelre tökéletesen elfelejteni az egészet, az talán még ijesztőbb lenne, mint az, hogy valaki más teszi ezt velem — mert azt jelentené, hogy saját magamban van egy olyan rész, amiről nem tudok semmit, és amivel nincs módom beszélni, hogy megtudjam, mit akar.
Másnap elmondtam Petinek a balesetet is, hogy a teherautó pontosan ott borult fel, ahova a levél szerint nem kellett volna mennem. Ekkor már kevésbé volt magabiztos az alvajárás-elmélettel kapcsolatban, de helyette egy másik magyarázattal jött: hogy talán valahol a tudatalattim regisztrált egy apró jelet, amit én magam nem vettem észre tudatosan — egy furcsa hangot a teherautó motorjában, amit korábban már hallottam az utcán, egy instabil rakományt, amit megláttam, de nem gondoltam rá —, és hogy ez a tudatalatti felismerés valahogy kifejezte magát a levél formájában, mintha az agyam talált volna egy kerülő utat, hogy figyelmeztessen, mert a tudatos részem nem volt hajlandó meghallani.
Ez a magyarázat majdnem meggyőzött, mert legalább nem igényelt semmi természetfölöttit, csak egy kicsit bizarr, de alapvetően tudományos elképzelést az emberi elme képességeiről. Megkérdeztem Petit, hogyan magyarázná akkor a kézírást, hiszen ha a tudatalattim próbált volna figyelmeztetni, miért pont egy levél formájában tenné, amit saját kézzel kell megírnia, postára kell adnia, és el kell rejtenie saját maga elől, amíg meg nem találja a postaládában. Erre nem volt válasza, csak annyit mondott, hogy talán az emberi elme furcsább, mint gondolnánk, és hogy ő inkább ebbe kapaszkodik, mert a másik lehetőség — hogy valaki vagy valami tényleg kommunikál velem egy olyan csatornán, amit nem értünk — túl sok mindent megkérdőjelezne arról, hogy hogyan működik a világ.
Három nappal később, amikor megkaptam a második levelet — azt, amelyik megköszönte, hogy hallgattam rá —, elküldtem róla egy fotót Petinek, csak hogy megosszam vele, mielőtt bármi mást tennék. Ő sokáig nem válaszolt, és amikor végre írt, csak annyit küldött: „Ez már nem alvajárás. Légy óvatos.” Nem fejtette ki, mire gondol pontosan azzal, hogy óvatos legyek, és amikor később megkérdeztem, csak azt mondta, hogy nem tudja megmagyarázni, de valami megváltozott benne, amikor elolvasta azt a mondatot — „most már tudom, hogy működik” —, mert ez már nem egy figyelmeztetésnek szólt, hanem inkább egy tapasztalatnak, amiből valaki vagy valami tanult, és hogy a tanulás, bármilyen formában is történik, mindig azt jelenti, hogy valaki készül valamire, ami még nem történt meg.
Három nap múlva újabb levél érkezett, megint másnapi bélyegzővel, megint a saját kézírásommal. Ez alkalommal ennyi állt benne: „Köszönöm, hogy hallgattál rám. Most már tudom, hogy működik.” Ez a mondat jobban megijesztett, mint az első levél, mert azt sugallta, hogy valaki — vagy valami — próbálgatja, meddig mehet el, mintha az első levél csak egy teszt lett volna, és most, hogy bebizonyosodott, hogy hiszek benne, komolyabb dolgok következnének.
Azóta minden nap megnézem a postaládát, mielőtt bármi mást tennék, még a kávét is azután iszom meg. A levelek rendszertelenül jönnek — van, hogy hetekig semmi, aztán három egymás utáni napon is kapok egyet. Mindig rövidek, mindig a kézírásom, és mindig igazuk van: egy elkerült baleset, egy visszamondott találkozó, ami végül kellemetlen lett volna, egy elhalasztott repülőjegy, ami miatt lekéstem egy járatot, de amelyik végül lezuhant valahol a tenger fölött, amiről napokig szóltak a hírek, és amiben lett volna a helyem, ha nem halasztom el az utat egy nappal, ahogy a levél mondta.
Nagyjából a tizedik levél körül kezdtem el kérdéseket feltenni magamnak arról, hogy mi történne, ha egyszer nem engednék a tanácsnak. Nem azért, mert kételkedtem a levelek igazában — addigra már túl sok bizonyíték gyűlt össze ahhoz, hogy kételkedjek —, hanem mert szükségem volt arra, hogy megértsem, mennyire kötött a dolog, mennyire van választásom még ebben a helyzetben, vagy mindez csak egy előre megírt forgatókönyv, amiben én csupán végrehajtom azt, ami már megtörtént egy olyan jövőben, ahonnan a levelek jönnek.
A kilencedik levél azt üzente: „Ne adj kölcsön pénzt Marcinak, ha kér. Mondj nemet, bármennyire is nehéz.” Marci egy régi ismerősöm volt, aki hónapok óta próbált talpra állni egy sikertelen vállalkozás után, és aki már kétszer is kért tőlem kisebb összegeket, amiket mindig visszaadott, bár mindig később, mint ígérte. Három nappal a levél után tényleg felhívott, és ezúttal egy nagyobb összeget kért, azt mondta, az utolsó esélye, hogy megmentse a céget, és hogy mindent visszaad, amint sikerül stabilizálnia a helyzetet.
