Az épület előtt álltunk. A város szélén magasodott, elhagyatottan és fenyegetően, mintha maga a sötétség volna az, ami életet ad neki. Egy rozoga, omladozó villa volt, tele porral és az elmúlás jeleivel. Az egykor díszes, gótikus épület most csak árnyéka volt régi önmagának. Az idő és a természet megpróbálta visszavenni azt, amit valaha emberi kéz alkotott. A köd vastag lepelként terült el a villa körül, és minden lélegzetvételünk megidézte a rothadás fojtogató szagát, amitől émelyegtem.

A helyiek azt suttogták, hogy egykor egy őrült kannibál élt itt, aki haláláig lakta az épületet. A történetek szerint ez az ember a saját áldozataiból készített ételt, és soha nem fogták el. A ház elnyelte őt, akárcsak az áldozatait. Ezt persze mindig is csak rémtörténetnek gondoltam, de most, hogy itt álltam Tomi és Dóri mellett, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság kezdett felkúszni a gerincemen.

A villa előtt álló fák magas, nyurga sziluettjei úgy hajoltak a ház felé, mintha ők maguk is az épület részei lennének, a hosszú, csontos ágak pedig olyanok voltak, mint a ház karjai, amelyek a sötét ég felé nyúltak. A levegő nyomasztóan nedves volt, a levegő dohos szaga úgy ült a torkomon, mintha régi, megpenészedett szövetek dörzsölnék a bőrömet belülről. Mintha maga az idő is itt maradt volna az épület falai között. A szél is csak alig merte megmozdítani az elszáradt leveleket, amelyek hangosan zizegtek a lábunk alatt, mintha valami figyelne ránk a sötétből.

A fák úgy hajoltak a ház felé, mint csendes tanúk, akik figyelmeztetni akarnak minket, de mi fittyet hánytunk a figyelmeztetésükre. Mintha az egész természet könyörgött volna, hogy forduljunk vissza, de az elhatározásunk erősebb volt. Vagy talán csak Tomié, mert én és Dóri haboztunk. Dóri reszketett mellettem, bár próbálta elrejteni az érzéseit. A hideg levegőben hallottam, ahogy szaporán veszi a levegőt. Én próbáltam nyugodt maradni, de valami megmagyarázhatatlan félelem bujkált bennem is.

– Gyerünk már, ez csak egy régi, koszos ház. Mitől félsz, Dóri? – kérdezte Tomi, miközben előre lépett, és a régi, nyikorgó ajtót nyomta be a vállaival.

Tomi mindig is az a fajta ember volt, aki nem hitt a babonákban vagy rémtörténetekben. Az ő világában minden racionális magyarázatra lelt. Mi más lenne ez a ház, mint egy elhagyatott épület? Csak egy újabb hely a város peremén, amit az idő felzabált.

Dóri nem válaszolt, csak közelebb húzódott hozzám. Éreztem, hogy a keze reszket, amikor a karomat megfogta, mintha abban reménykedne, hogy biztonságot találhat mellettem. Az igazat megvallva én sem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt idejönni. Valami ebben a helyben több volt, mint puszta omladozó falak.

Az ajtó lassan engedett, és egy fojtó, penészes szag csapta meg az orromat. A dohos, nyirkos illat azonnal a bőröm alá kúszott, és mintha leheletnyi súllyal nyomta volna a mellkasomat. Egyfajta ősi rettegés érzete telepedett rám, mintha a falak közt lévő múlt azonnal megragadott volna, és nem akart elengedni. Ahogy beléptünk, a padló nyikorgott a lábunk alatt, és minden egyes lépésünk mintha belesüllyedt volna a poros, omladozó falak közé.

Az épület belseje még inkább romos volt, mint ahogy azt kívülről sejtettük. A falakról lehullott a vakolat, és itt-ott még mindig megmaradtak a régi tapétadarabok, mintha valaki megpróbálta volna elrejteni a rothadást. A mennyezeten régi, törött csillárok lógtak, amelyek most már csak árnyékot vetettek a falakra. A sötétség teljesen beborította a helyiségeket, és csak a résekből beszivárgó halvány fény világította meg a porban úszó levegőt.

Minden lépésünket elnyelte a poros padló, amelyen csak ritkán törtek meg a lépéseink a régi fa deszkák nyikorgásában. A padló szinte recsegett a súlyunk alatt, mintha a ház tiltakozna a jelenlétünk ellen. Ahogy beljebb mentünk, egyre inkább éreztem, hogy valami hideg ölel körül. Nem a ház levegője volt az, hanem valami más. Egy sűrű, nyomasztó érzés, amely a mellkasomra nehezedett, és minden lépésemmel egyre erősebbé vált. Mintha valami a levegőben lógna, amit nem lehet látni, csak érezni.

Tomi persze nem érzett semmit. Ő mindig is a nagy, bátor fickó volt, aki nem hitt semmiben, ami természetfeletti. Most is ugyanazzal a magabiztos léptekkel haladt előre, mintha egy bevásárlóközpontban lenne. De én éreztem. Valami itt nem stimmelt.

– Ez… nem túl jó ötlet – motyogta Dóri, miközben közelebb húzódott hozzám. A hangja vékony volt, mintha a félelme valami mélyebb hangot adott volna neki. Láttam, ahogy a szeme körül apró ráncok jelentek meg, miközben körbenézett a sötét falak között.

– Ugyan már, csak egy régi ház – ismételte Tomi, hangjában most is ugyanaz a könnyelműség hallatszott. – Nézd meg, miért ne deríthetnénk ki, hogy mi történt itt valójában?

Ahogy beljebb mentünk, egy elhagyatott konyhába értünk. A levegő itt még sűrűbb volt, a penész és a rothadás szaga szinte fojtogató volt. A konyha közepén egy hosszú, repedezett faasztal állt, amelyen egy hatalmas régi edény porosodott. A rozsdás fém edények még mindig ott lógtak a falon, mintha csak arra várnának, hogy valaki újra használja őket. A falak mentén régi tűzhelyek és szekrények álltak, de mindent vastag porréteg borított, mintha évtizedek óta nem járt volna itt senki.

– Nézzétek ezt! – szólt Tomi, nevetve, és felemelte az asztalon álló edény fedelét. A fém fedő tompán koppant a rozsdás asztalon, és azonnal megcsapott minket egy fura, bizarr szag.

Mindhárman odasiettünk. Az edényben valami furcsa massza volt. Nem tudtam eldönteni, hogy régi ételmaradék-e, vagy valami más, de a színe túlzottan sötét volt, és az illata… rothadó és keserű, mintha maga az idő is elrontotta volna. Olyan volt, mint a halál szaga, amely egy időn túli, fojtogató levegőt árasztott.

– Fúj, ez mi lehet? – kérdezte Dóri undorodva, és

hátrébb lépett. Láttam, ahogy az arca eltorzul az undortól. A szemei összeszűkültek, és az ajka remegett, mintha a hányingere most lenne a legerősebb.