Emlékeztem a levélre, de ezúttal — talán mert túl közel álltam Marcihoz, vagy talán mert egyszerűen tudni akartam, mi történik, ha nem engedelmeskedem — azt mondtam neki, hogy igen, segítek, és átutaltam a kért összeget. Semmi drámai nem történt azonnal. Marci megköszönte, és egy hétig minden rendben tűnt. Aztán, tíz nappal később, kaptam egy új levelet, ami nem is figyelmeztetés volt, inkább egy szomorú, lemondó mondat: „Tudtam, hogy ezt fogod tenni. Marci nem fogja visszaadni, és fél év múlva te fogsz segítséget kérni, amit senki nem fog tudni megadni neked.” Hat hónappal később Marci tényleg nem adta vissza a pénzt, eltűnt a városból, és én tényleg bajba kerültem egy váratlan autójavítási számla miatt, amit nem tudtam kifizetni anélkül a pénz nélkül, amit korábban kölcsönadtam.
Ez volt az első alkalom, hogy a levelek nem csak megelőztek egy balesetet, hanem egyenesen bebizonyították, hogy van súlya annak, ha nem hallgatok rájuk — hogy a jövő, ahonnan jönnek, nem egy merev, megváltoztathatatlan dolog, hanem valami, ami reagál a döntéseimre, még ha a reakció csak abban áll, hogy egy másik, rosszabb jövő levelét kapom meg helyette. Ettől kezdve sokkal komolyabban vettem minden egyes utasítást, még azokat is, amik elsőre jelentéktelennek tűntek, mint amikor egy levél azt kérte, hogy ne vegyem fel aznap a kék kabátomat, vagy hogy aznap este korábban menjek aludni, mint szoktam.
Egy másik levél, a tizenharmadik, különösen nehéz döntés elé állított: azt írta, hogy ne menjek el a szomszédom, Erzsi néni kilencvenedik születésnapi ünnepségére, amire már hetekkel korábban meghívott, és amire nagyon készült, mert úgy mondta, nem sok barátja maradt, aki eljönne. Nem értettem, miért kellene kihagynom egy ilyen ártalmatlan eseményt, és először azt gondoltam, hogy ez csak egy apró, jelentés nélküli figyelmeztetés, de valahogy a hangneme komolyabb volt, mint a többi hasonló levél.
Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek az ünnepségre, de korán, és hamar el is hagyom, mielőtt bármi is elromlana — egyfajta kompromisszumot kötöttem a levéllel és a saját lelkiismeretemmel. Erzsi néni nagyon örült, hogy eljöttem, és fél óra múlva, egy ürüggyel, elköszöntem. Másnap tudtam meg, hogy az ünnepség később, amikor már nem voltam ott, elromlott — egy másik vendég, aki ivott, összetört egy üvegasztalt, és Erzsi néni megcsúszott a szilánkokon, bokatörést szenvedett. Nem tudtam biztosan eldönteni, hogy a részleges jelenlétem segített-e valamiben, vagy teljesen mindegy volt, hogy ott voltam-e félóráig vagy egyáltalán nem, de az eset után hetekig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy minden egyes levél egy olyan döntési fát nyit meg, amiben soha nem fogom tudni, melyik ág vezetett volna ugyanahhoz a végponthoz, és melyik máshová.
Marci egyébként nyolc hónappal később felbukkant újra, egy üzenettel, amiben bocsánatot kért, és azt írta, hogy végre sikerült rendbe hoznia a dolgait egy másik városban, egy új munkával, és hogy szeretné lassan visszafizetni, amit elvett. Nem válaszoltam azonnal, mert nem tudtam, mit érzek — dühöt, mert igazolódott, amit a levél megjósolt, vagy inkább valami furcsa megkönnyebbülést, hogy legalább ennyi jóra fordult a dologból. Végül annyit írtam neki, hogy rendben, de hogy többet nem fogok kölcsönt adni neki, bármi is történjék, és hogy ez nem büntetés, csak egy határ, amit most már tudok, hol kell meghúzni.
Megpróbáltam figyelni a postaládát egész éjjel egyszer, egy székkel az ablak előtt ülve, kamerát is beállítottam, ami rögzítette az egész utcát, hátha meglátom, ki teszi be a borítékot, vagy legalább mikor. Hajnalra elaludtam a székben, és reggelre már ott volt a boríték, mintha csak kicsúszott volna a figyelmem alól egy pillanatra — a kamera felvételén semmi nem látszott, csak az üres utca, a postaláda, és egy apró, alig észrevehető villanás a képen pontosan hajnali négy óra tizenkét perckor, mintha a kamera egy képkockát kihagyott volna, aztán folytatta volna, mintha mi sem történt volna.
Nem adtam fel ennyivel. Két héttel később újra megpróbáltam, ezúttal két kamerával, az egyiket a saját ablakomból, a másikat pedig Peti kölcsönkapott drónjából, amit a szomszéd tetőtérben helyeztünk el úgy, hogy lefelé nézzen a postaládákra egy olyan szögből, amiről addig semmit nem rögzítettem. Ezúttal nem aludtam el — vagy legalábbis úgy éreztem, hogy nem —, mert egész éjjel ébren tartott a koffein és az izgalom, és percenként ránéztem az órára, hajnali kettőtől kezdve egészen négyig, aztán tovább, egészen addig, amíg az első fény megjelent az égen.
Amikor reggel hatkor végre kimentem a postaládához, ott volt a tizenhatodik levél, pontosan úgy, mint mindig. Visszamentem, és végignéztem mindkét felvételt, képkockáról képkockára, és mindkettőn pontosan ugyanazt találtam, amit korábban: egy apró, alig észrevehető ugrást a képsorban, egy olyan pillanatot, ahol a videó egyik kockája nem következett logikusan a másikból, mintha valaki kivágott volna egy darabot az időből, és összeillesztette volna a két végét úgy, hogy senki ne vegye észre a hiányt, ha nem néz oda kifejezetten. A drón felvételén ez pontosan hajnali három óra ötvenegy perckor történt, nem ugyanakkor, mint a korábbi alkalommal a saját kamerámon, ami azt jelentette, hogy bármi is okozza ezt a jelenséget, nem egy rögzített időponthoz kötődik, hanem valamihez, ami minden alkalommal máshogy igazodik.
Petinek megmutattam a felvételeket, és ő, aki addigra már videoszerkesztéssel is foglalkozott egy keveset a munkája miatt, azt mondta, hogy technikailag nem lát semmi olyat, ami kompresszióhibára vagy kamerahibára utalna — a fájl metaadatai folytonosak, nincs törés a fájlban, a videó egyszerűen csak tartalmaz egy pillanatot, ami nem illik bele logikusan a többi közé, mint egy mondat egy könyvben, aminek hiányzik egy szava, de a nyelvtan még mindig működik körülötte.
Ez adott nekem egy ötletet, amit korábban nem fontolgattam: megkérdeztem Petit, hátha ismer valakit, aki képes lenne lassítva, kockáról kockára elemezni azt a konkrét pillanatot, hátha van benne valami, amit a szabad szem nem lát első ránézésre. Talált egy másik ismerőst, aki képfeldolgozással foglalkozott, és három nap múlva visszajött egy eredménnyel: azt mondta, hogy a hiányzó kockák helyén, ha extrém módon felerősíti a kontrasztot és a zajt, egy halvány, emberi alakra hasonlító forma rajzolódik ki, ami túl bizonytalan volt ahhoz, hogy bármit is állítani lehessen róla biztosan — lehetett véletlen mintázat is a digitális zajban, de lehetett valami más is, egy árnyék, ami csak egyetlen kockányi időre volt látható, mielőtt a felvétel folytatta volna a normális menetét.
Nem mutattam meg ezt a képfeldolgozott kockát senki másnak, még Petinek sem kértem, hogy törölje le a telefonjáról, de én magam is csak egyszer néztem meg igazán közelről, egy éjszaka, egyedül, és nem tudtam biztosan eldönteni, hogy az, amit láttam, valóban egy alak volt, vagy csak az agyam próbált mintát találni valamiben, ami nem akart mintává válni.
Elkezdtem gyűjteni a leveleket egy dobozban, és egy este, amikor már tizenegy darab volt belőlük, kirakosgattam őket az asztalra, dátum szerint, és megpróbáltam mintát találni bennük — van-e összefüggés a napok között, amikor jönnek, van-e kapcsolat a tartalmuk között. Néhány csak figyelmeztetés volt, mint az első; néhány inkább megerősítés, hogy jól döntöttem valamiben; egy pedig furcsa módon egy numeros sorozatot tartalmazott, amiről nem tudtam eldönteni, lottószámok-e, vagy valami más, fontosabb dolog kódja, amit még nem fejtettem meg.
A tizenötödik levél után úgy döntöttem, hogy személyesen is felkeresem a helyi postahivatalt, nem telefonon, mint korábban, hanem bemegyek, és megkeresem azt, aki a kézbesítést intézi a mi utcánkban. A hivatal egy kisebb, régi épület volt, aminek a pultjánál egy középkorú nő dolgozott, akit már többször láttam, amikor bélyeget vettem, de soha nem beszéltünk hosszabban. Megkérdeztem, emlékszik-e rá, hogy küldött-e feladtam valaha levelet saját magamnak, vagy hogy látott-e bármi furcsát a postaládámmal kapcsolatban.
Hosszan nézett rám, mielőtt válaszolt, és azt mondta, hogy pontosan emlékszik egy esetre, körülbelül két hónappal korábban, amikor éjszakai műszakban dolgozott — ritkán fordul elő, de néha be kell ugrania, ha valaki beteg —, és látott valakit a postaládák előtt hajnali négy körül, aki éppen levelet tett be egyikbe. Megkérdeztem, hogy látta-e az arcát. Azt felelte, hogy furcsa módon nem igazán, mert az illető háttal állt neki, és amikor megszólította, hogy segíthet-e valamiben, az illető nem válaszolt, csak elsietett, és ő nem ment utána, mert nem tartozott a feladatai közé, hogy üldözzön embereket hajnalban.
Megkérdeztem, mit tudna elmondani a megjelenéséről — magasság, testalkat, ruházat, bármi, ami segíthetne. Elgondolkodott, és azt mondta, hogy a legfurcsább az volt, hogy akkoriban nem is gondolt rá különösebben, mert az egész annyira hétköznapinak tűnt, csak most, hogy kérdezem, veszi észre, hogy valójában nem tud felidézni semmilyen konkrét részletet, mintha a memóriája simán átment volna azon a pillanaton, mint egy kő a vízen. Azt mondta, hogy ez furcsa, mert ő amúgy jó megfigyelő, és rendszerint emlékszik az emberek ruhájára, mozgására, de ebben az esetben mintha egy üres hely lett volna az emlékei között, egy olyan rész, ami hiányzott, anélkül hogy tudta volna, miért.
Megkérdeztem, hogy a kamerák rögzítették-e azt az éjszakát, mert tudtam, hogy a postahivatal előtti utcán van egy biztonsági kamera, nem csak a saját, amit én állítottam fel. Azt mondta, hogy megnézheti, de hogy a felvételeket csak harminc napig tárolják, és azóta már túl sok idő telt el. Mielőtt elmentem, hozzátette, hogy azóta is néha gondol arra a hajnalra, és hogy van egy furcsa érzése — amit nem tudna megmagyarázni racionálisan —, hogy az, aki ott állt, nem idegen volt, hanem valaki, akit ismert, csak nem tudta hova tenni, mint amikor egy ismerős arcot lát az ember rossz kontextusban, és nem jön rá azonnal, ki az.