Tomi azonban csak vigyorgott. – Lehet, hogy ez volt a híres kannibál lakomája! Fogadok, hogy egyikőtök sem mer beleenni!

Nevetni kezdett, de én már nem voltam olyan nyugodt. A szag valahogy felkavarta a gyomromat, de ugyanakkor valami különös kíváncsiság is feltámadt bennem. Ahogy Tomi szavai visszhangzottak a fejemben, éreztem, hogy valami megmozdul bennem. Egy vágy, hogy megtudjam, milyen lehet. Hirtelen megszólaltam, mielőtt még átgondoltam volna: – Fogadjunk, hogy meg merem enni.

Dóri megdermedt, Tomi pedig elégedetten nevetett. – Na, erről van szó! Gyere, András, mutasd meg nekik!

Lassan nyúltam az edényhez, és egy kanállal belenyúltam a masszába. Az állaga furcsa volt, csúszós és nyúlós, mintha valami olyan anyagból lenne, amit nem emberi ételnek szántak. A kanál lassan süllyedt bele a sűrű masszába, és az illat most már egészen megváltozott. Mélyebb lett, földesebb, mintha valami ősrégi, elfeledett íz kúszna be az orromba.

Ahogy lenyeltem az első falatot, undor és rémület száguldott végig a testemen. Az íz nem volt emberi. Egy édeskés keserűség terjedt szét a számban, mintha valami halálos keverék lett volna, de valahol mélyen belül… az íz, valami megmagyarázhatatlanul kielégítő volt. Az éhségem egy pillanatra megszűnt, mintha valami titokzatos erő végre csillapította volna a belső viharomat. Mintha ez az étel olyasmi lett volna, amit mindig is keresett a testem, de soha nem találtam meg.

Dóri és Tomi undorodva néztek rám, és nevetni kezdtek, de valami nem volt rendben. Már most éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Mintha az étel nem csak fizikai hatást gyakorolt volna rám, hanem valami mélyebb, sötétebb erőt is felébresztett volna.

Valami bennem más lett.
Aznap este, miután hazamentem, valami szorongató érzés nem hagyott nyugodni. Az elhagyatott ház, a rothadó szagok, és a titokzatos massza íze mind beleivódott az elmémbe. Hiába próbáltam kiverni a fejemből, a gondolatok állandóan visszatértek. Az edény, a szaga, az a furcsa, bomlott étel. Az illata mintha még mindig ott lett volna az orromban, mintha a tüdőmben, a véremben keringett volna. Még a levegő is másnak tűnt azóta, hogy elhagytam azt az átkozott helyet.

Lementem a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak, de úgy éreztem, mintha a bőrömön is megült volna a penészes levegő, amit az épületben belélegeztünk. A meleg víz sem tudta lemosni azt a fojtogató érzést. Ahogy a zuhanyrózsából ömlött a víz, csak még inkább éreztem a rothadás szagát, mintha minden csepp vizet a ház falai szűrtek volna át. A tükör előtt állva bámultam magamra. A szemem körül sötét karikák húzódtak, mélyebbek, mint valaha. A hajam csapzottan tapadt a fejemhez, az arcom sápadt volt, mintha egy beteg, haldokló ember nézne vissza rám. A kezemmel végigsimítottam az arcomon, éreztem, hogy a bőröm hideg és nyirkos.

Az ágyban feküdtem, de az alvás nem jött. Minden próbálkozásom, hogy megnyugodjak, csak tovább feszítette a bennem lévő érzést. A testem belső tájain egy feszítő, szokatlan érzés növekedett. A gyomrom mélyén egy furcsa vákuum alakult ki, mintha az a furcsa étel valamit elvett volna belőlem. Eleinte azt hittem, csak a rossz íztől vagyok rosszul, de hamar rájöttem, hogy valami más történik.

Az éhség, amit éreztem, valami egészen új volt. Nem az a hétköznapi, enyhe éhség, ami egy vacsora után jön, hanem mélyről jött, valahonnan a bensőm legmélyebb rétegeiből. A gyomrom hangosan morgott, szinte fájdalmasan. Minél inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni, annál erősebbé vált. Az étel, amit otthon ettem, nem csillapította ezt az éhséget. Olyan volt, mintha az a massza felébresztett volna valamit bennem, amit eddig nem ismertem. Egy ősrégi, mindent elnyelő vágyat.

Az óra lassan éjfélt ütött, amikor felpattantam az ágyból. A számban összefutott a nyál, mintha már régóta nem ettem volna. A gyomrom kavargott az ürességtől, de ugyanakkor valami furcsa telítettséget is éreztem. Mint amikor az ember túl sokat eszik, de mégis éhes marad. A testem ösztönösen a konyha felé húzott, mintha az étel lenne az egyetlen megoldás.

Ahogy a házon végigsuhantam, minden apró zaj, az óraketyegés, a fűtés zúgása valóságos lüktetéssé erősödött a fejemben. Minden hang olyan hangos volt, hogy szinte kibírhatatlanná vált. Mintha a világ hangjai túl intenzívvé váltak volna számomra. Ahogy a konyhába értem, a hűtő halkan zúgott, és ahogy kinyitottam az ajtaját, a hideg levegő megcsapta az arcomat. Kinyitottam, és elkezdtem keresgélni, előszedtem mindent, amit csak találtam.

Egy szendvicset készítettem, majd joghurtot kanalaztam be. Kinyitottam egy konzervet is, és kanalazni kezdtem, de egyik falat sem segített. Az étel ízetlen volt a számban, mintha csak papírt rágnék. Az ízek teljesen elvesztek, mintha az ételek már nem is emberi fogyasztásra készültek volna. És minél többet ettem, annál üresebbnek éreztem magam. Az étel nem volt elég. Semmi sem volt elég. A gyomrom úgy érezte, mintha soha nem lenne képes megtelni.

Ahogy a kezem megremegett a villával, hirtelen ráeszméltem, hogy valami mélyebb probléma van. Mi történik velem? Mi ez az éhség? A fejem zúgott, és a szívverésem egyre erősebb lett. Felpillantottam a konyhaablakon túl lévő sötétségre. A házunk mögötti kert bokrai a szélben mozogtak, mintha valami árny suhan át rajtuk. A levegő vibrált, mintha a világ körülöttem most valami új törvényszerűség szerint működne. Az érzékeim túlfeszültek, minden nesz, minden mozdulat valóságos robajként hangzott.

A nappaliba menekültem, és a kanapéra rogytam, mintha ott lenne valami menedék. A kezemmel a fejemet fogtam, próbáltam összeszedni magam, de a gyomromban egyre növekvő fájdalom hullámzott, mintha valami erő belülről akarna felfalni. A fájdalom nem csak fizikai volt, valami mélyebb, szellemi fájdalom is kísérte. Egy olyan fajta üresség, amit semmilyen normális étel nem tölthet be.