Hazafelé menve, a szavai végigjártak a fejemben, és akaratlanul elkezdtem elemezni a saját testtartásomat, a saját mozgásomat, próbáltam elképzelni, hogyan nézhetnék hátulról, ha ott állnék egy postaláda előtt hajnali négykor. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a gondolat megnyugtat, mert legalább egy irányt adna a keresésnek, vagy pont ez a legfélelmetesebb lehetőség az összes közül, amit addig fontolgattam — hogy nem egy jövőbeli én, nem egy idegen erő, hanem valami, ami annyira közel van hozzám, hogy még a postai dolgozó memóriája is képtelen volt megragadni, mert túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy észrevegye.
Nem tudom, ki küldi őket, vagy inkább: nem tudom, hogyan küldöm őket magamnak. Megpróbáltam elképzelni egy olyan verziót saját magamból, aki valahol egy másik időben vagy helyen létezik, és aki képes átküldeni ezeket az üzeneteket egy olyan csatornán, amit én magam sem értek — talán egy jövőbeli én, aki visszanéz, és próbál segíteni a múltbeli önmagának, vagy talán valami egészen más, amire még nincs szavam.
Peti, aki addigra már teljesen beleásta magát a témába, egy este elhozott hozzám egy egyetemi ismerősét, egy fizikust, akinek Áron volt a neve, és aki, Peti szerint, szeretett az ehhez hasonló „határterületi” kérdésekkel foglalkozni a szabadidejében, még ha a szakterülete szerint ennek semmi tudományos alapja nem lehetett. Áron végighallgatta az egész történetet, megnézte a leveleket, amiket már egy külön dossziéban tartottam, dátum szerint rendezve, és hosszan hallgatott, mielőtt megszólalt.
Azt mondta, hogy a modern fizika bizonyos elméletei — amiket ő maga is inkább matematikai játéknak tekint, mint valós lehetőségnek — megengednek olyan struktúrákat, amikben az idő nem feltétlenül egyirányú, és amikben elméletileg létezhetnek zárt, önmagukba visszatérő hurkok, amiket a szakirodalom „zárt időszerű görbéknek” nevez. Hozzátette, hogy ezekben az elméletekben a paradoxonok — mint amilyen az, hogy valaki figyelmeztetést küld a saját múltjának, ami megváltoztatja azt a jövőt, ahonnan a figyelmeztetés jött — általában úgy oldódnak fel, hogy a rendszer valahogy önkonzisztenssé válik: a figyelmeztetés nem törli el azt a jövőt, amiből jött, hanem egy olyan jövőt hoz létre, amiben a figyelmeztetés már eleve szükséges volt ahhoz, hogy minden összeálljon.
Megkérdeztem, mit jelent ez a Marcival történt eset fényében, ahol nem engedtem a tanácsnak, és rosszabb lett a vége. Áron elgondolkodott, és azt mondta, hogy ha az önkonzisztencia elve igaz lenne erre a helyzetre, akkor talán soha nem is volt választásom — hogy a verzió, amiben kölcsönadtam a pénzt Marcinak, és bajba kerültem, mindig is az egyetlen verzió volt, amiben ez a levélsorozat egyáltalán létrejöhetett, és hogy az érzés, hogy választottam, csak egy illúzió volt, amit a rendszer megengedett nekem, hogy megéljek, miközben valójában minden már eldöntve volt, mielőtt felbontottam az első borítékot.
Ez a gondolat hidegséggel töltött el, amit nehéz lett volna szavakba önteni. Megkérdeztem, akkor miért van bármi értelme azoknak az eseteknek, amikor követtem a tanácsot, és elkerültem valami rosszat — ha valójában soha nem volt más lehetőség, csak az, ami megtörtént. Áron azt felelte, hogy ez pont az a kérdés, amiről a fizikusok és a filozófusok évtizedek óta vitatkoznak egymással anélkül, hogy dönteni tudnának, és hogy ő személy szerint szeret egy másik lehetőséget is fontolóra venni, amiben nem egy zárt hurok van, hanem több, egymástól elágazó jövő, és a levelek nem egy rögzített jövőből jönnek, hanem egy olyan verzióból, ami folyamatosan versenyben van más verziókkal azért, hogy ő legyen az, amelyik tényleg megtörténik — és hogy ebben az esetben minden egyes alkalommal, amikor nem követtem a tanácsot, valójában azt a jövőt erősítettem meg, ami a levelet küldte, miközben egy másik, talán jobb jövő elhalványult valahol, soha nem jutva el odáig, hogy megtörténjen.
Megkérdeztem, melyik elméletben hisz jobban. Elmosolyodott, és azt mondta, hogy igazából egyikben sem, mert szerinte mindkettő csak egy történet, amit azért mesélünk el magunknak, hogy elviselhetőbbé tegyük azt, hogy nem értjük, mi történik — hogy az emberi elme mindig történeteket keres a megmagyarázhatatlan mögé, akár fizikai egyenletek formájában, akár vallásos képek formájában, és hogy talán a levelek valódi természete sokkal egyszerűbb vagy sokkal bonyolultabb annál, mint amit bármelyik elmélet le tudna írni, és hogy talán soha nem fogom megtudni, melyik igaz, csak azt, hogy mindkettő elég ahhoz, hogy éjszaka ne tudjak elaludni.
Peti aznap este, miután Áron elment, megkérdezte, megváltozott-e bennem valami, hogy hallottam mindezt. Azt válaszoltam, hogy igen, de nem úgy, ahogy várta — nem lettem félelmetesebb vagy nyugodtabb, csak valahogy elfogadtam, hogy soha nem fogom tudni a választ, és hogy ez talán nem is a legfontosabb kérdés, mert a leveleket akkor is el kell olvasnom, a tanácsot akkor is meg kell fontolnom, függetlenül attól, hogy egy rögzített vagy egy elágazó jövőből jönnek. A cselekvés ugyanaz marad, csak a jelentése változik annak függvényében, melyik elméletet választom, és talán ez minden döntés természete is, nem csak az időlevelekben.
A húgom, Zsófi, négy hónappal az első levél után jött rá, hogy valami nincs rendben velem, mert egyre gyakrabban hívtam fel őt is olyan apró dolgok miatt, amiket korábban soha nem osztottam volna meg vele — hogy ne üljön be aznap este abba a taxiba, amit szokott rendelni, vagy hogy ne egyen a kedvenc gyorséttermében egy hétig. Eleinte azt hitte, hogy valami egészségügyi probléma miatt lettem ennyire szorongó, és rákérdezett, nem kezdtem-e új gyógyszert szedni, vagy nem lett-e rosszabb a már ismert problémám. Végül, egy vasárnapi vacsora után, amikor már nem bírtam tovább magamban tartani, elmondtam neki az egészet, a borítékoktól kezdve az Áronnal való beszélgetésig.
Zsófi, ellentétben Petivel, nem próbált logikus magyarázatot keresni. Csak hallgatott, és a vacsora végén azt mondta, hogy fél tőlem egy kicsit — nem azért, mert azt hinné, hogy veszélyes vagyok, hanem mert úgy érezte, hogy valami elkezdett formálódni az életemben, amit ő nem érhet el, nem érthet meg, és ami lassan elválaszt minket egymástól, mert én már nem ugyanazt a világot látom, amiben ő él. Ez jobban fájt, mint bármi, amit Peti vagy Áron mondott, mert Zsófi volt az egyetlen ember, akivel mindig minden nehézség nélkül tudtam beszélni, és most először éreztem, hogy van valami köztünk, amit nem tudok áthidalni egyszerű szavakkal.
Hat hónappal az első levél után kaptam egy olyan üzenetet, ami másfajta volt, mint a többi: nem egy veszélyre figyelmeztetett, és nem egy döntést erősített meg, hanem egy állásajánlatról szólt, amiről még nem is tudtam, hogy létezik. „Hívd fel Kardos Juditot péntek reggel, mielőtt munkába mész. Ne várj tovább, mert a pozíciót másnak ajánlják fel, ha nem jelentkezel időben.” Soha nem hallottam Kardos Juditról, és amikor rákerestem az interneten, találtam egy nőt ezen a néven, aki egy pénzügyi tanácsadó cég vezetője volt, egy cégnél, amivel korábban soha nem volt kapcsolatom.
Péntek reggel, remegő kézzel, felhívtam a céget, és megkértem, hogy beszélhessek Kardos Judittal. Amikor végre a vonalba került, zavartan bemutatkoztam, és elmondtam, hogy hallottam, van egy nyitott pozíció a cégnél, bár valójában nem tudtam, honnan hallottam volna erről normál körülmények között. Judit meglepődött, és azt mondta, hogy igen, tényleg van egy nyitott hely a könyvelési csapatban, de hogy még nem is hirdették meg nyilvánosan, mert csak aznap reggel döntöttek a felvételről egy belső megbeszélésen, és hogy furcsa, hogy pont most hívtam, mert az ülés csak egy órával korábban ért véget.
Három hét múlva megkaptam az állást, egy sokkal jobb fizetéssel és sokkal érdekesebb feladatokkal, mint amit az építőipari cégnél csináltam. Ez volt az első alkalom, hogy egy levél nem egy veszélyt küszöbölt ki, hanem egyenesen egy lehetőséget nyitott meg, és ez valahogy jobban megzavart, mint bármelyik korábbi figyelmeztetés, mert rájöttem, hogy akármi is küldi ezeket az üzeneteket, nem csak védeni próbál, hanem aktívan alakítja az életemet egy irányba, amit nem én választottam, csak elfogadtam.
Az új munkahelyemen egy hónap után összeismerkedtem egy kollégával, Tamással, aki az egyik megbeszélésen megjegyezte, hogy furcsán ismerősnek tűnök neki, bár biztos volt benne, hogy soha nem találkoztunk korábban. Hetekkel később, egy közös projekt kapcsán, kiderült, hogy Tamás a cégnél dolgozott már akkor is, amikor Kardos Judit meghozta a döntést a felvételemről, és hogy ő volt az, aki aznap reggel, a megbeszélés előtt, megemlítette Juditnak, hogy ismer egy könyvelőt, aki szerinte jól beleillene a csapatba — csak hogy aznap reggel elfelejtette megadni a nevemet vagy a telefonszámomat, mert közbejött valami más, és így soha nem is jutott volna el hozzám a lehetőség a szokásos úton, hacsak nem hívom fel én magam, pontosan abban az órában, amikor még aktuális volt.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy a levelek nem feltétlenül egy olyan jövőből jönnek, amiben valaki mindent lát és mindent tud, hanem talán egy olyan jövőből, ami maga is tele van elszalasztott lehetőségekkel, elfelejtett telefonszámokkal, és véletlenekkel, amik nélkülem soha nem jöttek volna össze — és hogy a levelek feladata talán nem az, hogy megváltoztassák a jövőt, hanem hogy összekössék azokat a pontokat, amik különben elszakadnának egymástól, mint egy kéz, ami visszanyúl, hogy felvegyen valamit, ami majdnem leesett az asztalról.