És ekkor megéreztem az illatot. Először csak halványan, de egyre erősebben. Valami meleg, fémes szag, ami hirtelen megütötte az orromat. Ez nem étel volt. A szívverésem felgyorsult, és a testemen átszáguldott az izgatottság. Valami mély, ösztönös vágy ébredt bennem, amit eddig nem ismertem. A szag nem hagyott nyugodni. Vér. Ez a szag… véré volt.

Felugrottam, és az ablakhoz rohantam. Kinéztem a sötétségbe, de semmi sem volt ott. Azonban az illat, a gondolat, nem hagyott nyugodni. Mintha a testem ösztönösen tudta volna, hogy mire van szüksége. Egyre mélyebb lett a sóvárgás, amit nem tudtam elnyomni. Mit tett velem az a ház? Mit ettem meg? A gondolatok kavarogtak a fejemben, és a levegő egyre nehezebbé vált.

Aznap éjjel végül valahogy sikerült elaludnom, de az alvás egyetlen rémálom volt. Álmaimban visszatértem a házba, újra a konyhában találtam magam, és az edényből kanalaztam a masszát. De az íze most más volt, vérrel keveredett, és minden falatot elnyelt a sötétség. Felriadtam, de az ébredés olyan volt, mintha egy rémálomból a valóság egy másik rémálmába menekültem volna.

Reggel fáradtabbnak éreztem magam, mint előző nap. A szemem alatti sötét karikák még mélyebbek lettek, és a bőröm sápadtabb, mint valaha. Az éhség azonban azonnal felébredt bennem. Élesebb és erőszakosabb volt, mint korábban. Az első gondolatom az volt, hogy azonnal enni kell valamit, de ahogy elindultam a konyha felé, egy szörnyű felismerés suhant végig rajtam: semmi sem segített aznap éjjel.

És most sem fog.

A kezeim remegtek, és a nyál a számban újra összegyűlt, de már nem vágytam az ételre, ami a hűtőben volt. Valami másra vágytam. Valami sötétebbre, mélyebbre. Olyan érzés volt, mintha a testem megpróbálna irányítani, mintha nem én hoznám meg a döntéseket.

A nap folyamán találkoztam Tomival és Dórival. Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor beléptem a kávézóba, ahol megbeszéltük a találkozót. Az illatuk… a bőrük… mintha valami sokkal intenzívebbé vált volna bennük. Ahogy leültem az asztalhoz, éreztem a szívverésüket. Minden egyes mozdulatuk olyan hangos volt számomra, hogy alig tudtam elviselni. A pulzusuk üteme elnyomta a gondolataimat, és valami bennem válaszolt erre.

Próbáltam figyelni arra, amit mondtak, de minden egyes mondatuk elmosódott. Mintha a szavaik elvesztek volna a háttérzajokban. Tomi valamit kérdezett a házról, de én nem tudtam koncentrálni. A szívük dobogása, a vérük áramlása… minden csak egyetlen, lüktető hanggá olvadt össze. A torkom kiszáradt, a testem feszült volt, mintha bármelyik pillanatban szét akarnék robbanni.

Az asztal alatt észrevétlenül a kezem ökölbe szorult, és a feszültség átszáguldott az ujjaimon, mintha valamit darabokra akarnék tépni. A bőröm alatt pulzáló erő mintha saját életet élt volna. Dóri rám pillantott, és a szemeiben rémült csillogás tükröződött.

– András… jól vagy? – kérdezte óvatosan, a hangja halk, aggódó volt. A szavai élesek voltak, de nem jutottak el hozzám.

El akartam mondani neki, hogy nem, de a szavak nem jöttek ki a számon. A bennem növekvő feszültség és az éhség egyre inkább eluralkodott rajtam, és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem az önuralmamat. Az asztaltól felállva elrohantam.

A következő napokban a világ egyre élesebbé vált körülöttem. Minden szín erősebben vibrált, minden hang harsogott. A saját szívverésem is olyan hangos volt, hogy alig bírtam elviselni. Minden érzékem túlpörgött, és minden egyes mozdulatban ott volt a kísértés, hogy hagyjam el az emberi mivoltomat. Az éhség egyre jobban irányított. Már nem tudtam mi emberi, és mi nem. Minden csak az éhség körül forgott.

Amikor már majdnem elveszítettem az önuralmat, Tomi és Dóri újra eljöttek hozzám. Tudtam, hogy nem lesz más választásom: vissza kellett mennünk abba a házba, és kideríteni, mi történt velem.

Az utcán sétáltunk vissza a ház felé, de valahogy minden megváltozott körülöttem. A világ most más volt, mintha mindent egy sűrű köd takarna el. Minden egyes lépés nehezebb lett, mintha a testem tiltakozott volna az ellen, hogy visszamenjünk abba a házba. Valami belül, mélyen bennem, nem akarta, hogy újra átlépjem annak a helynek a küszöbét, de ugyanakkor a testem valami ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy mégis visszatérjünk. Mintha két erő küzdött volna bennem: az egyik húzott, a másik taszított.

A levegő hűvös volt, de én izzadtam. Éreztem, ahogy a tenyerem nyirkossá válik, és a ruháim szinte tapadtak rám a verejtéktől. Minden lélegzetvétel egyre nehezebb lett. A mellkasomban valami nyomasztó érzés feszült, mintha valami hatalmas súly nehezedett volna rá. Az éhség mostanra mindent átitatott. Minden egyes lélegzetvétellel csak fokozódott, mintha a légkör maga is felgyújtaná bennem a vágyat, ami lassan az őrületbe taszított.

Tomi és Dóri előttem sétáltak, halk suttogással próbáltak beszélgetni, de csak alig hallottam, mit mondanak. A hangjuk elmosódott, mintha víz alatt lennék, és a szavaik el sem jutottak hozzám. Nem érdekelt. Minden figyelmem a testem furcsa reakcióira összpontosult: a lábam remegett, a kezem ökölbe szorult, és a szám újra összeszorult, mintha valami meleg nyálka tapadt volna bele. Éreztem, hogy nem vagyok önmagam többé. Ez a gondolat mély, velőtrázó félelemmel töltött el.

Mintha egy láthatatlan kéz irányítaná minden mozdulatomat, és nem én lennék az, aki lépéseket tesz. Nem én döntöttem, hogy visszatérjek a házba. Valami más volt az, ami irányított.

Ahogy megérkeztünk a házhoz, egy pillanatra megálltam. A ház most is ugyanúgy állt ott, mint tegnap, de valami megváltozott. A falak mintha beljebb húzódtak volna, és a ház most még sötétebbnek tűnt. A levegő vastag volt, fojtogató, és valami nehéz, dohos szag terjengett körülöttünk. A levegőben egy furcsa vibrálás volt, mintha maga a ház lélegezne. Éreztem a levegő hideg leheletét a bőrömön, ami még jobban megborzongatott.

Egy apró nesz futott végig a levegőben, mintha valami távoli suttogás vagy lélegzetvétel lenne. Úgy tűnt, mintha valami a ház mélyéből figyelne minket, várna arra, hogy belépjünk. Mintha valami régen elfeledett lény ébredne fel, aki éhezik, és tudja, hogy hamarosan újra lakmározhat.

– András, minden oké? – kérdezte Tomi, és visszanézett rám.

Nehéz volt koncentrálnom rá. Mintha minden figyelmemet elnyelte volna a házban lévő fojtogató érzés. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy talán válaszolnom kéne, de a szavak nem jöttek könnyen. Csak bólintottam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem érezhettek ugyanazt, amit én. A gyomromban feszülő éhség most már nem is éhségnek tűnt, hanem valami másnak – egy sötét, mindent elnyelő vágy, ami szinte kézzelfogható volt. Nem volt már étvágyam, inkább valami mély, állati ösztön irányította minden gondolatomat.

Tomi kinyitotta a régi nyikorgó ajtót, és beléptünk a sötét, poros előtérbe. A hely ugyanaz volt, mint tegnap, de mintha a falak közelebb húzódtak volna hozzánk. Mintha maga az épület is figyelne minket. A levegő nedves volt, és egy furcsa, fémes illat keringett a házban. Ez a szag olyan ismerős volt, de mégsem tudtam megfogni, honnan jött. Valami vérszagú volt benne, valami olyan, ami egyszerre taszított és vonzott. Ez az illat egyre jobban felkavarta a bennem lévő zűrzavart, és éreztem, hogy a pulzusom felgyorsul.

– Nézzük meg azt a konyhát – javasolta Dóri, de a hangja remegett. Hallottam benne a félelmet, még akkor is, ha próbálta palástolni. Én is féltem, de nem tudtam, miért. A testem azonban már nem félt, inkább várta, hogy történjen valami.

Követtem őket, de minden lépés egyre nehezebb volt. A szívem őrült iramban vert, a kezeim reszkettek, és a fejem zúgott a vérkeringés ütemére. Minden egyes lépés olyan volt, mintha a ház belseje el akarna nyelni minket. Mintha a sötétség élne, és minket akarna felfalni.

Ahogy átléptük a konyha küszöbét, a levegő megváltozott. A por most is mindenhol ott lebegett, de az illat… az fémes volt. Mintha valami vértől átitatott helyre léptünk volna. Egy régi hentesüzlet volt ilyen szagú, ahol a húsdarabok lógnak, és a levegő tele van a vér fémes, nyers szagával. A gyomrom görcsbe rándult, de nem az undortól. Az éhség tombolt bennem, és minden lépés, minden illat csak erősítette ezt a vágyat. A testem mintha megfeszült volna, készen arra, hogy valamit tegyen.

A fejem tele volt képekkel, vérrel, húsfoszlányokkal. Láttam magam előtt, ahogy az éles fogak belemélyednek a húsba, a vér pedig kifröccsen. Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, de nem akartak eltűnni. Az agyam egyre inkább kitöltötte az ürességet ezekkel az erőszakos képekkel.

Ekkor meghallottam egy neszt. A konyha mélyéről jött, de mintha közvetlenül a fejemben hangzott volna. Egy halk suttogás, egy lépésnyom… nem tudtam eldönteni, hogy valódi-e, vagy csak a képzeletem játszik velem. Tomi és Dóri nem vették észre, tovább mentek, mintha semmi sem történt volna. Nem tudták, mi történik bennem. Ők még mindig csak egy egyszerű házat láttak, de én éreztem, hogy ez a hely él. És az én véremet akarja.

A levegő vibrált körülöttem, a csend egy pillanatra megszakadt, ahogy Dóri felsikoltott.

– Nézzétek! Itt valami van! – kiáltotta, és a hangja megremegett.

A konyha padlójának egyik része kissé megemelkedett. A régi, korhadt deszkák alól egy keskeny nyílás tátongott, mintha valaki titkolni akart volna valamit. Valami bennem azonnal izgalomba jött. Éreztem, hogy amit találnak, az valami fontos lesz, valami, ami választ adhat az éhségemre. De ugyanakkor féltem attól, amit megtudhatunk. Az igazság néha sokkal rosszabb, mint a bizonytalanság.

Dóri leguggolt, és óvatosan felhajtotta a deszkát. A nyikorgás, ahogy a korhadt fa engedett, olyan volt, mintha maga a ház sóhajtott volna egyet, mintha örömmel fogadta volna, hogy feltárunk valamit a mélyéről. Tomi és én odahajoltunk mellé, és akkor megláttuk, amit a padló rejtett. 

Egy régi, kopott napló volt ott, amelyet az idő és a nedvesség alaposan megviselt. A bőrborítás megfeketedett a dohtól és penésztől, a lapjai elsárgultak, szélei foszladoztak. Dóri reszketve nyitotta ki a naplót, mintha valami ősi, tiltott tudás birtokába kerülne. A keze remegett, ahogy lapozott, és én csak néztem, ahogy az elmosódott betűk feltárulnak előttünk. A szavak mintha szinte életre keltek volna a lapokon, ahogy a sötét szobában a halvány fény megvilágította őket.

A szavak azonban elmosódottak voltak előttem, mintha valami fátyol takarná el az értelmüket. Éreztem, hogy a szívverésem egyre gyorsabbá válik, a kezeim remegtek, és a nyál összeszaladt a számban. Nem tudtam, miért reagálok így, de a vér illata egyre intenzívebbé vált a levegőben. Mintha a ház maga árasztaná magából a fémes, nyers illatot. 

– Ez egy őrült ember naplója – suttogta Dóri, szinte remegő hangon. A szemei rémült csillogással pásztázták a sorokat, mintha nem akarna hinni annak, amit olvas. – Azt írja, hogy ugyanaz történt vele is… ugyanaz az étel, ugyanaz az éhség…

Ahogy ezek a szavak eljutottak hozzám, a testem megremegett. Mintha minden egyes szó egyre közelebb lökött volna a szakadék széléhez. A vér illata, az éhség, ami mélyen bennem égett… minden egyes mondat megerősítette, hogy ez már nem csak egy ártatlan tréfa. Valami sokkal sötétebb dolog történt velem. A gyomrom összeszorult, és a torkom teljesen kiszáradt. Éreztem, ahogy a nyál összeszalad a számban, mintha valami fenevad készült volna kitörni belőlem.

A napló lapjai zizegtek, ahogy Dóri tovább olvasott, de a szavak már nem jutottak el hozzám. Minden érzékemet elárasztotta a vér iránti vágy. A levegő fémes, édeskés illata körbevett, és én már nem láttam mást, csak vöröset. A kezeim ökölbe szorultak, és a bőröm alatt valami mozdult, valami nyugtalan, vad állatként feszült. Éreztem, hogy a fogaim élesebbek lettek, mintha nem is az enyémek lennének. A torkomban egy mély, rekedt morgás kezdett kialakulni, ahogy a testem reagált az éhségre.