Az új munkahelyemen azonban kezdett megmutatkozni, mennyire nem tudtam leválni a leveleken való gondolkodástól. Egy megbeszélésen, amikor Kardos Judit egy negyedéves kimutatást kért tőlem, elkaptam magam azon, hogy a számok helyett azon gondolkodom, vajon ez a megbeszélés is szerepelt-e valahol egy olyan jövőben, ahonnan a levelek jönnek, és hogy ha igen, miért nem figyelmeztetett senki, hogy aznap korábban kell kelnem, mert a vonat, amivel bejöttem, majdnem lekéstem. Tamás egyszer megjegyezte, hogy furcsán szórt figyelmű lettem az utóbbi hetekben, és hogy ha szükségem van rá, szívesen átvenne tőlem egy-két feladatot, amíg rendbe szedem magam. Megköszöntem, de nem mondtam el neki, mi zajlik bennem, mert éreztem, hogy minél többen tudnak róla, annál nehezebb lesz megőrizni azt a kevés kontrollt, amit még érzek fölötte.
Éjszakánként egyre nehezebben aludtam el, mert minden apró zajra felfigyeltem, azt hittem, a postaláda felől jön, pedig az öt emelettel lejjebb volt, egy teljesen másik légtérben. Elkezdtem korábban kelni, csak hogy legyen időm bámulni a fali órát, mielőtt lemennék a postaládákhoz, mintha ez a várakozás önmagában is valamiféle rituálévá vált volna, amitől függött, hogy a nap jól indul-e vagy rosszul.
A huszonkettedik levél más volt, mint minden korábbi. Nem engem érintett közvetlenül, hanem egy nyilvános teret, egy bevásárlóközpontot a város másik felén, ahova ritkán jártam, és ahol nem is terveztem megjelenni a közeljövőben. A levél ennyit írt: „Ne menj be a Palota Pláza főbejáratán péntek délután négy és öt között. Ha mást ismersz, aki arra jár, mondd neki is.” Ez volt az első alkalom, hogy a levél nem csak rólam szólt, hanem másokról is, és hogy egyenesen felszólított arra, hogy osszam meg a figyelmeztetést, ami egy egészen más fajta terhet rakott a nyakamba, mint a korábbi levelek.
Péntek reggel azon gondolkodtam, mit tehetnék egyáltalán. Nem ismertem senkit, aki aznap arra a plázába készült volna, legalábbis nem tudtam róla, és ha felhívnám a biztonsági szolgálatot vagy a rendőrséget, és elmondanám, hogy egy jövőből kapott levél szerint valami rossz fog történni egy adott időpontban egy adott helyen, azzal valószínűleg csak azt érném el, hogy letartóztatnak, vagy legalábbis komolyan megkérdőjelezik az elmeállapotomat, ami talán nem is lenne annyira igazságtalan, mert én magam is megkérdőjeleztem már többször.
Végül azt tettem, amit tudtam: kiírtam egy üzenetet a lakóközösségi csoportba, amiben az építőipari cég régi kollégái és néhány szomszédom is benne volt, hogy „megbízható forrásból” hallottam, hogy péntek délután kerülni kell a Palota Plázát a főbejáratnál, biztonsági okokból. Néhányan megkérdezték, miféle forrásról van szó, és én csak annyit írtam, hogy nem oszthatom meg a részleteket, de hogy komolyan gondolom. Páran kinevettek, páran megköszönték, és egy nő, akit csak látásból ismertem a lépcsőházból, azt írta, hogy ő pont péntek délután tervezett odamenni a gyerekével, és hogy inkább átteszi máskorra, csak hogy biztos legyen.
Péntek este bekapcsoltam a híreket, és percekig semmit nem találtam a Palota Plázáról, se jót, se rosszat, és már azt hittem, hogy ez alkalommal talán semmi nem fog történni, vagy hogy a figyelmeztetésem már eleve megváltoztatta azt, amit meg kellett volna akadályoznia. Aztán, késő este, megjelent egy rövid hír: a bevásárlóközpont egyik emeleti üvegkorlátja leszakadt a főbejárat fölött, péntek délután négy óra negyvenkét perckor, és három embert megsebesített, akik éppen arra jártak alatta, de senki nem halt meg, és a hír szerint a hatóságok vizsgálják, hogy a korlát rögzítése megfelelt-e a szabványoknak.
Nem tudtam megállapítani biztosan, hogy a nő a gyerekével, aki átütemezte a látogatását, vagy bárki más, akit a csoportban elértem, ott lett volna-e pontosan abban a pillanatban, és soha nem fogom megtudni, mert nem lehet visszamenni, és megnézni, mi történt volna egy olyan verzióban, amiben nem küldöm el az üzenetet. De attól a péntektől kezdve másképp gondoltam a levelekre: nem csak saját magam számára érkeztek, és ez egyszerre volt felszabadító és rettenetesen nehéz, mert ha a levelek néha másokra is vonatkoznak, akkor minden alkalommal, amikor nem teszek semmit, vagy nem hiszek el valamit elég gyorsan, nem csak saját magamat kockáztatom, hanem olyanokat is, akikről nem is tudok.
Felhívtam Áront, hogy elmeséljem neki ezt az új fejleményt, és megkérdeztem, mit gondol, miért kezdett a levél másokra is kiterjedni, miután hónapokig csak velem foglalkozott. Áron azt mondta, hogy talán ez nem is változás volt a levelek természetében, hanem csak abban, hogy én mennyire voltam hajlandó észrevenni, hogy a saját döntéseim mindig is összefüggésben álltak másokéval — hogy minden, amit teszek vagy nem teszek, gyűrűket vet, amik kijebb terjednek, mint amit valaha gondoltam, és hogy talán a levelek mindig is ezt próbálták megmutatni, csak korábban túl ijedt voltam ahhoz, hogy észrevegyem, mert könnyebb volt azt hinni, hogy ez csak rólam szól.