Dóri felnézett rám, a szemei ijedten keresték a tekintetemet. A kezében még mindig ott volt a napló, de már nem olvasott. Csak engem figyelt, mintha valami rémálom lenne, amiből nem tudna felébredni. A testem remegett, és a légzésem egyre gyorsabb lett. A torkom egyre szárazabb lett, mintha minden csepp nedvességet kiszívott volna belőlem a belső vágyakozás.

– András… te vérzel… – suttogta Dóri, és a keze remegett, miközben lassan felém nyúlt, mintha meg akarna érinteni, de nem mert volna. 

Ekkor vettem észre, hogy a számból vér szivárog. A nyelvem végigszaladt az ajkamon, és éreztem a fémes ízt. A fogaim élesebbek voltak, mint korábban, és mintha növekedtek volna. A kezeim reszkettek, és mintha minden porcikám csak arra várt volna, hogy rájuk vesse magát. A szemem előtt vörös köd ereszkedett le, és nem tudtam többé uralkodni magamon. A testem megfeszült, és a vérszomj olyan erővel tört rám, hogy nem tudtam ellene küzdeni.

– Menjetek… menjetek innen! – próbáltam kiáltani, de a hangom rekedt volt, torz és állatias. A szavak épphogy csak érthetőek voltak. Minden idegszálam üvöltött, hogy távolodjanak el tőlem, de a testem mintha nem engedelmeskedett volna a vágynak. A nyál újra összeszaladt a számban, és éreztem, hogy már nincs visszaút.

Dóri hátrahőkölt, a keze a szájához kapott. A szemei tágra nyíltak, a félelem teljesen átvette az irányítást felette. Tomi viszont nem mozdult. Rám bámult, a szemei tágra nyíltak a felismeréstől. Láttam rajta, hogy nem érti, mi történik, de azt is, hogy a testem látványa rémülettel töltötte el.

– András, mi a fenét csinálsz? – kérdezte Tomi, de én már nem hallottam tisztán a szavait. Mintha egy másik világban lettem volna, ahol csak egyetlen dolog számított: a vér. Minden idegszálam készen állt, mintha a testem csak egy dologra vágyott volna: véget vetni az éhségnek.

A testem remegett, mintha bármelyik pillanatban szétrobbanhatnék az éhség erejétől. A szívverésem dübörgött a fülemben, a torkom kiszáradt, és a szemem előtt egyre inkább a vörös köd vette át az uralmat. A vér szaga, az illatuk… minden olyan élesen vágott belém, hogy a testem megfeszült az izgatottságtól. Tudtam, hogy már nincs visszaút. Csak egy dolgot tudtam biztosan: ez az éhség soha nem fog elmúlni.

Lépést tettem feléjük, a lábam megindult anélkül, hogy akartam volna. A levegőben mintha meghasadt volna valami. Dóri felkiáltott, hátratántorodott, és a napló kihullott a kezéből, ahogy megpróbált menekülni. Tomi az utolsó pillanatban kapta el, és egy pillanatra mindketten megbénultak a döbbenettől. Azonban a következő mozdulatuk ösztönös volt: Tomi karon ragadta Dórit, és a kijárat felé rohantak. Az ajtó nyitva állt, és hallottam, ahogy az esti szél beáramlik, de a lépteik hangja egyre halkabbá vált.

A testem megfeszült, az izmaim görcsösen vonaglottak, ahogy a testem próbált követni őket, de valami visszatartott. Valami a házban. Mintha a ház maga nem engedte volna, hogy kövessem őket. A falak suttogtak körülöttem, és éreztem, ahogy a belső feszültség szétárad bennem, de képtelen voltam mozogni. Valami láncra vert belül, és nem tudtam rájönni, mi az.

Lassan visszaestem a sötét szoba közepére. A levegő elnehezedett körülöttem, és a fémes illat most már szinte fuldoklóvá vált. A számból még mindig csordogált a vér, de már nem éreztem semmit. A napló ott hevert a padlón, nyitva, az elmosódott betűk halványan világítottak a halvány fényben, de én már nem tudtam elolvasni őket. A testem megtört, a gondolataim összekeveredtek, és csak az éhség maradt.

Az éhség, ami soha nem múlik el.
Tomi és Dóri mozdulatlanul álltak előttem. A tekintetükben ott volt az a fajta rettenet, amit soha nem akartam látni. Nem értették, mi történik, és én sem. Csak egy biztos pont volt: a fojtogató éhség, amely most már olyan mélyen belém ivódott, hogy képtelen voltam elnyomni. A torkom kiszáradt, a szám belseje durván égett, mintha valami savas, maró anyag kúszna fel a nyelőcsövemen. A vér illata minden gondolatomat uralta, az édes, fémes szag belülről kúszott fel, mintha az érzékszerveim összefonódtak volna a testem vad ösztöneivel.

A napló lapjai Dóri kezéből kiszóródtak, a vastag, poros levegőben lassan, mintha maguk is éltek volna. Az apró porszemek, amelyeket minden egyes lap magával kavart fel, mint halvány szellemalakok lejtettek a sötétségben. Dóri azonban már nem figyelt rájuk. A testét rémület bénította meg, a kezei remegtek, ahogy hátrált. Tomi lassan visszalépett egyet, majd még egyet. Láttam, ahogy a szája mozog, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. Csak állt ott, dermedten, mintha ő is átérezte volna, hogy valami megmagyarázhatatlan, valami szörnyű készülődik.

Én pedig csak álltam, tehetetlenül, miközben a testem, mintha egy idegen hatalom irányítása alatt mozdult volna. Az éhség már nem emberi volt. Mintha valami más kelt volna életre bennem, valami, ami az emberi mivoltomat próbálta elnyomni. A testem belső hőmérséklete égetett, a forróság minden szövetemet átjárta, mintha valami démoni láz gyűrűzne végig bennem. Az éhség… minden egyes másodperccel csak erősebbé vált. Nem volt elég. Egy falat sem lenne elég, egy korty vér sem oltaná el azt a tűzet, ami már nem csak a gyomromban tombolt, hanem a csontjaimban is.

– András… – suttogta Dóri, a könnyek remegtek a szemében, ahogy lassan a hátához kapott, mintha az érzések fizikai fájdalommá váltak volna. – Mi történt veled?

Válaszolni akartam. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiáltsak, mondjam el nekik, hogy fussanak, de a szám nem engedelmeskedett. Az ajkamat akartam nyitni, de a számból csak egy hörgés tört fel, egy torz, mély, állatias hang, amelyet még én magam sem ismertem fel. Az éhség mostanra már nem csak egy belső vágy volt, hanem valami önálló életre kelt. Minden egyes másodpercben erősebbé vált, és a testem, az agyam, minden sejtem egyre jobban összpontosított arra a vad ösztönre, hogy csillapítsam.

A bőröm alatt éreztem a forróságot, mintha valami vadállat rángatná a bőrömet belülről. A testem pulzált, minden egyes szívverés tompa dübörgésként visszhangzott a fejemben. És ahogy Dóri remegő kezére néztem, a szívverésének üteme szinte belerobbant a koponyámba. A világ beszűkült, csak az a halk dobbanás maradt, amely most a legédesebb hang volt a számomra.

Nem akartam bántani őket. Próbáltam elnyomni azt a belső hangot, amely arra ösztönzött, hogy cselekedjek. Éreztem, ahogy az izmaim feszülnek, mintha egyetlen ugrással rájuk vethetném magam. Minden porcikám megfeszült, ahogy próbáltam visszafogni magam. De egyre nehezebb lett. Az irányítás kicsúszott a kezeim közül, mintha már nem is én volnék az, aki dönthetne.

Egy pillanat alatt elsötétült minden, és úgy éreztem, mintha az éhség önálló életre kelt volna bennem. Mintha valami ősi, gonosz erő átvenné az uralmat. Én pedig csak egy báb voltam a saját testemben, amely most már nem engedelmeskedett az akaratomnak.

– Menjetek! – szűrtem ki a fogaim között, de a hangom már alig volt emberi. Inkább egy mély, állatias morgásra hasonlított. A szavak nehézkesen jöttek elő, mintha a testem nem akarta volna, hogy figyelmeztetem őket. A nyál összefutott a számban, és minden idegszálam üvöltött, hogy hagyjanak el engem, de ugyanakkor egy másik részemben azt akartam, hogy maradjanak. Hogy csillapíthassam az éhséget.

Tomi és Dóri egyszerre kezdtek mozdulni, mintha valami láthatatlan erő végre feloldotta volna a bénultságukat. Dóri kapkodva felkapta a naplót, mintha abban lenne a megoldás, de ùjra elejtette mire a napló lapjai szètszòrodtak a földön. Összeszedte magàt ès Tomival együtt az ajtó felé indultak. Hallottam a cipőik tompa zaját a poros padlón, a lépéseik mintha lassítva zajlottak volna le. Mintha az idő hirtelen eltorzult volna, és minden mozdulat, minden hang hosszú, fájdalmas lüktetés lett volna a fülemben.

De ahogy megindultak, valami belülről elszakadt bennem. Egy erős, ösztönös késztetés ragadott el, mintha a testem már nem az enyém lenne. Felmordultam, és a lábaim szinte maguktól megindultak feléjük. Nem tudtam visszafogni magam, a testem nem engedelmeskedett. Éreztem, hogy a szemem előtt vörös köd ereszkedik le, és már nem láttam őket, csak a sötét árnyakat, amelyek a félelemtől megbénulva próbáltak menekülni.

Tomi hátranézett, és a szeme tágra nyílt, amikor meglátta, hogy már csak pár lépés választ el tőle. Az ösztönei gyorsabbak voltak, mint az én vágyaim, és az utolsó pillanatban félrelökte Dórit az ajtóból. A mozdulat valószínűtlenül gyorsnak tűnt, mintha a félelem túlhajtotta volna őt. A testem mozgása eltorzult, mintha valami ősi, vad erő vezérelte volna minden mozdulatomat. Már nem voltam önmagam.

Az ajtó éles csattanással zárult be mögöttük, és én ott álltam a helyiség közepén, egyedül. A testem még mindig remegett, az éhség égetett, de most már tudtam, hogy valami nagyon rossz dolog történt. A fejem zúgott, minden egyes idegszálam fájdalommal reagált a történtekre, mintha a testem tiltakozna az ellen, hogy még ember maradjak. Mintha az emberi lényem ellen vívott volna egy vad, ősi szörnyeteg.

Megpróbáltam az ajtó felé lépni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Az éhség tovább tombolt bennem, szinte megőrjített, de valami erősebb volt nálam. Mintha egy láthatatlan kéz visszatartott volna attól, hogy kövessem őket. Éreztem, hogy a falak maguk is visszafognak, mintha a ház életre kelt volna, és megpróbálná megakadályozni, hogy elmenjek. Egy pillanatra úgy é

reztem, mintha magamra találtam volna. A szobát most már nem homályos köd takarta el, hanem élesen, túlságosan is élesen láttam mindent. A régi konyha falai, a lepergett vakolat, a padlón szétszóródott naplólapok mind éles kontúrokkal jelentek meg előttem. Az érzékeim túlfeszültek, minden olyan volt, mintha a világ megpróbálna elnyelni engem.

Egy pillanatra csend lett. A szívem üteme lelassult, és ekkor meghallottam a napló egy utolsó lapjának koppanását a padlón. Valami megragadta a figyelmemet. Odaléptem a laphoz, és felvettem. A tintával írt sorok részben elmosódtak az időtől, de egy részlet még olvasható volt:

*”Az éhség soha nem csillapodik. A testük a tiéd lesz, ha nem fékezed meg a benned lakó démont. A vér szava követel téged.”*

Elengedtem a lapot, és hátraléptem. Minden világossá vált. Ez nem egyszerű éhség volt. Ez egy átok, egy démoni erő, amely megszállt engem, amikor megettem azt az ételt. Nem én irányítom a testemet. Az éhség irányít, és én csak egy báb vagyok a saját testemben. Az éhség soha nem fog elmúlni. Ez már nem csak rólam szólt. Ez a szörny bennem nem akarta elengedni őket.

Mégis, valahol mélyen, egy kis rész még küzdött a kontrollért. Egy apró részem még mindig ember volt, aki nem akarta, hogy a barátaim szenvedjenek emiatt. Ezt a házat… el kell hagynom. Valami visszahúzott ide, de éreztem, hogy ha most elmegyek, talán még megmenthetem őket.

Rohantam ki a házból, a nyíló ajtó éles nyikorgása visszhangzott a fejemben. Tomi és Dóri messze lehettek már, de tudtam, hogy ha megtalálom őket, újra kitörhet belőlem a vágy. Vissza kellett jönnöm ide, ebbe az átkozott helyre, és meg kellett találnom a válaszokat, hogy hogyan állíthatom meg ezt a szörnyet bennem.

De tudtam: az éhség soha nem múlik el.
Eltelt néhány nap, de számomra az idő elvesztette jelentőségét. Mintha ezek az órák egyetlen, összefüggő rémálommá olvadtak volna össze. Visszatértem a házba, abba az elátkozott helybe, ahol minden elkezdődött. Úgy éreztem, ott találom meg a válaszokat, de minden sarok, minden omladozó fal csak elmélyítette az éhségemet. Az idő széthullott körülöttem, a valóság már csak távoli emlék volt. A napfény alig szűrődött be a koszos, poros ablakokon, és amikor leszállt az éj, csak a sötétség ölelt körül, az a sűrű, fojtogató sötétség, amely minden fényt magába szívott.