Két héttel a plázás eset után összefutottam a lépcsőházban a nővel, aki átütemezte a látogatását a gyerekével. Megköszönte még egyszer a figyelmeztetést, és megkérdezte, honnan tudtam. Nem akartam hazugságba keveredni, de az igazat sem akartam elmondani, úgyhogy csak annyit mondtam, hogy egy barátomtól hallottam, aki a biztonsági cégnél dolgozik, és hogy inkább nem szeretnék belemenni a részletekbe, mert nem akarom, hogy bajba kerüljön a munkahelyén. A nő elfogadta ezt, megköszönte még egyszer, és a gyereke, aki addig csak a cipőjét nézte, hirtelen felnézett rám, és azt mondta, hogy biztos egy angyal vagyok, amitől mindketten zavartan elnevettük magunkat, és én hetekig nem tudtam elfelejteni azt a mondatot, mert valahogy közelebb állt az igazsághoz, mint bármi, amit én magam tudtam volna megfogalmazni.
Nagyjából ekkor kezdtem el próbálkozni azzal, hogy ne csak fogadjam a leveleket, hanem kérdéseket is tegyek bele a saját, kimenő leveleimbe — amiket minden este megírtam, és reggel elhelyeztem az asztalon, abban a reményben, hogy eljutnak valahova, ahonnan aztán válaszok formájában visszatérnek. Az első néhány alkalommal egyszerű kérdéseket írtam: „Ki vagy?” „Miért én?” „Meg tudod mondani, mikor lesz vége?” Napokig semmi nem változott, a bejövő levelek ugyanolyan rövidek és konkrétak maradtak, mint mindig, figyelmeztetések és megerősítések, soha nem válaszok a saját kérdéseimre.
Aztán egy este, talán a harmincadik levelem után, amiben megkérdeztem, fáj-e neki, bárki vagy bármi is ő, hogy folyton újraélje ugyanazokat a napokat levélírás közben, másnap reggel egy olyan választ találtam a postaládában, ami nem illeszkedett a szokásos mintához: „Nem emlékszem rá, hogy fájna. De arra sem emlékszem, hogy nem fájna. Ez a kérdés olyan, mintha azt kérdeznéd a tegnapi naptól, hogy fájt-e neki elmúlni.” Ez volt az első alkalom, hogy a levél egyenesen reagált valamire, amit én írtam, nem csak a jövőmre vonatkozó tényekre, és ettől kezdve minden este izgatottabban írtam meg a kérdéseimet, mint egy gyerek, aki levelet ír a Mikulásnak, remélve, hogy ezúttal is válaszol.
Egy másik este megkérdeztem, hogy ő — vagy én, vagy akármi is írja ezeket — tudja-e, hogy én is írok neki, vagy a levelei csak egyirányú közlések egy olyan jövőből, ami nem is kap visszajelzést arról, mi történik velem most. A válasz, ami másnap érkezett, furcsán szomorú volt: „Igen, tudom, hogy írsz. Olvasom mindet. De mire elolvasom, már túl késő, hogy változtassak a saját múltamon — vagyis a te jelenéden —, mert az én jelenem már egy olyan pont, ahonnan nincs vissza. Csak annyit tehetek, hogy figyelmeztetem azt, aki voltam, és remélem, hogy elég lesz.”
Ez a mondat hetekig nem hagyott nyugodni, mert pontosan azt a kérdést feszegette, amit Áronnal már korábban is érintettünk, csak most már nem elméletben, hanem a saját kézírásomban, feketén-fehéren: hogy akárki írja ezeket a leveleket, az illető nem egy mindentudó, kívülálló szemlélő, hanem egy olyan én, aki ugyanúgy be van zárva a saját idejébe, mint én a magaméba, csak egy másik pontról nézi az egészet, és ugyanolyan tehetetlenül próbál segíteni, mint amennyire én próbálok segíteni másoknak a plázás levéllel.
Egy este, hónapokkal később, úgy döntöttem, hogy nem egy kérdést írok, hanem egy ígéretet: megírtam, hogy bármi is lesz velem, bármilyen jövőbe is érek el egyszer, meg fogom írni ugyanezeket a leveleket, pontosan úgy, ahogy én kaptam őket, mert most már értem, miért van szükség rájuk, és nem akarom, hogy az, aki majd én leszek, egyedül csinálja végig, amit én most csinálok. Nem kaptam rá közvetlen választ másnap, csak egy szokásos, rövid figyelmeztetést egy teljesen más témában, de három nappal később egy üres papírlap érkezett a borítékban, semmi írás rajta, csak egy apró, kézzel rajzolt kör az alján, pontosan olyan, amilyet gyerekkoromban szoktam rajzolni a füzeteim szélére, amikor unatkoztam az órán, és amiről soha senkinek nem meséltem, mert túl jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy megemlítsem.
Tegnap este leültem, és írtam egy levelet, amit holnap fogok postázni — magamnak, a holnapi postaládába, bár ma még nem tudom, mit fogok benne írni, csak azt tudom, hogy meg fogom találni a szavakat, amikor eljön az ideje, úgy, ahogy eddig is minden alkalommal megtaláltam őket, anélkül hogy emlékeznék rá, hogy megírtam volna. Lepecsételtem a borítékot, ráírtam a saját címemet, és az asztalon hagytam, abban a reményben, hogy reggelre eltűnik, és holnap, amikor hazaérek, ott vár majd rám a postaládában, pontosan úgy, ahogy mindig szokott.
Egy évvel az első boríték óta, egy másik szerda délutánon, amikor hazafelé mentem munkából, megálltam egy pillanatra a postaládák előtt, mielőtt kinyitottam volna a saját fiókomat, és végignéztem a szomszédos ládákon — Erzsi nénién, aki azóta felgyógyult a bokájából, bár már óvatosabban mozog, mint korábban; a fiatal pár ládáján a harmadik emeletről, akikkel soha nem beszéltem többet, mint egy köszönés a lépcsőházban; és az üresen álló ládán, ami egy olyan lakáshoz tartozott, amiből nemrég költöztek ki az előző bérlők. Arra gondoltam, hogy bármelyikük mögött lehetne egy ugyanilyen történet, egy ugyanilyen boríték, amit soha nem fogok megtudni, mert mindannyian ugyanúgy magunkban hordozzuk a saját, láthatatlan leveleinket, és soha nem beszélünk róla, amíg valami nem kényszerít rá.