A ház maga is élőnek tűnt. Mintha lélegzett volna a falak között, figyelve minden mozdulatomat. A levegőben a penész, a rothadás és a vér keveréke terjengett, amely egyre jobban elnehezítette a lélegzetvételeimet. Mintha maga a hely próbálta volna fojtogatni az elmém maradékát.

A naplót újra és újra átlapoztam, remélve, hogy találok benne egy megoldást, de a sorok között csak kétségbeesés rejtőzött. A tintával írt mondatok lassan életre keltek előttem, de már nem csak egyszerű szavak voltak. A történet nem azé a régi, elátkozott emberé volt, hanem az enyém. Ahogy az elmémet egyre inkább elborította az éhség, úgy éreztem, mintha minden betű rólam szólna, mintha a napló tükröt tartana elém. Nem volt visszaút. Az átok elkerülhetetlen volt, és én lettem a következő áldozata.

Napok óta nem láttam másokat, csak az árnyakat, amelyek a falak között mozogtak. Az éhségem egyre mélyebbre hatolt, először próbáltam küzdeni ellene, de aztán rájöttem, hogy nincs más választásom. Nem menekülhettem el a saját testem elől, amely most már nem az enyém volt. A környék állatai, akik korábban észrevétlenek voltak számomra, most vonzani kezdtek. Az erdő szélén a bokrok közül apró, neszező hangok keltek életre: patkányok, kóbor macskák… mind arra vártak, hogy lecsapjak rájuk. Először undorral vetettem rájuk magam, de ahogy a napok múltak, ez az undor megszűnt, és helyébe a mindent elnyelő éhség lépett.

Lecsaptam rájuk, széttéptem a húsukat, a vérük íze pedig elöntötte az ínyemet. A hús puha volt, szinte omlott a fogaim alatt. Az éhségem egy pillanatra enyhült, de ez a megkönnyebbülés soha nem tartott tovább néhány röpke másodpercnél. Ahogy a napló írta, az átok csak erősödik az idővel. A vér iránti vágyam napról napra növekedett, és éreztem, hogy a testem is megváltozik. A bőröm sápadt lett, már-már áttetsző, mintha minden élet elhagyta volna. A fogaim megnyúltak, és minden mozdulatom ösztönössé vált, mintha egy szörnyeteggé alakultam volna át, aki csak egy dolgot akar: vért.

A napok összefolytak, de aztán megéreztem őket. Tomi és Dóri visszatértek. Az illatuk szinte beleégett az orromba, a szívverésük hangosan dübörgött a fejemben. Tudtam, hogy közelednek, és az éhségem, amely eddig is szinte elviselhetetlen volt, most felrobbant bennem. Próbáltam elrejtőzni, mert nem akartam látni őket. Tudtam, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember, aki korábban voltam. Már nem voltam András. Csak egy árnyék maradt belőlem, egy szörnyeteg, aki arra vár, hogy rátörjön azokra, akik valaha a barátai voltak.

A sötét sarokból figyeltem őket, ahogy belépnek a házba. A lépteik neszezése lassú, óvatos volt, mintha sejtették volna, hogy valami szörnyűség vár rájuk. Dóri arcán aggodalom és kétségbeesés keveredett, mintha tudta volna, hogy valami végleg megváltozott. A tekintete szinte áthatolt a sötétségen, miközben tompa hangon megszólalt.

– Hol lehet? Már napok óta nem láttuk – suttogta, a hangja szinte elveszett a ház vastag, rothadó levegőjében.

Tomi lassan megállt a konyha előtt, a lába alatt megroppantak a régi fa padlódeszkák. A falakról lepergett vakolat darabokként hullott alá, mintha a ház maga is szenvedne valamitől.

– Itt van valahol… érzem – mondta Tomi, és előrelépett.

Az illatuk, a lépéseik üteme, minden apró mozdulatuk olaj volt a belső tűzre, amely egyre jobban feléledt bennem. Az éhség mindent elborított, és már nem tudtam gondolkodni. Csak a vér utáni vágy vezérelt. Hallottam, ahogy a vérük dübörög az ereikben, mintha a szívverésük minden lépésükkel erősödött volna. Minden lélegzetvételük hívogatott, a testem minden egyes része lüktetett a vágytól, hogy feléjük lendüljek.

A testem reszketett az árnyékban, és tudtam, hogy már nem tudom sokáig visszatartani magam. A testem önálló életet élt, és éreztem, hogy nincs visszaút. Az éhség most már erősebb volt, mint valaha. Már nem voltam önmagam.

– András… itt vagy? – kérdezte Dóri remegő hangon. A félelem és remény keveredett a szavaiban, de már késő volt. Nem volt többé András, csak a vadászat maradt.

Nem válaszoltam. Nem tudtam volna. Az utolsó maradék emberi énem egy pillanatra még felvillant, de már túl gyenge volt ahhoz, hogy irányítson. Az éhség minden más gondolatot elnyomott. A szívverésük, a vérük illata betöltötte az elmémet. Nem maradt más. A levegő hirtelen süvített, ahogy kiléptem az árnyékból.

Tomi és Dóri szinte egyidejűleg kapták fel a fejüket, de túl késő volt. Egy pillanat alatt a levegő megfeszült körülöttünk. A testem már önállóan mozgott. Először Tomi sikított fel, a szemei tágra nyíltak, de a hangja hirtelen elhalt, amikor rám vetette magát a sötétség. A testem rávetődött, a fogaim mélyen a húsába vájtak, és az édeskés, fémes vér elárasztotta a számat. A testén végigszáguldott a halál fájdalmas, utolsó remegése, miközben a vérét mohón nyeltem. Az éhségem egy pillanatra enyhült, de még mindig nem volt elég.

Dóri próbált elmenekülni, de már túl gyors voltam számára. Láttam, ahogy elindul a kijárat felé, a lábai alig érintették a padlót a sietségtől, de a testem már reagált, mielőtt még bármit is átgondolhattam volna. 

Ahogy utolértem Dórit, éreztem, hogy a testem már teljesen átadta magát a vadászatnak. Minden mozdulatom ösztönös volt, mintha egy másik erő irányítana. Dóri próbált menekülni, de már túl késő volt. A ház poros falai között a lépései ütemtelenek és bizonytalanok voltak. A félelem lassította, miközben én egyre gyorsabbá váltam. A testem megfeszült, az éhség újra fellángolt bennem, és már semmi sem állíthatott meg.

Az ujjai megcsúsztak a nedves kilincsen, amikor végre elérte az ajtót, de hiába. Ahogy megpróbálta kinyitni, a testem már mögötte volt, az árnyékomba burkolva őt. Hallottam, ahogy felnyög, és láttam a rettegést a szemében, amikor megfordult és szembenézett velem. Nem akartam így látni őt. Nem akartam bántani, de már nem voltam önmagam. A belső szörnyeteg uralta a testem, és én tehetetlen voltam.

– András… kérlek… – suttogta Dóri, a hangja remegett, a könnyek végigfutottak az arcán, ahogy próbált hátrálni.

A szavai mintha egy pillanatra megállították volna a világot. Az éhség egy pillanatra elcsitult, mintha a szavai áttörtek volna azon a sötétségen, ami bennem élt. Egy rövid pillanatig úgy éreztem, talán még visszatarthatom magam. Talán még meg tudom állítani ezt az őrületet.

– Menj el… – préseltem ki magamból rekedten, de a hangom nem volt emberi többé. A torkomból egy torz, hörgő hang tört fel, mintha egy idegen lény próbált volna beszélni belőlem. Dóri szemében a félelem csak nőtt, és én tudtam, hogy már nem hallgathat rám.

A szívverésének dübörgése újra felerősödött a fejemben. A vér illata megcsapta az orromat, és minden ellenállásom megszűnt. A testem mozdult, mielőtt még gondolkodhattam volna. Rávetettem magam, és éreztem, ahogy a fogaim a húsába mélyednek. A vér meleg volt, az íze édes és fémes, pontosan olyan, amilyennek képzeltem. Dóri sikoltása elhalványult, ahogy a testéből eláramló vér elöntötte a számat.

Minden korty egyfajta megkönnyebbülést hozott, mintha az éhség, ami eddig mardosott, végre csillapodott volna. De ugyanakkor valami mást is éreztem. Bűntudatot, ami tompán lüktetett valahol mélyen bennem, de nem volt elég erős ahhoz, hogy visszatartson. A testem nem állt meg, a vér iránti vágyam mindent elnyomott.

Dóri teste lassan elernyedt a karjaim között, és ahogy a szemei utoljára rám pillantottak, láttam benne a kétségbeesést, a megértést, hogy András már nincs többé. Csak a szörnyeteg maradt, amely mindent elvett tőlem. Az utolsó csepp vér is elszivárgott belőle, és a testét lassan a földre engedtem.

A ház csendes lett. A levegő nehéz és fémes volt, a vér szaga betöltötte a helyiséget. A testem reszketett, és ahogy visszatekintettem arra, amit tettem, hirtelen minden megváltozott. Az éhség, amely eddig mindent elborított, egy pillanatra megszűnt. Az elmém kitisztult, de a testem nehéz volt, mintha minden erő elszállt volna belőlem. Tomi és Dóri holtteste ott hevert a lábam előtt, és a vérem lehűlt a felismeréstől, hogy mit tettem. A kezeim még mindig remegtek, a fogaim között még ott éreztem a vér ízét, de a megkönnyebbülés helyét a bűntudat vette át.

Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. A barátaim már nem voltak, és én sem voltam többé ember. Az éhség talán egy rövid pillanatra csillapodott, de tudtam, hogy nem fog sokáig tartani. A testem még mindig remegett, és a vágy lassan újra feltámadt bennem.

A ház sötétsége visszazuhant körém, a levegő vastag volt és állott. A falak mintha figyeltek volna, mintha tudták volna, mi történt. Ez a hely, amely egykor az életből táplálkozott, most az enyémből is vett egy darabot. Az éhségem újra fellángolt, de már nem a vér miatt. Most valami más vágyott rá, valami sokkal mélyebb és sötétebb. Tudtam, hogy soha nem lesz vége.

Az éhség mindig visszatér. És most már én lettem az, aki az árnyak között rejtőzik, aki arra vár, hogy valaki más belépjen ebbe az elátkozott házba.

A ház újra elcsendesedett, csak a saját nehéz lélegzetemet hallottam, amely visszhangzott a poros falak között. A csend olyan sűrű volt, mintha maga a levegő is megfagyott volna. A halál árnyéka körüllengte a helyiséget, ahogy a vértől áztatott testek a padlón hevertek. Tomi és Dóri már nem lélegeztek. A barátaim, akiket egykor szerettem, most élettelenül feküdtek a lábaim előtt. A szívem szinte megszakadt a látványtól, de ugyanakkor valami mély, sötét kielégülés is ott bujkált bennem. 

Az éhség pillanatnyi csillapodása olyan volt, mint egy mély, fájdalmas megkönnyebbülés. De tudtam, hogy ez nem tart sokáig. Az éhség soha nem múlik el. Mindig visszatér. És én most már örökre ennek a démonnak a foglya maradtam.

A levegő fémes íze még mindig ott keringett körülöttem, a vér meleg illata mélyen beivódott az orromba. A sötétség, amely elárasztotta a házat, mintha magába szívta volna a barátaim életét is. A falak körülöleltek, mintha az elmúlt napok szenvedései mind visszatükröződtek volna róluk. Minden egyes pillanatban éreztem, hogy a ház él, figyel engem, és most már egy vagyok vele.

Megpróbáltam eltávolodni a barátaim testétől, de a lábaim nehézkesen mozdultak. Mintha a padló magába akarna szívni, visszatartani attól, hogy elmeneküljek. A szoba még mindig tele volt a testük halálának nyomával. A padlódeszkák nedvesek voltak a vértől, a levegő nehéz és sűrű volt, mintha minden egyes lélegzetvétel küzdelem lenne. A sötétség azonban megnyugtatott, mintha védelmet nyújtana.

Lassan visszaereszkedtem a fal mellé, és a sötét árnyak körbevettek. Ahogy lehunytam a szemem, a csendben újra meghallottam a saját szívverésem lassú, nyugodt ütemét. Egy rövid pillanatra úgy éreztem, mintha újra önmagam lennék. De a nyugalom hamar tovaszállt, ahogy újra felismertem a helyzetem. András már nem létezett. Már csak a szörnyeteg maradt, aki most én vagyok.

A napok, amik következtek, ismét összefolytak. A ház falai között bujkálva figyeltem, ahogy az idő múlik. De minden egyes pillanatban egyre inkább elvesztettem az emberi mivoltomat. Az éhség újra és újra visszatért, és én már nem tudtam megállítani. Az állatok már nem voltak elég. Valami mélyebb, valami emberibb vérre vágytam. 

A ház mintha újra és újra hívogatott volna másokat. Tudtam, hogy a sorsom elkerülhetetlen. Mások is el fognak jönni, ahogy Tomi és Dóri jöttek. És én, mint egy ragadozó, csak arra várok, hogy rátörjek rájuk. Már nem voltam képes kontrollálni magam. A szörnyeteg, akivé váltam, mindent irányított.

Egy nap, ahogy a házban bujkáltam, meghallottam valakit a távolból. Az ajtó nyikorgása és a léptek tompa zaja jelezte, hogy újabb áldozat érkezett. A sötétség még mélyebb lett, ahogy a vadász újra életre kelt bennem. A levegő vibrált körülöttem, mintha minden nesz felerősödött volna, és az éhség újra fellángolt. A szívverésem felgyorsult, az izmaim megfeszültek, és a testem készen állt arra, hogy újra támadjon.

A vadászat elkezdődött.