Az üresen álló láda tulajdonosáról, az előző bérlőről, egyszer hallottam valamit a házfelügyelőtől, amikor a közös költség miatt beszélgettünk a lépcsőházban: hogy a férfi, aki ott lakott, hirtelen, minden magyarázat nélkül mondott fel a lakásra, és egyetlen éjszaka alatt elvitte az összes holmiját, úgy, hogy senki nem látta, hogyan. A házfelügyelő azt gondolta, biztosan adósságai lehettek, és ezért menekült el ilyen hirtelen, de én, miután meghallottam ezt, hetekig azon gondolkodtam, vajon ő is kapott-e valaha egy levelet, ami azt mondta neki, hogy menjen el, és hogy soha nem fogom megtudni, igazam van-e, mert ő már nincs itt, hogy megkérdezhessem.
Felmentem a lakásba, és leültem az asztalhoz, ahol már várt a dobozom, benne most már huszonnyolc levéllel, dátum szerint rendezve, és az üres lappal, amin csak a kör volt. Kivettem azt a lapot, és sokáig néztem, próbálva eldönteni, mit jelenthet — egy aláírás, egy üzenet, amit még nem tudok elolvasni, vagy egyszerűen csak egy jele annak, hogy valaki, valahol, ugyanúgy unatkozott egyszer egy iskolai padban, mint én. Zsófi aznap este átjött, és amikor megmutattam neki a lapot, csak annyit mondott, hogy talán nem minden levélnek kell jelentenie valamit — hogy talán ez is egy fajta ajándék, egy olyan üzenet, aminek nem a tartalma a lényeg, hanem az, hogy valaki gondolt rám, és ezt akarta valahogy jelezni, még ha nem is tudta pontosan, hogyan.
Megkérdeztem tőle, hogy ő mit tenne a helyemben — folytatná ezt a levélírást minden este, vagy egyszer leállna, hogy lássa, mi történik, ha megszakítja a láncot. Zsófi hosszan hallgatott, aztán azt mondta, hogy szerinte már nem is az a kérdés, hogy mi történne, ha megállnék, hanem az, hogy képes lennék-e rá — mert már annyira a napjaim része lett ez a rituálé, a levélírás, a postaláda ellenőrzése, hogy talán jobban hiányozna, mint amennyire megterhel, és hogy ez önmagában is egy válasz arra, hogy mennyire változtatott meg mindez, anélkül hogy észrevettem volna, mikor pontosan.
Aznap éjjel, miután Zsófi elment, leültem az asztalhoz, és megírtam a huszonkilencedik levelemet, de ezúttal nem kérdést tettem bele, és nem is ígéretet — csak leírtam, milyen volt ez a nap, a postaládák előtt állva, a szomszédokra gondolva, Zsófival beszélve a körről. Egyszerűen csak elmeséltem, mint egy naplóbejegyzést, amit nem azért írok, hogy választ kapjak rá, hanem mert hirtelen fontosnak tűnt, hogy valaki — bárki, bármi, a jövőbeli én vagy egy teljesen más létező — tudja, milyen volt ez a szerda, mielőtt elfelejtem a részleteket, mielőtt ez is csak egy újabb nap lenne a sok közül, amit a levelek egyszerűsítenek egy-egy mondatra.
Miközben írtam, arra gondoltam, hogy ez talán az első levél, amiben nem kérek semmit, és nem is kapok semmit — csak egyszerűen megosztok valamit, ugyanúgy, ahogy egy barátnak mesélnénk el a napunkat, aki talán soha nem fogja elolvasni, vagy épp most olvassa, valahol egészen máshol, egy olyan pillanatban, amit én már nem fogok megélni ugyanúgy. Ez a gondolat nem szomorúsággal, inkább egyfajta nyugalommal töltött el, mintha rájöttem volna, hogy a levelek igazi értéke talán soha nem is a bennük rejlő figyelmeztetésekben volt, hanem abban, hogy valaki, valahol, mindig hajlandó volt meghallgatni.
Lepecsételtem ezt a levelet is, ráírtam a saját címemet, és az asztalon hagytam, pontosan úgy, ahogy mindig, és mielőtt elaludtam, még egyszer visszamentem a konyhába, hogy megnézzem, még ott van-e. Kezembe vettem a borítékot, megforgattam, megnéztem a saját kézírásomat kívülről, azt a jól ismert, kissé jobbra dőlő betűformát, és egy pillanatra elképzeltem, milyen lesz, amikor holnap este hazaérek, és ott találom majd a postaládában, mintha egy teljesen idegen kéz tette volna be, nem az, aki most, ezen az éjszakán, az asztalnál ülve írta meg, hiszen holnapra ő is egy kicsit más lesz, ahogy mindannyian, napról napra, anélkül hogy bárki is pontosan észrevenné, mikor, és talán pont ez az, amit a legnehezebb elfogadni az egész történetben: hogy soha nem ugyanaz az ember olvassa el a levelet, mint aki megírta. Ott volt, persze, hiszen még csak éjfél volt, és a borítékoknak megvan a maguk ideje, hogy eltűnjenek és visszatérjenek — de álltam ott néhány percig a sötétben, és figyeltem, mintha ez alkalommal talán megláthatnám a pillanatot, amikor valami elkezdődik, amit soha senki nem lát.
Vélemény, hozzászólás?